Túrabeszámolók


Téli Mátra

nagypapaTúra éve: 20092009.02.05 15:31:15
Téli Mátra XL

Amikor Thor Heyerdahl elhatározta, hogy papiruszhajóján átszeli az Atlanti-Óceánt, egyáltalán nem volt biztos abban, hogy vállalkozása sikerülni fog. Abban azonban teljesen biztos volt, hogy Rolex karórája mindig hibátlanul fogja mutatni a pontos idõt.
Amikor Haroun Tazieff, a hires vulkanologus, leszállt az Etna kráterébe, egyáltalán nem volt biztos abban, hogy speciális azbesztruhája birni fogja az ott uralkodó rettenetes hõséget. Abban azonban teljesen biztos volt, hogy Rolex karórája mindig hibátlanul fogja mutatni a pontos idõt.
Hirdetést olvashattatok a National Geographic harminc évvel korábbi számaiból.
Magánjellegû közlemény következik.
Amikor az elmúlt években Anna és Péter barátaimmal elhatároztuk, hogy résztveszünk a Téli Mátra teljesitménytúrán, egyáltalán nem voltunk biztosak abban, hogy idõben végig tudunk menni a választott távon. Abban azonban teljesen biztosak voltunk, hogy a túra után, a farkasmályi pincesoron vásárolt jóminõségû termelõi borral fogunk hazatérni.
Mielõtt elseperne a józanéletû túratársak haragja, gyorsan ejtem ezt a szálat és ideiglenesen másról kezdek beszélni.
Mint ismeretes, a gyenge jellemû emberek módjára, a túra elõtt tanulmányozni szoktam az idõjárásjelentéseket. Jelen esetben a genovai ciklon hozta az elõirásszerû formáját, más szóval jó pár napig esett az esõ a pénteki nap elõtt. Nyugtalanságomban tehát még este fél tizenkettõkor kinyitottam az m1 tévécsatorna teletext oldalát (179. menüpont), hogy lássam: mire számithatunk. Gondolatban ugyanis már fogalmaztam a beszámolómat és elhatároztam, hogy ezt a cimet fogom adni neki: Fekete Mátra. A képernyõn azt olvashattam, hogy Galyatetõn hófoltok találhatók, Kékestetõt pedig elég vékonyka hóréteg takarja. Az ágyúzás mindig zavarja az elképzeléseket, dehát, mit lehet tenni, a webkamerával sem megyünk sokkal többre. Vegyes érzelmeimet nem tudtam rendbetenni, igy érdeklõdve vártam, hogy mi fogad bennünket. Beszámolóm elején, legelõször azt akarom jelenteni a 179. számú menüpontnak, hogy Galyatetõn csak egy hófoltot találtunk, de annak átmérõje - mondjuk - tiz kilométer lehetett. A kékestetõi jóslat elfogadható volt.
Az 5-600 méter alatti vidék talajviszonyai, a várakozásnak megfelelõen, váltakozva voltak fagyott, nedves, süppedékes állapotúak, az 1 cm-nél nem vastagabb jéggel fedett pocsolyákkal sem volt baj. Jól lehetett haladni, idõnkint tolongás volt, amelybõl a dinamikus emberek nagy ugrásokkal törtek ki, dehát ez mindig igy van. Pár évtized alatt megszokjuk a keskeny ösvények illemszabálytalanságait és ha nem kivánunk az elsõ tiz teljesitõ közé kerülni, nem is nagyon zavar bennünket. Azért a párhuzamosan haladó derék kutyákra oda kell figyelni, nehogy átessünk rajtuk. Lajosházáig mindig igyekszem szedni a lábaimat, hogy az elsõ szakasz megtételének idejébõl lássam, hogyan is állok a javasolt beosztáshoz képest. Általában félórával hamarabb odaérek és az elõny a Vadvirágig egy órára nõ. Ekkor megnyugszik a lelkem,
van tartalék (kell is) és tempósan indulok neki a Piszkéstetõ emelkedõjének.
