Túrabeszámolók


Hegedűs Róbert emléktúra (Online túra)

nagypapaTúra éve: 20082008.12.19 16:44:01
Hegedûs Róbert emléktúra T-Online

Akiért a mécses lángja lobog

Az elõzetes tájékoztatás szerint urbanisztikai szemlére számitottam, parkerdei sétával köritve. A Zöld, a Tojás, a BUÉK-túrák során, különbözõ hosszúságban, már megismerkedtünk a budai hegyvidéki agglomeráció útjaival, épületeivel. Most is ilyesmire kaptunk biztatást a rendezõktõl. A résztvevõk a korábbi években különféle kritikát fogalmaztak meg. Többeknek nem tetszett az, hogy lakott területen kanyarog az út elég tetemes része, szerettek volna megszabadulni a nagyváros terhétõl. Aki ezt nem szerette, vagy nem tartotta tanulságosnak, az - nyilván - nem jött el többször. Mások viszont azt gondolhatták, hogy ez is egy alkalom az állandóan változó hegyvidék megismerésére és - idõrõl-idõre - nyomon követték az újdonságokat. Speciális edzésnek (lépcsõfutás) nem is volt rossz, edzette a térdet. A Tojás és a Zöld túrán háromszor számoltam meg - unokám bevonásával - a lépcsõket és körülbelül 1300-1400 fokot jegyeztem fel (kisebb tévedés jogát fenntartom). Szintkülönbség is van a távon, ezért nem kell lebecsülni a vándorlás terhét. Kétségtelen, hogy jelen esetben a 8 órás keret elég polgári idõ a 38,39 km-es képzett úthoz képest (4,8 km sikföldi sebesség), dehát nincs akadálya annak, hogy egy aggastyán is végigmenjen a távon nagyjából 5 és fél óra alatt, ugyanakkor sikerélményt nyújtsunk az elsõutas próbálkozóknak. A négy kaptató (Fekete-fej, Remete-hegy, Kálvária, Hármashatár-hegy) pedig jó alkalom a motor és a levegõellátás kipróbálására.
Túránkat ajánlhatjuk épitész hallgatóknak is. Avatott vezetõ rámutathatna a pénz és az izlés szerencsés - gyakrabban azonban szerencsétlen - találkozására. Elmondhatná, hogy bizonyos szerkezetek miért fognak hamar tönkremenni, mik azok az épitészeti elemek, amelyeknek nincs semmilyen feladatuk. Ivek és oszlopok, ami csak vannak de nem tartanak semmit, tornyok, amik nélkül nyugodtan meg lehetne lenni, tetõablakok tömege, amelyek ki vannak téve az állandó beázás veszélyének, magas kõkeritések, amelyek világosan kifejezik a mögöttük lakók viszonyát a társadalom többi rétegéhez. Épitészeti megoldások, amelyek ráébresztik a sétálót arra, hogy rosszabbul élünk. Mármint mi, az illetéktelenül arra járkálók. Lépjünk azonban fel egy szellemi magaslatra, véssük elménkbe, hogy a szép érdek nélkül is szép és tetszik, s akkor az égvilágon semmi baj sem lesz és elfogulatlanul tudjuk megitélni az architektúra alkotásait.
Eme bonyolult, bár nem haszontalan bevezetés után elismerésemet fejezem ki a Hegedûs Róbert túra tervezõinek, mert olyan tájakra vittek, amelyek - megitélésem szerint - különböznek a XII. kerületben megismert településtõl. Adyliget - különösen a Rézsû-utca - és Budaliget egyes házaira gondolok, amelyeket kifejezetten szépnek tartok. Az közismert, hogy az épitésznek az a feladata, hogy kiválassza tér egy darabját és azt - bizonyos feltételek figyelembevételével - az ember - esetünkben az ottlakó ember - számára alakitsa, szervezze. Ezt a tevékenységet lehet tanulni és lehet születni rá. Ha járkálunk az országban, nem egyszer szembesülünk olyan házakkal, amelyeknek "lelke van", szinte beszélnek hozzánk, otthonunknak ajánlkoznak és joggal. A csontkovácsnak született tehetsége van, hogy a kellõ helyen roppantsa meg a páciens testét de ezt a tudását fia nem örökli. Áll ez az épitészetre is. Ez a tudomány a titokzatos arányok mûvészete. Vehetsz körzõt és vonalzót, vagy mérõzsinórt, de nem biztos, hogy meg tudod mondani, miért szép, miért embernek való egy "közönséges" egykori falusi épitõmester háza és miért nem az egy agyondekorált komplexum. Mivel azonban nem vagyok illetékes ilyen tanulmány irására, ezért a téma megpenditésén túl nem megyek.
