Túrabeszámolók


Szent László

marton4Túra éve: 20082008.02.03 00:34:36
Szent László 33

2008.02.02

„Hiszem, hogy életünk célja a boldogság keresése. Ez világos. Akár van vallásos hitünk, akár nincs, akár ebben vagy abban a vallásban hiszünk, mindannyian valami jobbra törekszünk az életben. Ezért azt hiszem, hogy az életünk meghatározó célja a boldogság felé való haladás.”
(Dalai Láma A boldogság mûvészete címû riportkönyvébõl)

„Szeretném elmondani mennyire boldog vagyok, hogy itt lehetek, hogy láthatom ezt a gyönyörû vidéket, melyet fák és pázsit tarkítanak, a fák leveleit lengeti a szél …”
(A Dalai Láma sztupa-avató beszédének kezdõ szavai.)



Tar, 2008.02.02 8:20. Ütött-kopott kis állomás-épület. De nem becsülöm le. Szeretem az ilyen ódon helyeket, ahol úgy tûnik, szinte megállt az idõ. Szeretem a vasútállomásokat, a vasutat. Körbelengi valami történelmi illat, szinte érzem a levegõben, s látom magam elõtt az elmúlt évtizedek (vagy évszázad!) összes történését lezajlani. Itt állt már akkor is ez az épület, amikor a Magyar Királyi Államvasutak gõzmozdonyai pöfögtek erre, füstöt és gõzt okádva magukból, s a tari parasztemberek, libákkal, kacsákkal, tyúkokkal és egyéb termékeikkel megrakodva tülekedtek fel a vonatra, hogy szerény megélhetésüket a vásárokon, vagy a közeli városok piacain eladott portékáikkal javítsák.
(Hogy teljes legyen a vasútról alkotott mai képem, bár dramaturgiailag nem ide tartozik, szólnom kell egy pár mondatot a visszautamról is. A túra után Pásztóról vonattal tértem vissza Tarra, hogy megtaláljam elhagyott jármûvemet. A pásztói vasútállomás hasonló érzeteket váltott ki bennem, mint a tari, hozzátéve, hogy a váróterembõl a jegypénztár felé átlépni, egy olyan zárt, félelmetes,gombos,tömör ajtón kellett,ami szinte már monarchiabeli "kafkai" hangulatot árasztott magából. Az ajtót végülis csak egy utas, akitõl felvilágosítást kértem, s aki sáros kinézetem miatt minimum hajléktalannak nézett, többszöri unszolására mertem kinyitni. A vonat amire felszálltam,viszont meglepõen korszerûnek bizonyult.
Emlékezetem szerint,legalább 20 éve nem ültem vonaton(kisvasutat kivéve), így én még leragadtam a régi füstös, kopott, piszkos vonatbelsõk képzete mellett. Ez a vonatbelsõ viszont jóval pazarabb, tisztább,szebb,tágasabb,kellemesebb volt, még a korabeli elsõosztálynál is. A vonat hangtalanul, zakatolás nélkül suhant a pályán. Tarra érve megállt, és én vártam, hogy kinyíljon az ajtó. Amiért nem maradtam fent, csak annak köszönhetõ,hogy ellenvonatot vártunk be az állomáson, ezalatt, egyetlen leszálló lévén, volt idõ még nekem is felfogni, "az értelmes majom" elv alapján, hogy egy tõlem balra található gombbal, nekem kell az ajtót kinyitni. Így végre lejutottam, s a bakter még csak akkor kezdte lekurblizni a sorompót, majd a távolban felbukkant az ellenvonat is. A kocsimhoz érve kezdett el esni az esõ, a jóidõ egésznap kitartott.)




