Rákóczi 150
Honnan jött az ötlet, hogy nekem ezen el kell indulnom? Gõzöm sincs. Talán még valaki mondta jó régen, hogy lesz egy õrült menet idén a Zemplénben, és nem szabad kihagyni. Gyengeségem, miszerint rögtön beleegyezek szinte minden ilyen dologba, itt is megmutatkozott. Bár így utólag egyáltalán nem bánom. Ráadásul még életemben nem jártam a Zemplénben, így még egy indok, amiért ott a helyem a rajtnál. Bár talán nem ez a túra a legjobb alkalom arra, hogy az ember gyönyörködjön a tájban, és élvezze annak szépségét.
Felkészülés
Na, ez az, ami lényegében nem volt. Nem vittem túlzásba, az biztos. Az utóbbi hónapokban pár 25-ös túra volt bennem és egy db 50-es. Ennyivel a lábamban vágtam neki a távnak. Igazából fejben próbáltam valamit edzeni, mert tudtam, hogy ez a két éjszaka és egy teljes nap, igen csak hosszú lesz. Illetve jó sok tésztát kajáltam a túrát megelõzõ napokban.
Szokásos dolgokat megvettem pár nappal korábban. Egy – két energia lötty, meg müzli szeletek. Nem akarok sok dolgot cipelni, de képtelen vagyok könnyû táskát összeállítani. Így is csak nagy nehezen tudom belepréselni az utolsó dolgokat, és a hátam leszakad, mikor felveszem. Legközelebb talán depózni kéne majd….bár úgy az igazi teljesíteni, ha az ember mindent a hátán cipel. Még egy utolsó pillantás péntek délelõtt az idõjárásra. Elvileg az elsõ éjszakánk nem lesz jó, utána már szép idõt mondanak. Ez így utólag nem igen jött be. Eddig még sosem hagyott cserben ez az oldal, de most nagyon mellé nyúltak.
A nagy nap
Célba veszem a kora délutáni vonatot a Keletiben, amivel még szépen kb 1 órával az indítási idõ elõtt kiérek a rajtba. Próbálok aludni a vonaton, de nem igen sikerül. Pedig hosszú lesz az út. Majdnem 4 óra, míg ledöcög a vonat Sárospatakig. Miskolc után idõvel megjelennek a Zemplén jellegzetes csúcsai, valamint a nagyon sötét viharfelhõk. Egy így nagyon nem lesz jó. Igaz esõkabátom van, de a nadrágom nem vízálló, a cipõm meg még egy csöpp harmattól is átázik. Meg amúgy is, ki a fene akar szakadó esõben menni.
Itt már ülni sem tudok. Az utolsó egy órát állva teszem meg a vonaton, közben folyamatosan bámulok ki az ablakon. Végre begurulunk Sárospatakra, de már vagy egy jó félórás késésünk van. 18:30 körül járhat. Meglehetõsen kevesen indulunk el a rajt irányába, azt hittem, hogy ezzel a vonattal sokkal többen fognak érkezni. Köszönhetõen a késésnek eléggé megszaporázzuk a lépteinket. Pár szót váltok egy – két túrázóval így az elején. Próbálunk tapogatózni egymáson. Senki nem mer még elkiabálni semmit, mindenki kicsit visszafogott, szerénynek tûnik. Elmeséljük, hogy kinek mi volt az eddigi leghosszabb túrája, hogy mennyit készült erre, hogy mije szokott kikészülni ilyen hosszú táv alatt. Még vidámak vagyunk, de egy kis félelem ott van az arcunkon. Jó pár száz méter után befordulunk az iskola kapuján. Feltûnik egy jó pár ismerõs arc, intek nekik, váltunk pár szót, és beballagok a nevezéshez. Meglepõen sokan vagyunk. Kb. 80-an. Nevezést gyorsan lezavarjuk, mivel egy részét már korábban elintéztük. Kapunk egy itinert, ami tömör, de épp elég, és meglepetésre megkapjuk az érmet is, mondván, hogy aki már megpróbálja, az megérdemli. Sok idõm már nincs a rajtig, kb. 20 perc. Kapkodok ezerrel, kenegetés, vitaminbomba, zokni csere… Itt találkozom Bellával, Karesszal és Zolival. Õk más tempóban gondolkoznak mint én, de Zoliban bízom. Hamar elröppen az idõ az indulásig.
