Bakonyi Mikulás 50 – pontõrködéssel
„Napfény járja át a szívem újra,
kétszeresére felduzzadt a Cuha...”
Veszprémben jól lesétálunk a belvárosból a vasútállomásra, hogy még idõben odaérjünk a gyõri személyvonathoz, amelyen rajtunk kívül nem látunk más, a túrára igyekvõ egyént. A rendkívül szép 11-es vonalon bõ fél óra alatt vontatja fel a Bz motorkocsi egy szál mellékkocsiját Zirc állomására, ahol kis várakozás után Repkény kap egy pecsétet a motorvonatos mozgalom igazolólapjára. Elsétálunk a megváltozott kerítésû iskoláig, még zajlik a kisiskolások fociedzése, mi letelepedünk a folyosóra és várunk türelemmel. Lassan megérkezik a rendezõség, elpakolunk ezt-azt, majd visszatérünk kellemesen punnyadt állapotunkba. Estefelé megkapjuk a másnapi felszerelést, kitanulmányozzuk, összepakolunk.
Éjjel kábé arra alszom el, hogy kicsit elcsitulnak az alkohol bolygatta kedélyek odalent, hajnalban kelt a telefon, az ébredést fél órával elnapoljuk közös megegyezéssel. Azért muszáj valamikor elindulni, gyorsan összekapjuk magunkat, elcsomagoljuk a felszerelést Kerek repkény táskájába és irány a Bakony. Kitocsogunk a parkolón keresztül Zirc kihalt utcáira, sehol egy lélek, pedig már öt óra van. Sikerül nem kéknek néznem a zöld jelzést, Repkény felvilágosít, hogy ez nem a Barangolós, hanem a Mikulásos túra, ne keverjem a kettõt. Fõleg, ha már pontõr vagyok rajta. :) Tehát Írott-kõ felé vesszük az irányt az OKT-n, elhúzunk a hegy felé, ki a városból. Rengeteg kutya üvölt hajnal alkalmából, az õ hangjukat egy bagoly huhogása váltja, ahogy haladunk befelé az erdõbe. Felettünk csillagos még az égbolt, ennek megfelelõen kellõen hûvös is van. A lábaim hõmérsékletét konstans hidegen tartandó belegyalogolok egy kedves pocsolyába, ami az avar alatt húzza meg magát. Kicsit morgok, aztán megyünk tovább. Elérjük a Pintér-árok ellenõrzõpont leendõ helyét, itt egy darabon szilárdabb a talaj, de felfelé már most is csúszik (mi lesz még azokkal, akik majd a rajtidõ végén indulnak?). A dombtetõn elkezd ködössé válni az idõ, ez addig fokozódik, hogy nem látok semmit a lámpa fényénél, csak a szikrázó vízpárát a levegõben. Szerencsére Repkény rutinja révén rajta maradunk az úton még Borzavár után is és hiba nélkül megtaláljuk a Csárda-völgyben vezetõ utat. Eléggé sáros, kicsit elkedvtelenedek miatta, de ahogy kel a Nap, úgy kezd javulni a kedvem.
A Csárda-völgy ellenõrzõpontnál, pontosabban annak helyén kanyarodik rá a túra a Cuha völgyére és el sem hagyja a 3. pontig. Ez a völgy igen kedves nekem, a patak által kivájt meredek sziklafalakkal, a legkülönösebb helyen is a kõben megkapaszkodó fákkal és nem utolsósorban a kanyargó, hegyi vasútvonallal, ami egyedülálló az országban. Valamint a nyolc patakátkeléssel, melyk közül vagy kettõ nem kis fejtörést okoz, hogy úgy vergõdjünk át, hogy utána órákon keresztül ne kelljen fagyoskodni egy helyben ácsorogva a ponton. Az egyik különösen emlékezetes marad, mert Repkény kitalálja, hogy át kellene gázolni mezítláb, de amire leveszem a cipõmet, õ visszaveszi a sajátját és talál egy egész stabil átkelõhelyet. :) Ha már úgyis mezítláb vagyok, akkor viszont belegázolok a patakba (még térdig sem ér), olyan érzés, mintha millió tûvel szurkálnák a lábamat, viszont utána a néhol beázott cipõm egész melegnek tûnik. Azért ilyet többet nem játszom, nincs is rá szükség, mert a többi helyen már gond nélkül jutunk át a túlpartra. Végül elérjük a Kõpince-forrást, pontõrködésünk színhelyét, letelepedünk, Kerek repkény leveszi a cipõjét, mert az utolsó átkelésnél kissé beázott és megpróbálja megszárítani, nem sok sikerrel. Kitesszük a dekorációt, elõkészítjük a pecsétet és az ikszelõs papírt, majd kényelmesen megreggelizünk – vagyis megnyitjuk a pontot, alig több, mint egy órával a hivatalos nyitás elõtt. Alig végzünk ezzel, már meg is érkezik az elsõ futó, majd szépen sorban a többiek is, sok kedves és régen látott ismerõs, valamint sok kevésbé régen látott is, sõt, van, aki még csokit is hoz. :) A mezõny annyira jó tempóban halad, hogy egy rajtszám sem hiányzik már 11 órakor a listából, telefonos egyeztetés után a fõrendezõ engedélyt ad a felszállásra, mindenki áthaladt, akinek itt kellett áthaladnia, söprû nincs, elindulunk.
