Túrabeszámolók


Börzsöny éjszakai tt. - Farkas Zsolt emléktúra

SpotTúra éve: 20082008.03.13 20:42:25
Éjszakai menetelés a börzsönyben!

Zötykölõdik az autó a nem túl egyenletes kemencei aszfalton a széles medrû patak partján, nézem a víz mélységét, sodrát, próbálom kitalálni az erdõben ránk váró átkelések nehézségét.
Begördülünk az indulásra szolgáló kis mezõ szélére, kinyílnak az ajtók és kitápászkodunk a meleg kocsiból, kiveszem a hátizsákom, aztán magamra maradok, a többiek visszaindulnak a falu irányába, egy hangulatos kisvendéglõ kedvéért.
Elhalkul a távolodó autó búgása és csend borul a tájra. Idáig mindig sötétben érkeztem, és nem láttam a környékbõl semmit, most van alkalmam körülnézni. Átballagok a hídon a Börzsönyi-fõalapponthoz, az elõzõ években már háromszor elmentem mellette, de a sötét miatt nem láttam belõle semmit.
Meglepõdök az egyszerûségén, nem így képzeltem el, valami nagyobb követ, obeliszkszerû dolgot gondoltam a helyére, mindegy… most már ezt is láttam. Visszaballagok a patak túloldalára, közben a szürkeség egyre sûrûbb, és a résztvevõk is érkeznek egymás után.
Figyelem õket, igyekszem köszönni, néhányan halványan biccentenek, de a többség tudomást sem vesz rólam, nem bánom.
Megérkeznek a rendezõk, mellém telepednek és elkezdenek kipakolni, arrébb hurcolkodok, hogy ne legyek útban, aztán regisztrálok, fizetek.
Az eget kémlelem, egyre több a csillag, a hold keskeny sarlója is feljött már, gyönyörû a látvány! Ismerõsök jönnek, váltunk néhány szót.
Itt az idõ! Kapunk még egy indulási szignót, aztán nekiveselkedünk. Még mindenki friss, könnyedén haladunk, lámpánk fénye ütemesen, lépéseink ritmusára ugrál elõttünk. Bokrok, fák haladnak el mellettünk, feljebb, pont a hegy peremét követi a hold, elõször lámpáknak nézem, de csak a föld néma kísérõje bujkál a fák törzse mögött.
Hatalmas kidõlt bükkfákat kerülök, letérek az útról és meredeken ereszkedek egy kisebb völgybe, majd kapaszkodok felfelé száraz falevelekkel takart csapáson, van aki felfelé kerüli és akad aki átmászik rajtuk, de a hangokból ítélve egyiknek sem örülnek.
Szusszanásnyi lankás út, majd meredek emelkedõ, meggondoltan emelem a lábam, kiálló köveket, gyökereket keresek a talpammal, elvétem, megcsúszok, kimarad egy légzési ütem. Egyre nehezebb megküzdeni az újabb és újabb lépésekkel, igyekszem lassú ritmusban haladni, szívni tüdõmbe a friss levegõt. A felénél, olyan egy pillanatra, mintha felérne az ember, de folytatódik a kemény kaptató, kedvem lenne megállni, de nem teszem, megyek tovább, küzdök keményen, elhaladok néhány ácsorgó, szuszogó turista mellett, és csak megyek és megyek, miközben gyorsak és erõsebbek haladnak el mellettem is.
Fenn lankásabbra vált az út, de tovább emelkedik, kicsit könnyebben morzsolom a métereket, sós izzadság csepp, csordul az arcomon. Hallom a mögöttem érkezõ lépteit, lámpája árnyékomat veti utamra, figyelem, ahogy imbolyog, mozog.
Bámulom a sötét erdõt a közelben halványan kivilágosodó majd semmivé váló fák törzsét, jelzik a haladásom sebességét, növelik annak érzetét. A levegõ befülled, a friss légáramlatok elmaradnak, nem mozdul semmi. Szenvedek, izzadok, nem akarok levenni magamról semmit, nem akarok megállni, reménykedek hidegebb lesz egy kicsit.
