Népek tavasza 30
Március 15-én reggel 7 után érkezik be a buszom Miskolcra, qvic és Alice is ugyanakkor gurulnak be a parkolóba. Nagyon szép idõ van, örülök neki, a tegnapi esõzések majdnem elvették a kedvemet. A Hermann Ottó parkban alakulóban van a majális hangulat, viszont meglep, hogy elég kevés embert látok. Mi hárman vagyunk három különbözõ távon, Alice villámgyorsan nevez, és elköszön, én még a ruházattal szöszmötölök. Nevezek, leadom a táskát, keresem qvic-ot, sehol, pedig egy darabig szerettem volna vele futni. Rácsörgök, semmi, körbejárom a parkot, semmi. Na jó, akkor megyek a saját tempómban.
Rajt, 7:45. Rögtön az elején kavargok egyet, így elõkapom a gps-t, ezzel könnyebb lesz. Nem sokáig száguldozhatok a zöldön, az elsõ komolyabb kaptató lelassít. Hát vazz, ez nem a Budai-hegység, ahol a legtöbb emelkedõt meg tudom futni. Felváltva gyalogolok és kocogok, falom a szinteket. Ránézek a gps-re, ami pillanatnyi sebességet mutat: 2,7 km/h. Hm, hát ez valóban nem egy szívbajos tempó. Azért ennyire nem voltam beteg. Amikor egy emelkedõn utolér egy botos gyalogos, már kezd idegesíteni a dolog. Gulicskán ismét kapkodom a levegõt, de ezúttal nem a szintek, hanem a gyönyörû kilátás miatt. Ez a Bükk! Innen alig húsz kilométerre nõttem fel, mégis alig ismerem, szégyenszemre.
Fehér-kõ lápa, 0:37. Pecsétet és teát kapok, és felturbóz a gondolat, végre normálisan futhatok. Elérem a szerpentint, több ember araszolgatva vágja a szakaszokat, én inkább a jelzésen söprök végig, a gps 13 km/h-t mutat, na végre, ez már tempó. Szabályosan berobbanok Lillafüredre, egy idõsebb túrázó lassításra buzdít, hiszen „csak” 30-on vagyok. Én örülök, hogy futhatok. De meddig? A buszforduló után elérem a kerítést, felkapaszkodom mellette, és felnézek. Valami nem jó, biztos, hogy erre kell menni?! Kétségbeesetten nézem a gps-t, a sárgán vagyok, nincs mese. Meg az harminc ember is igazolja gyanúmat, aki elõttem csörtet fel a végtelen magasságú hegyre. Vesszõs-völgy, remek kis hely, csak nem a futóknak. Megint gyalogolok. Itt kezd elszállni a négy órás álmom, de nem aggódom miatta, nem fogok idõt hajszolni, itt nem is lehet. Sorban elõzgetek, majd hirtelen balról elrobog mellettem a Miskolc-Expressz. Ez képtelenség! Hogy tudnak õk így futni?! Mi lenne, ha követném õket? Intenzív osztály, oxigénsátor, lélegeztetõ gép. A p+-nél végre síkra vált a terep, keresek egy visszafogott tempót.
Sebesvíz-elágazás, 1:54. Egészen „kipihenve” érek a ponthoz, elmajszolok egy csokit. A panziónál érem utol a Tibet-párost, Vadmalac segítõkészen megkérdezi, hogy a maratont nyomom-e, mert akkor bizony rossz úton járok. Nem õ az elsõ, aki 42-esnek néz. :) A völgy tetején alig találom meg a jelzést, ösztönösen a legsusnyásabb rész felé veszem az irányt, nem tévedek, egy kidõlt fán ott virít a zöld-sárga. Éppen arra gondolok, hogy eléggé rühellem ezt a részt, amikor hirtelen meglátom a két talpamat a fejem fölött. Óriásit zakózom, minden tompítás nélkül kifekszem, bámulom az eget. Oké, értem a célzást, szóval ez a völgy a kedvenceim közé tartozik. Futás helyett mászom-kúszom-úszom, elképesztõ, de lefele lassabban megyek, mint felfele. Egy részen térdig merülök a falevélben, hát ez mókás. Aztán talpam megcsúszik, esélyem nincs korrigálni, ebbõl megint perec lesz. Kapaszkodnék az oldalsó sziklába, de nem érem el, mint egy lisztes zsák, úgy terülök el az avarban. Hát ezt meg mé’ kellett? A természet ura nagyon pipa rám. Felállok. Úgy nézek ki, mint egy igénytelen vaddisznó dagonyázás után. Már éppen kiborulnék, amikor a távolban megpillantom a mûutat.
Garadna, 2:13 féltávnál. Ebbõl már nem lesz négy óra. Pecsét után még betolok két zsíros kenyeret két pohár teával. Éppen végzek, amikor befutnak Tibeték. Én kifutok a pontról, a kaja miatt új energiák kerülnek felszínre. Nyomom a mûúton, két 42-es akar befogni, de csak jóval késõbb sikerül nekik. A Háromkúti-völgy eleje még futható, örülök is neki, de az elágazás után megint bele kell sétáljak. Jönnek a köves részek, átkozom magam, amiért nem hoztam botot, ááá ez csak egy harmincas túra, minek ide túrabot. Na hát ezért. Még mindig több az „enjoy”, mint a „szívás”, ezért jól érzem magam, nem szenvedek, de érzem, hogy már lassan a határon haladok.
Örvény-kõ, 2:58. Eddig 19 km, 1200 m szinttel. Néhány rendezõt biztos a csuklás kerülgeti. :) Csekély vigasz, hogy innen már csak gurulni kell. Lefele menet megint Vadmalacék jönnek szembe, harmadszor találkozunk, valakinek már fizetni kellene. :) A vártnál lassabban zúzok lefele, érzem a lábamban a sok szintet. A mûúton felfele a rövidtáv nyomul, kénytelen vagyok az út közepén futni.
Csókás, 3:30. Vízzel kínálnak, elfogadom, a pecsétet is. Egy nagyobb csoportot hagyok itt, innen már lényegesen kevesebb emberrel találkozom. Felkapaszkodom Keskeny-lyukhoz (3:54), begyûjtöm az utolsó pecsétet, meglódulok lefele. Dél környékén már egészen meleg van, igazi tavaszi túra ez. A mûúton az elsõ harmincas futó ér utol, kicsit húzzuk egymást, majd elõre engedem. :)
Cél, 4:22:04. Papíron 4:20. Én mindkettõnek örülök, kezdõ futónak ez a terep embertelenül nehéz, így bõven jó ez az idõ. Az emléklap-osztásnál váratlanul mögém sorakozik Carlos és Németh Csaba, befutott a Miskolc-Expressz is. Nem sikerült kétszer megelõzniük. :) Átöltözöm, fürdõzöm egy kicsit a Nap melegében, eszem, inni nem tudok, mert nincs saját poharam. Vicces, hiszen szinte minden ponton poharat osztogattak, nem gondoltam volna, hogy pont a célban nem lesz. Úgy döntök, hogy nem várok qvic-ra, inkább kisétálok a buszhoz.
|