Túrabeszámolók


Hamahama túlélőtúra

Kona HossTúra éve: 20082008.12.28 20:09:42
Beszámoló a 2008-as 5T-rõl! Vagyis, amikor a hülyeség tényleg szorgalommal párosult!

Az õszi bükki teljesítménytúrán felbuzdulva alig vártuk már, hogy mehessünk a TTTTT-re, vagyis az 5T-re. Igaz, én akkor fél távnál kiszálltam (éjféltõl reggel 7-ig bírták a térdeim), de a két fiú a csapatunkból tovább ment és a 20. helyezést érték el. Nagyon büszke voltam magunkra, rájuk, hiszen elsõ Hamahamás túránkon rögtön 20-nak lenni szerintem nem kis dolog. Tehát nagyon – nagyon akartunk menni a következõ túrára, de sokáig nem tudtunk összeszedni egy harmadik embert, hogy egyáltalán benevezhessünk. Aztán mégiscsak rábeszéltük az egyik barátunkat és a lelkesedésünket átragasztva együtt vártuk a dec. 27-ét, hogy végre indulhassunk. Már elõzõ nap is nagyon hideg volt itt nálunk Debrecenben is, így számítottunk rá, hogy a Mátrában, a hegyekben még hidegebb lesz. Vigasztalás gyanánt rendesen felkészültünk jagerügyileg és hp-ügyileg. Viszonylag korán érkeztünk meg Gyöngyöspatára, ahol rajtunk kívül akkor talán még 3-4 csapat foglalta el a legjobb helyeket a tornateremben. Mi is letelepedtünk egy radiátor közeli helyre, és vártuk a többieket. Jöttek – jöttek a túrázni vágyók, lassan megtelt a nagy tornaterem. 11 körül a fõszervezõ közölte, fél órát csúszni fog a megnyitó. Sebaj! A szarvaskóla társaságában elütöttük az idõt Nem bántuk a csúszást, bár már nagyon mehetnékünk volt az erdõbe. Szerencsére gyönyörûen sütött a napocska, igazi szép idõ volt. Ki is kellett élvezni, amíg lehetett. Aztán egyszer csak eljött az idõ és elrajtoltunk! Itt jegyzem meg, hogy a csapatfotózást hiányoltuk!

Már az elsõ ep-hez való elindulás gondot okozott. Elõször elindultunk arra, amerre a legtöbben mentek, gondolva, az elsõ ponthoz csak mindenki ugyanúgy tudja az utat. Igen ám, de a mi térképünkön nem volt olyan, hogy Nagy-világos hegy. Több túrázót megkérdeztünk, hogy hova is kell menni, mert kissé pánikba estünk, hogy már az elsõ ponthoz sem jutunk el. Aztán a beazonosítás után derült ki, hogy a mi térképünkön úgy szerepel a Nagy-világos hegy, hogy Világosvár. Ezek után mentünk az elsõ ep. felé, a Bódicstanya felé vezetõ úton. Túratársunk Misó már pár km után elõvette a hátizsákjából a fél literes üvegbe töltött, féltve õrzött hp-t, hogy kortyoljunk bele! Mondtam neki, hogy még melengesse kicsit, majd késõbb rámegyünk, most még süt a nap, jó idõ van, ne kapkodjuk el! Amikor rátaláltunk a zöld keresztjelzésû turistaútvonalra, mi nem mentünk a biztos zöld háromszög jelzésû út felé, hanem letértünk egy erdészeti útra és úgy akartuk megközelíteni a Nagy-világos hegyet. A többiek mondták, hogy á biztosan nem a hegytetõn lesznek a pontõrök, csaknem mászatják meg velünk ezt a 709 m-es hegyet. Én meg mondtam, hogy de szerintem képesek és megmászatják velünk! Így elindultunk felfelé. Rendesen öt-hat lépésenként meg kellett állni levegõt venni, annyira meredek volt a hegyoldal. Elég soká tartott, míg felértünk. Közben csatlakozott hozzánk vagy két csapat, õk sem a biztonságos turistaútvonalat választották, hanem megindultak felfelé ott, ahol mi. Csak tényleg reméltük, hogy nem lesznek fent, bár akkor feleslegesen másztunk volna fel. De még az, hogy fent voltak! De a legbozótosabb, legszúrósabb részbe kellett megállniuk! Gyors menetlevél bejegyzés, aztán irány a következõ ep, ami a János vára volt. Légvonalban a két ep. csaknem 5,7 km-re volt egymástól. Hát nincs mit tenni, irány elõre! Azért mielõtt lemásztunk volna errõl a magas hegyrõl, szántunk pár percet a panorámára, ami nagyon megérte.