Folyik rólam a verejték, nem hûl le a levegõ, a ruha kényelmetlen, figyelem az elõttem haladók lámpáinak kalimpálását.
Kerítés rácsos hálója mellett kapaszkodok, sok helyen alig találom a kijárt utat, a fák száraz levelei borítanak mindent, kicsiket letérek a helyes irányról, de korrigálom, mások ugyanígy tesznek.
Emelkedõ tetején szusszanok, mellettem kisebb kõhalom csúcsosra elrendezve, fenn vagyok, a távolban vöröslõ lángok vetítik a fák árnyékát az égre, gyorsítom a ritmust, fogynak a méterek a havas, jeges úton.
A fák pattogva, ropogva válnak a tûz martalékává, arcomat forrón hevítik, pecsételek, nem várok, indulok át a sötét éjszakán. Keskeny, kanyargó ösvényen követem a többieket, botom hegyével egyenletes ütemben szurkálom a havas avart. Nagy meredekségû csapáson araszolok, csúszkálok fától fáig, jeges, síkos, alattomos a felszíne, a stabilnak tûnõ felület is nyaktörõ.
Majdnem az alján járok amikor, nem túl messzirõl, morajló zaj közeledik felém, megyek még néhány lépést, a zaj erõsödik, megállok, nem tudom mi az, a sötétség falként emelkedik elõttem, lavina, valamilyen kõlavina lehet, rémül a lelkem, gyökeredzik a lábam, az elõttem haladók is megállnak, aztán egész közel ér, és most már kivehetõ a lábak dobogása, a kövekhez verõdõ paták sokasága. Szarvascsorda, ez csakis szarvas csorda lehet, továbbra sem látni semmit, csak a hallás érzékel. Iszonyú nagy számú egyed, riasztó a nem látható csörtetésük, a megijedt csorda menekülése. Még hallgatom távolodó prüszkölésüket, horkantásaikat, aztán már csak egy-egy kõ halk gurulása, koppanásainak halkulása neszez a távolból.
Újra elindulunk, talán húsz métert haladunk, amikor megüti az orrom a csorda jellegzetes szaga, bûze, az izzadó állatok kipárolgásának keveredése a levegõvel. Mögöttem mondja valaki a társának: – Érzed, érzed a szagukat? – Igen – válaszol a másik.
Az alattunk elterülõ hegynek éles gerincére érünk, mellettünk mélyen húzódó szakadék, méterre a lábainktól, lámpám nem lát a tátongó melység aljára, félelmetes, kissé beljebb húzódok, talpaink régen kimúlt kerítés rozsdás drótjait rúgják, veszélyes megbotlani benne, közel a szikla pereme, hátraszólok, vigyázz drótok, tovább adják.
Az égen az Orion (Vadász) kémleli a sötét, éjszakai tájat, a lent vonuló apró fénypontokat, mögötte a Bika öklelésre kész, kissé megszédülök, inkább az utat figyelem.
A távolban eltévedt fények keresgélnek, élessen jobbra térünk, kiálltok: erre gyertek, és meredeken ereszkedni kezdek a többiek mögött, nyaktörõ, sziklás, gyökeres terepen, gördülõ kövek között, lámpáink bizonytalan fényénél meg-megcsúszva.
A patak széles, kövek állnak ki belõle. – Ide, ide – kiált egy rendezõ, mutatja lámpája fényével a gázlót. És mi óvatosan, kõrõl-kõre rakva lábainkat lépünk a túlpartra. A csobogó víz mérgesen ostorozza a vizes partokat.
Pecsételek, rakom zsebre okmányomat, botjaim hurkaiba illesztem tenyerem, megmarkolom gumi fogóját, és erõteljes lépésekkel elindulok az avarral és sziklákkal teliszórt úton a Csóványos betonkoronás csúcsa felé. Lábaim alatt csikorognak, zörögnek a dörzsölõdõ, egymáshoz koccanó sziklatörmelékek.