A "hófolt" az Üstök-fõnél kezdett alakulni, hamarosan szép fehér erdõben ballagtunk a 24-es út felé. Valahogy most lélektanilag hosszúnak tûnt az útig terjedõ szakasz, Mátraszentimrén viszont kiderült, hogy még további 4 percet nyertem annak ellenére, hogy tavalyhoz képest 2 perc késésem volt. Szokás szerint, éltettem a mátraszentimrei önkormányzat nagylelkûségét, hiszen Ládi István és Stuller György háttérmunkájára mindig számitani lehet, majd felhajtottam a teát és egy banánt harapdálva elindultam a szokott úton. Márk unokámat akkor láttam utoljára, hosszú lábaival szépen elhúzott a cél irányába. Hamar kiderült, hogy itt is sikerült beépiteni a hegyoldalt, emiatt egy balhurokkal keveredtünk vissza a Bõgös-rét felé vivõ P ösvényre.
Piszkéstetõre menet mindig terepsebességbe teszem magam, komótosan rakom a lábaimat és inkább arra ügyelek, hogy hasra ne essek a mosóporszerû hó alatt megbújó jégrétegen. Az idén nem volt magas a hó, de azért oda kellett figyelni a menetelésre.
A gerinc elõtt most is szép volt az erdõ, a fenn mozgó szél zúzmarával vonta be az ágakat. Pár évvel ezelõtt mindez oly csodálatos volt a kék éggel, a hatalmas fehérséggel együtt, hogy azt kellett mondanom a mellettem igyekvõ társamnak: "Te, Béla, én már nem fogok még egyszer ilyen szépet látni az életemben!" "Ezt ne halljam többet tõled" - mordult rám dühösen barátom, akinek a vezetéknevét nem túl nehéz kitalálni elõzõ beszámolóimból.
A Galyatetõig tartó, következõ szakaszt le kell tudni. Korábban szebb volt ez a rész, mert az ösvény fent ment a gerincen, néha csinos hóbuckák között. Most inkább csak igyekszünk, hogy idõben felérjünk Galyatetõre. Közben "tiszta idõben idelátszanak a Magas-Tátra hófödte csúcsai" (útikönyvek sztereotipiája), most speciel éppen nem látszottak, de az utóbbi öt évben legalább kétszer valóban ott voltak a láthatáron. Kellõ hideg, napsütés és kellemetlen szél segiteni tud a megjelenésben.
Elmegyünk a tv-torony mögött, jön a kilátó elõtti drótkerités és annak a mentén felmegyünk a kilátóhoz. Komisz északi szélben erõs igénybevételt jelentett ott õrködni, tán még a párnafesték is befagyott. Helyes volt levinni a pontot a Gertrúd-presszó nyárspolgári melegébe, mert igy mindenki megtalálja a maga számitását. A presszó terasza pedig igen alkalmas a kondérnyi forralt bor kiszerelésére és elfogyasztására. Egy pohárnyi, kellemes közérzetet hoz létre, többet nem kell inni, mert lustává tesz. Véletlenül, ismét ugyanitt futottunk össze Józsa Tamásnéval és Szabó Jánossal (Szeged), mint két éve a Mátrabércen. János söröspohara mellett ült, Józsáné már kifelé igyekezett. Derék dolog. Én tartom a bõ egyórás elõnyömet.
De ne legyünk hûtlenek a természethez. A "néhány hófolttal boritott" Galyatetõn mesés világ fogadott. A fák hóval terhelt és zúzmarával bevont vékonyabb ágai függöny módjára lógtak lefelé, körbezárták a gerincet és eközben csendes napfény tört meg és át a függönyfalon. Ilyet nem láttam még és nem is fogok, mert a természet mûalkotásai nem ismétlik magukat. Ahogy "nem lépsz be kétszer egy patakba", ugyanúgy nem látod kétszer ugyanolyannak a téli erdõ mesevilágát.