És mivel is folytathattuk volna utunkat, minthogy megint rossz utat választottunk! A Nagy-világos hegyrõl a zöld háromszög jelzésen lefelé jövet a biztonságos zöld négyzet vagy háromszög jel felé kellett volna mennünk északnak, mi ennek ellenére pedig a hegy lábánál rátértünk egy ösvényre, hogy majd a Nyugatra lévõ sárga keresztjelzésnek úgyis nekimegyünk, így idõt és jó sok métert spórolunk. A sárga jelzésû utat el is értük. Igen ám, de a Závóz feletti keresztezõdésnél mi nem lefelé Délnek, a sárga háromszög jelû út felé indultunk tovább, hanem egy erdészeti úton haladtunk tovább Nyugatnak. Páran meg is álltak az úton, hogy ahol a kerítés megy lefelé Délnek a sárga jelû úton, ott mennek tovább, hiszen a János vára felé vezetõ úthoz arra kellett volna menni, de mi is, az Olajbogyó nevû team is és a Rába-különítmény is utánunk folytatta útját, mert mi annyira biztosan megindultunk elõre. Na és ott valahol a Rigó-kúti vágás és a Csepegõ-vágás közötti területen úgy elkavartunk, hogy csak na. Olajbogyóéknak volt navigációs ketyeréjük, de az sem tudta egészen pontosan belõni, hogy hol is vagyunk. Mérgünkben elõ-elõvettük a hp-s palackot, bánatunkat orvosolva. A másik csapatból egy Saci nevû lánnyal próbáltuk beazonosítani a helyet, ahol lehetünk, de nem igazán sikerült. Mindig csak oda lyukadtunk ki, hogy: szerintem itt vagyunk és akkor erre kéne menni. Mentünk, aztán megint csak nem tudtuk hol vagyunk. Ekkorra már igencsak ránk sötétedett. Az egyik erdészeti úton pár õzike kíváncsian figyelte, mi a fenét kóválygunk az erdõben, aztán továbbszaladtak. Aztán mivel továbbra sem tudtuk, hogy hol a csudában lehetünk, azt találtuk ki, hogy kövessük a patakot, elõbb utóbb valahova kilyukadunk. Közben az Olajbogyók úgy döntöttek õk mégiscsak más irányba sejtik a közeli turista utat, így elszakadtak tõlünk. A Rába-különítmény maradt velünk. Sacival ketten vezettük hát a bandát elõre, a vak sötétbe, de folyamatosan a patak mellett haladva. Aztán már hirtelen két patak is volt. Egyik dombon le, a másikon felmentünk, a másik csapatból pár embernek ekkor ment el a kedve az egész túrától. A mi csapatunk töretlenül ment elõre, bár nekem meg a bal térdem mondta fel a szolgálatot, de azért mentem tovább. Ja, és sokat segített, hogy közben azért elég sûrûn elõvettük a hátizsákból a hp-t! Nagy sokára kilyukadtunk egy útra, de fogalmunk sem volt, hogy hol vagyunk. Pár perc múlva két világítós embert elkaptunk, kiderült a Szupercsapat tagjai voltak. Õk megmutatták kb. hol lehetünk. Hát kicsit „elkalambóztuk” a János várát, úgyhogy számoltuk az idõt, és megállapodtunk, hogy ezt a pontot kihagyjuk, mert nem tudnánk idõben teljesíteni. Így továbbmentünk a Hidegkúti turistaház felé, amit mi Could Mounten-nek hívtunk. Mi sem mentünk lassú tempóban, de a Szupercsapat úgy eltûnt a szemünk elõl, hogy csak na. Egyébként nagyon nem mentünk rossz irányba, mert a 3. ep, ami ugye a Hidegkúti turistaház volt, kb. 1,5 - 2 km-re volt tõlünk. Azt hamar megtaláltuk. Ott iszonyatosan jól esett a forró tea. Közben felhívtuk a fõszervezõ Attilát, hogy a büntipontról érdeklõdjünk egy kicsit, ha már a János várát kihagytuk. Elmondta, hogy a büntipont Gyöngyöspata alatt található, megkaptuk az idõintervallumot is, amikor lesz is ott valaki. Ekkor már kb. olyan fél 7, hét óra körül járhatott az idõ. Saci mindenáron szerette volna folytatni a túrát, de a csapattársai már a forralt bor társaságát szerették volna élvezni, így õk ott maradtak az ep-n, mi pedig folytattuk utunkat a Kaszab rét felé.

