Túrabeszámolók


Iszinik 100/ Iszi 50 / Nik 50/40 / Iszinik 40 / Csillaghegyi Csillagok 15

JazzkedvelõTúra éve: 20082008.12.15 10:44:40
Iszinik 100

(Rolling Stones, avagy gördülõ kövek mindenhol…..)


A dupla ajtós lépcsõházból kifelé már komoly akadályokkal szembesültem. Lomtalanítás! Ez nálunk olyan jól sikerült, hogy az emberek nem fáradoztak azon, hogy a kaputól távolabbra helyezzék el kelletlen feleslegeiket.
A kapun kilépve szomorúan konstatáltam, hogy a szokásos jelzett úton haladni nagyon veszélyesnek tûnik, az alternatív útvonal pedig nincs kiszalagozva. Elsõ nekifutásommal egy mosógép-könyvespolc kombinációnál túl technikásnak ítéltem meg a terepet, így egy volt konyhaajtó-fotel variációnál sikeresen vettem az akadályt. Már azt hittem, sikerül visszatérnem az eredeti jelzett útra, de tudatosult bennem hogy az egész jelzett utca ilyen, így maradtam a széles kétsávos betonösvényen.
A harmadik kritikus eltévedõs elágazásnál kora hajnalban egy használt hûtõládából köszöntöttek:
- Hoztál valamit g…iii?
Gondoltam, fennkölt szavaimmal megtérítem az illetõt, hogy jöjjön naplementét nézni a Gerecsébe, napfelkeltét csodálni a Kevélyre, de attól tartottam kommunikációs stratégiám nem érte volna el a kívánt hatást.
Ilyen viszontagságos kezdet után indultam neki a kihívások mezejének.

A Déli p.u.-nál összetalálkoztam rég nem látott túratársammal, majd Ermak kolléga elõrehozott nevezési pontján, a VIII vágány mellett kitöltöttük a nevezési lapot. Jópáran menet közben követték példánkat, és én eközben megcsodáltam a rendezõ/seprû antik korú, sokmindent megélt alu-csõvázas hátizsákját, ami kellemes emlékeket idézett meg bennem.
Szárligeten ott a mag, rengeteg ismerõs gondolta velem együtt úgy, kicsit nehezítsük meg a napot. A tömegrajtos csoportkép készítése közben érzékeltem, a fényképezõgép valamiért nem hajlandó dolgozni az SD kártyára. Váltás butított üzemmódra, a beépített memória elvileg 22 képpel terhelhetõ – nem túl sok.

A rajt után pár perccel már szakadó hóesésben menetelt a mezõny, miközben azon filóztam, mit vegyek fel ruhatáramból, mert úgy néz ki, idõjárás tekintetében ma minden lehet és lesz is.
Jött elõször Somlyóvár, majd Koldusszállás. Utam során itt ismerkedtem meg elõször a jégbe és hóba fagyott de onnan botladozást követõen kirugdosódó gördülõ kövekkel. Kinizsin ezen a köves úton már sok gondja van vele az embernek, így visszafelé, meg csak most fog elkezdõdni, túratársam is elmaradt. Vértestolnai mûút utáni létrázás, jön Bányahegy, valahol egy kapu után éles balkanyar helyett egyenesen megyek tovább, kell vagy 20 perc mire rájöjjek mi a hiba. Pusztamaróton megint nagyon durva idõjárás fogad, és ismét fagyott, jeges gördülõ kövek. Hol egyedül, hol másokkal együtt dacolok az elemekkel.
A bajóti mûúthoz leérve alig látok a hónak és szélnek köszönhetõen, tanakodom merre is tovább. Mûúton el balra, nemsokára a gázpásztánál fel jobbra. Itt elvétem az azonnali keskeny balra letérõ ösvényt, megmászom a dombot. Rémlik, nem erre kellene jönni, irány vissza. Az ösvény behajtásánál összefutok pár emberrel, akik velem együtt éjszakai túlélõ üzemmódra váltanak át. Felfelé diktálom elõl a tempót, majd hamarosan leereszkedünk Péliföldszentkeresztre. Itt váltunk a K+-ra, ahol épp egy zsákmányt levadászó rókát érünk tetten. Elkezdek tanakodni, hogy vajon hol fogok olyan embert találni, aki a féltáv után meg fogja lelni a megfelelõ utat Hegyeskõ magasságában ilyen viszonyok között. Útitársamról kiderül, 17x-es Kinizsi teljesítõ, elvileg neki ez nem gond. Megnyugszom, és gondolatban rábízom magam – bár a féltáv utáni együttes indulás jelenleg még kérdéses.

