DREAM TEAM
TÚLÉLÉSRE JÁTSZUNK
IV. HAMAHAMA TÚLÉLÕTÚRA - BÜKK
2008.10.22-24
HARCITANGÁK ÉS ÓRIÁSMOSZKÍTÓK
A tavaszi zempléni kalandok után biztosra vettük, hogy az õsszel is el fogunk menni a Hamahama Túlélõtúrára, ami most a Bükkben volt hivatott megmutatni foga fehérjét. Most ötfõs csapattal érkeztünk a felsõtárkányi iskolába, név szerint Györgyi, Kati, Dóri, Peti és jómagam. Mire leértem, társaim már toporogva vártak, mert éhesek voltak, így ahogy lepakoltam, már mentünk is Egerbe, hogy együnk egy jó vacsorát, valamint kitaláljuk a fõ csapásirányt. Az étteremben a tavaszival ellentétben most azokat a fogásokat hozták ki, amiket kértünk, így degeszre tömtük magunkat mindenféle jóval. Kialakult a taktika is, azaz mindenképpen az 5 õrzött pontot be fogjuk gyûjteni, ha törik, ha szakad, közben pedig ihletért a jó öreg ágyaspálinka oltáránál fogunk fejet hajtani. Visszatérve a suliba már elkezdett gyûlni a tömeg, mi is akklimatizálódtunk, átöltözünk harci szerelésbe, felvettük e jeles eseményre készült egyenpólóinkat. Az eligazítás elõtt megkaptuk a Duplacsavar nevezetû szemforgató rettenetet, amely az érintendõ pontokat tartalmazta, így azokat bejelöltük a térképünkön, majd mire végeztünk, átmentünk a tornaterembe, ahol kezdõdött az eligazítás.
Ahogy vége lett az eligazításnak, célba vettük a vonatindulási helyet, mert nekünk az elsõ szerelvényre jutott helyjegy. Ekkor már sejtettük, hogy ez a vonatozás azon kívül, hogy jó mulatság lesz, bizony egy nagyméretû cumit is tartalmaz, ugyanis bevittek minket a Stimecházhoz, a Bükk „közepére”, hogy onnan indulva járjuk be a pályát. Itt gyakorlatilag a pálya középpontján találtuk magunkat, az 5 õrzött pont pedig a kör kerületén helyezkedett el. Na sebaj, majd visszamegyünk toronyirányt a sínek mentén. A csapatfotót csak a rajtidõ terhére tudtuk megejteni, így kb. negyed óra kiesett a terepre jutó idõnkbõl. Itt mi nem kaptuk meg az infót, hogy miként kell kezelni a Duplacsavart, így elkezdtük begyûjteni a pontokat szépen sorjában, de szerencsére mire lukra futottunk volna az elsõ cselnél, észleltük a turpisságot az éj leple alatt, és máris módosítottuk útvonalunkat. De ne szaladjunk ennyire elõre, hiszen még csak a rajtnál vagyunk!