19:00
Mindenki kint az udvaron . Szép kis csapat. A szervezõk nevében Remó szónokol egy rövid ideig, és mindenkinek sok szerencsét kíván a távhoz. Majd az óra 19:00-ra vált, eldördül a virtuális startpisztoly és nekivágunk a távnak. Kipréselõdünk a kapunk és célba vesszük az elsõ ep-t. A futók már az elején ellépnek, mi egyelõre együtt, tempós gyaloglással toljuk. Persze általában Zolival az élen A várhoz közeledve még egy utolsó pillantást vethetünk a futókra, õk már visszafelé jönnek. Megvan az elsõ pecsét is. Visszafelé elindulva Zolinak valami kisebbségi érzése lehet, amit feltehetõen a futóktól szenvedett el, mert begyújtja a rakétákat, és egyre inkább elnyúlik tõlünk, majd már nem is látjuk. Ennek még meg lesz a böjtje, legalább is én ezt gondoltam. Mielõtt még kiérnénk Sárospatakról, az egyik kanyarban igen komoly bíztatást kapunk a rendezõktõl. Ez nagyon jól esett. Toljuk neki rendesen így az elején, Karesz megy általában elõl, a többiek meg mögötte. Ekkor egy kisebb csapat verõdött össze. A 37-es út mellett kamionok süvítenek el mellettünk nem kis szelet okozva, ami elég kellemes volt, mert kifejezetten fülledt volt az idõ. Végre elhagyjuk a fõutat, és befordulunk Hercegkút felé. Megkapóan szép látvány a sok megbúvó kis borospince a hegyoldalban. Ameddig lehet még élvezem a tájat. Sötétben úgysem látok már semmit. Hercegkúton átrobogunk, majd megkezdõdik a kellemes emelkedõ. Elején még egész jól járható az út, de késõbb igen csak bedurvul. Méteres fûben, egy kitaposott ösvényen haladunk felfelé, és a lábam az szépen ázik át. Király, bár ami megnyugtat egy kicsit, hogy mások is biztos így vannak vele. Kareszt már nem igen látom, csak a hosszabb egyenesek végén tûnik föl néha, Bella még jobban látóhatáron belül van. Nem szeretnék elszakadni nagyon, de tudom, hogy ilyen tempóban nem tudom végigcsinálni. Persze az is igaz, hogy az elején gyorsabban kell menni, mert a végén úgyis fáradunk.
Az út mellett egy kis kitérõ balra, és önkiszolgáló módon felkerül a lapra a Pogány – kúti pecsét. Ezután nem sokkal már erdõben haladunk. Felülrõl a fákról, bokrokról folyik ránk a víz, alulról meg a saras talajon kell néha akrobata mutatványokat bemutatni, hogy az ember a talpán maradjon. Ha ez ilyen lesz végig, az nagyon nem lesz jó. Szerencsére nem volt ilyen. Volt még rosszabb is Hosszú – hegyre felérünk, a víz ömlik rólam, majd ereszkedünk fiatal tölgyesben. Ami igen csak kellemetlen. Kb. embermagasságúak már a fák, az utat lényegében kivenni nem lehet, annyira összenõttek. Így csak követem az elõttem haladókat, és figyelmeztetjük egymást, ha a földön megbújik egy kõ, vagy épp kisebb vízátfolyás van. Valaki meg is jegyzi a társaságból, hogy ez olyan mint egy ingyen autó mosó. Ennek a résznek szerencsére hamar vége, balra néha csodálatos panoráma tárul elénk, és szembõl már fel – fel tûnnek Komlóska házai. Az erdõ csak úgy gõzölög lent a völgyekben, olyan mintha begyújtottak volna alá. Nagyon szép látvány.
Lent vagyunk Komlóskán. 20:46. A pecsét mellé legurítok két narancsos szörpöt és egy marék keksszel távozom. Hamarosan elhagyjuk a falu legszélsõ házait is. Szépek itt a falvak. Ezt a késõbbiekben is csak megerõsíteni tudom. Ahogy a hirtelen felemelkedõ hegycsúcsok között megbújnak a völgyekben. A völgynek hamarosan vége, és mi most egy hirtelen felemelkedõ hegycsúcsot veszünk célba. Irány Pusztavár. Az elején már kicsit szentségelek az emelkedõ miatt, de Bálint felhívja a figyelmemet, hogy ez még csak az elõjáték. Kareszékat már nem látom megint, pedig Komlóskán még megvoltak, és Bálint is folyamatosan nyúlik el elõlem. Az erdõben már igen csak sötét van, de megállni nem akarok a lámpa miatt, majd fent a csúcson. A víz megint csak dõl rólam, nagyon fülledt a levegõ. Fent már nagyon közel a vár romjához pihenõ túrázókat látok a fûben, és mellettük a pecsétet. Most ez jól esik, hogy nem kell felmenni teljesen. Megvan a 4. lenyomat is.