Más dolog is van, ami figyelmet érdemel, mégpedig az épület és a táj összhangja. A gépesités fejlõdésével ma már mindenhová épitkeznek: meredek hegyoldalra, szélnek kitett részekre. Erre régebben jobban odafigyeltek, ritkább volt a megcsúszás, az erõs téli szélben jéghideg lakás. De nem erre gondolok, hanem arra, hogy a természeti környezet megválasztása - látvány szempontjából - ugyanúgy része az épületegyüttes megjelenésének, mint maga az épitmény. Bár a tervezõtõl megkövetelik az összkép bemutatását, sok olyan házat tudnék mutatni, amely egyedi önzésével hivalkodik, kiri a szomszédságából. Beszéljünk durvábban: elronditja a tájat.
Ha valaki idáig olvasta azt, amit túrabeszámolónak gondolt, most azt fogja javasolni, hogy beszéljek inkább arról, ami e rovatba illik, vagyis a teljesitménytúrázásról. Arról beszélek. Minap került a kezembe egy interjú, amit kiváló túratársunk Csemez Attila adott az Ökotáj cimû folyóiratnak. A 2008. évi 39-40. számban kétszer is emliti azokat a tapasztalatait, amelyeket, mint tájépitész, a teljesitménytúrázásnak köszönhet. A második szakasz e sport kifejezett laudációja. A sorok olvastán utólag szinte szégyelltem, hogy talán tiz éve - tudatlanul - éppen elõtte szónokoltam az autópályák tervezésének esztétikai elveirõl, miközben õ - gondolom - befelé mosolyogva hallgatta egy amatõr vélekedéseit. A rend kedvéért megjegyzem, hogy nézeteimet valahol a S jelzésen fejtettem ki Makkosmária fölött, a János-hegy felé tartva. Czékli Béla volt társunk akkor egy budai túrán. Az idõ és az élet összehozza a dolgokat.
Igen, gondterhelten járja a budai hegyeket mind a turista mind a tájépitész. De más is. Idézet következik. "Az utóbbi évtizedek mértani haladvány arányában felgyorsult épitkezései már-már megsemmisitéssel fenyegetik a budai hegyvidék évezredeken át kialakult természeti értékeit. Az épületkolosszusok inzultusként ható megjelenése nemcsak az egész fõváros egészsége számára nélkülözhetetlen zöldterület kiméletlen megsemmisitésével járt, hanem lassankint már az eredeti felszini alakzatokat is felismerhetetlenné teszi." Juhász Árpád geológus sorait idéztem a Budai-hegység turistakalauzának 2. oldaláról. Jöjjön most még egy tekintélyes külföldi tudós megállapitása.
1975-ben volt a Magyar Tudományos Akadémia megalapitásának 150. évfordulója. A rendezõk felkértek, hogy legyek tiz napig a Román Akadémia elnökének tolmácsa. Mûvelt, sokoldalú, elfogulatlan embert ismertem meg benne. A Budakeszi-úti toronyszállók egyikében lakott és egy alkalommal a szoba erkélyén beszélgettünk. A város felé mutattam és azt mondtam: nézze meg, hogyan nyomul felfelé az épitkezés, sorra felfalja a szép erdõket, apró parcellákra darabolja az egykori tágas telkeket. Pedig akkor még álltak az öreg bükkfák a Béla király-úton vagy a Szabadság-hegy keleti oldalán. Nem régen épitették fel a filmgyár laboratóriumát a Budakeszi-úton, mondván, hogy kristálytiszta levegõ kell a filmek kezeléséhez. Azt kérdeztem tõle, vannak-e az államnak hatékony eszközei a természetpusztitás megakadályozására? Meg tudnak-e küzdeni Romániában, ahol még több az érintetlen terület, mint nálunk, a gátlástalan és felelõtlen rombolással. Õszinte volt és azt mondta, hogy egyenlõtlen a küzdelem. Más környezetben, más célokkal, de ugyanaz történik, mint amit itt látunk.
Való igaz: rangos ember ritkán akar épitkezni egy kelet-pesti kerületben, csak azt nem tudja, hogy abban a pillanatban, amikor kicövekelt egy telket egy budai dombon, ott éppen azt semmisitette meg jelenlétével, ami után vágyakozott. Autójával két újabb égéstermék-csikkal fogja tönkretenni azt a jó levegõt, amirõl álmodott.
