„Végre itt a nyár
Szépen süt a nap
Árnyék kéne már
Vagy egy kiskalap”
Ez a dal keringett a fejemben, amikor megkezdtük az elsõ emelkedõt, majd szerencsére az éjjeli erdõ hangulata gyorsan elkergette az ide nem illõ rigmust és innentõl csak az ösvényre, a teliholdra és a távoli macskabaglyokra figyeltem. Nagyon régóta szerettem volna már eljönni erre a túrára, és boldog voltam, hogy most végre itt lehettem. A célom a teljesítés volt, az idõ nem érdekelt, pláne, hogy mint tudjuk a Börzsöny nem viccel, fõleg éjszaka és télen, ezért biztos ami biztos igyekeztem visszafogott tempóban haladni az emelkedõkön, ami nem is olyan könnyû, hiszen ilyenkor az embert könnyen magával ragadja a folyamatosan elõzõk tempója. De végül is sikerült, sõt az egész túrán nem elõztem meg senkit, legalább is felfelé. :)
A zöld négyzet elérésénél visszapillantva a fejlámpák hosszú sora egy magashegyi csúcstámadásra emlékeztetett. A tömeg egy óriási lihegésként érte el Magosfa elõtt a hó- és egyben felhõhatárt, a látótávolság alig néhány méterre csökkent. Feltûnt, hogy a csúcsot elhagytuk, pont pedig sehol. Szerencsére a P- becsatlakozásánál akkora máglya égett, hogy lehetetlen volt nem észre venni. Hiába, a berneceiek tudnak tüzet rakni! 19:55, kb. erre számítottam.
Nem sokat idõztem az elsõ ponton, hanem indultam is lefelé. Itt hirtelen teljesen egyedül maradtam, még gyanút is fogtam, hogy talán rossz felé megyek, de az iránytûre pillantva megnyugodtam. A terep remek volt a gyors lefelé száguldáshoz, egy jó nagyot azért tanyáltam a latyakban, és éjfél lett mire ebbõl megszáradtam, de nem bántam, mert ez amolyan látványos, de egyébként teljesen kellemes esés volt. Az igazi veszélyt a Nagy-Mána alatti botlódrót jelentette, végül ezt is sikerült megúszni, pedig többen is majdnem elbuktunk benne. Ezek a kerítés maradványok országszerte igen impozánsak, és használati értékük is magas, különösen azok a fák örülnek nekik melyeknek már a törzsükbe is belevágódtak az évtizedek során. A letörés utáni szakaszon sebtében megvacsoráztam, majd megálltam egy pillanatra a most csendes Tóth Péter emlék elõtt. Ezután meredekebbé vált a terep, jobbra lent már a Rózsás-patakkal küzdõk fényei látszottak. A természeti erõk megnyilvánulásaitól mindig libabõrös leszek, így volt ez most is, ahogy ereszkedés közben egyre erõsödött a patakok zúgása, míg végül kiabálni kellett, hogy értsük egymást. A partra érve konstatáltam, hogy ez itt nem valami jó átkelõhely. Próbáltam egy jobbat keresni, fõleg azért mert életemben elõször bakancs helyett kimustrált sportcipõben jöttem téli túrázni, így nem volt mindegy, hogy hová lépek, de végül is mindenki itt kelt át és a pontõrök is egyre azt kiáltozták, hogy ennél jobb nincs, itt kell átkelni. Megbíztam bennük, elvégre biztos volt idejük kiismerni a helyet. Elõször a kövekre, aztán a fára – bíztatott egyikük. Én meg szófogadóan ráléptem a kõre, ami megbillent, és máris lábszárközépig merültem a vízbe, majd az esést kivédve a másik lábam is megmártózott. Mire a pontõr: Ó, hogy hányan ráléptek már arra a kõre! –mondta sajnálkozva. Nem tanusítottam tetlegességet irányában, hanem beértem egy jó kis káromkodással, mindezt 20:52-kor.
Még sohasem bénáztam bele semmilyen patakba, de hát valamikor el kell kezdeni. Néhány sorstársam megjegyezte, hogy ha már itt töltik az estét a pontõrök, miért nem építenek egy jó kis hidat… na ja.