Innen egy ideig vissza a felfelé vezetõ úton, de még mindig lámpa nélkül. Néha már semmit sem látok, de csak kibírom valahogy az aljáig. És láss csodát, megvan Zoli is. Befogtuk. Õ nem igen érti, hogy hogyan sikerült, mert állítása szerint sokat futott. Ezek szerint mi még többet Innen már lámpa nélkül nincs tovább. a PL jelzésnél elõ is kerül, és szépen ereszkedünk lefelé. Újra együtt a csapat, bár gyanítom, hogy ez nem lesz így sokáig. Kareszék hamar ellépnek, Zolival mi meg maradunk ketten. Kiérve a szélesebb földútra igen csak korcsolyázunk. Rettentõ saras az út, és az is abból a ragadósabb fajtából van. Majd elérünk egy mûutat, amire szép kis mennyiségû sarat viszünk fel, és leereszkedünk Erdõhorvátiba. Elsõ holtpont megvan. Valamikor itt jelentkezik. Ki akarok szállni, legalább is úgy gondolom, hogy reggel én kiszállok. Még az elsõ kút sem mûködik, talán még a második sem, de szerencsére a harmadik már igen. Szívem szerint bekopognék egy házba, és kérnék egy ágyat, amiben aludhatnék. Zoli rugdos tovább, és szerencsére hamar túlteszem magam a holtponton. Erdõhorváti után sok nem marad meg. Monoton megyünk felfelé, néhol óriási pocsolyákat kerülgetve. Sok helyen rettentõ saras az út. Zoli sokszor le is marad, néha hátranézek, ekkor bevárom. De õ mindig mondja, hogy: „Jövök, jövök”. Úgy látszik, nem igen fekszik neki ez a saras terep, amin sokszor szentségel is. De meglepõ módon nem esik. Pedig azt mondták, hogy ma este nagy esõk lesznek még. Nem baj, nem is hiányzik. Jobbról kutyaugatás, két felcsillanó szempár a sötétben, szerencsére ott is marad. Elhaladunk egy romos ház (házak ?) mellett, majd a távolban egy fény csillan föl. Megvan a következõ pont is, közel 10 km után . A pontõr bicajjal jött fel, hát nem irigylem érte, és azért sem, ami még rá várt. Ugyan is õ volt a seprû. Pecsét mellé kapunk csokit is. Legalább is úgy rémlik. Egy ideig még mászunk felfelé, majd egy éles jobb kanyar után, amit kicsit be is néztünk, szintén mászunk tovább. Vadregényes tájon, kidõlt fákon, fák alatt, köveken, sziklákon átjutva haladunk elõre. Zoli meg is jegyzi, hogy tisztára olyan, mint ha valami õserdõbe lennénk. Ez a szakasz megint nincs nagyon meg az emlékeimben. Csak megyünk és megyünk elõre, szótlanul. Majd hirtelen feltûnik balraa Regéci – vár. Vagyis csak sejtem, hogy arra van, mert a korom sötétben nem látni semmit, csak annyit, hogy a meredek emelkedõn fölfelé botorkál jó pár lámpafény. Szép kis emelkedõ után érünk el a következõ pontig, a pontõröknek még tüzet is sikerült gyújtani. 00:24. A pecsét mellé jár még zsíros, vajas, paradicsomos, hagymás kenyér. Amibõl el is fogyasztok jóízûen kettõt. Majd kisebb pihenõ után folytatjuk utunkat tovább.