Bedõlt fákon át, víz sodorta, feltorlódott uszadékokból épült akadálypályákon vezet a piros háromszög ösvénye, az áradó víz medrén keresztül. Óvatosan, a beszakadás rémét magam elõtt látva botladozok, érkezek a túlpartra, hogy néhány lépés után ismételjem az elõbbit a nehezen követhetõ jelzés vonalán, aztán még egyszer és még egyszer.
Botomat a meder aljára illesztem, kiszemelem a követ, óvatosan ráteszem a talpam, ránehezedek, egy lábon állok, elõbb az egyik, majd a másik botomat helyezem elõre, elõttem egy kúpos, vizes óriás kavics emelkedik a habok fölé, látszik rajta, hogy nyálkás, mégis rálépek, ahogy súlyom fölé ér, a patakba zuhan a lábam, a botom megvéd, hogy belehasaljak a patakba, kiugrok a másik oldalon, nem lesz vizes semmim, de szívem hevesen kalimpál. Mi lett volna, ha nincs mire támaszkodnom!?
Mögöttem újabb próbálkozó következik, ugyanazt a követ választja, vesztére, neki nincs botja, kicsúszik a lába és beleül a jég hideg vízbe, derékig süllyed, fagypont alatti a hõmérséklet. Csöpögõ ruhával mászik ki a partra, cipõjében tocsog a zokni. Mondom neki – Menj vissza a tábortûzhöz! – alig egy kilométerre vagyunk tõle, de nem megy.
Egy újabb, kisebb átkelés után, emelkedni kezd a terep, rettenetesen meredek, már az elején fájdalmas minden lépés, elengedek néhány gyorsabb embert, aztán nekiveselkedek, emberfeletti erõfeszítéssel tolom elõre magam. Nem állok meg, most már nem, ha valaki elõzni akar, akkor plusz energiát kell belefektetnie, mert rossz megállni és újra indulni, jobb a ritmust tartva haladni és haladni, a földet nézve, koncentrálva, a megérkezésre gondolva.
Néhány tízméteres, majdnem vízszintes út következik, lazulnak görcsök, helyre áll a szívritmus, légzés, aztán indul újra a mászás, ismét az elõbbi ritmusra állok, többen pihennek, ácsorognak, érkeztemre folytatják haladásukat, de nem zavarják meg ritmusomat, hálás vagyok érte, ez többször ismétlõdik, és mindannyiszor simán tudok tovább haladni, senki sem akadályoz, zökkent ki, lehet ezt így is, állapítom meg elégedetten.
Megelõz a vízbe esett túratárs, abban a pillanatban ki alszik a lámpám, még néhány lépés a földvár pereme, felérek, ledobom a hátizsákom, õ világít, amíg elõveszem a másikat, még ehhez is van ereje, pedig nagyon fázhat.
Megyünk tovább, körbe a töltésen, egyre emelkedõ, gyökerekkel tarkított, meredélyen. Hárman verõdünk össze, keressük a lefelé zuhanó, majdnem függõleges csapást, rálelünk, még rosszabbnak tûnik, mint amire emlékeztem, roppant óvatossággal araszolok, térek le az avaros járatlan útra, fákba kapaszkodok, ágakon lógok, pásztázom a terepet lehetséges útvonalak után, választok gyorsan, gyakorlott szemmel, végül lent vagyok, megkönnyebbülök.
Kanyargó, közel vízszintes ösvényen haladunk jó iramban, fehér takaróval fedett erdõn keresztül, széles szekérútba torkollunk, milliónyi csillag (kb. kétezer) ragyogja be az eget, az ismert csillagképeket is nehéz megtalálni ennyi világító égitest között, elkápráztat, lenyûgöz, odaszegez a látvány.
Megyek tovább, igyekszem a jeges út szélét választani, a még szûz havat, ott biztosabb a lépés. Elõttem, hosszan látszanak az éjszakában ballagók lámpáinak fényei.
Egy földbõl kiálló tuskó kerül az utamba, kimerülten ülök rá, csokit veszek elõ, vizet iszok, pihenek, sokan mennek el mellettem.
Szedelõzködök, túrabotomat illesztem ujjaim közé, rájuk támaszkodva lendületet veszek, és indulok felfelé, lassan, egyenletesen, de kitartóan.
