Túrabeszámolók


IV. Béla emlék- és teljesítménytúra az Ó-Bükkben

marton4Túra éve: 20082008.04.13 11:59:52
IV.Béla emlék- és teljesítménytúra 20


Magyarország térképét nézegetem. Muhit keresem. 1241-ben vagyok, április 10-én, 1 nappal a lengyelek katasztrofális liegnitzi veresége után. Kijev, Krakkó már felégetve. A magyar fõsereg, ami önmagában ugyan még nem lenne baj, szekértáborba zárja magát a Sajó közelében. A mongolok Európában egyedülálló módon elõször, lõporos ágyúkból adott mozgó zárótûz alatt kelnek át a Sajó hídján, mialatt egy másik hadoszlop 10km-rel lejjebb zavartalanul, egy pontonhídon jut át. Április 11. A többit már tudjuk. Súlyos vereség. Béla király az északi hegyek erdeibe menekül…

767 évvel ezután, április 12-én, az „északi erdõk talaját” taposom. Pompás az idõjárás. Végre itt az igazi tavasz. Minden felébredt, feléledt. Minden zúg, dong, döngicsél, fütyül, csipog, csivitel, rügyezik, sarjad, fakad. Virágzó bokrok és fák mámorító illatától terhes a levegõ. Olyan gyönyörû felhõk úsznak az égen, amilyeneket egész évben csak ilyenkor lehet látni. Volt egy korszakom, amikor csak felhõket fényképeztem, s e megunhatatlan természeti jelenség képeivel, halálra üldöztem ismerõseimet. Ennek a korszaknak ugyan már vége, de az egyik szememet azóta is,mindig az égen tartom, különösen ilyenkor tavasszal, s néha még egyszer-egyszer „az égre sütöm puskámat”. Idõnként annyira szép a táj, hogy csak nehezen találok rá jelzõket. Talán azt mondhatnám, hogy a látvány, színesebb, élénkebb, kedvesebb annál, mint amit a legkiszínezettebb természetfilmekben valaha is láttam.
Nagy nap ez a mai életemben. Titkos, ember nem járta szentélyem végre közkinccsé válik. Ez a vidék ahol járok, s oly közel áll a szívemhez és lakóhelyemhez Pétervásárához, a Bükk és a Mátra ölelésében fekvõ Heves-Borsodi Dombság. A tájegység tagolásáról és elnevezésérõl lehet ugyan vitatkozni, de az biztos, hogy jellemzõ építõanyaga településemrõl kapta a nevét, a geológiai szakirodalomban Pétervásárai Homokkõnek nevezik, s a geológiai magyarázatot nagyon leegyszerûsítve, a 20-25 millió évvel ezelõtt létezett selftengerek üledékébõl keletkezett.
Nagyszerû érzés egy olyan kopasz dombon állni, amelyet 21 millió év alatt is csak gyéren tudott meghódítani a vegetáció, s tudom, hogy a visszahúzódó Eggenburgi-tenger utolsó turzásán díszlek. A környezõ dombok láthatóan lemezes szerkezetûek, s a kizöldülõ fû és a nap árnyjátékának bizarr összhatásaképpen meghökkentõen csíkosak, szinte percenként változó árnyjátékot szolgáltatva a nézõnek, s minden egyes rétegpár- amelynek magyarázatára, több éves tanakodás után egy nagyszerû geológus könyvében bukkantam rá – egy napot jelent, a napi kétszeri dagály/apály ciklus homokba vésett emléke. A holdjárás erõsségének ingadozásaképpen, pedig havonta kétszer két kiugróan vastag réteg keletkezett.
Ez az a vidék, ahol évekkel ezelõtt magányos „csavargásaimat” megkezdtem, futva, gyalogosan vagy kerékpárral és fényképezõgéppel jártam a környéket. Tudós nem vagyok, így a tudomány számára nagy felfedezéseket ugyan nem tettem, annál inkább magam számára. Ez a vidék kimeríthetetlen geológiai, botanikai, zoológiai, történelmi gazdagságában, szelídebb ugyan mint a magas hegyvidék, tájképi szépségével mégsem lehet betelni. A világ számára mégis gyakorlatilag ismeretlen. Évek során, számos esetben turistautjain is haladva, amelyek elég szépen behálózzák, még csak véletlenül sem találkoztam az erdõben turistákkal, emberrel is alig, legfeljebb vadászokkal, favágókkal és fatolvajokkal.
Ez az új teljesítménytúra most végre véget vet ennek, kiemeli a vidéket az ismeretlenségbõl, és a turista társadalom elé tárja.