Galyatetõ után hosszabb menetelés következik lefelé. Az idõt azzal tölthetjük, hogy kelet, dél és nyugat felé szemlélõdünk. A fenyõerdõ tarra vágása folytán szép kilátás nyilik Parád irányába és a Kékestetõtõl Sirok irányába futó vonulatra. Egyelõre a fák növését nem tudjuk mûvi úton gyorsitani, ha lesz itt valamikor fenyõerdõ, azt talán már az unokáink sem fogják látni. Na, gyerünk, jön a Nyirjes, ahol inkább szép, öreg fenyõket látunk, a fenyõerdõ emlékeit, a nyirfák kicsit elbújnak. Aztán át a hidon és kapaszkodni kezdünk a Csór-hegy oldalára. Türelmesnek kell lenni, s akkor nem is nehéz ez az emelkedõ, amig eljutunk az ellenõrzõ pontig. Mivel még mindig jó idõben vagyok, ezért most mesélek egy kicsit.
Ezt az ellenõrzõ pontot, ugyebár, azért létesitették, hogy "felhúzzák" a mezõnyt a K-re és eltanácsolják a kispistázókat a betonúton haladástól. E törekvés jegyében jött létre az emelkedõ utáni jobbforduló közepén lévõ pont. Két évvel ezelõtt éppen komisz szél fújt, úgy éreztem, hogy ezek a derék fiatalemberek csontvázzá fognak fagyni ezen a kedvezötlen helyen. Együttérzésemet kifejezve, megkérdeztem, hogy miért éppen itt állnak. "Minket ideállitottak" - hangzott a válasz.
Kérem szépen, vannak pillanatok az életben, amikor egy igen egyszerû kijelentésnek óriási hatása van. Victor Hugo ir, Shakespeare-rõl értekezvén arról, hogy egy nyomdafestéket nem tûrõ mondat, adott körülmények folytán, felejthetetlenül tükrözi a lényeget. A fagyos pontõrök kurta válasza - tessék ezt megbocsátani egy szentimentális vénembernek - nagyszerû dimenziókat nyitott meg. Ezek a fickók azért álltak ott a szélben, mert odaállitották õket. Nem egyszerû? Hasonlitottak ókori elõdjükre, a pompeji strázsára, aki a Vezuv kitörésekor sem hagyta el õrhelyét. Sik Sándor régi verssora visszhangzik bennem: "Bennünket ideállitottak. Állunk."
Ha valaki következményeket óhajt levonni, meghagyom a jogát erre, de hogy el ne érzékenyüljünk, megfogalmazok két gyakorlati észrevételt. Elõször is egyetértek kekdroid túratárs megállapitásával, miszerint a pontõrök mellett lévõ sátorban valószinüleg csak állva lehet aludni. Igy van, szerintem ez nem is sátor, hanem fából vaskarika, pontosabban vászonból faköpönyeg, amelynek az a feladata, hogy a derék õrõket óvja az izületi bántalmak beszerzésétõl. Elégedettség fogott el, mivel korábban irtam egy levelet Molnár Tamásnak, hogy dicsérje meg ezeket az embereket a helytállásukért, s úgy láttam, mintha nem hiába tettem volna. Igy történt, vagy sem, másodlagos a tény láttán. A másik észrevételem - ezt is megirtam - az volt, hogy ha már le akarjuk leplezni a röviditõket, elõnyösebb a pontot nem túl messze, mondjuk kétszáz méterrel odébb, a kanyar után elhelyezni, mivel a dinamikus emberek, az õrök látótávolságán kivülre kerülve, azonnal le fognak csapni a betonút felé. Többen a szemem elõtt tették meg ezt, de meg kivánom jegyezni, hogy ettõl nem borult fel a lelkem nyugalma, ugyanis, mint tapasztaltam, maximum kétszáz méteres elõny adódik az egészbõl. Tegyék, pláne lefelé. Ezért Csanyának sem fogok szólni, hogy helyezkedjen figyelõállásba, mert nem érdemes.
