Hosszú péntek esti autózás után végre Sirokra érünk. Kiszállás a kocsiból, de hoppá, hol a hálózsákom? Otthon maradt, elfelejtettem betenni. Sebaj, a tornateremben még fûtés is van, a padló ugyan kemény, de majd csak reggel lesz. Egyik utitársam, Andris hozott egy üveg vörösbort, azt elkortyolgatjuk a hátralevõ negyedórában, lámpaoltásig.
Reggel váltok egy pár szót DJ Rushboy sporttárssal, futni fog, sok sikert kívánok neki. A rajt felé haladva kíváncsian kémleljük az eget. A Mátra gerince felhõben - odafent már esik. Az út szélén megpillantom Zsotyeket, tavaly nyár óta nem láttam, kezet fogunk. Õ ma depózni fog. Aztán indulás - várok egy pár percet, amíg a nagy tömeg elhalad, és nekivágok.
Körbe mindenütt fehérben pompáznak a virágzó kökénybokrok. Nincs még nagy sár, bárcsak így maradna! Aztán, ahogy kacskaringózva emelkedik az ösvény, bele-belemegyünk a ködbe. A Gazos-kõrõl csak a nagy semmit látni kilátás helyett. Sebaj, elképzelem. Ismerõsökkel találkozom - Kékdroid és Kerek Repkény lépegetnek mögöttem - elõttem, késõbb pedig Nagyondinnyével és Vargabetûvel futok össze. Ekkor már szitál az esõ. A létráknál torlódás, de mindenki türelmes. A Jagos elõtt aztán rákezd az esõ rendesen, amihez hamarosan erõs szél is társul. Ködbõl ki, ködbe be. A sár egyre nagyobb, de még járható. Oroszlánvár tetején Cserlaci dobozos sörrel kínál "Kell az energia!" felkiáltással. Sehol nem állok meg pihenni, mert tudom, hogy az idõ szorít. A Markazi-kapunál valamelyest kitisztul az idõ, rá lehet látni a tóra, az erõmûre, és a felfelé kanyargó aszfaltútra. A Disznó-kõ felé haladva egyre több helyen okoz gondot a talponmaradás a hegyoldalban futó keskeny ösvényen. Esik az esõ mostmár kitartóan. Különbözö stratégiák figyelhetõk meg: van aki az esõkabátján kívül még a zsákját is beöltözteti, van aki egy szál pólóra vetkõzik (brrrr....) Saskõ tájékán jó kis szél kerekedik, veri az esõt az arcunkba. De nyomjuk, rendületlenül, már itt van az Erzsébet-kereszt, a Gabi halála kék keresztje, már csak egy kis kapaszkodó… és fönt vagyunk a Kékesen.
Négy és fél óra az elsõ 20 km-re, nem túl bíztató idõ, de még sikerülhet. Megiszom a pohár meleg levest, jólesik. Benézek az étterembe, a gõzölgõ emberek közt felfedezem Álmost és Petamit. Levetem a pulóverem, facsarni lehet belõle a vizet. Egy csöppet leülök, iszom egy sört (persze jó hideget...), ám annyira vacogok, hogy Andrissal rögvest útrakelünk. Vagy tíz perc kell hozzá, hogy elmúljon a remegés és fogvacogás. Bemelegszünk, és én élvezem, hogy végre elállt az esõ. A sárgán leereszkedni igencsak kalandos ilyen terepviszonyok mellett, azon csodálkozom, hogy kirándulók is vannak szép számmal, méghozzá kisgyerekekkel. A Mátra-nyeregben valóságos élmény aszfalton megtenni párszáz métert, majd ismét mászás következik: irány a Csór-hegy.
Innentõl kezdve egész kellemes kilométerek következnek. Az idõ annyira kitisztul. hogy még Parádsasvárra is rá lehet látni. Galyatetõ elõtt persze megint nagy a sár, de semmi ahhoz képest, ami onnan Piszkéstetõig fogad. Mátraszentlászlón nagyon finom teát iszunk, köszönet érte! Kezd egyre jobban kitisztulni az idõ, és ez reménnyel tölt el. Ha a sár nem is szárad föl hirtelen, legalább a nyakunkba nem kapunk.
Hát nem így lett... Ágasváron még csodaszép kilátásban gyönyörködhettem. A Mátra oldalában megbúvó falvak, a Cserhát hegyei.. De mire Mátrakeresztesre leérek, ismét rendesen beborul. Távoli mennydörgés hallatszik, ami egyre közeledik, miközben a Muzslára kapaszkodom. A Nyikom-nyereg tájékán elered a jó kis jégesõ. Innentõl kezdve nem sok jelentõsége van az ember ruházatának, viszont nem lehet eléggé figyelni, hogy vajon mit rejt a következõ lépés a latyakban. A zivatar szerencsére elvonul, mostmár aztán heppi – gondolom, miközben a távolodó villámlást nézegetem. Ám amint a Múzsla tetejére érek, már jön is a következõ égi áldás. A csúcson Joeyline mesterrel futok össze, egyidõben pecsételtetünk, de nekem igen szûkös az idõm (1 és negyed órám maradt), ezért nemigen tudok rá figyelni, amiért utólag is elnézést kérek tõle. Próbálok futni lefelé, mint máskor, de ez csak ideig-óráig sikerül. És még egy hupli! Egyik Koncsúr. És még egy hupli! Másik Koncsúr. Mire a falut megpillantom, eláll az esõ.
Viszont ott maradt a nyoma! És persze minél lejjebb ereszkedem, annál jobban ott maradt. A Diós-patakhoz lefelé menet aztán érdekes jelenetek játszódnak le. Változatos esések, piruettek, csúszások. A növényzetbe sem nagyon tanácsos kapaszkodni, ezt a harmadik tövises ágba markolás után megtanultam. Hiábavaló az óvatosság, egy helyen kiszalad alólam minden, és vagy tíz métert csúszok az agyagos dagonyában. Mivel a vádlim begörcsölt, nem tudok felállni, hát ûcsörgök egy kicsit a sárban. Az aggódó arrahaladókat biztosítom, hogy semmi bajom, meditálok. A patak egyébként nincs megáradva, viszont igazi kihívást jelent feljutni a túloldalán a szekérútig... Végre sikerül. De mennyi idõ elment... most van 19 óra. Az agyagos úton csúszkálva haladgatok a faluig, ahol végre szilárd talajt érzek a lábam alatt.
Cél... Az iskolában mindenütt fóliával letakart falak, elõvigyázatosságból. Érthetõ is, hiszen vaddisznó kinézetû egyének érkeznek, friss sárral bekenve. Átadom az itineremet, kisvártatva már hallom is a nevemet. Gratuláció, kézfogás, oklevél - de persze kitûzõ nem jár, hiszen 21 perccel kifutottam a szintidõbõl. Azért nem vagyok elkeseredve, örülök, hogy végigmentem, és nem törött el kezem-lábam-semmim. Andrisnak sikerült teljesíteni idõn belül.
Minden elismerésem a rendezõknek a gördülékeny lebonyolításért, a pontõröknek a kitartásért és a jó szóért, amit több helyen is kaptunk. Nekem nagy küzdelem volt ez a Mátrabérc, de gyönyörû pillanatokat is nyújtott.
|