A zöld keresztjelzésen haladtunk tovább. Idõ közben a csapattagok szépen lassan kezdtek elcsendesedni. Talán fáradtunk? Amúgy, ha egyfolytában mentünk és nem álltunk meg, teljesen elviselhetõ volt az idõ. Ezen az útszakaszon pedig nagyon sok helyen frissen hullott hó ropogott a bakancsunk talpa alatt. Nagyon jó érzés volt beletaposni és hallgatni a ropogását. Néha – néha fel is néztünk az égre, mert az pedig olyan csodálatos volt, hogy a lélegzetünk is elakadt. Az a rengeteg csillag! Nagyon szép tiszta volt az ég. De inkább a lábunk alá figyeltünk, mert a turista út, ahol haladtunk igen csak göröngyös volt egy-egy szakaszon. Sõt! A turista úton volt egy fenyves erdõs szakasz. Na ott aztán rajtam kívül mindenki seggre ült. Ugyanis az úton a hó mellett, nagyon jeges volt egy rész. Vissza felé már jött pár csapat, akik már az utolsó pont felé igyekeztek, és ugyanott jöttek vissza, ahol mentek a Kaszab rét felé. Õk is figyelmeztettek, hogy óvatosan haladjunk, mert nagyon csúszik a jég, és könnyen el lehet esni. Hát a többieknek sikerült párszor. Ezen az útszakaszon nem tévedtünk el, mondjuk elég könnyû is volt, végig a zöld keresztjelzésen kellett menni, letérés nélkül. A Kaszab réthez közeledvén már messzirõl láttuk a sok villogó mellényes emberkét. Megtaláltuk a Volvo-s pontõröket, akik készségesen kínálták a már picit kihûlt teát, de az íze az valami csodás volt! Szegényeken tényleg látszott, hogy nagyon fáztak! Csapattársunk gyors zokni cserét eszközölt. Közben kiterítettük a térképet a kocsira, hogy megnézhessük, merre is kell bemenni a bázisra. Majdnem dobtunk egy hátast mikor megláttuk a távolságot! Iszonyú soknak tûnt. Vagy nem? A zokni cserés támadás kb. 10 perc volt, de meg is éreztük a hatását, picit lehûltünk vagy kihûltünk vagy hogy is mondjam. Utána mikor továbbindultunk kellett pár száz lépés, mire újra bemelegedtünk. Na, de mit sem számított ez már. Lélekben már a forralt bor és a jó meleg hálózsáknál jártunk, miközben ugyanott folytattuk utunkat, ahol jöttünk, a zöld keresztes, havas, csúszós, jeges úton.