Megy az idõ, induljunk meg a fiziológiás konyhasóoldat felvétele irányában. A betonúttal párhuzamosan megyünk, egyrészt a rend kedvéért, másrészt azért, hogy kiméljük a lábunkat a kövezettõl. Tisztelt túratársaink kilencven százalékban fiatal emberek, tehát ha népi tánc járása folytán nem tapasztalták meg, mi az a katonasarok, akkor gondtalanul választják a kemény utat, sõt csapdossák is a lábukat a burkolathoz. Az igy keletkezõ sarokfájást néha csak hosszabb kezelés után lehet eltüntetni, kenõcsök, fiziko-terápiás kisérletezés után, kemény röntgen besugárzással.
Megint eltértem az alaptémától, tehát gyerünk be gyorsan a Vörösmarty-házba és hajtsunk fel néhány pohár oldatot. Kényesebb egyének megvetik ezt a hasznos italt, én nagyon szeretem, fel is hajtok belõle legalább két pohárral. Annyit várok csak, hogy forró legyen a folyadék. Ezúton köszönöm meg a kancsóból töltögetõ fiatal hölgynek, hogy kritikai megjegyzésem hallatán visszament a kondérhoz új meritésre.
Ágitól itt elváltam, õ az L vonalán jobbra fordult.
Monoton gyaloglás következik a Kékes tömbje alatt. Valamikor elmérték a távolságot és negyedórával hosszabb idõ alatt értem a Pisztrángoshoz. Nem értettem, hogy miért, de más is észrevette ezt, igy került sor a javitásra. A pont elõtt enyhe idõben tocsogunk, hidegben simán megyünk végig a kövek közti jégen. A tisztáson általában többen jövünk össze, készülõdünk az emelkedõ megmászására, kalóriát is veszünk magunkhoz az asztalon található élelmiszerekbõl. "Tarde venientibus ossa" - a késõn jövõknek csak a csontok maradnak, most viszont volt még egy fél vödör zsir és két vekni szeletelt kenyér. Köszönetemet fejezem ki György keresztnevû adakozónknak, aki az ennivalókat ajándékozta. Nem szoktam túl sok szilárd ételt fogyasztani, de most egészen jól esett a két fél szelet zsiros kenyér, egészen feldobott. Ha valaki netán tudná az illetõ szponzor vezetéknevét, akkor irja meg, beszúrom ide, a kellõ helyre. Nem várok tömeges jelentkezést, "nem a 6.20-assal jöttem", hanem abból a világból, ahol folklór gyanánt keringett annak a jelentésnek a sorsa, amelyet egy kiváló gyár terjesztett fel a minisztériumnak és ott valaki egészen különleges körülmények között olvasta el. A jelentés irója jelentõs jutalmat helyezett kilátásba annak, aki felfedezi bejegyzését. Arról, hogy miként fejezõdött be az eset, nem szólt a fáma. Nem is kellett.
Még mindig nem megyek tovább, van idõ, és egy hajmeresztõ történetet mindenképpen el kell mondanom. Pár éve közömbös hangulatban érkeztem a ponthoz és kényelmesen lépkedtem az õrök asztalához. Adminisztráció közben azonban különös illat csapta meg az orromat. Nem volt nehéz kitalálni, hogy forralt bor van valahol a közelben. Óvatosan megtudakoltam, hogy ezek szerint van lehetõség ilyen ital fogyasztására. Azt válaszolták, hogy benn van az esõházban. "Óh" - jegyeztem meg - "ez valóban nagyszerû"! Bevonultam tehát a faházba, kerestem egy poharat és "szerényen", hogy másnak is maradjon, megittam egy fél pohárral. Álldogáltam egy kicsit, majd megköszönve a juttatást, elindultam felfelé. Az öndiagnózis csak lassan fejlõdött ki, de megtörtént. Menet közben - már nem tudom, hogyan, meg hogy kitõl - világossá vált, hogy valójában a pontõrök borát dézsmáltam meg, amit ezek a humoros fickók, nyilván, élveztek, látva teljes tudatlanságomat. Rettenetesen kezdtem szégyellni mohóságomnat, csak attól vigasztalódtam, hogy ezek a rafinált, stramm alakok is benne voltak a buliban, tehát az egész jelenet nagyon jó kis história. Direkt szükség van ilyenre, hogy legyen témánk késõbbi mesélgetésekhez.