Tehát elindultunk, elõl Peti nagy tempót diktált a vonatsínek talpfáin. Egyszercsak megjelent szembõl a charter-vonat második felvonása, így a bokorba ugrottunk, mielõtt a szembõl jövõ fényt közelrõl is megismerhettük volna. Gyorsan teltek a méterek, fogtuk a pontokat szépen sorban (Toldi-kút, Varróház), közben tájfutó térkép alapján átvágtunk a Z/S jelzett útra, és elkezdõdött egy hatalmas kálváriajárás, amitõl szinte egész éjszaka nem szabadultunk. Innentõl a bélapátfalvi Cisztercita Apátságig jelzett utakon volt a menet tervezve, de bizony gyakorlatilag 20-30 perceket is eltöltöttünk a jelzések keresésével, minden elágazásban „tököltünk”, hogy vajon melyik lehet a jó irány, mindenhova benéztünk. Hiába a térképek és a tájolók, ha semmi jelzés sehol, akkor éjszaka igen nehéz belõni a helyes utat. Végül mindig sikerült megfogni a következõ jelet, igaz sokszor csak 2-300 méterre az elágazástól. Gyülekeztek a fakultatív pontok is hol elágazás, hol forrás formájában, majd jött egy igazi dzsungelharc a P kereszten, ami nem hozott sikert, így végül toronyirányt kiértünk a tervezett útra. Itt kezdett gyanús lenni a menetlap, és ki is derült a turpisság a Duplacsavar kapcsán. Gyors útvonal-módosítással már mentünk is a Homonna-tisztás irányába, majd a Kolácskovszky-forrást is befogtuk. Már nem volt messze az apátsági pont, amit végül megfogtunk, hogy legyûrjük a Rába sötét hullámait. Azt nem értem, hogy a kétfõs csapatok miért nem kaptak nehezéket a „kenura” (pedig mi felajánlottuk), hiszen így nagyon könnyû dolguk volt. Megreggeliztünk, és mire elindultunk tovább, már el is rakhattuk a lámpáinkat, hiszen lassan elkezdõdött a pirkadat. Itt vontuk le a tanulságot, hogy a sok jelzéskeresés miatt még csak cirka 20 km-nél tartunk, így tudtuk, hogy legalább még 40-45 km fog ránk várni a célig.
Továbbindulva a csajok a harcitangájukban egyszusszra megették a Bél-kõt, miközben mi Petivel maradtunk a jó öreguras mászótempónál, nem siettük el a dolgokat. Felfelé menet Pazar kilátás nyílt a környékre, itt kezdtem életet csiholni magamba, végre valami látnivaló, végre lehet élvezni a panorámát. A Bél-kõhöz felérve Peti elhatározta, hogy mivel fáj a vádlija, kiszáll, és visszabandukol Felsõtárkányba, így én maradtam három csajra egymagam. Hát, bizony meg kellett küzdenem innentõl a feladattal, hogy elbírjak velük, általában csak kerestem a nyomokat és loholtam, hogy utolérjem õket. De nemcsak velük kellett küzdeni, hanem az irtózatosan sok bogárral is, elképesztõ nagy óriásmoszkító (kullancslégy) csapat támadott ránk. Innentõl gyorsan fogtunk egy-két pontot, köztük az Õr-kõ-házat, majd igen hamar, a vártnál könnyebben máris az Istállós-kõ õrzött pontjánál találtuk magunkat, és még sok más túrázót. Itt köteles feladat volt, amit több-kevesebb sikerrel megoldottunk, majd beszedve a transzferfeladatot, leveleket gyûjtögetve indultunk el a Bánya-hegyi parkoló irányába.
Útközben igen pazar helyeken jártunk, köztük volt az Õserdõ után a Tar-kõ, ahol megreggeliztünk. A lányok az elágazásban maradtak, de én kimentem bámészkodni egy kicsit a meseszép kilátásban. Továbbhaladva a Három-kõ csodája tárult elénk, majd meg sem álltunk a lejtmenetben a Bánya-hegyi parkoló felé, hogy befogjuk a harmadik õrzött pontunkat is. Itt egy érdekes feladat volt, egy biztos, hogy most megtanuljuk erre is a helyes válaszokat, hátha még egyszer elõkerül egy másik túrán. Itt osztottunk-szoroztunk, és láttuk, hogy bizony van szûk öt és fél óránk hátra, és alsóhangon 25 km-ünk, benne egy Ódor-vár mászással.
