Téli Mátra túra (2005. január 29.)
Eddig sosem voltam még a Téli Mátra túrán (ha idén is lett volna Cserhát 500-as éjszakai, akkor valszeg most sem), dehát egyszer ugye el kell kezdeni. Meg a túrákat is, minden évben, mert idén még nem jutottam ki a terepre, sõt a tavalyi Börzsönyi Téli Ttúra volt az uccsó kimozdulásom. Szerencsére logisztikai segítség az volt (HÁLÁS KÖSZÖNET ÉRTE PZ-nek!), így egy negyed ötös kelés után fél hat táján már úton is voltunk Vlaszij kollégával együtt, hármasban. Menet közben folyamatosan nyomon követtük a kinti hõmérsékletet, ami mínusz 12 és 8 celsius-ok között ugrándozott (szép kilátások...).
A rajtidõ elõtt már a helyszínen is voltunk, ahol is az éppen ébredezõ ottalvók közül több ismerõs is felbukkant, bár elég bamba lehettem, hisz volt, akit alig ismertem fel (Kelemen Laci volt az „áldozat”). Örömmel vettem még, hogy mûködõ kávéautomatát is találtam, amit egybõl le is teszteltem. Aztán újabb ismerõsök, Múzsla és csapata bukkant fel, aztán így együtt, összesen heten végül is elindultunk.
Bár otthon átnéztem az útvonalat, annak csak az Orszgáos Kék által érintett részét ismertem elõre. Lajosházáig még nagyjából együtt is tudtunk haladni, fotózgattunk, a Cserkõ-bánya meg a mögötte feltáruló távoli csúcsok (melyek is azok pontosan?) nagyon bejöttek nálam. Utána a Z négyzeten hosszasan haladtunk egy völgyben, ami talán nyáron lehet a legszebb. Már közel volt a mátraszentimerei mûút elõtti emelkedõ, amikor is éreztem, hogy bármilyen közel is már a pont, jobb lesz, ha megállok. Szépen félreálltam tehát, befaltam több csokit, meg pótoltam némi folyadékot, így az egyébként húzós kaptató egész könnyen ment. Ja, és itt már egyedül haladtam, a töbiek pár perccel mögöttem voltak. A faluban teapontot találtam, ahol is korlátlanul lehetett fogyasztani. Teázás közben befutottak a többiek (illetve a tarjáni különítmény egy része még úton volt), újabb topikosok bukkantak fel, végül Vlaszijjal ketten folytattuk tovább.
Innentõl csak felsõfokú jelzõkkel tudom illetni a túrát: Piszkés-tetõ környékén festõi szépségû havas látkép fogadott, amivel alig lehetett betelni (egy maszek túrán itt biztos a sétatempónál is lassabban haladtam volna, és tán még a havat is megkóstoltam volna örömömben). Ilyen látványért cserébe minden fáradtság „elhanyagolhatónak” tûnik. Galyatetõig még néhány kicsiny huplin másztunk át, miközben a régi Mátrabérc túráink emlékeit idéztük fel közösen. Fent a toronynál nem volt senki, de a Gertrúd-büfé elõtt „természetesen” mûködött a pont, ahogy a füzetben is írva volt (csak elõ kellett venni). Itt, ha egyedül mentem volna, biztos hosszabban idõzést tartottam volna, de ugye a közösség érdekében áldozatot (is) kell hozni, ezért csak egy forralt bor erejéig ültünk be a kellemesen meleg helységbe. A további útszakasz is elsõrangú látvánnyal szolgált, egy rakat képet készítettünk: Kékes, víztározó, Csór-hegy oldala, stb, mindez verõfényes napsütésben ragyogva – kell ennél több?. A Csór-hegy oldalában aztán mintha egy hangyányit gyérebbé vált volna a túrázók által taposott ösvény...J
Vörösmartynál levest lehetett kapni, de én inkább az étterem/sörözõ szolgáltatásait vettem igénybe. Ez a jelek szerint hosszabbra nyúlt a kelleténél, legalább is Vlaszij várakozásra szánt idejét túlléptem, dehát a sörkínálatnak, meg azoknak az ultrakényelmes foteleknek nehéz ellenállni :-)