Megtöltjük a palackokat a forrás kellemes ízû vizébõl, majd a szemeteszsákot erõsen markolva nekivágunk a Zörög-hegy izzasztóan meredek oldalának. Kapaszkodás közben néha visszanézünk, le a Cuha-völgy rengetegére. A hegytetõn Földi Rolandék pecsételnek, náluk egy kivételével az összes táv áthalad, õk adják nekünk a plusz két rajtszámot is. Irány Csesznek kies vára, pontosabban elõször a Kõmosó-szurdok, még pontosabban az azt megelõzõ zöld sávval jelzett út, amelyrõl egész vadregényes kilátás nyílik a Bakonyaljára. A szurdok aljánál útbaigazítunk egy bizonytalankodó sporttársat, majd újnak tûnõ láncba kapaszkodva sétálunk át a völgy oldalában. A ponton Laci069 ad pecsétet, nem maradunk sokáig nála, vár a cseszneki frissítés, ahol Tzh-ékkal futunk össze, õk indulnak, mi érkezünk. Feltuningoljuk a teát némi rummal, megiszunk egy-egy kávét, megesszük a párizsis-káposztás vajaskenyeret és örülünk, hogy az Ördög-árkot kis szerencsével méginkább világosban fogjuk elérni, mint tavaly. Elindulunk a faluból, sietünk a következõ pontra, jó sokan jönnek szembe a Kõ-árokban, és ugyanitt jó nagy a sár is.
Impozáns sziklák és néhány megúszott esés után érjük el Gézaházát elõször, a Mikulás szájharmonikán kíséri énekünket, a Krampusz megtapsol és bõven kapunk szaloncukrot. :) Ez nagyon jó, mert a pontõri ellátmányként kapott édességet már feléltük (mondjuk most kivételesen bõven van ennivalónk), a következõ párszáz méteren elfoglal az édesség tesztelése. A Töbör-hegytõl következik a túra legélvezetesebb szakasza, ami majdnem olyan szép, mint a Cuha-völgy, csak könnyebben járható és van ideje az embernek gyönyörködni a tájban. Kikerüljük néhány völgy bejáratát, szép íves kanyarokkal és elérjük az Ördög-árok száját. Ez a korona az egészen, ráadásul most víz is csordogál benne – mit csordogál, hömpölyög. Kerek repkény gyermeki örömmel lelkesedik, teheti, már kilenc éve jár ide és – hosszú idõ után – újra sok víz van a patakban. :) Odafigyelve, óvatos duhajként sietve vesszük az akadályokat, mászunk, ahol mászni kell és ugrunk, ahol ugrani és nem megyünk fel magasan a partra ott, ahol tavaly felmentünk, mert odalent kényelmesebb. Ennek következtében egész hamar megpillantjuk a Gizella-átjárót, még sikerül néhány egész értékelhetõ képet is készíteni.