Ám de a Rózsás-patak féle átkelések jó része még csak most következett, nekem szerencsére könnyû dolgom volt, mivel két hete világosban jártam erre és még emlékeztem merre érdemes kavarni. Ezután jött a rosszhírû P háromszög. Az egész túrán talán ez volt a legszebb rész, lámpa nélkül mentem a telihold fényénél, miközben egy sráccal a vándortúrák estéin szokásos rituális zokni égetésrõl beszélgettünk. Valaki diákcsemegével is megkínált. Elég röhejes volt, hogy az egész túra során számtalanszor beszélgettem mindenféle fantomokkal, akik vagy lidérces körvonal formájában haladtak a holdfényben, vagy ha éppen bekapcsolt fejlámpával mentünk, akkor imbolygó fényforrás alakjában voltak jelen. Egymás arcába ugye nem illik világítani, így fogalmam sincs kikkel túráztam. De elég jó fejek voltak, különösen a kungfus, akivel Csóványostól Hamuházig diskuráltunk, majd a háznál hipp-hopp eltûnt. Még a Pogányvári-kaszáló elõtt vettem észre, amint egy csomóan ereszkednek lefelé a szemközti Nagy-Mána gerincén. Eléggé meglepõdtem mikor az órámra pillantottam, hiszen pont fél tíz volt, tehát a Rakottyás pontja elvileg épp most zárt be. A kaszálóra érve fantasztikus fényárban haladtunk, a lámpát csak ezután kellett bekapcsolni, mert egy kellõképpen csúszkálós rész következett. Itt átestem egy kisebb holtponton és nagyon megörültem, mikor elkezdõdött a hatalmas félkör a sáncon, hiszen innen már nem volt meredek. Leevickéltünk a túloldalon, majd egy könnyebb rész jött immáron elég rendes kis hóban. Jobbról hirtelen feltûnt a ködben a sárga erdészeti csodajármû, mellyel a hegység legkülönbözõbbb pontjain lehet találkozni, és megjelenése mindig egyet jelent a dágvánnyal, mûanyag kannákkal és friss farakásokkal. Ezután kis kóválygás után kiértünk a zöld-re, majd nemsokára fenn voltunk a Csóványoson.
A pontõrök nagy erõkkel vonultak fel, és mindenféle finomsággal vártak minket. Érezhetõ volt, hogy ezt nem valami szponzor adta, így külön elismerés illeti érte Csibáékat. Még csak fél 11 volt, így ráértem letelepedni a tûz mellé és megkezdtem az elsõ önszárítást elvégezni magamon, mivel térd alatt mindkét lábam totál vizes volt. Különösebben nem zavart a dolog, de ha már idõvel jól álltam, és nem is volt sietni sehová, (vonat csak reggel ment), akkor meg miért ne túrázzak száraz cuccban. Evés-ivás-száradás után a rajtban kapott fél pár teszt zoknit a tûz mellett hátra hagyva indultam lefelé.
Jó nagy köd volt, aki nem ismerte ezt a szakaszt, annak nem lehetett könnyû a jelzést követni. Égés-tetõ elõtt egy nem hétköznapi helyzettel találkoztam. Egy összedõlt sátorból kinyúlt egy kéz, én odaadtam a papíromat, mire a kéz tulajdonosa megkérdezte, hogy áll-e valaki mögöttem. Egy medve. Feleltem reflexszerûen. Milyen medve? Jegesmedve. Ti topikosok vagytok? Miért akkor kapunk valamit? Erre a kéz egy üveg piát nyújtott ki a sátorból. Nem tudtam visszafolytani a röhögést. Egyébként nagyon rendes volt tõlük, utólag is köszönöm. Elbúcsúztam a pontõröktõl és a tetõ utáni jó kis lejtõn nemsokára már lent is voltam a Spartacusnál. 23:59 volt.
Teleittam magam nagyon finom teával, sõt még a termoszom is teletankolhattam. Kaptunk pogácsát is, ezt eltettem és hazáig utaztattam.
Rövid beszélgetés után elindultam felfelé, az egyre jobban szemerkélõ esõben. Foltán-kereszt elõtt találkoztunk egy túrát feladó csapattal, majd késõbb még eggyel. Ezután eléggé elkezdett esni, ami elõre vetítette, hogy esetleg véget érhet az örömtúra és át kell menni szikárba, de késõbb szerencsére elállt, nagyon helyesen. A második Csóványosra érés elõtt kissé elcsoffadtam, és csigalassúsággal csúsztam be a pontra 1 óra 41-kor. Ittam egy kis teát, majd ismét szárítkozásba kezdtem a tûz mellett. Nem volt õszinte a mosolyom, amikor észrevettem, hogy itt hagyott tesztzoknimba jókora lyuk égett, de még mindig jobb volt, mint az a vizes borogatás amiben éppen voltam, így felvettem. Nagyon sokáig tartott mire úgy-ahogy sikerült megszárítani a cuccaimat, és végül jól megfüstölve, de tartalék zoknikkal és kipihenten indultam ismét lefelé.