Pisztrángos felé mindent beleadtam, kielõztem vagy húsz embert (senkit sem kértem meg, hogy álljon félre, szépen belegázoltam a hóba), de ennek ellenére kereken 42 percet vett igénybe ez a szakasz. A pontnál találkoztunk újra, én kb. egy percet maradtam. Ezalatt megcsodáltam a Kékes oldalának hívogató oldalát: olyan jókedvem támadt egybõl, hogy ihaj: ott van majd a fejem felett a következõ pont, tiszta, világos a feladat: csak fel kell masírozni :-) A nagy vidámkodásnak persze meglett a böjtje, mert a táv kb. közepén az a lankás, de elég hosszú rész végére totál elfogytam. (Érdekes, az elején és a végén a csúcsbrutál részek könnyebben mentek.) Három csoki és fél lter ital elfogyasztása után éreztem csak elég erõt magamban a folytatáshoz. Vicces volt, hogy közben többek között két olyan túrázó is elhagyott, akik az emelkedõ elején szépen félreálltak elõlem azzal, hogy : „Te úgyis gyorsabb vagy, menjél csak elõttünk” :-). Elérve az OKT-t, csodák-csodája: Vlaszij várakozott, regenerálódott, elmélkedett, stb., stb. :-) Innen tehát együtt gyûrtük a maradék távot a Kékesre. Kb. 3 óra volt, mikor felértünk, rövid teázás után máris kocogtunk lefelé. Itt Vlaszij részletesen ecsetelte a hátralévõ szakasz problémáit, amibõl igazán csak az elsõ (az a bizonyos kis híd elõtti jeges, meredek leszakadásos hely) volt gázos. Láttuk, hogy elõttünk mindenki szépen lemászik a vagy öt méter mély, majd függõleges oldalú gödörbe, aztán onnan kapaszkodik fel a híd végéhez. Ez nem tûnt szimpatikusnak, ezért leküzdöttük (gond nélkül, csak szimpla óvatossággal, hátsónkat szépen a földre helyezve) a jeges részt. Igaz, utána tíz percig nem éreztem az ujjaimat, mikor a hóban letisztítottam a kezemrõl a mocskot. De ennyit a biztonság simán megért. Volt aki lábon állva, bottal akart itt átmenni, esett is akkorát mint az ólajtó. Itt sajnos egy másik túrázó nagyon rosszul járt (a földön ülve ketten is segítettek neki, az akkori hírek szerint eltörte a karját), remélem azért komolyabb baja mégsem történt! A hátralévõ távot problémamentesen, lazán tudtuk le, még épp világosban beérkezve a célba. Valahogy mi eltaláltuk, melyik asztalhoz kell sorba állni, de ha nem, szánk akkor is van, hogy megkérdezzük. Elõször átadtuk a füzetünket, majd a másik, szomszédos asztalnál kb. két perc múlva mondták a nevünket és átvettük a nyomtatott emléklapot+kitûzõt.
Szuper túra volt, bár nehezebben ment, mint elõtte látatlanban gondoltam, de csak magamat okolhatom, hiszen ismeretlen útvonalnál erre mindig lehet és kell számítani (na meg valami edzés is elkelt volna...). A végén csodálkozva néztem a suliban kialakult helyzetet is, mert valóságos kirakodóvásár fogadott, meg persze hatalmas tömeg. De valahogy nekünk minden jól sikerült ezen a nap, még a kávéautomata sem tudott átverni, mert igaz, hogy kifogyott belõle a pohár, de a magammal vitt tartalék kimentett J Vettünk még ttúra naptárat, s meglepõdve szemezgettük a rengeteg új rendezvényt. Végül ötösben indultunk haza. Otthon még egy meglepetés ért: rájöttem, hogy mégiscsak bekerültek az én fotóim is a „bibliába”, elsõ átlapozás után ugyanis még nem bukkantam rá, ezért akkori morgolódó mondatomat is visszavonom J
S még egy megjegyzés: a túrát végigjárva világos, hogy a 26-os táv egyáltalán nem gyerekeknek ajánlható „sétatáv”.
Zete |