Még nincs vége. Anna pár perccel mögöttem jött, Péter talán már elõrerohant Farkasmály irányába. Amikor Anna látta, hogy nem vagyok sehol, azt hitte, hogy megszöktem, ezért nagy lendülettel megindult Gabi halála felé. Aztán tovább és folytatta az üldözést Mátrafüredig, ahol, nyilván, nem talált. A rejtély akkor oldódott meg, amikor negyedóra vagy húsz perc múlva belibegtem a célba. Megállapitottuk, hogy az egyenletnek csak egyetlen gyöke lehet, nevezetesen: õ akkor ment át a Pisztrángoson, amikor én az esõházban élveztem az életet. Ilyen komplikációkat hoz létre a fegyelmezetlenség.
Indulok felfelé a Sötét-lápa nyergére. Nem túl kellemes ez a szakasz, de többedik járás után ennek is van eredménye. Megtanuljuk ugyanis azt, hogy miként osszuk be az erõnket a végigjárására. Valamikor kétszer is megálltam, a gerincen további lélegzõgyakorlatot is végeztem, most viszont már megállás nélkül fel tudok menni a Kékesig, ráadásul pár perccel a szakaszra javasolt szintidõn belül. Lelkileg és testileg sokat számit, ha elõre tudjuk hol, mi vár ránk és ennek megfelelõen gazdálkodunk az erõnkkel. Az újszülöttnek minden vicc új, szögezzük le tehát ezt a bölcsességet is, hátha használ valakinek.
Itt a Kékestetõ zúzmarás mesevilága. A közepes szél tüskéket rak a fák törzsére és ágaira, mintha fésûket, fûrészfogakat vagy (fizikusok kedvéért vektormezõket) épitene rájuk. Tündérvilág, megismétlõdik, kicsit másként, a galyatetõi szinpad. Pár lépés a kékesi siház, benne jó sok tea. Köszönöm a segitõknek. Még mindig megvan az egy óránál valamivel több megtakaritott idõm, s mivel tudom, miféle veszedelmek leselkednek a látszólag pihentetõ lejtõn, nem is töltöm az idõt felesleges ácsorgással. Lehetne például integetni a kamera felé a mobillal felriasztott hazaiaknak, de jobb ezt olyan idõre halasztani, amikor lazábban élhetünk. Átvág az ember a parkolón, a kanyarokon, s lefelé igyekszik Mátraháza alá. Itt azt szeretem, ha nagyobb a hó, mert jobban megtart, amikor szerpentinezve igyekszünk a patakvölgy felé. Szerencsére volt a mederben egy deszka, amin könnyen átléphettünk a vizfolyáson. Utána közepes sár következett a P bejöveteléig. A kanyar után láttam, hogy valakik átvágják a P+ és P találkozásánál lévõ csücsköt. Fegyelmezetten mentem addig a pontig, aztán meggondoltam magam. A P ösvényét teljes szélességben és jó hosszan jégpad fedte. Egy kiváló fiatalember érkezett Mátraháza felõl és - mint jó futóhoz illik - fékezés nélkül robogott rá a jégpályára. Néhány lépés után hatalmasat esett, tán öt métert is csúszott a jégen. "Megvan a csuklód?" - üvöltöttem utána, de nem válaszolt, hanem felugorva továbbment. Ezek szerint megvan - gondoltam. Magam számára azonban levontam a megfelelõ következtetést és ha nem is az átfogón, de legalább két méterrel párhuzamosan bukdácsoltam végig ezen a részen.
Most jön az elsõ kötél. Vajh ki tudja, hány zuhanás történt a kellemetlen bevágásban, magam is elég nagy felületet súroltam idõnkint, amig megszületett a legegyszerûbb, Kolumbusz tojása, a kifeszitett hegymászókötél. Alkalmas idõben ötven méterrel elõtte le lehetett ereszkedni a mederbe és ott araszolni a faágak között, amig lehetõség adódott a kimászásra. Olyan is megtörtént, hogy beszakadt a patak jege. Olyankor a Mátrafüredig futás volt az egyetlen orvosság, mert futás közben nem fagy meg az ember lába. Most, persze, már remek helyzetben vagyunk: kötél és fahid, tiszta kényelem.