Tanakodtunk, hogy merre tovább, a fakultatív lehetõségeket is lesarkítottuk, hogy csak azokat, amik tényleg útba esnek, majd végül a mûúton elkezdtünk futni a Pazsag-kút irányába. A lányok becsületére legyen mondva, egy technikai szünettel kicsit több, mint 7 km-t tettünk meg kevesebb, mint egy óra alatt, ami nagyon kellett ahhoz, hogy maradjon idõnk a szintidõn belüli beérkezéshez. A futás jó hangulatban telt, katonás ütemre valaki mondta a vezénynótát, a többiek meg ismételték. Itt megláttuk Ádámékat, akik kétszerakkora lépésekkel haladtak, mint mi. A kútnál töltöttünk egy kis vizet, és „rohantunk” is tovább, becélozva a Hór-völgyet. A KL jelzésen mentünk fel az Ódor-várhoz, ahol a Less Nándor túrák reggel elhagyják azt, és bizony ez lefelé is igen kemény menet, hátmég felfelé! Itt kezdõdött a játszma, eddig csak andalogtunk az erdõben, közben pedig elkezdett az esõ is szemerkélni, majd egyre jobban esni! Nem baj, mi szeretjük az esõt, szeretjük a sarat és a dagonyát! Mire felértünk, a lányokban elszállt a kraft, és már nem is akarták a megmaradt ötödik õrzött pontot begyûjteni. A ponton a találós kérdések alatt (bakker, ilyen állapotban ilyet játszani) a tûz mellett úgy döntöttünk, hogy nekimegyünk az utolsó pont begyûjtésének is, megpróbáljuk, ha törik, ha szakad!
Úgy kezdõdött, hogy rossz felé indultunk, de kb. 200 méter után rájöttünk és korrigáltunk, hamar megtaláltuk a PL jelzést, mellyel a Völgyfõ-ház elérése volt a célunk. Innen a Török úton csörtettünk a Kövesdi-kilátó felé, hogy utána lezúghassunk a Várkúti-turistaházhoz. Hosszú volt az emelkedõ, már nyögvenyelõsen ment csak, de egyszer csak felértünk, majd máris a golyózós pontnál voltunk. Itt elég jól szerepeltünk, de nem idõztünk nagyon, mert még le kellett érni a faluba, és már elkezdett sötétedni is.
Visszamászva a Vasbánya-nyeregbe a falu felé vettük az irányt, és szerencsére már nem találkoztunk azokkal az íjászokkal, akik állítólag napközben a turistaúton aprították a kirándulókat. Egyre sötétebb lett, de nem akaródzottak a lámpák elõkerülni, végül négyünkre kettõ azért csak kibújt a hátizsákból. Az ereszkedés nagyon köves volt, de mi megúsztuk bokaficam nélkül, bár úgy hallottuk, hogy másoknak sikerült összehozni négyet vagy ötöt. Peti elénkjött a falu szélére (költöttünk is egy dalt neki, hogy „Peti áll a ház elõtt, a Dream Teamet várja õ…”), majd benavigált minket a célba, ahol kiderült, hogy a pluszidõk jóváírása után 9 percünk maradt bent a túrában, igencsak kicentiztük a menetet. Hazaérve aztán összegeztem a teljesítményünket, miszerint 70 km-t tettünk meg 2190 méter szintemelkedés társaságában, a végét pedig jó kis esõben. Külön gratulálok Dórinak és Katinak, akiknek ez új egyéni rekord, eddig 40 km felett nem is nagyon túráztak!
Beérve bekajáltunk a paprikáskrumpliból, valamint ittunk jó kis forraltbort, majd lefürödtünk. A lányoknak jutott melegvíz, nekem a fiú zuhanyzóban nem. Ez pech, de már megszoktuk! Este még kocsmázni akartunk egyet, de nem találtunk nyitva lévõ nyomdát, így visszatértünk a suli könyvtárába, és bealudtunk.
Péntek reggel zenés ébresztõ és cudar hideg várt minket, valamint a jól megérdemelt reggeli, amire hamar rávetettük magunkat. Az eredményhirdetés gyorsan lezajlott, hogy a buszokat is elérhessék az arra pályázók. Végül a hatodik helyen zártunk, ami szerintem szép kis eredmény ismét, nagyon kemény menet volt, nehéz volt a terep, ott kellett lenni fejben és fizikálisan is a szeren! A Szupercsapatnak ismét nagy gratulációnk, zsinórban harmadszor nyertek, és örökre magukkal ragadták a vándorserleget!
Elindulás elõtt még egy rögtönzött megbeszélés a folytatásról, a tervekrõl, az új feladatokról, majd egy pár szó a rendezõkkel, és irány haza.
Köszönjük, jövünk máskor is!
Hikerworm és társai |
