Bakonyi Mikulás 50
Szokásainkhoz híven idén is ellátogattunk a Bakonyi Mikulás teljesítménytúrára, igaz most nem a 40-es, hanem a tavaly óta megrendezésre kerülõ 50-es távon. Na nem kell parázni, ez valójában szûk 47, de azért jól hangzik. Idén Noémi Miki és egy kollégám tartottak velem. Miki a többiekkel szemben már rutinosnak számított ezen a sétán, tavaly is végigment rajta.
Az elõjeleket nyugodtan nevezhetjük neccesnek. Esõ, borús idõ stb. Ideális maradjunk otthon idõ. Én már hajlottam is volna a lustálkodásra, de a Noémi és a kollégám is rákérdezett, hogy akkor megyünk ugye? Hát akkor de.
Reggeli kelésekkor mindig megbánom, hogy túrázásra adtam a fejem. Számomra akkor jön el a Kánaán, ha feltalálják a teleportot és az idõgépet. Buszvégállomásra simán kiértem elõbb, mint kellett volna. Aztán 20 perc álldogálás után kezdett összeállni kis csapatunk. Még meghallgattunk Miki nagymamájának jó tanácsait, aztán felpakoltuk magunkat és irány Zirc.
A rajt a szokásos helyen, a szokásos tömeggel és sok télapósapkással. Idén annyi újítás történt, hogy a rajtban is lehetett inni meleg teát, amit mi kihagytunk. Induláskor gyorsan eleredt az esõ, de csak azért, hogy megmutassa, lehet ennél még sokkal pocsékabb idõ is. Szerencsére hamar abbahagyta ezt a hülye viccet. A sár nem volt kirívó, legalábbis a korábbi évekhez képest. Sétálás közben alaposan elbeszélgettünk, így gyorsan teltek a kilométerek, nem sokára, már a jól ismert Cuha-völgyben haladtunk Vinye felé. A Kõpince-forrásnál gyors pecsételés és frissítés után nekivágtunk a Zörög-tetõnek, ahová lassabban értünk fel, mint terveztünk, mert Noémi térde defektet kapott. Sajnos a helyzet az emelkedõ után sem javult, pedig reménykedtünk benne, mert ez után már nem volt sok emelkedõ, illetve nagyon csábító volt az a gondolat, hogy elérjük a korábbi buszt. A sebességbõl így visszavettünk, mert a csapat az csapat és társat el nem hagyunk, meg különben is.
Cseszneken a szokásos tea káposztás-parizeres kenyeres frissítõpont után nekivágtunk a táv második felének. Noémi az emelkedõknek egyre több feketepontot írt be, a többiek még kitartottak. Gézaházán ismét bizonyítékot kaptunk arra az egyébként már tudományosan elfogadott tényre, hogy a mikulás nem az Északi-sarkon, hanem a Bakonyban lakik.
Énekért cserébe persze idén is prémium csoki járt. Kanyar vissza a Töbör-hegyre, majd irány az Ördög-árok, ami elég gyorsan elérkezett, lehet sokat beszélgettünk.
Ördög-árok mindig jó, de már szeretném egyszer napsütésben is látni. Sebességünk itt erõsen lecsökken a nehéz terepviszonyok miatt. Az árok után ismét benéztünk a Mikuláshoz akinél megint lehetett dalért csokit kapni. Persze, hogy éltünk a lehetõséggel. Ennek a szakasznak a krónikájához tartozik még az is, hogy Noémi térdfájásra egy csapásra elmúlt, de gyorsabbak nem lettünk, mert a többieknek lett ekkorra holtpontja. Kezdett esteledni, a Cuha-völgybe való leereszkedés közben elõ is kellett venni már a lámpákat is.
Az utolsó Zircig tartó szakaszon ismét alaposabban megismerkedhetünk a sárral, mint olyannal. A szennyvíztelepig folyamatosan mélyült a trutyi, onnan szerencsére már aszfalt volt. Az iskolában nem volt nagy tömeg, valószínûleg az iskolai csoportok idén is maximum a 40-es távot választották. Ez volt a mi szerencsénk, mert nem volt olyan orrhervasztó szag, mint két éve. A buszra való várakozás nyugalomban telt el.
|