A kék háromszögön utolértem egy srácot, akivel Hamuházig együtt haladtunk. Kõkorsó alatt a szerpentinen mentünk, rajtunk kívül mindenki egyenesen lekispistázott. Ez a rész kicsit technikás volt, de még mindig könnyebb, mint három hete, amikor utoljára itt jártam. A Bene-kút alatti utolsó átkelésnél összedõlt alattam az átkelésre kiszemelt uszadék halom, így újra csobbantam, majd zoknicsere. A K+ csatlakozásánál útbaigazítottunk egy tétovázó párost, s egymást elõzgetve kezdtük meg az utolsó patakos részt. Általában négyen négyféleképpen keltünk át a lehetõ legkülönbözõbb helyeken, majd a kungfus sráccal egyszer csak azt vettük észre, hogy a rossz oldalon vagyunk és gyakorlatilag körbe vagyunk zárva a víz által. Jó sokat tököltünk, mire sikerült átjutnunk egy elmosott híd lábánál. Már jó pár éve nem láttam errefelé ennyi vizet. Ezután már könnyedén haladtunk, a megmaradt vasúti hidakat használva az átkelések helyett. Hamuházat 3:47-kor idilli hangulatban találtuk, fények odabent, kint pedig népes társaság a tûz körül. Az itt kapott Balaton szelet elfogyasztása után vetkõztem is és letelepedtem a tûz mellé egy kis zokni szárításra. Kb. tíz perc után az egyik túrázó (a nevét sajnos elfelejtettem) felajánlotta egy tartalék zokniját. Nagyon önzetlen volt, nem fogadott el érte semmit, még egyszer köszönöm. Annyit kért mindössze, hogy húzzam fel a NHH elõtti meredek részen, de mivel nem egyszerre értünk oda, erre végül is nem került sor.
Innen már csak egy emelkedõ és végtelen sok idõ maradt hátra, így komótosan láttam neki a Német-útnak. Nemsokára utolért Varga Zsolti és együtt mentünk egészen a célig. Felfelé haladva az erdészet gépei által feldúlt turistaút egyre sárosabb lett, végül azzá a habos kotyvalékká vált, aminek elkészítéséhez biztosan sok év gyakorlata szükséges. A Hanák –rétnél ráadásul besétáltunk egy, a turistaút közepén elkészített fa depóba, össze kellett húznunk magunkat, hogy átférjünk a rönkök között, de itt legalább a friss fûrészpornak köszönhetõen szerencsére már nem volt sár. Késõbb annál inkább, a túra legmeredekebb emelkedõjét is sikerült jól tönkrevágni, de örüljünk, hogy nem terelték el a jelzést nem igaz? :) A hóhatár újbóli elérése jelezte, hogy már nincs messze a ház, és 5:52-kor meg is érkeztünk.
Ez a ház mindig igazi menedék, az volt nekünk most is. Ettünk, ittunk (+szárítás:)) és elég sokat ücsörögtünk a melegben.
Már hajnalodott, mikor lefelé indultunk. Néhol az út meglehetõsen jeges volt, elég volt állni rajta és lehetett csúszni, elég jól szórakoztam. A nyiladék sem tûnt hosszúnak, mivel végig beszélgettünk, végül 7:54-kor sétáltunk be a célba. Átvettük a díjazást, az oklevél és a kitûzõ ugyanazon fotó alapján készült, ami egyébként nagyon jól visszaadja a túra hangulatát. Ákosnál benyomtuk a menüt, az überelhetetlen virslivel és nemsokára már a kisvonaton lazítottunk.
Érdemes volt eljönni, nagyszerû, különleges hangulatú élménytúra volt. Még nem tapasztaltam teljesítménytúrán ilyen baráti légkört és összetartást a túrázók között, mindenki ott segített a másiknak ahol tudott, talán a nem hétköznapi körülmények váltották ki ezt az emberekbõl. Bár a körülmények nem voltak hétköznapiak, a téli Börzsöny most a kedvesebbik arcát mutatta.
Köszönjük a kiváló rendezést, a Magyar Éjszakai Túra Club tagjainak pedig azt, hogy ezt a nem mindennapi túrát kitalálták.
|