Azért kiváncsiak vagyunk, mi fog következni. Az enyhén lejtõ ösvény bal oldalán irtás van, amiben nem nagyon lehet megkapaszkodni. A korábbi meredek falról az útra jutáshoz két ember összefogása volt hasznos, ennek ellenére itt is zuhantam egyszer, ráadásul elõre. Az utóbbi idõben valahogy egyszerûbb a haladás és az is elõnyõs, hogy a Nap elég jól besüt ide és inkább sár van, mint jég. Nem nyavalygok, az idén szépen leértem a dózerútra s utána ott várt minket a második kötél. Szépen mászunk lefelé, mint a hajóvontatók, aztán vége a kötélnek, de nincs vége az ártatlannak látszó út alattomosságának. A finom párától még a föld is csúszóssá válik, kiszámithatatlanok a surlódási viszonyok, viszont menni kell. Ritka, amikor megúszom ezt a részt puffanás nélkül. Most sem úsztam meg, legfeljebb azt könyvelhettem el, hogy óvatosságom folytán csak közepesen fogtam talajt és azt is enyhitette a zsebemben lévõ vastag kesztyû. A legemlékezetesebb bukásom az volt, amikor, vagy 5-6 évvel ezelõtt, azzal a rendkivül elégedett érzéssel közeledtem a három vidám testõr - pardon, pontõr - asztalához, hogy a gyötrelmek ellenére sikerült esés nélkül eljönni idáig és már mindjárt vége is a túrának. Szóval, odalépkedtem az asztal elé és igy szóltam: "Szervusztok, üdvözletem!" - és máris a földön voltam. Volt, ugyebár, egy alkalmas jégpad, ami elõidézte büszkeségem összeomlását. Igy jár az elbizakodott ember.
Most is megjegyeztem vidám õreimnek, miszerint tudom, hogy el akarnak pusztitani engem, mire õk nem kisebb virgoncsággal fejezték ki, hogy mi mindent tettek meg ennek érdekében. Nem húztuk azonban sokáig az idõt, "jövõre ugyanitt, ugyanigy" kiáltással elbúcsuztunk és mérsékelten szedni kezdtem a lábaimat, mivel ezen a vacak szakaszon elpocsékoltam vagy húsz percet. Azért nincs tragédia, legfeljebb az történik - ami szokásos -, hogy a kellemetlen dagonyáktól ideges lesz az ember és egy idõtõl kezdve lemond a sár kerülgetésérõl és vadul belegázol mindenbe, ami útjába kerül. Igy hamar elér a Máriácskához, onnan meg következik a civiláció, a soha be nem rekedõ házõrzõ kutyákkal. Aztán beton, át a vágányokon, nézegetjük egymást a szembejövõkkel, iskola. Kész. Bõ félóra maradt tartalékban, a "legkönnyebb" szakasz koptató hatása miatt.
A rendezés olajozottan mûködik. A fogadó kislányok "beütnek" a gépbe, s mire odamegyek a már beérkezett Ágihoz és Márkhoz, mondják, hogy már szólitották is a nevemet. Ez a Kiss Gergõ által kiépitett informatika csodája. Kézfogás, gratuláció, oklevél, kitûzõ, teáspohár. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy az idén kiemelkedõen jó volt a citromos tea.
Egy kis társadalmi élet következik. Felfedezzük Lévay Bélát, Szabó Máriát, Molnár Gábort. Varró Lidia biztosit minket arról, hogy a 2009-es túrajegyzék hamarosan kapható lesz, többek között Molnár Gábor Váci-utcai trafikjában. Igy is lett, éppen ma vettem meg a könyvet.