A kilátótorony belsejében pecsételek, fotó készül rólam, mint, ahogy minden ideérkezõrõl. Kilépek, ott áll az elázott túratárs, olyan kimerült vagyok, hogy nem kérdezek semmit, csak megyek tovább.
Gyilkos araszolás kezdõdik, az életveszélyesre fagyott ösvényen, lámpáink gyér fénye mellett. Kerülni sem mindig lehet, van ahol muszáj a kitaposott helyeken közlekedni, keskeny 15-20 cm mély, jeges vízmosásokban. Véget érni nem akaró ereszkedés után, lent vagyok, megkönnyebbülök, most több egymást követõ emelkedõ, lejtõ következik, már ezek is megviselnek.
Piros x, itt van a piros x, balra fordulok, a hegyoldalba futó csapás, tükör jég, nincs bevésve, ferde talaján nem lehet megállni, megkapaszkodni, alatta meredek mélység, próbálom kerülni, ahol van rá mód. Jobbra, a hegy tetején néhány eltévedt lámpa szúrja ki ottlétemet, korrigálnak, jönnek utánam.
Erdészeti utakon folytatom, könnyedén, gyorsan haladok, alaposan meghúzom ezt a szakaszt. Szembe érkezik valaki, olyan 22:45 lehet, köszönünk egymásnak és haladunk tovább. A kék négyszögnél balra fordulok, tüskés ágak tépnek, szaggatnak, nem is látom õket, csak a rántásokat érzem, kidõlt fákat kerülök, lépek át, szerpentines erdei ösvényen ereszkedem a messzi világító tábortûz irányába. Itt legalább nincs jég, nem csúszik. Kiérek az aszfaltra, átballagok egy betonhídon, csobogó patak hangját hallom, ahogy átcsörgedezik az erdei éjszakán nem látható medrében.
Spartacus kulcsos-ház, a teára várni kell, szendvicset kapok, lepakolom a cuccom, és visszaballagok, vizet töltetek a flakonomba, teát kapok, és reklamálásra a csokoládémat is kézbe vehetem. Egy újabb szendviccsel a kezemben lehuppanok a cuccom mellé, és falatozni kezdek.
Ismerõsök érkeznek, váltunk néhány szót, elteszem a vizes palackomat, bezárom a hátizsákomat, és vacogva indulok tovább, le a betonkockákból tákolt lépcsõn és balra az aszfalton.
A kanyarban többen tanakodnak, nem kérdeznek, de látszik rajtuk a tanácstalanság, a belsõ íven lévõ meredek kaptatón indulok felfelé, jönnek utánam.
Rövid séta után, balról bliccelõ érkezik, a mögöttem közeledõ ismerõsöm rászól, hogy menjen vissza, és jöjjön a kijelölt útvonalon, természetesen nem teszi. A hideg téli égboltot beragyogó csillagok továbbra is kitöltik a fölöttünk lévõ látóteret, mi meg csak gyalogolunk tovább, át az éjszakán, át a sötétségen, csak bámulom az ösvény talaját, kiálló köveket, gyökereket keresve, nehogy orra essek, vagy belerúgjak valamelyikbe egy fájdalmasat, olyan körömlevállósat.
Utolérnek, félreállok, köszönik, megyek tovább, már bemelegedtem, lejjebb húzom a cipzárt a dzsekimen, széles utat keresztezünk, meredek szakadékon mászok, csúszok, sok erõt vesztek, fájó izommal gondolok arra, hogy még egyszer sem volt görcsöm, de most lehet. A keményen emelkedõ keskeny csapás kitartást követel, jó erõnlétet, összeszorított szájjal küzdök, miközben az, az érzésem, csak nekem ilyen kemény, csak én szenvedek, más meg csak szépen elhúz mellettem, és könnyedén halad tovább.