Bánkódni még sokáig lehet, de - tényleg - útnak kellene már indulni a Szép Juhásznétól. Túl részletes beszámolót azonban ne várjatok, nem fogom felmondani az itiner szövegét. Lehet, hogy elitélendõ dolog, de azt reméltem, hogy a büfében forralt bor kapható. Nem számoltam azzal, hogy még korán van a nyitáshoz. Magyar Balázs kisegitett, zsebbéli üvegével azonban óvatosan kellett bánni, hiszen õ nem az én ellátásomra volt berendezkedve. Aztán búcsút vettünk egymástól s én nekivágtam a Hárshegy nem komoly emelkedõjének. A rendezõk gyors sikerélményhez óhajtottak juttatni, s valóban, negyedóra múlva már megkaptam az elsõ, s újabb 25 perc után a második bélyegzést. Gondtalan út, ebbõl az irányból többet kell szuszogni a Fekete-fejre, de nem terhes. Utána lekocogunk az adyligeti ABC-hez, majd fel, a gerinc felé. A leirás és a térkép alapján azt hittem, hogy a Rézsû-utcán végigmenve a szurdok felsõ végéhez érkezünk, igy meglepett, hogy az egykori és ma már nehezen kivehetõ jelzés - a szalagok segitségével - az alvéghez vitt minket. Általános mûveltségünk szempontjából jók ezek a kerités alatti mászkálások, mert én bizony nem mentem volna arra. Megcsodáltam a hegyoldalban dolgozó markolót, drukkolva, hogy le ne boruljon a meredek lejtõn. Ezután jött a szurdok, majd át a patakon és fel a sziklás platóra. Ha jól emlékszem, itt a Remete-hegyen lett volna Robi pontõr, ezért Rá gondolva mentem át a villanyvezetékek alatt. Ha nem jól tudom és valaki véletlenül elolvassa ezt a szöveget, javitson ki.
Ráfordulunk a K+ -re és, ereszkedve, hamarosan Budaligeten vagyunk. A József Attila-utca néhány háza megérdemli a figyelmet, majd ismét kertek alatti bújócska kezdõdik. Arra gondoltam, hogy egyszer tolvajnak fogják nézni a rendezõket, hogy ilyen helyeken vizsgálódnak, de - természetesen - ismét örültem, hogy olyan helyen járhatok, ahová be nem tettem volna a lábamat.
A S sávra rátérve szöveglépéseket teszünk, jön a Rózsika-forrás, amelybõl már sohasem fogunk inni, annyira bizonytalan a solymári Rózsadomb szivárgó vizeinek minõsége. Valami elveszett. Legalább egy szép dombormû került a forrás fölé, csakhogy a fémmel nem lehet szomjúságot csillapitani. A szép tisztás után elindulunk felfelé, van festés, vannak szalagok, mégis néhányan szembe jönnek fenn a gerincen. Úgy látszik késõbb vették észre tévedésüket és igyekeztek vissza a Kálvária keresztjéhez.
A keresztnél a szorgalmas Toplak Jóska ellenõriz, én pedig öt percet veszitek, mert nem tudom kioldani a hátizsákom csomóját. Utána semmi különös, szép az idõ, szép a kilátás. A Virágos-nyereg elõtt egyszerre ébred fel bennem az alkoholista és a pesszimista. Fel kellene ugrani a Borókás-büfébe, de túl sötétnek látom s ezért lemondok róla. Vesztettem egy kis romantikát, mert Rácz Frigyes közölte velem a Fekete István-utcában, hogy - de bizony - nyitva volt. Puff. Emiatt azonban tiszta fejjel tölthettem magamba jelentõs mennyiségû teát a Hármashatár-hegyen. Jólesett a folyadék, szilárd ételre 27 kilométeren nincs szükség. Határnyereg, Oroszlán-szikla, Árpád-kilátó, amely elõl jó ideje sikeresen elépitették a kilátás tekintélyes részét. A Z jelzésen sikeresen lekocogunk az Ördögárokba, közben a Csalán-utcánál Bartók Bélára gondolunk. A Nagyhid után - a Fekete István emléktúra folytán - módosult az út, dehát csak elérjük a Széher-utat. A kórházig már ismertem a járást, újdonság a Mária-út volt, aminek szintén örültem.
Végállomás, adminisztráció, menetidõ 5:38. Gondolataimba süllyedve a keksszel sem törõdtem, csak egy futó pillantást vetettem Robi fényképére és az égõ mécsesre. Hogy is van ez? Miért is ég a mécses? Vagy inkább kiért?
Hagyjuk, hogy vérkeringésünk csillapodván, gondolataink induljanak útjukra. Válasszuk vezetõnknek Hemingwayt, vele eljutunk a 16. század fordulóján élt angol költõhöz, John Donne-hoz. Õ saját maga fogalmazta meg sirfeliratát, amely a londoni Szent Pál-székesegyházban olvasható. Egy kis nyelvgyakorlás következik.

Each man's death diminishes me, for I am involved in mankind. Therefore, send
not to know for whom the bell tolls, it tolls for thee.

Hogy ne okozzon gondot a forditás és hogy saját történetünkre alkalmazzam, megváltoztatom a mondatot. Remélem, senkit sem bántok meg vele az érdekeltek közül. Igen, minden ember halálával kevesebb leszek, hiszen egy vagyok az emberiséggel. Sõt: a természet minden darabjának elvesztése is sújt engem, hisz része vagyok a természetnek. Ezért hát ne kérdezd tõlem, kiért ég a mécses lángja. Tudnod kell: Robiért, érted, mindnyájunkért, a természetért.