Egy újabb hosszú szakasz vár ránk. Lefelé sem sokkal kellemesebb a haladás. Nagy létszámú csapat mászik föl velünk szemben. Újra lent a P jelzésen, ami bevisz minket egészen Regécig. A faluban újabb frissítés egy kútból, majd ismét mászunk fölfelé. Egyszer fel, egyszer le, de inkább felfelé. Eseménytelenül telnek a kilométerek, sötét is van, látni sem lehet semmit. Ha jól emlékszem ezen a szakaszon egy - két elkolbászolt túrázót sikerül vissza csalogatni a helyes útra. A Fehérkúti vadászháznál a szépen kifaragott kútból iszunk egyet. Én nézem a kút melletti tákolmányt. Feltehetõen ezt a vadászok használják a lõtt vadak feldolgozására. Tisztára olyan, mint a disznóvágásoknál, csak kicsit komolyabb. Innen már nincs messze a Sólyom kõ, de az végig felfelé lesz. Zoli közli velem, hogy itt van a közelben az emlékmûve a pár éve lezuhant szlovák repülõnek. Jó tudni ezt is. Majd sikeresen benézzünk az elágazást (ide pl. azért jól jött volna egy – két szalag), de szerencsére idõben ránézünk a gps-re és nincs nagy baj. Utolsó 100 m igen csak erõs felfelé, de megéri. A kilátás csodálatos. A pontõröket felébresztjük, pecsét nincs, csak aláírás. 02:43. Kapunk csokit, és szemezünk a Traubis üveggel. Bár biztosak vagyunk benne, hogy az nem nekünk van. Valaki megkérdezni, hogy az mi, mire jön a válasz, hogy házi sör. Erre felcsillan a szem. A pontõrök nagyon rendesek voltak, és megengedték, hogy megkóstoljuk. Nagyon finom volt. Köszönjük!
Kicsit nehezen találjuk meg a lefelé vezetõ utat, de végül is meglett. Azon leereszkedünk vissza a P-re és megyünk tovább. Valami hegygerinc szerûségen folytathatjuk utunkat, amirõl biztos szép lenne a kilátás, ha nem lenne sötét. Kicsit lejtünk, majd nagyon. Nem térdbarát egy szakasz. Majd lent a völgyben, patakmederben. Az ember azt gondolná, hogy hamarosan bent lesz Telkibányán, de ez a hamarosan nem is olyan hamarosan. Elhaladunk a Pálos kolostor rom mellett, ahol benézzük az utat, és a P+-on megyünk egy ideig. Szerencsére itt sem teszünk hozzá sokat az úthoz. Már rendesen világosodik, lámpákra már az erdõben sincs szükség. Egy – két patakátkelés és elhagyjuk a Potácsházat is. Majd, ha jól emlékszem, egy igen jónak tûnõ teniszpálya mellett érünk be a faluba. Nagyon kis takaros település ez is, bár a Bányász Múzeum a lehetõ legmesszebb van. Kis aszfaltozás, ami nem tetszik. Talpam ég is egy picit, de szerencsére nemsokára feltûnik a pont. Pecsét mellé pezsgõtabletta és csoki. Itt pihenünk egy picit. Megtörténik ez elsõ kerékcsere. Cipõ le, új zokni, új ragtapasz, majd cipõ vissza. Egy kis kenegetés az izmoknak, majd indulunk tovább, mert így ülve igen csak hûvös van.
Egy újabb hosszú szakasz következik. Megint egy közel 10-es a következõ pontig. Bár most egész jól bírom magam, igaz sok mindenre nem emlékszem ebbõl a szakaszból. Az biztos, hogy hideg volt a reggel. Kisebb csapat megy itt is, igaz eléggé elnyújtva. Majd balra le az útról, elõször tisztáson, majd erdõben. Egy jó két óra mire elérünk Hollóházára. A dinnye mennyei. Nagyon jól esik. Zoli jelzi, hogy a következõ alkalommal csoki öntettel elfogyasztaná a pontõr lányt. Inkább gyorsan továbbállunk Szép hely Hollóháza is. Erre sem jártam még, talán csak egyszer még gimnazista koromban. Viszonylag hosszú aszfaltozás után végre betérünk az erdõbe. Ketten fekszenek a fûben, egy kis szieszta. Majd nem sokára egy túrázó robog el mellettünk, mintha most kezdte volna. Fülig érõ vigyorral hozzáteszi, hogy hazai terepen van, mert jó sok évig itt lakott. Mi nem sietünk ennyire, idõnk m int a tenger, bár már nagyon kíváncsi vagyok a Füzéri várra. Eddig csak képekrõl és filmrõl láttam, de igazuk volt. Mikor végre feltûnik a láthatáron, akkor le sem tudom venni róla a szemem. Egyszerûen csodálatos. Ahogy és amilyen hirtelen kimagaslik szinte a „semmibõl”. Tisztára olyan, mintha legalább ezer méteres hegyen lenne. Egyre közeledünk, lassan megjelennek a szélsõ házak is. Átrobogunk a falun és a színpad felé vesszük az irányt. 