A kanyargó erdészút ismét elém kerül, ezen megy tovább valaki, nem gondolkodok, csak megyek utána, rövid haladás után gyanússá válik a terep és már fordulok is vissza, jól teszem. Beállok az éppen akkor odaérkezõ csoport mögé, és araszolok utánuk, lassan maradok le a többiek mögött. Ahogy egyre feljebb jutunk, egyre hidegebbre vált az idõ, a szekérútra érkezve már befagyott pocsolyákon gyalogolhatok.
A távolban valaki szemben áll és pontosan a szemembe világít, igyekszem a földet nézni, de zavar az erõs fény, nem bírja a szemem, sajnos a nagy fényû lámpám a hátizsákban van, különben visszavilágítanék, amikor odaérek, szóvá teszem: Valakit vár, - mondja - láthatóan eszébe sem jutott, hogy ez másoknak rossz lehet.
Foltán-kereszt, éles kanyar, többen szembe jönnek, ez a könnyebb út a Spartacusba, aztán még sokan jönnek lefelé, én meg csak kapaszkodok és kapaszkodok, lassan de kitartóan, folyamatosan a pihenés, a megállás zakatol a fejemben, de megyek tovább. Igyekszem kikerülni a bokaficamos köveket, göröngyöket, vízmosta részeket.
Még meredekebbre vált az út, számolni kezdem a lépteimet, kétszáz lépés, pihenek, ismét kétszáz, megint pihenek, itt a henger ma éjszaka már másodszor, újabb fotó, de most én is készítek egyet. Kilépek a kilátóból, balra fordulok, és megkezdem az ereszkedést, lankás terepen elõzgetek egy nagyobb társaságot. Mindenütt hó és jég, vigyázok hová lépek, már amennyire lehet. Jobbra kis fenyves, balra alacsony dombocska, halom, tudom mögötte a kék háromszög, megtalálom, rátérek.
Kidõlt fákon lépkedek keresztül, a lámpám fénykörén kívül korom a sötétség, ez a rész valahogy mindig sötétebb. A meredek ereszkedõ különösen nehéz és hosszú, puhatalajú, helyenként köves, egyenesen ereszkedõ terep. Idõnként kimozdított kövek gurulnak, lefelé a messze mélybe, hangjukat sokáig lehet hallani, a meg-megcsusszanó talpak súrlódása óvatosságra int. Lejjebb az út jobbra fordul, és lankásabban kanyarog, végül kellemes sétává szelídül.
A völgyben újra patak állja utunkat, lámpáink fényénél csillog a felszíne. Mellette gyalogolunk, aztán átkelünk, és a túloldalon mászunk magasra, ereszkedünk vissza, kelünk át újra a hömpölygõ folyamon. Ismét tábortûz közeledik, lobogtatja meleg tûznyelveit, pecsételünk, sokan gyûlünk össze, fáradtak, éhesek, esznek, isznak, ledobálják zsákjaikat, ücsörögnek, pihennek.
Indulok tovább egy sötét és öreg kerekes kút mellett, patak vízét vizsgálom, átkelõt keresek, döntök, lépkedek a köveken, hallgatom a halk csobogást. Baktatok, lassan elhalkul a pont körüli zsivaj, egyedül maradok. Patak felett hídtalan sínpár halad, a talpfák rajta, óvatosan lépek rá, elbírnak. A lámpám fényénél feltûnik egy jelzés, jó az irány, Hamuháznál hajtûkanyar, kicsit visszafelé haladok, aztán indul az emelkedõ.
Elõttem lámpák tûnnek elõ, jó iramban haladok utánuk, elérem õket, aztán feljebb eltévedek vagy húsz métert, így az utolérõ ismerõsökkel haladok az Aklok-rétjéig. Itt kimerülten nyújtom át papíromat egy becsületpont erejéig Csanyának, köszönöm neki a finom, forró levest és indulok tovább. Az elsõ nagy kapaszkodónál búcsúzom az ismerõsömtõl és elfogyasztok egy energiaitalt.
Többen is elmennek mellettem, hallgatom a szuszogásukat, lépteik zaját, botjaik koppanását a murvás talajon. Indulok utánuk, nehezen emelem lábaimat, álmosság gyötör, felmászok még néhány kisebb emelkedõre, mielõtt megérkezek a Nagy-Hideg-hegy lábához.