Tavaly csöppentem bele a szervezett gyalogos teljesítménytúrázás világába, s kezdetben talán túl magasra állítottam a lécet. Az idén inkább kerékpározom, bár kisebb távolságokon (20-(50?)) még gyalogosan is feltûnök néha. Egyébként is mostanában családi vállalkozás keretében folyik a dolog, s a távokat ehhez kell igazítanom.
Most társammal haladok a Gyepes-völgyben, az Ökör-hegy felé a kék jelzésen. A Kohász-forrást már elhagytuk, ahol volt szerencsénk megismerkedni a túra fõszervezõjével, aki pontõrként tevékenykedik. Nagy lelkesedéssel, de elmondása szerint nem kis izgalommal vágott neki az elsõként megrendezett túra szervezésének. A járdánháziakban nagyszerû támogatókra akadt, akikkel késõbb magunk is találkozunk majd az utolsó ellenõrzõ pontnál, de ne fussunk elõre. (Egyedül a vadászokkal ment egy kicsit nehezebben, mint bárhol máshol, de végül ez is megoldódott. )
Felfelé nem futunk, itt elég a gyorsmenet. Elõttünk két nagy iramot diktáló túratárs.Olyan érzésem támad, mintha egy kisvasút nyomvonalán járnánk. A társam szerint én mindenhol felszámolt kisvasutakat látok, még a ruhásszekrényben is. Tudni kell persze, hogy az egyik szenvedélyem a környék felszámolt kisvasútjainak a nyomvonalait kutatni. Nagy élmény, ha sikerül egy-két töltést, vagy mûtárgyat találni. A legtöbbje sajnos, nyomtalanul tûnt el. Polémiánkra a Remete-kútnál „posztoló” pontõr tesz pontot, aki a kérdésemre feltárja az éppen az imént egy helyi erdésztõl szerzett információt, ami valóban igazolja a teóriámat. A másik völgy, amin lefelé haladunk majd, a Remete-völgy szintén erdei vasút gyanús. Pompás növényeket is látunk. Legmegkapóbbnak a már felébredt tavaszi lednek lila-piros színpompáját érzem. Mobilommal lekapok egy másik tetszetõs növényt, amit még soha nem láttam. Olyan „kankalin-szerû”,de nem a közismert tavaszi. Házifeladatként, otthon a határozókönyveimbe bújok majd, de most haladunk tovább.(Utólagos meghatározás alapján Sugárkankalinra (Primula elator) tippelek,de lehet, hogy egy ritka keverék kankalinfaj.) Egy helyen egy az aszfalton sütkérezõ acélkék nünükét pillantok meg. Amott egy színkímélõ programmal „frissen mosott” "dongó" környékez egy tüdõfüvet, sikerül lekapnom. Sárga-fekete sávjai lenyûgözõen élénkek, mint õ maga. Fent a magasban egy hatalmas ragadózó madár végzi kiterjesztett szárnyaival napi õrjáratát. Meghatározása távcsõ híján bizonytalan feladat. Az elhagyott faszánkók emlékképek készítésére késztetik az elõttünk haladókat, így „átvesszük a vezetést.” Egy kis emelkedõ, egy pazar bükkös, s máris a szintúton vagyunk. Két út van elõttem, melyiket válasszam. Bizonyos bonyolult megfontolásokból, most rövidítek úgy cirka 23km-t, de jövõre már nem balra, hanem biztosan jobbra indulok el, bármi is történik. Felérünk az Ökör-hegyre a túra legmagasabb pontjára, nem túl megerõltetõ. A már sokszor megélt kilátás most is lenyûgöz, bár a pára miatt csak az Érchegységig látok, kedvezõ idõben a Tátra is kivehetõ. Egy pár túrázót megelõzünk, s egy darabig visszafelé haladunk ugyanazon a szakaszon. Itt végleg búcsút intünk két szimpatikus túratársnak, akikkel szinte együtt indultunk el, s vágtázunk le a piroson. Közben néhány érdeklõdõ túratárs éppen a gravitáció segítségével szánkázik le Vajda-várról - ahol ókori erõdítések nyomai találhatók - majdnem a lábunk elé. Kicsit figyelni kell a jelzést, mert néha hirtelen vált, de ismerem az utat, valaki pedig talán kedvünkért újra festette a piros sávokat, csak úgy ragyognak a szikrázó napsütésben. Kisebb energetikai gondokkal küzdök, mivel lebagatellizálva a 20-as távot (ami egyébként mérésem szerint 25km volt), elõzõ nap gyümölcsnapot tartottam, s ma sem ettem még semmit, de amire csak késõbb a „tócsni” elfogyasztása után jövök rá, az a pár perc a célig légiesen könnyû futással telik el végre.