08:36. Meleg étel még nincs, az majd csak legközelebb. Ez kicsit letör, de a Regéci várnál megismert finom szendvicsek kárpótolnak. És ami egyáltalán nem hiányzott, bekövetkezik. Elkezd esni, és nem is kicsit. Én kiszállok, nem megyek tovább, elég, esõben nem. Így is már szétázott a lábam, vagyis a cipõm. De Zoli nem enged, és talán én sem gondoltam annyira komolyan, így megyünk tovább esõkabátban. Ami egy ideig jó, de mikor már picit emelkedik, belesül az ember. Szerencsére az esõ is alábbhagy, és mire már újból beérünk az erdõbe egyáltalán nem esik. Szép monoton emelkedünk, és az erdõ ismét eltûnik. Kint vagyunk a Bodó - réten, azt hiszem, hogy itt a pont, de még messze. Nagy ez a rét, és persze, hogy a lehetõ legtávolabbi házban õrzik az OKT pecsétet. Szembe jönnek velünk egy páran, akik felhívják a figyelmünket, hogy milyen finom levest lehet enni. Mi maradunk két üdítõnél. A pecsét is megvan, szerencsére a büfében van párna is. Kicsit leülünk az udvarban a padokra, és ez alatt megismerkedünk Rudival, a házias rókával. Aranyos egy jószág, fõleg, hogy így szereti az embereket. Vagy legalább is nem fél tõlük. Na meg persze ahogy megtudtuk, itt enni is adnak neki. Kicsit pihenünk, majd irány vissza.
Egy jó kis lefele vezetõ szakasz vár most ránk. Néha bele is futok, Zoli kicsit lemarad a vége felé, de õ is belefut és utolér. Így már együtt érkezünk meg újból Hollóházára. Újabb dinnyeadag, egy kis lábszellõztetés, napozás, mert közben még a nap is kisütött, majd indulunk tovább. Kicsit már fáradok, és ha belegondolok, hogy a legnagyobb jóindulattal is még csak a fél táv közelében vagyunk, akkor rossz érzés fog el. Így nem gondolok semmibe, hanem csak fölállok és egyik lában teszem a másik elé.
Irány Kéked. Szép az idõ, bárcsak ilyen maradna végig. Csapatunk innentõl három fõre duzzad. Az elején egy kis dzsungelharc az S jelzésen, majd egy kis emelkedõ az erdõben és utána egy kis lejtõ. Újabb aszfaltos rész következik, aminek nagyon nem örülök. Csak monoton megyünk tovább, elég gyors tempóban. Nemsokára áttérünk az út jobb oldalára, kicsit mászunk, majd ismét ereszkedünk, beérünk a buszfordulóba. És egy ismerõs arc a pontõrök mellett, Bella. Õ, hogy kerül ide? Sajnos kiszállt, szétment a cipõje sarka. Míg beszélgetünk egy kicsit, megérkezik az újabb égi áldás. Ami az elején még csak pár csepp formájában kopog a pontõrök kocsiján, majd egyre intenzívebben kezd neki. Már csak ez kellett ide. Pont a legnehezebb szakasz elõtt, pont nyílt terepen és mi meg pont nem olvassuk az itinert. Így a Z+ jelzésen egészen elmegyünk Felsõkékedig és még utána egészen a Z jelzésig, majd onnan a keresztig és vissza. Közben sz.rrá ázunk, és a pont sincs a keresztnél. Szerencsére addig nem kell elmenni, mert egy szembejövõ túratárs megmondja, hogy állítólag a hídnál van a pecsét. Meg is találjuk, így folytatjuk utunkat. Az elején még csak kellemes az emelkedõ, de az intenzív esõ és a sár rémálommá teszi. Keresem a füves részeket, mert az legalább nem csúszik annyira. Egy éles jobbkanyar és megérkezik az elsõ határkõ. Társai még hosszú órákig boldogítani fognak minket ezután. Szántóföldek között haladunk. Balra az egykori Magyarország, jobbra ami megmaradt belõle. Idõvel az esõ is kezd alábbhagyni, de nagyon csúnyán néz ki a Szurok- hegy. Nincs mese, menni kell. Az erdõ elõtt levesszük az esõkabátot, mert már nincs rá szükség. Pont addig szakadt, míg kint voltunk a mezõn. És rákészülünk a rákészülhetetlenre. Közel 85km-rel a lábunkban nem is olyan kellemes. Az emelkedõ brutális, néhol szinte négykézláb kell menni, és csak nem akar fogyni. Zoli egyre inkább lemarad, és idõvel már nem is látom, mikor visszanézek. Megállni nem akarok, jobb így szépen szenvedni. Végre elérjük a csúcson lévõ határkövet, és innen lefelé. De ki tudja, lehet, hogy a felfelé még jobb volt. Térdgyilkos szakasz, köves, csalános, csúszik, vizes minden. Nagyon oda kell figyelni, mit csinál az ember, mert könnyen borulhat minden. Majd a végén még egy pici kis emelkedõ és feltûnik a Skárosi határátkelõ. Újabb pont, és egy kis engedélyezett pihenõ. Zolit megpróbálom bevárni, de csak nem akar megjelenni, így úgy döntök, továbbállok. Majd késõbb valahol biztos találkozunk még.