Rögtön visszaveszek a tempóból, komótosra állítom lépteimet, elõre-hátra billentve testemet adom a ritmust, számolni kezdek, száznál már megállnék, de kitartok, lábaim görcsösek, nehézkesen mozognak, agyamban feszülnek az erek, még meredekebbre vált, lábfejemet kicsit kifelé kell fordítanom, nem hajlik tovább. Figyelem a talajt, keresem a legkönnyebb útvonalat, zihálok, gyors ritmust ver a szívem. Kétszáz lépés után megállok, vállaimat a botjaimra támasztom, így görnyedek teljes súlyommal rá, várom, hogy a szívritmus visszaálljon.
Felegyenesedek, botjaimról lendületet veszek, és kezdem újra számolni lépteimet, ez segít, tudom mennyi van még a pihenõig, a harmadik kétszázasnál, odaszól ismerõsöm, hogy tartsak ki, mindjárt itt a teteje, tudom, felelem, és megyek tovább.
Egyenes rész következik, kifújom magam, enyhén balra fordulok, aztán megint balra egy keskeny ösvényre, bozótos aljnövényzeten keresztül, elfáradt izmaimnak gyötrelem, fájdalom. A széles murvás út megváltásként közeledik, nem állok meg, elõtte még néhány lépés meredekebb, és fenn vagyok.
Megindulok rajta, de már ez az emelkedés is szenvedés, csak a kanyarig, csak a kanyarig érjek el, odaérve kissé nagyobb az emelkedés, nehezen bírom, minden lépésre újra és újra össze kell szednem, kényszerítenem kell magam, aztán amikor ott vagyok, csak az újabb kanyarig érjek el - mondogatom, odaszegezem a tekintetem, minden lépés szenvedés, teljesen elkészülök az erõmmel, és már csak a lépcsõ marad, aztán az is megvan.
Benyitok a turistaházba, izzasztó meleg fogad, mint kiderül öt perccel a pont nyitása elõtt érkezem, de már ott vannak, így megkapom a pecsétet, nyugtázom, hogy nem is mentem olyan rosszul.
A pultnál veszek teát és egy rostos üdítõt, aztán letelepszem egy asztalhoz, üdvözlöm az ismerõsöket, leveszem a felesleges cuccokat, hogy ne izzadjak meg még jobban.
Kint vagyok az ajtó elõtt, a vizes, átizzadt ruhám, tapad a testemhez, hideg vacogtat meg, és barátságtalan sötétség vesz körül. Lebicegek a lépcsõn, elhaladok a sífelvonó békésen lógó rúdjai mellett, át a mezõn, be a fák közé.
A majdnem függõleges turistaút, hó és jég, óvatosan indulok, mégis megcsúszok, ijesztõ lenne itt egy esés, gondolom végig. A bozótos miatt, nem lehet az erdõben közlekedni, amennyire tudok a szélére húzódok, bokrokba, fákba kapaszkodok, szaladok, csúszok, mindent próbálok ami ésszerûnek látszik.
Leérve, fellélegzek, gyorsabb ritmusra váltok, és hamar a Magas-taxi rétre érek, bámulom az eget, már kevesebb a csillag, de a látvány még mindig lenyûgözõ, a Vadász már lefeküdt, eldõlt a horizonttal párhuzamosan, a Göncöl meg a rúdjára állt.
Szinte futva teszem meg a hátralévõ szakaszt, elhagyom a sorompót a falu határában, a kivilágítatlan utcán csak a patak csobogása és a lépteim zaja hallatszik a néma csendbe. A buszmegálló után kialszik a lámpám, hagyom a fejemen, elõkapom a másikat, és már megyek is tovább.
A kivilágított parkolóban jó néhány autó várakozik, belépek az Oktatóközpont aulájába, és ledobom a zsákomat a recepciós pult mellé. Várakozok a soromra, többen is, nem rég értek be és még nem kapták meg az okleveleiket, kitûzõjüket.
Fáradtan támaszkodok, és nézem a kandallóban éledezõ tüzet és a többi beérkezett, elgyötört társat.