Gratulálunk a fõrendezõknek és minden munkatársuknak. Közel két és félezer ember kiszolgálása hatalmas teljesitmény. Kata és Tamás a gárda lelke és segit nekik fiatal és idõs egyaránt. De jó, hogy nem adták fel a szervezést! Kétségtelen, hogy '98-ban, a résztvevõk hirtelen megugrott létszáma és bizonyos technikai nehézségek sokkhatást idéztek elõ, amin túl kellett jutni, de sikerült. Abban az évben Ágival az L távot választottuk és ma is látom a mátraszentimrei pontnál lévõ kialudt tûz füstjét, érzem a keserû szagát, hallom az emberek morgását, akik teázni szerettek volna és nem jutottak hozzá. Ha rosszul emlékszem, javitsatok ki. Mi, vesztünkre, elegánsan bevonultunk a szlovák kocsmába, ahol teritett asztaloknál egy kisfiú szolgált fel. A szakszerûen szervirozott tea elfogyasztása 40 percbe került, úgyhogy már égni kezdett lábunk alatt a talaj. Azért idõre beértünk. A szervezõk pedig a két kimaradt év alatt átgondolhatták a teendõket, s ma már kevesen emlékeznek arra, hogy a váratlanul ezer fölé ugró létszám milyen gondot tud okozni. Most közel háromszor annyi embert is tudnak kezelni.
Ha a múltról van szó, megemlitem, hogy helyesnek látszik az útvonal kihozatala a Szén-patak volgyébõl. Mindennek van romantikája, talán nem kell felsorolnom a szép fenyvest, a Szalajka-házat, Bagi Jóska keresztjét és egyebeket. Érdekes volt arra menni. A patak viselkedését azonban nem könnyû megjósolni. Hirtelen megáradhat és az ember csak vakarja a fejét Lajosházán, hogy miként fog - nem is egyszer - átjutni a zúgó áradaton.. Eddig mindig sikerült, egy alkalom kivételével, amikor átkelés helyett a bal parti hegyoldalon evickéltem végig az ismétlõdõ átkelésig. Gondos közlekedés mellett estem már el a patak befagyott jegén, de meg kell mondanom, hogy leginkább a hidként szolgáló jeges talpfákon egyensúlyozást nem kedveltem. Ott nagyon megnõ a csonttörés esélye. Persze, ha egyszer már neveztünk, akkor ne nyávogjunk, de elõtte még meggondolhatjuk a túra lehetséges kimeneteleit.
Amint ezt tette a szigorú Molnár Tamás is, amikor pár éve, az erõs jegesedés miatt, a blokkház után (ha jól emlékszem) az egész hegyoldal rádõlt az útra és a túra elõtt egy-két nappal még tovább fordultak ki tövestõl nagy fák. Ez bizony életveszélyes helyzet volt és el kellett dönteni, mi történjék. A részleteket nem ismerem és szerencsére megállt a kiborulás is. Keserves akadályverseny zajlott ott akkor. Bújkáltunk, másztunk a jeges törzsek és ágak alatt, között, fölött, kerültünk balra föl, jobbra le. Egyszer azért ennek is vége lett és Tamás, nagylelkû húzással, félórával megnövelte a szintidõt, amire nekem, szerencsére, nem volt szükségem. Abból gondolom, hogy igy volt, mivel a 2001-es év teljesitõinek névsorában a szokott szintidõn túl beérkezettek teljesitését is elfogadta. A katasztrófát két fekete-fehér fénykép is megörökitette és pár évig - minden buzditás ellenére - csak ez a két fénykép szerepelt a Hanák Kolos honlapján. Ma már luxushelyzet van, Gergõ ügyesen forgatja a túrák szines képeit, de azért megemlitettem, hogy ezt a két dokumentum jellegû felvételt, szintelenségük ellenére, jó lenne feltenni a többi mellé.