Újabb baráti emelkedõvel nyit az északi Z jelzés. Már nagyon kezd elegem lenni belõle, de még rengeteg van hátra. Egyedül, ami nagyon szép, az a táj és a kilátás. Hullámvasutazunk, le – föl, majd megint le – föl. Közben van egy két igen csak extrém patakátkelés. Néhol még a botjaimat is áthajítom a túloldalra, mert úgy gondolom, hogy sokkal nehezebben tudnék velük lemenni. Idõvel még a nap is néha kisüt, és közeledünk Magyarország legészakiabb pontjához. Érdekes, hogy ezen a szakaszon sokszor fog el olyan érzés, hogy mintha már jártam volna itt.
Már nagyon várom a Nagy - Milicet. Szinte minden csúcsra azt hiszem, hogy az lesz az. Végre a K is megérkezik jobbról. Innen már tényleg csak pár száz méter. És fent a csúcson. Rádõlök egy sziklára, kicsit kifújom magam. Majd pecsételek. Pár szót váltok a csúcson lévõ Kéktúrázókkal, bevárom a társam, majd indulunk tovább. Zoli sehol. Innen megint vonatozunk, de azért fõképp lefelé megyünk, majd jön a már oly sokak által emlegetet Tolvaj – hegy utáni kis lejtõ. Az alját látni nem lehet, a térdem kiszakad a helyérõl, elegem van. Szerencsére nem ülök seggre egyszer sem, és egyben leérek. Az - az érzés leírhatatlan, amit akkor éreztem, mikor már nincs tovább lejtõ. Abszolváljuk a következõ pontot is, a XVII.30.-as határkövet. Kicsit pihenünk, helyrepofozom a térdeimet. Pontõrökkel beszélünk egy kicsit, akik szerint innen már alig van hátra, és aki ideáig eljutott, az már biztos, hogy befejezi. Ekkor azért még erre nem mertem gondolni.
Majd nekivágunk az újabb szakasznak. Megszámlálhatatlanul sok patakátkelésen túl végre elérkezünk a Hársas – hegy (Lipovec) aljára. Elég volt már a patakátkelésekbõl, de ami ezután várt ránk, az sem volt gyenge. Az aljában rápihenünk egy kicsit, eszünk, iszunk. Ketten elõttünk járnak kb 100m-rel, és a látványuk elrettentõ. Csak emelkedik és csak emelkedik. Tényleg sunyi egy hegy. Jó pár kis törés van benne, amire azt hinné az ember, hogy megérkezett, de nem. Mindig van egy következõ kis hupli. Szerencsére ez is letudva. Fent a csúcs határkövön bevárom a társam, majd együtt ereszkedünk lefelé. Nézzük a határkövek számozását, hogy hol is kell letérni, de a szalagozás is eltéveszthetetlen volt. És történelmi pillanathoz érkeztünk el, letérünk az északi Z jelzésrõl. Azt hiszem ettõl a naptól még egy okom lett arra, hogy gyûlöljem Trianont. De összességében nagyon szép ez a Z jelzés, de határ nélkül is el lehetne erre túrázni.
Lámpa itt kerül elõ újra. Jön az újabb éjszaka. Túlzottan még nincs sötét, de néhol az erdõ mélyén már el kell a fény. Bába – hegyre vezetõ úton néhol kisebb harcot kell vívni az aljnövényzettel, de sikeresen megérkezünk. Balról szakadék, még szerencse, hogy onnan fúj a szél. Lefelé egy kis szerpentinezés és nemsokára Pusztafalu aszfaltcsíkját koptatjuk. Talpam már igen csak sajog, de hamarosan ismét földutat taposunk. Faljuk a kilométereket, bár már szívem szerint a paprikás krumplit falnám, mikor egyszer csak elõbukkan a nagy sötétségbõl a kivilágított Füzéri vár. Így is csodálatos látvány. A pontig még egy kis újabb emelkedõ vár ránk, de ezt hamar letudjuk, és már látjuk is az összkomfortos frissítõpont távoli képét. 22:19. Itt egy kicsit hosszabb pihenõt tartunk. Isteni a meleg étel, a mellé adott pogácsa és még ásványvíz is van. Meglepõ módon egész jól vagyok. Csak kicsit fájnak a lábaim, bár szellemileg már megviselt ez a közel 2 napja nem alvás. Egy jó fél óra pihenõ után indulunk tovább.