A szoroshoz közeledve ismerõs alakot látok meg a létrán, Jámbor integet egy túrabottal, Nagyondinnye pedig ott áll a létra elejénél, vacogva, egy szál vékony technikai öltözékben és csurom vizes cipõkkel. Azt mondja, beleesett a GPS a sziklák között a vízbe, ami rossz. Pláne, hogy a létrára hasalva is hiába tapogatózok a készülék után, a túrabot vakon kalimpál a vízben, még a katlan fenekét sem éri el. Két cipõfûzõ segítségével valóságos dárda készül két botból, azzal már egész mélyre lehet nyúlni, de az árok alattomosan befelé egyre mélyebb és a szikla alatti részre már ez az extended túrabot sem ér le. Kezd már engem is idegesíteni a dolog – mármint, hogy vaktában tapogatózunk és levetkõzöm, hátha begázolva a vízbe jobban átlátom a dolgokat. Nos, nem jön be a taktika, a katlan a létra alatt befelé hirtelen nagyon mélyül, nem érem el az alját, ahol meg elérem, ott csak köveket találok, valamint egy nagy sárga nejlondarabot. A víz gyõz, kijövök, gyorsan felöltözöm. Repkény nem gyõz aggódni, én meg vacogni, sajnos ettõl a szerkezet még nincs meg. Keresztet vetünk rá, felmászunk a ponthoz, mi Repkénnyel gyorsan pecsétet kérünk, majd elbúcsúzunk Jámbortól és Nagyondinnyétõl és tovasietünk. Az árok hátralevõ részén egész könnyen átjutunk, tavaly itt a kevesebb víz ellenére valahogy nehezebben ment a haladás, mint most. Újra kiérünk a zöld jelzésre és újra célba vesszük a Mikulást.
Mire újra megérkezünk a pontra, már kezd egészen sötétedni, a Krampusszal jól bemutatkozunk egymásnak, jólelkûen megkínál saját teájukból két bögrével is, köszönet érte! Készít rólunk pár közös képet a Mikulással, aztán már indulunk is, kiballagunk a 82-es fõúthoz, átkelünk és elbattyogunk a sárban a Gesztenyés ellenõrzõpontig. Deli Vincéék pontján kicsit beszélgetünk, elmondjuk, kiket várhatnak még, aztán elbúcsúzunk, még vár ránk némi sártaposás. Az eddig szalaggal jelzett útra került egy piros négyszög jelzés, ez nagyon örvendetes, szerintem sokkal kényelmesebb dolog egy adott jelzést követni, mint egy akármilyen jó vagy rossz szalagozást. Pláne sötétben. Épp eléggé megvisel, hogy a sár kezdi jócskán túllépni tûréshatáromat, de Repkény acélsodrony jellegû idegeivel elviseli a nyirmogásomat, ami az erdõbe való betérésig tart. (Meg az itt lévõ jóféle köves út végétõl a vasútig.) Mielõtt lekanyarodnánk az erdõhöz, egy bizonytalan fényû lámpát látunk közeledni felénk, nyílegyenesen Gézaháza és a fõút felõl. Három igen lelkes sporttárs érkezik, egyetlen, nem túl mûködõképes lámpájuk van és nem találták az utat, visszaküldjük õket Gesztenyéshez, alig tíz perc innen. A Cuha-völgy újbóli eléréséig már-már bartinai mértéket kezd ölteni a sár, eléggé lehangoló és eléggé le is hangol. Annyira, hogy már nem is tudok örülni az ellenõrzõpontnak teljes szívvel, csak battyogok elõre, minden lépésnél bokáig merülve a trutyiban. Aztán valahogy felvidulok, Repkény életet ver belém és Zircre már úgyszólván beszáguldunk, amennyire a lehetõségek engedik. A célban gratulálnak nekünk, leadjuk a pontõri felszerelést – jövõre ugyanitt, ugyanígy! :) - megiszunk egy-egy pohár teát és kisietünk a régi buszállomásra. Bizony, Zircnek van két buszállomása is, egy régi a belvárosban és egy új a vasútállomásnál. Veszprémbe busz viszont egyikrõl sem indul még egy darabig, tehát áttalpalunk a vasútállomásra és szépen ledöcögünk Veszprémbe.
A Bakonyi Mikulásról csak pozitívan tudok beszélni, még akkor is, ha félreteszem az elfogultságomat. Jól eltalált útvonal, vadregényes és változatos táj, néhány egészen technikás szakasszal. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és mindenkinek, aki jelenlétével megtisztelte szerény ellenõrzõpontunkat! :)
-Kékdroid- |