A zöld keresztes út után kissé már megviseltebben haladtunk a sárga keresztes turista út felé. Nem igazán tudjuk melyik település lehetett, de valami eszméletlen szép látvány tárult elénk, ahogy megpillantottuk az esti fényekben úszó kis falut vagy várost. Ahogy haladtunk az úton még a sötétben is képesek voltunk ráébredni arra, hogy ma már ezen az útszakaszon jártunk egyszer. És igen! Itt esett le, hogy itt csesztük el! Mert nekünk még itt lefelé kellett volna menni ugye a kerítésnél, ahogy a jel is mutatta, de mi ott a jól járható erdészeti utat választottuk. Most nem tévedhettünk! Lementünk a kerítés mentén az erdõbe a sárga keresztet követve. Közben persze szidtuk magunkat, hogy milyen kis buták voltunk! A závózi útelágazásnál mi nem a sárga keresztjelzésen haladtunk tovább, hanem sárga háromszögû jelzésen. Hát lehet nagy hiba volt! Ez is. Egy ideig szépen haladtunk lefelé Gyöngyöspata irányába. Volt pár méter, ahol mintha elvesztettük volna jelet és csak a megérzés szerint választottunk utat, de végül is mindig jó irányba próbáltunk haladni. Lefelé Aztán elértünk egy elég széles utat, amit még a fagyott idõ elõtt traktor járt ki, elég rendesen. Na az az út nem volt semmi! Egyrészt nekem már a térdem akkora olyannyira fájt, hogy így is alig bírtam menni, nem hogy egy olyan földúton, ahol meg volt fagyva az út, a traktor nyomai követhetetlenek voltak, faágak, kövek hevertek szétszóródva az úton. Másrészt már mindenki alig állt a lábán, nagyon el voltunk már fáradva, így néha keresztbe akadtak a lábaink. Na, de továbbra is az éltetett bennünket, hogy ez már tényleg a vége, nem sok lehet már hátra és vár minket a forralt bor! Korán örültünk. Az az út olyan iszonyatosan hosszú és végtelenül unalmas volt, hogy már nagyon, de nagyon elegünk volt. Már egyikõnknek sem volt semmi kedve beszélgetni sem. Már a palackos hp sem nyújtott vigaszt. Most mikor nyugodtan, a meleg szobában nézegetem a térképen, hogy hol is jártunk, lemértem: légvonalban csaknem 10,7 km volt az utolsó elõtti pont és az utolsó pont közötti távolság. Szinte az egész túra 1/3-a volt ez az unalmas traktoros út. Aztán végre elértük a falu szélét. A pataknál a párom, Robi azt tanácsolta, hogy sétáljak el a bázisra, mert az utolsó pontot is a hegytetõn sejtette, és joggal gondolta, hogy nem bírnék nemhogy fel, de le sem jönni. Így Sacival elindultunk megkeresni a bázist, Robi és Misó pedig az utolsó ep-t. Késõbb felnézvén a hegytetõre, láttuk is a fejlámpáikat, elég hamar felértek. Mi viszonylag hamar megtaláltuk a bázist, de izgatott minket az a forralt bor, így átsétáltunk a pár méterre lévõ Nandi Magdi Vendégházhoz. Illetve Saci sétált, én meg Hook kapitány módjára, mint aki a fél falábát húzza maga után próbáltam sétálni. Na ezt az ötletet viszont mind a ketten igencsak kitörõ örömmel díjaztuk. Ugyanis nagyon fincsi volt a forralt bor, és az a finom, enyhén sós, sajtos kis sütemény, amit a vendéglõs hölgy sütött. Frissen kisülve hozta pont, mikor ott voltunk, így még melegen kóstolhattuk meg! Le a kalappal! Alig bírtam otthagyni a kosarat. Aztán már lassan zártak is a pontõrök, át kellett menni a bázisra. Ekkor találkoztunk össze csapattagjainkkal, akik elújságolták, hogy az utolsó ponttól akartak ugye menni a büntetõpontra, de Attila a fõszervezõ az utolsó ponton azt tanácsolta, hogy meg se próbálják, mert talán két óra is kevés lenne, hogy oda és visszaérjenek. Így õk is bejöttek a bázisra. A lencsefõzelék már készen volt, így megszavaztuk, hogy elõbb eszünk csak utána megyünk zuhanyozni. Miután megvacsiztunk, lezuhanyoztunk, alig vártuk már, hogy ágyba, illetve mit is beszélek, hálózsákba essünk.