8:23 kezemben a papír, szaladok, ha nem is a boldogság felé, hanem az elsõ ellenõrzõ pont irányába. Vagyis csak szaladnék, ha tudnék. A múlt heti Téli Mátra XL-en szerencsém volt, kiválóan muzsikált a futócipõ. Most viszont az enyhülés, és a bejósolt esõ miatt bakancsra váltottam. Sajnos, a teljesítménytúrázást még csak tavaly tavasszal kezdvén, extra lábméretem okán is, ez idáig még nem sikerült márkás túrabakancsra szert tennem. Így a „hólapátoló” bakancsomban vágtam neki, ami sajnos csak 11km-re van tesztelve, s késõbb ennek még megiszom a levét. Most, ahogy szaladnék, inkább érzem magam bevetésen lévõ tengerészgyalogosnak, mint „sportolónak”. De ez a jó a sportban, megtanítja az embert extrém körülmények között (alkalmatlan cipõ!!) is helytállni. Én igyekszem.
Rá is rohanok a Zagyva hídjára, ami hirtelen olyan amplitúdójú kilengésbe kezd, hogy kis híján, egy híddal kevesebb lett ezen a napon szép hazánkban. Próbálom hasznosnak vélt mozdulatokkal a kilengést csillapítni, ez viszont már annyira komikus lehet, hogy hátam mögül, egy kisebb túrázó csoportban felcsattan a nevetés. Félszeg bocsánatkérést dünnyögve, végül is elsomfordálok a helyszínrõl. És a híd ma is áll.
Most, hogy a hidat sikerült megmentenem önmagamtól, a 21-es fõúton vagyok, újabb bevetésen. Rövid idõn belül, frontális támadással beveszem az elsõ ellenállási gócot, s cirka 7-8 perc alatt végrehajtott hõstettemért megkapom az elsõ kitüntetésemet, amit egy papírra, pecséttel igazolnak.
Az út mellett a buddhista sztúpa(vagy sztupa) látható, ami a magyar buddhista szent, Kõrösi Csoma Sándor halálának 150. évfordulója alkalmából készült, s amit Õszentsége a XIV. Dalai Láma szentelt fel 1992. július 22-én; s ami a tengerészgyalogosokra utaló rossz poenizálásommal ellentétben, éppen a béke szentélye. (Bár háborúval is lehet békét teremteni, kár hogy az utóbbi idõben ez ritkán sikerül.)
A Dalai Láma szavai alapján, a sztupa egy tökéletes tudatállapotot jelképez, amelynek jellemzõi a tökéletes békesség, bölcsesség és az együttérzés. E tudatállapot mentes minden negatív érzelemtõl. A buddhista szemlélet szerint, minden ember képes arra, hogy kifejlessze magában ezt a tökéletes tudatállapotot, létrehozza ezt a belsõ sztupát.
Nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelõ hely arra, hogy a buddhizmus lényegét tovább boncolgassam, de az egyik túratársammal folytatott beszélgetés, ami a teljesítménytúrázók ellen felhozott kifogásokról szólt, miszerint mi minden mellett csak úgy elrohanunk, késztet arra, hogy kisebb kitérõkre ragadtassam magam. Bár nem vagyok buddhista, s vallásos nevelést sem kaptam (az én gyermekkoromban ez nem volt divat!!), mégis tisztelettel nézek az egyes vallásokra, s azok tiszta erkölcsi tartalmait mindenképpen fontosnak tartom, a köznapi élet felé kisugároztatni.
Még egy-két szót Kõrösi Csoma Sándorról, akinek az emlékszobája tekinthetõ meg itt. Szegény székely család fia volt, aki olyan gazdag szellemi örökséget hagyott ránk, amely ma is népeket és kultúrákat köt össze- olvasom, egy az életútjáról szóló könyvben.
A legnagyobb magyar világvándor méltó példaképe lehet a teljesítménytúrázóknak is, hiszen lényegében õ is az volt, sõt ebben az értelemben, talán még bizonyos mértékben elõdünknek is tekinthetjük. Többek között jellemzõje volt, törékeny alakja ellenére, a rettenthetetlen kitartás, az idegen, szokatlan és sanyarú körülmények közötti helytállás. Nincs szükség több magyarázatra.
Most nem járom körbe kívül-belül, a nap járásával és az imahenger forgásával megegyezõ irányban a sztupát, mint legutóbb tettem, amikor itt jártam, most nem megyek be az üzletbe, és nem vásárálok össze mindenféle buddhista kegytárgyakat, mint legutóbb tettem, (amelyek közül, egy kicsiny buddha-szobor, azóta is, s most is az írás pillanatában,itt csücsül pont velem szemben (nem kamu!) ),hanem megszállott teljesítményhajhász, teljesítménytúrázó módjára rohanok tovább.