Beérünk Mogyorósbányára, a többiek elõre vacsorát rendelnek. Addig én ismerõsökkel és ISZI-sekkel társalgom. Merthogy ez a féltáv vége, sokan itt fejezik be. Órámra nézve örülök, mert a féltávhoz betervezett 11 órás idõt több mint egy órával felülmúlóan jóval 10 órán belül érek be. De tudom, a neheze most következik!

1 órát töltök a pontom, közben bejön túratársam is. Indulnánk tovább, de elsõre nem sikerül – megnézzük Mogyorósbányát teljes egészében oda-vissza. Majd visszajövünk a buszállomáshoz és elindulunk a kéken is. Ne, ne kérdezzétek meg, miért :-) Vagy fél óra mínusz…

De így legalább beérnek a korábban megismert ebédlõs útismerõs trappolók, legalább lesz, aki vezet a kritikus részen. Ez annyira jól sikerül, hogy megismerjük Hegyeskõ teljes környékét, a környék szántóföldjeit és villanyvezetékeit, megtudjuk milyen jó a befagyott szántásokban kõrözni oda vissza bokáig hóban és jégben, és megtudjuk milyen felemelõ érzés megtalálni hosszas bolyongás után a jelzetlen, de megfelelõ utat.
Indulunk fel a keményebb menetre! Fel a Getére, ahol most igen lassan lehet haladni. A csapat le is marad mögöttem.
Kicsit félút után érzem, baj van, igen, jön. Jön az, amit senki se bír és kedvel, de néha szembesül vele. Vércukor, egész pontosan annak megfelelõ szintjének hiánya. Kellemetlenül, hirtelen és váratlanul jön, mint mindig. Kezdenek lépteim bizonytalanná válni, mindez két perc leforgása alatt. Mögöttem sehol senki, Csak messze lent látok bólogató fejlámpa foltokat. Nincs mese, meg kell állni, ha nem akarok rosszat itt a kõmászásos szakasz közepén. És természetesen az ilyen túrákon kötelezõ szõlõcukor sincs nálam – nagy hiba! Bedobok egy mézes müzli szeletet, és remegõ lábakkal várom a hatást. 2-3 perc múlva beér túratársam, vele indulok tovább eléggé ingatagon. Viszonylag hamar hatni kezd a szérum, stagnált állapotban jutok el a tetõre. Bizony ez most itt hirtelen megviselt. Nem is a nehéz köves jeges mászás, hanem az eléhezéses gyengülés. Csak reménykedem, hogy lefelé Dorogig kényelmesre véve valamennyire regenerálódok.
Sátorból kinyúló Vlaszij-kezek pecsételnek, majd Dorogra leérve már nem csak nekem vannak gondjaim, hanem társamnak is, tekintete sokmindent elárul. Teát rendelek, Õ capuccinót. Ebben egészen 5 darabig jut el. Kacérkodom a feladással is, nagyon megzuhantam korábban.

Kb. fél óra után elindulunk. Eleinte kicsit nehézkes a mozgás, de Kesztölcöt majd Sistergõ pontját hamar elérjük. Hihetetlen! Meleg tea, krumplileves, házi süti, banán és még sorolni lehetne….. Mint az oázis a sivatag közepén… Mindezt készségesen kiszolgálva…. Mondjuk láthatott már errefelé pár meggyötört arcot ma este…

