8 órakor, huszadikként indultam a rajthelyrõl. Tavaly eléggé lefárasztott szellemileg az egyedül futás, úgyhogy most mp3 playerrel indultam. Elsõ pozitívum, hogy a tavaly talált szemétkupac eltûnt, egy nagy konténer állt a helyén. Kellemes, árnyékos úton futottam a Mézeshegyi-tó felé. Vékonyan öltöztem a várható meleg miatt, úgyhogy itt még kicsit fáztam is. Fél óra alatt a tónál voltam, onnan újabb fél óra lett a mûút, az ellenõrzõpont (13 km) pedig 1:15. Kicsit meglepõdtem, hogy 'csak' hat perces ezreket futottam, érzésre többnek tûnt, bár nagyon lazán futottam. Gondoltam, ideje egy kicsit felpörgetni a dolgokat.
A zenegépben áttekertem a zúzós, ám lassabb Rammsteinrõl a pörgõsebb Tankcsapdára és indultam tovább. Egybõl össze is szedtem egy 400 méteres eltévedést. :) Visszatérve a helyes útra kiderült, hogy ez a gyorsabb tempó sem túl gyors. Éreztem, hogy tempót váltottam, de még talán kellemesebbnek is tûnt. Igyekeztem jól frissíteni, félóránként ittam 2 deci vizet. Itt is akácos erdõben futottam, ami néha fenyves váltott fel, de a zárt erdõben még nem volt meleg. Ezen a szakaszon az összes elõttem indulót utolértem. A halápi csárda elõtt nyílttá vált a terep, de még nem volt túl meleg. Emlékszem tavaly nagyot mosakodtam a csárdánál, most csak a benti csapnál frissítettem egyet. 25 kilométernél tartottam és 2:27-es idõvel indultam tovább.
Amikor elindultam, egy pillanatra úgy éreztem, hogy lemerevedtek a lábaim, de szerencsére pár lépés után ez az érzés teljesen eltûnt. Viszont megint rossz irányba indultam, úgyhogy sikerült megint pár száz métert rátenni. Innen már sokkal nyíltabb volt a terep, szinte alig volt árnyék, szerencsére fújdogált egy enyhe ellenszél, ami jól hûtött, de nem tartott fel. A következõ ellenõrzõpontnál kaptam kólát, ami nagyon jólesett! Innen már csak pár kilométer a hajdúsámsoni vasútállomás. Meglepõdve tapasztaltam, hogy tavaly óta leaszfaltozták a Sámsonba vezetõ utat, ezt kihasználva kicsit meg is nyomtam ezt a szakaszt. Itt már azért éreztem, hogy nem megy olyan jól, mint kellene. A faluban egy kék kútnál frissítettem, kevertem egy Isostart, az állomásra így is 3:30-as idõvel értem be (36km). Tavaly 4:10-re értem ide, és nem is mentem tovább. Leadtam az mp3 lejátszót és indultam tovább.
Pár lépés után éreztem, hogy a java még csak most jön. Hihetetlenül beálltak a lábaim a pár másodperces depózás alatt. Kicsit nyújtogattam, de nem sokat használt. Nem értettem, hogy lehet ilyen izomlázam mindenhol (a combomban elõl és hátul, illetve a vádlimban), hiszen az izomláz csak másnapra jön ki. Gyaloglást kocogással váltogatva küzdöttem tovább. Itt már elég meleg volt, és árnyék sehol. Mindegy, már csak 17 km van hátra, ez megcsinálom 2 óra alatt, akkor is elég jó vagyok és elérem a 13:46-os vonatot Debrecenbe. Csak azt nem értettem, hogy egy-két hét kihagyás után miért megy ilyen nehezen. Úgy látszik, minél többet edzek, annál gyorsabban romlik az állóképességem, ha abbahagyom.
Nem sokkal késõbb egy kislány állított meg a földúton, leesett a bringájáról a váltó és hazafele tolta, de megkért, hogy kísérjem el egy darabon, mert van ott egy kutya, amitõl fél. Így pár perces gyaloglást iktattam be, majd a kutyát elhagyva újra kocogásra váltottam, de a kínok kínját álltam ki.
A templomromnál nagy piknikezõ tömeg fogadott, szerencsére a pontõr hölgy rám köszönt, úgyhogy megtaláltam az ep-t. Továbbindulva megint elkevertem egy kicsit és újabb párszáz métert tettem rá a távra. Váltogattam a kocogást a gyaloglással, de egyre több lett a gyaloglás. Nagyon fájtak a lábaim. Jött egy három kilométeres egyenes szakasz, nyílt terep, jobbról-balról gyümölcsös, nem túl változatos táj. Az innivalóm szinte teljesen elfogyott és nagyon meleg volt. Itt már láttam, hogy a kinézett vonatot nem fogom elérni, csak a 14:21-est. Azt hittem soha nem lesz vége. Aztán nagy sokára csak elértem a P- jelzésre. Itt már egyáltalán nem kocogtam, sõt még gyalogolni sem tudtam tempósan, kerestem a helyet arra, hogy leüljek pihenni (hja, nem akartam a homokos földre feküdni). Már fél egy volt, de a térkép szerint még jó 5 km a cél! Ez azt jelenti, hogy a 14:21-es vonat elérése is kérdéses.
Kb. itt lett világos elõttem, hogy nem izomlázam van, hanem magnézium hiányom. A fájdalom az izomgörcs, pontosabb izomgörcs elõtti állapot volt. 35 km-ig csak vízzel frissítettem, pedig én hajlamos vagyok a só elvesztésére. Öt percig üldögéltem a lehetõ legkényelmesebb testhelyzetben, nem is nyújtottam, csak hallgattam az erdõ hangjait. Aztán szép lassan továbbindultam, megint váltogattam a kocogást a gyaloglással, de nagyon kötött mozgásomra való tekintettel inkább csoszogásnak nevezném. Mindenestre gyorsabb volt a gyaloglásnál. Az utolsó ponton szerencsére kaptam egy kis szódát, ez is nagyon jólesett, egyre inkább kezdtem magamhoz térni, gondolom az elfogyasztott Isostar is hatott valamennyire. Beérve Hajdúhadházra elvesztettem a jelet, a leírás elég nagyvonalúan intézte el a vasútállomást, a térkép pedig valahogy nem vágott össze a valósággal. Megkérdeztem helyieket, persze kiderült, hogy megint rátettem párszár métert.
14:15-re értem be, óra szerint 6:12 lett. A túra hivatalos távja 52.8km, amit én legalább 53.5-ra srófoltam fel. A 'kitérõket' is számolva elsõ 36.5 kilométert 3 óra 30 perc alatt tettem meg (5:45 perc/km), a maradék 17-et pedig 2 óra 42 perc alatt (9:32 perc/km). Hazafele a vonaton a lábam még mindig görcsölt, hasonlított arra, mint amikor esõben nézed a pocsolyát, itt-ott egy-egy izom összerándult a vádlimon. Mára már jobban vagyok, a lábam kevésbé fáj, de a szám ki van száradva, és a bõséges vacsora ellenére is csak 72.4kg voltam reggel, úgyhogy szinte biztos vagyok abban, hogy a probléma legfõbb oka az ásványi anyagokban keresendõ. Azért örülök neki, hogy nem egy K100 fontosságú túrán fizettem meg az újabb tanulópénzt. :) |