És jönnek a gyötrelmek. Az elején még egész jól megy. Viszonylag nagy csapat állt össze. Vagyunk vagy 7-8-an. Elõl toljuk neki rendesen, vagy legalább is én úgy érzem, hogy igen komoly tempóban megyünk. Füzér már a múlté, a vár még egy ideig mutatja magát. Mezõn haladunk tovább, a vizes fû áztat, de ezt már meg sem érzem a két elázásom után. Újabb település a láthatáron, Füzérkomlós. Valami falunap lehet, mert igen nagy buli van. Sokan elég furcsán néznek ránk, de ez van. Megyünk tovább. Itt már szerintem mindenki igen fáradt volt, mert szinte néma csöndben haladunk elõre. Egyre jobban érzem, hogy agyilag kezdek megzuhanni. Nagyon monoton ez a rész, ráadásul a volt kisvasút szinte járhatatlan, nem ezt érdemelné egy K jelzés. Egy idõ után már nem is találjuk benne az utat, így inkább tõle jobbra, a szántón haladunk elõre. Keresztezzük a mûutat, elhagyjuk a balról feltûnõ Kisbózsva házait, majd nemsokára bent vagyunk Nagybózsván. 01:05. Egy kis pihenõ a ponton, pár szem cukorka, hátha az segít. Majd tovább. Valami patakmeder szerûségben haladunk, míg el nem érünk Kishutára. Szívem szerint megváltoztatnám ennek a falunak a nevét Hosszúhutára. Az aszfaltos szakasz gyilkol. Legalább is engem. Nagyon közel járok már az agyhalál állapotához. Szinte már meg se nyikkanok, csak az elõttem lévõ embert követem. Azt se nézem, merre megyek, csak követem a mozgó valamit elõttem. Egyre többször kell megállni. Átmegyünk Nagyhután is, amire egyáltalán nem emlékszem, majd a K jelzésen egészen le a Margit – kútig. Onnan egy éles jobb kanyar és újabb mûút, majd Vágáshuta…. lenne, de nekem elég. Sokra nem emlékszem, hogy itt mi történt velem. Azt tudom, hogy pár száz méter után leálltam, és leültem az út szélére. Mondták, hogy ár csak pár perc és bent vagyunk Vágáshután, de ez sem segített. Többiek továbbállnak, gondolom mondtam, hogy majd mindjárt megyek. Mindjárt az lett egy szûk két óra. Elõször állítólag állva alszom az út mellett. Kettõ túrázóra halványan emlékszem, akik próbálnak kommunikálni velem, de esélytelenül. Kezd már gyengén világosodni is, és nem akarom elhinni, hogy itt vagyok. Azt hiszem, hogy csak álom az egész, de bármennyire is próbálok felébredni, nem jön össze. Egy idõ után megunom az állást és az út melletti fûben lefekszem. Innentõl filmszakadás…….
Kb. 05:45 körül lehet. Arra ébredek, hogy egy öreg néni érdeklõdik, hogy élek – e még. Mire magamhoz térek, már nem látom sehol. De mintha kicseréltek volna. Bár az elején még nem akarom elhinni, hogy itt vagyok, és azt hiszem, csak álmodom. Aztán fölállva, összeszedve a cuccaimat, szerencsére megvan mindenem, és ránézve az órára elkezdek futni. Azt hittem, hogy már csak 3 órám van a célig. Vágáshutára berohanok. Tényleg milyen közel volt, itt mennyivel kényelmesebb lett volna aludni. Ott találkozom egy túrázóval, aki kérdi, hova a sietség. Tõle tudom meg, hogy még van 5 óránk, szóval nem kell annyira sietni. Hú, ezt jó hallani, így kicsit visszakapcsolok. Elmesélem neki, hogy mi történt velem, amin nincs meglepõdve, mert UTMB-n ez megszokott dolog, és õ már járt ott. Bár õ is fáradt lehetett, mert állítólag nem vett észre az út mellett a fûben. Hamarosan elérünk a Nagy – Hallgató – nyeregig, ahonnan átváltunk P jelzésre. Innen néhol elég barátságtalan terepen haladunk. Sár, óriási pocsolyák, szúrós izé, és a vége felé még erdõirtás is. A túra alatt talán most látom, érzem a napot úgy igazán sütni. Még csak reggel van, de már leég a fejem. Hamarosan megvan a Rákóczi - fa is, ahol satírozunk egyet. A következõ emelkedõn társam lemarad, mondja, hogy nyugodtan menjek, így egyedül indulok neki kicsit gyorsabb tempóban. Úgy látszik csodákat tett az a közel két óra alvás. A Tengerszem elõtti utolsó durvább kaptató rendesen megfog. Lassan de biztosan azért megvan. A pontõröket is megtalálom, megkapom az utolsó elõtt i pecsétemet, vagyis aláírásomat. Elfogyasztom az utolsó zsíros, paradicsomos, hagymás kenyeret majd továbbállok.
