Túrabeszámolók


Lemaradás

larzenTúra éve: 20052005.04.18 20:06:28
Igazából nem szívesen írom ezt a beszámolót, de vannak olyan alkalmak is, amikor nem sikerülnek a dolgok, ezeket is el kell fogadni.

Meglehetõsen alapos felkészülés áll mögöttem. A tavaly szûk 750-nel szemben idén több, mint 1100 kilométer került bejegyzésre az edzésnaplóba. Évek óta stabil 80 kilómból hetet leadtam. Különös figyelmet fordítottam mindenre, ami befolyásolhatja az eredményt: influenzás idõben nem ültem buszra, kefírkúrát tartottam, hogy ne legyen gond a gyomrommal, szigorú pihenést iktattam be a túra elõtt, rászoktam a reggel hat órai ébredésre, hogy ne jelentsen túl nagy sokkot a túra elõtti korai kelés. Utolsó futásaimon 125-ös pulzussal stabilan hat percen belüli tempót futottam.

Szombat reggel a megszokotthoz képest késõbbi vonattal mentünk, így teljes hat órát tudtam aludni. Rákosrendezõn szálltam fel a vonatra, amin sok ismerõst fedeztem fel, többek között a szigethalmiak közül Bélát és T. Andrist. Ákibácsi kérdezte, hogy rövid vagy hosszú nadrágban indulok-e. Mondom, hogy rövidben, elég meleget mondtak. És hány rövid nadrágom van? - kérdi. Eltelt pár másodperc, mire leesett: Te hosszúban jöttél? Bútorászosban. Úristem, mekkora hülye vagy.

Szerencsére reggel a Saucony rövidnadrágom mellett döntöttem, ami alá mindig veszek egy rövid vékony legginget, nehogy a nadrág szegése kidörzsölje a combomat, így a Sauconyt át tudtam neki adni.

Vácra érkezve egy srác és két lány ébresztgette a társaságukban levõ srácot, ám õ csak nem akart felkelni. A srác meg az egyik csaj már vonszolta le az alvó srácot, amikor felajánlottam a segítségemet. Sokat dolgozott - mentegették viccesen barátai. Hja, régebben én is munkamániás voltam - gondoltam, de szerencsére már elmúlt.

A tavalyi mezõnyhöz képest igencsak szellõs mezõny képviselte a futókat. Hiányzott Kiss Andris, Illés Bálint és persze Rozita, késõbb kiderült, hogy a csabaiaktól sem Szarvas Matyi, sem Kõrösi Tibi nem jött el. 6:48-kor elrajtoltunk, pár perccel a szigethalmiak és egy montis csapat után. A montisokkal a Fenyves-hegyig kerülgettük egymást, Ákival azt tippelgettük, vajon ki ér fel elõbb a Naszályra, õk vagy mi. A szigethalmiakkal váltottunk pár szót, meglepetésemre Béla tudta az idõtervemet, pedig nem nagyon híreszteltem. Mondjuk nem is titkoltam. :)

A Fenyves-hegyre 24 perc alatt értünk fel, ami a tavalyinál mindössze egy perccel kevesebb, viszont sikerült teljesen kényelmesen felkocogni az emelkedõkön. A terep jó volt, jobbra lepillantva óriási ködfelhõk ülték meg a Duna völgyét. A ponttól lefele már elég durva, erõsen szántásszerû terepen mentünk, de bíztam abban, hogy gyorsan leérünk a mûúthoz, és Katalinpuszta után jobb lesz a terep. Ez nagyjából be is jött, a Naszály oldalában elég jól tudtunk haladni. A fordító után (Nagy-Szál-erdõ) sikerült a kék jelzésen maradni, ráadásul meglepõen járhatónak bizonyult, itt-ott még futni is sikerült rajta. Így 1:45 alatt értünk fel a csúcson levõ geodéziai toronyhoz. Tavaly ehhez öt perccel többre volt szükség.