Lassan végére érek ennek a tengeri kigyónak. Ha fontos dolog maradt ki, akkor utólag beszúrom, egyéb részletekrõl még jövõre is lehet mesélni, if so. Két és fél ezer ember vonulásánál, szükségképpen, elég sok kellemetlenség fordulhat elõ, az eredmény azonban kiemelkedõ és példás. A Hanák Kolos dosszié a hazai teljesitménytúrázás egyik alapvetõ kincse. Ezzel be is fejezem a minõsitést, mert nem tudom letagadni az elfogultságomat. Tartózkodom is a személyes minõsitésektõl, aki ott volt, láthatta, hogy kik, mivel foglalkoztak. Dicsérjük meg viszont a legfiatalabb rendezõket, gyors munkájukat, hiszen bennük van reményünk a jõvõbeli folytatást illetõen. Az autóval érkezõ túratársak megjegyzéseit olvasva, hasznosnak tartom - elõször vettem észre - a mellényes forgalomirányitók munkáját. Mi negyed hétkor érkeztünk, igy nem volt parkolási gondunk, de késöbb valószinûleg kellett az irányitás.
A túra végén hazatérünk. Ki, mivel. Márkkal egyetemben, Ági autóján gördültünk az autópályán. Én hátul ültem és Gödöllõ után azt vettem észre, hogy Ági nem váltogatja a sebességet. Ennek oka Rákospalota térségében derült ki, amikor a sebességváltó rémes hangokat adott ki. Meg kellett állni. Szerencsére éppen egy benzinkút volt a közelben. Húsz méter csikorgással elvonszolódtunk egy elfogadható helyre, majd a továbbhaladás módját kezdtük találgatni. A benzinkutas elmagyarázta, hogyan juthatunk tömegközlekedési vonalra, igy húsz percnyi gyaloglás után autóbusz-villamos megállóhoz érkeztünk. A többi kézügyesség kérdése. Megállapitottuk viszont, hogy túra után kifejezetten kellemes a gyaloglás, mert fellazitja az autóban elmerevedett izmainkat. Ez is élmény.
Aki elfáradt, abbahagyhatja, nekem azonban be kell kereteznem az elbeszélést. A bevezetésben ugyanis arról beszéltem, hogy egy túrán mindig vannak bizonytalan, ki nem számitható dolgok, de törekednünk kell biztos élményre is. Ilyennek festettem le a farkasmályi borpince meglátogatását. A tisztelt olvasó felfedezhette, hogy a termelõi bor beszerzésének melyek a támadható pontjai. Az nem baj, ha kicsúszunk a szintidõbõl, viszont egyáltalán szükség van valakikre, akik nekivágnak a túrának. Az idén azonban - teljesen elfogadható indokkal - sem Anna, sem Péter nem tudott eljönni. Egyedül nem megy, Ági és Márk nem ismeri a viszonyokat, különben sincs sok idõnk a keresgélésre. Azt gondoljátok, hogy minden összeomlott? Tévedés. Történhet bármi, a Rolex órának nem szabad késni, esetünkben annak a bizonyos nevû termelõi bornak (ez nem a reklám helye) meg kell lenni. Fejetek törésétõl megkimélendõ, elmondom, hogy ezt úgy lehet elérni, ha a szóban forgó borfajtát már az elõzõ év nyarán megvásároljuk egy bizonyos áruházban (ez nem a reklám helye) és gondosan õrizzük a Téli Mátráig. Akkor hátizsákunkba helyezzük, egy kicsit megutaztatjuk, ámde amikor mindennek vége, akármi is történt, nyugodtan szemlélhetjük gondoskodásunk eredményét. Mivel piacgazdaságban élünk, ez a játék nyolcszor annyiba kerül, mint a pince felkeresése, dehát mit meg nem tennénk barátaink kedvéért! Felemelem tehát a kagylót és közlöm velük: Kedves barátaim, a szokott bor megérkezett.
Ez volt a Téli Mátra 2009. Mégegyszer köszönöm Katának, Tamásnak, Gergõnek és minden más ismert és ismeretlen szervezõnek, ismert és ismeretlen túratársamnak, nem utolsó sorban a minket vendégül látó, egykori Vadas Jenõ szakközépiskolának, hogy keretet teremtettek keretes elbeszélésem számára.