Pár száz méter után befogok egy újabb túrázót, akivel együtt tesszük meg az utolsó kilométereket. Kiérünk az erdõbõl, lent a távolban már látszik Sárospatak. A nap meg még erõsebben tûz. Meg is vitatjuk, hogy talán még jobb volt ilyen esõs, felhõs idõben menni, mint ilyen napsütésben. Majd nemsokára újra erdõben megyünk, majd a Bot – kõ elõtt teszünk egy éles jobb kanyart és a szalagokat követve megkezdjük ereszkedésünket. Micsoda érzés, egyre csak közeledünk. A 37-es út már egy karnyújtásnyira, majd pár perc múlva már mögöttünk. Bent vagyunk a házak között. Innen még egy jó kilométer a házak között és ráfordulunk a célegyenesre, majd be az iskola udvarára. 09:35. El sem akarom hinni, hogy megcsináltam. Bemegyek, megkapom a díjazásomat. Kapok egy oklevelet és egy igazi tégla méretû kitûzõt a már meglévõ érem mellé. Így teljes a paletta Gratulálnak, és megköszönöm, hogy itt lehettem, majd kimegyek az udvarra és leülök egy székre. Már rögtön tömnék belém a paprikás krumplit, de én még egy picit magamhoz térnék. Közben kapok egy sört is, köszönöm! Majd elfogyasztok egy jó nagy tállal az ételbõl, árnyékba vonulok és vagyok. Megszabadulok a cipõmtõl és a zoknimtól, jön egy kis szellõztetés. Meglepõ módon egyáltalán nincs szétázva a lábam, a legkisebb jelei sem látszódik ennek, pedig volt víz rendesen. Bálint elmondja a vasúti menetrendet. Legalább kettõ vonatot elengedek, nincs kedvem felkelni. Beszélgetünk, nézzük még a kint lévõket, ahogy beérkeznek, majd ideje hazaindulni.
Nem is tudom, mit mondjak így zárásként. Eszméletlen túra volt, talán már túlélõ túra. Fõleg ezzel az idõjárással és egyéb körülményekkel, na és ilyen terepen. Gratulálok mindenkinek, aki elindult ezen az embert próbáló távon, függetlenül attól, hogy beért, vagy feladta valahol! Úgy gondolom mindannyian egy nagyon szenvedtünk, de megérte.
A rendezõknek is csak gratulálni lehet, hogy ilyen jó túrát hoztak össze. Nem lehet egyszerû egy ilyen táv megszervezése. A szalagozás nagyon jó volt, pontõrök nagyon kedvesek voltak, szóval minden jó volt. Talán kisebb hiányosságként említeném, hogy az elõre meghirdetett frissítõpontokon nem mindig volt az, amit ígértek. De tényleg nagyon jó túra volt.
A végére egy két száraz adat (forrás: GPSMAP 60CSx):
Maga a készülék 157km körül mért, és kb 5200-as szintet. De ez a nyomvonal (track) nem épp a legtisztább volt. Volt benne egy pár elkavarás, alvás és egyéb dolgok. Így letisztítottam, és ezután az alábbi eredmények születtek (Trackan track elemzõ program segítségével):
- Táv: 153,045 km
- Összes emelkedés: 5211,31 m
- Emelkedési táv: közel 70 km
- Átlagos emelkedési szög: 7,47 %
- Maximális emelkedési szög: 40 %
- Átlagos lejtési szög: 6,8 %
- Maximális lejtési szög: 54 % (gondolom ez a Tolvaj hegy utáni szakasz:) )
|