Jön az emelkedõ, s vele kezdõdik az iszonyú sárdagasztás. Mire felérek, a szokatlan meleg hatására szép lassan leszedek magamról mindent, kabátot, zsákot, így is a reggel elfogyasztott italok nagy részét, már a pólómban üdvözölhetem. Sok túrázót elhagyok, de két túratárs a legnagyobb igyekezetem ellenére is, gyors tempójuk miatt, csak csigalassúsággal látszik közeledni. Végül épp a hegytetõn érem be õket, egy fiatal pár. Elismerõ dicséretet eresztek meg az általuk diktált tempóról, persze szerénytelen vagyok, mert hiszen nem nehéz kiszámítani, azonnal visszakapom a labdát, s mintha mindig egymáshoz tartoztunk volna, kisebb elõre engedések után és viszont, jó tempóban, jókedvûen futunk hármasban lefelé. Most a bakancsomról is elfelejtkezem, ilyen jó társaságban ki törõdik a lábával. Rövid idõn belül kiderül, nagyjából hasonló tempót diktálunk fizikailag is, s lelki értelemben is rokon személettel tekintünk a teljesítménytúrázásra.
A tengelyig sárban való lefelé sasszézás, kiváltja túratársnõmbõl azt a gondolatot, ami a futás egyensúlyjavító szerepérõl szól. Ha a futás javítja az egyensúlyérzéket, a sárban lefelé futás tökéletessé teszi azt, hiszen még most sem értem, hogy minek köszönhetem, hogy egyszer sem estem orra. Talán az idegrendszerem õsi alközpontjai, a tudatommal és látásommal kiválóan együttmûködve vezérelték az izmaimat, hogy mindig a megfelelõ izom, a megfelelõ pillanatban húzódjon össze, és ernyedjen el. Csodálatos dolog az emberi szervezet, talán a jól mûködõ tudat miatt is, a legbonyolultabb és legösszehangoltabban mûködõ szerkezet, amit valaha is „feltaláltak.”

Közben elérjük a Nagyboldogasszony Bazilikát, barokk templom, amit az Almásy család építtetett a XVIII.sz közepén, a címerük is látható itt.
Egy ugratással a Remete Barlangokhoz jutunk, ahol évszázadokig szerzetesek éltek. Az utolsó lakó, Dobát Jozafát 1767-ben hunyt el. Egy kis nézelõdés (szép kilátás!), majd egy további ugratással leválok túratársaimról (ezt követõen még többször találkozunk, s többször elszakadok tõlük a túra során; bár a tempójuk jó, s nagyszerû emberek, alapvetõen magányos farkas vagyok, s ha a lelkem mást diktálna is, nem szeretek senkire ráakaszkodni), a Szent László-hasadás felé tartok. Nem jártam még itt, tehát bemegyek. A hely tiszteletére kérnek, s a legendák, a természeti környezet szépsége miatt, valóban áthatja az embert valamiféle különleges hangulat. A XI.században élt Szent László királyunkhoz persze rengeteg egyéb legenda is fûzõdik. A sziklába mélyedõ patkónyomok, az ámuldozó kunok, a vízfakasztás, azért nem rossz korabeli „túrabeszámoló”.
Végigmegyek a hasadékon, amíg egy kõgörgeteg és egy frissen levágott vaddisznófej nem állja utamat. Úgy 10 perc múlva már a zöldön vadászokkal találkozom, akikkel közösösen állapítjuk meg, hogy vadorzók járhatnak a környéken. Persze számomra vadász és vadorzó között nincs sok különbség. Nekem teljesen mindegy ki írtja ki az állatokat. Megkérdezik hova rohanok, és csak nagyon nehezen értik meg a dolog lényegét.
Továbbfolytatom a sárdagasztást, majd Sámsonházán pont az ellenõrzõpontnál találkozom új ismerõseimmel. Kérdésükre merre jártam, elmesélem legújabb „kalandjaimat.” Elhaladunk a felhagyott kõfejtõ mellett, amit családi kirándulás gyanánt, már sokszor megcsodálhattam. Így most nem fordítok rá túl nagy figyelmet, eltekintve attól, hogy a természetben látható „geológia tankönyv” látványa, az évmilliókkal ezelõtti vulkanizmus emlékei, most is lenyûgöznek. Ez a kõfejtõ az élõ példája annak az ellentmondásnak, hogy a környezet károsítása (jelen esetben megsebzése), hozzájárulhat a természet mélyebb megismeréséhez, ezen keresztül pedig a védelméhez.
Az említett kirándulás a Sámsonháza fölé magasodó, már évszázadokkal ezelõtt rommá vált Fejérkõ várát is célpontjának tekintette. A hátsó szerpentines, egykor szekerekkel is járható volt „szervízúton” jutottunk fel. A romok közül remek kilátás tárult a Kis-Zagyva völgyére.
Közben Nagybárkányba érünk. Ennyi látnivaló után, errõl a településrõl már nem érdeklõdöm annyira, majd jövõre.A fõutcán megszólít egy helyi asszony,arra kiváncsi, hová megyünk.Válaszolok, Pásztóra.Gyorsan felvilágosít, hogy Pásztó nem is arra van.Megmagyarázom a helyzetet,hogy itt "minden út Pásztóra vezet", hamar megérti. Azután kedvesen egy boltot ajánl, ahol feltölthetjük készleteinket. Ennyi érdeklõdés és törõdés, egy "egyszerû" ember részérõl, már nagyon meghat, hálás vagyok neki. A templomnál esek pánikba, úgy vélve, kihagytuk az iskolát, de túratársnõm felvilágosít, hogy már csak egy ugrás, mint az a bizonyos. Próbálom a bakancsomat megtisztítani, amennyire csak lehet, mégis kellemetlen ilyen állapotban belépni. Teszek egy részvétnyilatkozatot a majdani takarítók irányában, akik a túra szervezõi, majd egy tea után indulok tovább gyanútlanul, mit sem sejtve, mi vár még rám.
Ekkora iszapbirkózásban még nem volt részem a túra során. Iramot menni, sõt idõnként menni is lehetetlen. Bakancsaimon tíz kiló sár, amik egyébként eddigre, úgy megnyúzták a lábamat, hogy legszívesebben mezítláb dagasztanám a sarat, ha merném.
De csodák csodája, egyszer csak jótékony avarszõnyeg temeti el a sarat, ami a gerincen idõnként visszajön, de a körülményekhez képest elviselhetõvé válik. Elõzgetek, amennyire tudok. Közben a technika csodájának köszönhetõen, valaki folyamatosan üldöz a mobiltelefonom (nem a családom!!!), többször megállok, hogy kiderítsem ennek a „halaszthatatlan” hívásnak az okát, de a rossz térerõviszonyok miatt, nem sikerül tisztáznom. Ahol tudok, még bele-bele kocogok, de a lábam már tropa.
Az õsszel jártam erre, a Cserhát40-en, amikor is a Garábi-nyeregben volt egy csúnya (nem is rövid) elfutásom Garáb helyett Nagybárkány irányába. Most már tudom nem eltévedés volt, hanem felderítés.
A Tepkén lezuhanok egy jó hideg kõre, közben folyamatosan érkeznek az imént megelõzött túratársak. Ez a sár „össszefajtázott” minket, nagyjából mindenki ugyanabban a „csiga tempóban” halad.
Alkalmi túratársaim is beérkeznek. Lefelé indulnék a kéken, mint egy kedves japán népmese két ostoba békája, ugyanabba az irányba amerrõl jöttem, de szerencsére, pontosan ekkor bukkan fel az ösvényen két túratárs, így századmásodpercnyi megingásomból senki nem vesz észre semmit, megszégyenülés nélkül, emelt fõvel rohanok a helyes irányba.