Fent óriási köd volt, nem nagyon láttunk semmit, nem vonta el a figyelmünket a panoráma, robogtunk lefele. A hely alján, Török-réttõl újra nagy sár kezdõdött, ami Kosd határában kezdett el tragikus méreteket ölteni. Azt hittem, hogy a Naszály lesz a kritikus szakasz, ezzel szemben épp ott kezdõdött. Kosd elõtt, a szántás szélén vastag ragacsos sár fogott vissza, míg a faluba vezetõ szekérúton inkább a csúszós változat dominált. Itt már elég dühös voltam, hiszen egy lejtõs, amúgy nagyon jól futható szekérúton kellett lassítani, megelõzendõ az elcsúszást. Ettõl eltekintve elégedett voltam az idõnkkel: a hegy megmászása után, 24 kilométert megtéve 2:42-nél tartottunk.

A falutól kezdve egy szakaszon új az útvonal. Sokat kanyarogtunk a falu utcáin, majd egy dombra másztunk fel. Lefele, az igen sáros szekérúton egy csúszkáló autó nyomait követtük, amit nemsokára be is értünk. A pontõr a lejtõ közepén leállította az autót, mondván innen majd még vissza tud menni a faluba, de ha még mélyebbre ereszkedik, akkor ez már kérdéses lenne. A pont valójában egy-két kilométerrel lejjebb lett volna egy hídnál. Ez pont 27 kilométer, pont 3 óra.

A következõ szakasz viszonylag kegyes terep volt: füves patakpart, kicsit Galgás érzés volt. Késõbb elkanyarodva a pataktól megint nagy sárba kerültünk. Eddig zárt felhõzet volt felettünk, kicsit fújdogált a szél, idõjárás szempontjából ideális volt. Eddig. Innen viszont kisütött a nap, és hirtelen igencsak meleg lett.

Utolértünk a maradék két embert, aki még elõttünk volt. Egyikük Tóth Gyuri, valahonnan õ is tudta az idõtervemet. Ezek után talán érthetõ, ha legközelebb inkább megtartom magamnak a céljaimat, legalább nem kell magyarázkodnom, ha nem jön össze. Visszaértünk a régi útvonalra, ismét óriási sárban mentünk, mellettünk épp egy bátor hétvégikert tulajdonos autója akadt el a sárban, de nem ajánlottuk fel, hogy megtoljuk. Kis szakaszon változatlan maradt a túra, ám után ismét más irányba kellett menni, amirõl határozottan rossz emlékeim maradtak meg. Úgy éreztem, hogy hosszabb, és állandóan emelkedik. Egy örökkévalóságnak tûnt, mire kiértünk egy betonútra, ami meg alattomosan emelkedett, úgyhogy felgyalogoltunk rajta. Innen lejtõzés Kisnémedibe, és tovább Vácrátót felé. Innen már megszûnt a sár, a talaj sokkal inkább homokos volt, amin csak segített az esõ, viszont a meleg egyre keményebb lett. Megérkezvén a vácrátóti ponthoz szomorúan vettük tudomásul, hogy nem tudnak vizet adni. A pont új helye miatt egy kisebb kitérõt kellett volna tenni a kutakhoz, így inkább Õrbottyán felé indultunk, remélvén, hogy találunk ott vizet.