Ekkortájt kapcsolhatta be Attila a laptopján Enyát. Hát bármikor szívesen elhallgattam volna a kedves énekesnõ csodás hangját, de most nagyon nem hiányzott! Egy ideig próbáltam aludni, de nem sikerült, utána csak szóltam az egyik szervezõnek, hogy ha lehet, zárjuk már el a zenét. Utána szinte azonnal beájultam. Hajnaltájt arra keltem, hogy jön a hátamra a hideg. Körbenéztem, mindenki vízszintesen volt, egy álló alakot sem láttam a tornateremben. Jobbról-balról horkolás hallatszott. Attila a laptopját ütögette csendesen. Mire legközelebb felkeltem már megint csak a zene szólt.
Aztán elérkezett a várva várt pillanat: kiderült, hogy ki hogyan teljesített, és vajon a Szupercsapat ismét nyert-e? Megkezdõdött a visszaszámlálás. 62, 57, 43, 34, 25, 20. Itt már kezdtünk örülni. Megsaccolni sem tudtuk, hogy hol végeztünk. A 14. hely környékén már kezdett gyanús lenni, hogy minket csak nem akarnak említésre méltatni. Már épp eldöntöttem, hogy ha kiderül ki lett az elsõ, megtámadom Attliát, hogy mi hova vesztünk el a menetlevelünkkel, mikor a 12. helyen a Zöld alakulat csapatnevet említette. Megnyugodtunk. Mégiscsak ott vagyunk. És milyen jó helyen vagyunk! Nagyon büszkék voltunk magunkra! Kibicegtem az oklevelekért és a kitûzõért. Legszívesebben visszafelé egy hó emberkét is magamhoz öleltem volna, de sajnos azt csak az elsõ három helyezett kapott. És ki lett a gyõztes? Hát persze, hogy a Szupercsapat. Nekik is és a többi sikeres csapatnak is ezúton gratulálunk! Ahogy Gyöngyöspata polgármestere is elmondta, igazán tiszteletreméltó, hogy vannak az országban páran, akik ilyen idõben is bevállalnak egy igencsak nehéz, nem kezdõknek való túrát! Bár büszkén elmondhatom, hogy pl. Misó csapattársunk életében elõször volt ilyen túrán, és végig bírta az iramot és a terhelést. Reméljük máskor is számíthatunk rá, mint kitartó csapattársra! Hozzánk csapódott Saci túratársunknak pedig ezúton is köszönjük a kellemes társaságát. Õ ugyanazt az iramot és tempót diktálta, amit mi is, így nagyon jól összetalálkoztunk. Az én két drága térdecském igencsak a végét járta már. Az éjszaka nem is aludtam valami jól, mert minden egyes mozdulat iszonyú fájdalmat jelentett. De mit számít már, mikor megcsináltuk!!!!! Mellesleg a térképünk 2005-ös kiadás, tehát most ennek tudjuk be a sok tévedést

A szervezõknek köszönjük ezt az igencsak emlékezetes túrát, a jó szervezést, a nagyon finom teát, a jó hangulatot! Attilának ezúton is üzenjük: nagyon sajnáljuk, hogy kabát nélkül indult el az ep-re pontõrnek! Átérezzük, amit átélt, immár innen a jól befûtött, meleg szobából.
Ahogy most nézegettük a térképet számolgattuk vajon mennyit is mehettünk. Kb. 35 km-t mentünk 12 óra alatt, az eltévelygésekkel együt. A szintkülönbséget meg már meg sem nézem!

Mindenkinek jó pihenést, az új évre pedig legalább ugyanilyen jó hangulatú túrákat kívánunk!

Ismét nagyon nagy buzgalommal várjuk a következõ Hamahamás túrát, ami Salgón kerül megrendezésre. Reméljük, megint vagy 10 helyet csúszhatunk elõre! Vigyázz Szupercsapat, mert egyszer még befogunk benneteket!

Szilvia, Róbert, Misó: azaz a Zöld alakulat.
Írta Nagy Szilvia – Zöld alakulat.