Irány neki a kétágú hegynek, a maga kétlépcsõs emelkedõjének. Elõre megyek, "húzom" a 3 fõs csapatunkat, ami most így 70 kilométer körül nem is olyan egyszerû. Lihegve érünk szintbe, hamarosan Pilis nyereg is megvan. Robi nagy vehemenciával indul neki a lejtõnek utána, próbálom jelezni, hosszú ám az….. Meg is fogja a végefelé, szükségleteimet elvégezve hamarosan ismét elõreállok. Erõsebb tempóban indulok neki, több túrázót befogunk. Mögöttem lassítani akarnak, de tartom a gyors iramot.
A Pilis szerpentinje nem akar eljönni! Hol vagy? Bújj elõ kérlek. Megyünk, megyünk, és nem akar vége lenni. Tûrázókat fogunk be ismét, lemaradnak. Hol a szerpentin? Hopp lassan itt kell lenni, látok egy levágást jobbra…..És eljön. Hatalmas köd hömpölyög, az utat alig látni. Hideg szél, és jön az elsõ éles kanyar. Kilátás semmi viszont van hódara és tejfátyol, örülünk, ha az ösvényt látjuk. Lerobogunk a szántói mûútig ahol folyamatosan ismét jönnek a Rolling Stones-ok….
Van aki itt már csak ülni tud, feladja. Jólesik a meleg tea a termoszból, nemhiába cipeltem.
Hosszú hegy meglepõen hamar megvan, a másik oldalról nagyon alattomos tud lenni. Lefelé botladozva ismét rugdossuk a köveket, mint ezidáig oly sokszor…
Csobánkai mûútnál meglepetés Sistergõvel találkozunk. Két percre leülünk, meleg tea fogad. Közben beszél a 28-30 órás privát Iszinikjérõl, hogy itt mennyire nem tudott elindulni.
Mennénk tovább, de csak felállni tudunk. Kész. Ezt nem gondoltam volna. Nem lép a láb, nem hajlik a térd. Elõbb még jó tempóban haladtunk, most két perc alatt megöltünk mindent. A Csobánkai mûúton való átkelés legalább fél percet vesz igénybe.
Lassan, nagyon lassan haladunk. Javaslatomra fejkörzés versenybe kezdünk, kinek fáj ez ilyenkor kevésbé – na meg hogy feldobjuk a hangulatot az egymáson való röhögéssel. A Kevély-nyereg tövében már teljesen üzemmelegek vagyunk, meglepõen hamar és könnyen fent vagyunk a nyeregben. Sajnos Csanyáék nem férnek már bele masinám belsõ memóriájába. Kapunk meleget + Balatont, fel is megyünk lendületbõl a Kevély csúcsára.
Itt újra tudok fényképezni, nem is értem a dolgot. Biztos Csanya bezavarta lelkileg a gépet. Lefelé egészen az ürömi mûútig lassabban megyünk, mint felfelé szinte. És ismét csak rugdossuk a gördülõ köveket…..
Jön a hajrá, ami számomra a holtpont netovábbja. 2-3 km-el a vége elõtt nem megy. Nem visz a lábam, meg akarok állni. Itt engem kell húzni, nagy szükségem van Robira, különben lehet megállnék. Nehezen lebotorkálunk, pár helyen majdnem hatalmas esés - ilyenkor már ez könnyebben megy- , a betonutak jéggel fedettek. És a cél… Elértük!

Voltak pillanatok, amikor nem hittem volna. Több pontõrt is megkérdeztem, megy-e kocsival Pest felé. De mindent megfeszítve, továbbindulva beér az ember. Csak az érzi át ilyenkor mivel jár ez, aki maga is végigment az úton. Ezt az érzést nem nagyon lehet mással pótolni, ezért – is – csinálja valaki….
Sok ismerõs a célban, a hévig tartó út sem egyszerû pihenés után, hát még a felszállás.

És haladok a délelõtt még jelzetlen út helyett most már a megszokott ösvényen. A technikai akadályok megszûntek, hajnali beszélgetõpartneremet elvitte a kukásautók által felkavart szél és lom….
Otthon forró fürdõ, feleségem egyik kedvencemmel vár – tejfölös gombapaprikás nokedlivel. Látja rajtam nem volt könnyû a nap. Nem kívánom általában az ételt, most valahogy a kivétel erõsíti a szabály válik igazzá. Evés közben már majd elalszom, de jólesik….

Hétfõ reggelig megvan a programom, csak egyszer kelek fel egy rövid idõre…. És álmodok továbbra is a gördülõ kövekrõl…..

Attila