A vasútállomáson nem volt víz, elõttem már felrémlett Tapírka tavalyi talajfogása, szerencsére azonban egy kiskerttulajdonos megmentett minket a szomjhaláltól és adott két kulacs vizet a kerti csapból. Nagyon rendes volt a bácsi, mert felajánlotta, hogy ha nem ízlik, hoz nekünk bentrõl. Remélem a "nem, köszönjük, ez nagyon jó"-t még hallotta, mert futottunk tovább. Mindketten a fáradtsággal küzdöttünk, bár én nem tulajdonítottam neki nagy jelentõséget, mert ezen a szakaszon (kb. 30 és 50 között) mindig van egy kis mélypont, amit a veresegyházi depó helyrerak. Ebben a szellemben nyomtuk tovább. Veresegyházon elkövettük azt a hibát, hogy elmentünk a régi útvonalon a tóhoz, pedig az idei útvonal valahol rövidít. 5:40-es idõvel értünk féltávhoz. 5 perc depózás következett, próbáltunk rendezni sorainkat, ettünk sós vajas kenyeret, ittunk izoitalt, én lenyomtam egy gélt is, betáraztunk és futottunk tovább. Ekkor már látszott, hogy jelentõs késésben vagyunk, hiszen a túra második fele hosszabb és szintesebb lett az új útvonal által. A montisok viszont még mindig nem értek be minket.

A faluból kiérve sokkal nehezebben ment a futás, mint kellett volna, ráadásul a jobb vádlim is erõsen bejelzett (hasonlóan, mint a Petõfi végén). Kis gyaloglás után a következõ futásnál az oldalam kezdett el szúrni, ráadásul elég durván. Egy idõ után már gyaloglás közben is folyamatosan fájt. Pontosan olyan érzés volt, mint amikor az edzetlen futó túl nagyot vállal. Velem párhuzamosan persze Ákibácsinak is elõjöttek a problémái, neki az Achillese jelezte, hogy nincs minden rendben. Szadára legalább felerészt gyalogoltunk. A faluvégi betonos emelkedõn adtam fel. Már hosszú percek óta képtelen voltam a legszánalmasabb futásra is. Terveim Ákibácsival párhuzamosak voltak. Leültünk kiönteni a cipõinkbõl a sarat és komótosan felballagtunk a Margitára. Megmértem a pulzusomat, közel 120 volt. Pedig csak gyalogoltunk, azt sem keményen. Fent viccesen még nyomtunk egy részidõt az órán, de itt már csak a gödöllõi gulyáshoz gyalogoltunk. Lefele sem futottunk, nekem az oldalam Ákinak az Achillese nem bírta. Elég unalmas volt az a nyolc kilométer, amíg a Pap Miska-kúthoz leértünk. Ott elterültünk, ropit ettünk, mobilon humán mentést kértünk Vicától Gödöllõre. Tóth Gyuriék beértek minket, nagyrész együtt mentünk a 75-ös célig. Mindig van nálam egy Algopirin, eddig soha nem kellett használni, most igen, mert még a fejem is megfájdult.

Gödöllõre 9:30-as idõvel értünk be, ettünk gulyást, ittunk kólát, felszedtük a cuccainkat Pécelrõl és hazajöttünk. Este ráálltam a mérlegre, pont annyi voltam, mint reggel, pedig a célba érkezés után mindössze fél liter folyadékot ittam meg, tehát jól frissítettem. Izmaim rendben vannak, pici izomláz van a 'csúszkáló izmokban', azaz a külsõ és belsõ izomcsoportokban. Nem tudom pontosan, mi lehetett. Talán az elsõ negyven kilométer (fõleg a 25-40 közötti rész) sáros terepén túlságosan erõltettem a kitûzött tempó tartását. Talán az elsõ igazán meleg is belejátszott. Nem tudom.

Azt tudom, hogy ezt a felkészülést nem akarom veszni hagyni, valahol kiadom magamból, de még nem tudom hol. Valószínûleg nem Sárváron.

Egyébként ha viccelni akarnék, azt mondanám, hogy az elsõ 50-en ugyanannyit mentem tavaly Larzen-Ákibácsi módszerrel, mint idén, okosan felkészülve. Sõt, akkor még a vége is jó lett, akkor mire fel ez a sok edzés? :) Persze, ezt csak költõi kérdés. Két hét múlva jön Hajdú 50, ott is van egy kis elintézni valóm, aztán a Rákóczin és a Corvinon szeretnék jó idõt futni. Hogy Corvinon mi az idõterv, azt ne kérdezzétek, ezek után érthetõ, hogy megtartom magamban. :)