A Körtvölgye-forrás után pillanatok alatt feltûnnek Borsodnádasd szélsõ házai. Egy mezõ mellett haladunk el, ahol karókra ismeretlen okokból, üres sörös dobozokat húztak. Talán az alkoholistáktól rettegõ állatokat próbálják így elriasztani? A társam itt rögtön Borsodnádasd új zöldövezetének vadnyugati mintájú elnevezésével szolgál: Bearfield. S mi, a Sörmezõk Lovagjai végre behatolunk a városba.
Ez a behatolás mérhetetlenül emlékeztet arra a településvégre, ahonnan jó két órával elõbb „kihatoltunk” az erdõbe, a különbség mégis tapintható. Amíg Járdánházán lépten-nyomon köszöntek az emberek, jó túrázást kívántak, sõt a legszélsõ ház kedves gazdájával még el is beszélgettünk, szívesen emlékezve vissza a pétervásárai mezõgazdasági szakiskolában töltött diákéveire, ahol Czenthe Huba tanárától rengeteg intõt kapott, de mégis szeretettel gondol azóta is rá, addig Borsodnádasdon már jó városi szokás szerint senki sem köszönt ránk, nem bámészkodott, és nem is kérdezett semmit, egy-két kóbor pillantás után folytatta tevékenységét, kerítésfestést, építkezést, miegymást.
Czenthe Hubáról még annyit, hogy a környék nagy ismerõje, õ is aktív turista, botanikus és helytörténész. Tavalyelõtt jelent meg Pétervására története címû nagyszerû munkája, amit nem lehet letenni, egy fél életen keresztül gyûjtögette hozzá az adatokat.
A városba belépve a kerítéseken azonnal feltûnnek az egykori Lemezárugyár emlékei, sajátosan színezve az utcaképet. Az egyedi „mûremekeken” kívül, néhol az egykori Níveás dobozok kivágása után keletkezett hulladék fémlemezbõl készült a kerítés. Azért ismertem meg, mert gyermekkoromban valahogy hozzánk is eljutott egy ilyen színes lemez (még Egerbe), amire még a Niveás dobozok is rá voltak nyomtatva, s ami késõbb egy kutyaház burkolólemezeként végezte. (ezt a Nívea terméket máig is árulják változatlan formában.)
Bár a lemezárugyár már régen bezárt, a kerítések, amelyek különös hangulatot sugároznak, maradtak.
Újra a kisvasúton haladunk az Borsodnádasd-Ózd vonalon, ma már kerékpárút. Idõnként vízióim támadnak, amik a Vissza a jövõbe X. filmben a semmibõl elõbukkanó vonatra asszociálnak, magam elõtt látom lebegni a pályán utoljára végighaladt mozdonyt, s úgy érzem, mintha bármelyik pillanatban váratlanul kirobbanna a semmibõl. Na nem gõzöltem be még teljesen, csak nosztalgiázom.
Kedves polgárõr irányít át a 25-ös fõúton. A túloldalon a IV.Béla emlékhelynél - ami az ezen a vidéken áthaladó, s az Adriai-tenger egyik szigetéig „meg sem álló”, a muhi csatamezõrõl menekülõ, s késõbb az országot újraépítõ (és egyesítõ) Béla királyunknak állít emléket - elérjük a cél elõtt az utolsó ellenõrzõpontot.
Váratlanul nagy megtiszteltetés éri a szegény „mezei” teljesítménytúrázót, hiszen a szívélyes fogadóbizottságban személyesen a járdánházai polgármesterasszony is képviselteti magát, s akikkel, némi megilletõdés után (mármint részünkrõl), kellemesen eltársalgunk egy darabig, egy-két tócsni (macok, lapcsánka stb.) és más finomságok társaságában.
Természetesen a környék szépségeirõl és adottságairól folyik a társalgás, többek között a Natura 2000-s területekrõl. Aki esetleg az idén nem jött még el erre a túrára, mind az igazolófüzetbõl, mind a Járdánháza Község Önkormányzatának kiadványából rengeteg ismeretet szerezhet jövõre, ha eljön. Egy ilyen túrabeszámolóban ennek gazdagságát lehetetlen még csak érinteni is. Mindenkinek ajánlom, gyertek!!!!
Mint fentebb már említettem, a tócsnitól megtáltosodva, (pedig valójában nem kergetett a tatár) berohanunk az iskolába, ahol remek dolgokkal látnak el minket (igényes kivitelû emléklap, kitûzõ, képeslap, leírások, gratuláció és kedves társaság), mindent hálásan köszönünk!!!

JÖVÕRE, VELED, UGYANITT!!! JÖVÕRE MÁSOKKAL IS UGYANITT!!!

Köszönjük Járdánháza!!!

2008.04.13