A tengerészgyalogos utolsó csatáját vívja a kilátástalan nagy sár ellen. Szövetségese a kék szalag, ami ezen a túrán jól jött egy olyan túrázónak, mint én, aki elõször indult a Szent László 33-on, s aki, ha 10 méterenként nem lát turistajelzést, könnyen „bepánikol”, vagy eltéved. Tiszta az út, s már Pásztót is megpillantom a távolban, bár addig, még több tucat kiló sár felragadásával, majd valahol késõbb a lerakásával járulok hozzá a röghegység évmilliók óta tartó eróziójához. Csatlakozik hozzám az egyik alkalmi túratársam, aki a nehéz körülmények ellenére is meglepõen jól fut, s ettõl kezdve egy darabig együtt erodáljuk a hegyet. Késõbb a mezõn leválik rólam. A 21-es út elõtt végre megszabadulok a koloncaimtól, a nyomokból ítélve, ma már nem én voltam az elsõ. Innen már csak sétálok az iskoláig, nem esik jól kocogni.

5:22 perc alatt érek be. A távolságmérõm 37km-t mutat. Az iskolában igényes „Szent László-s” emléklap, kitûzõ és gratuláció fogad, annak a túrának a végén, amin a sár és a bakancsom miatt, az elmúlt évet is beleértve, legtöbbet szenvedtem idáig, de amin olyan gazdag élményekben, remek idõjárásban volt részem, s ahol nagyszerû sporttársakkal hozott össze a sors, hogy ide, ha máshová nem is, jövõre biztosan újra eljövök.

Még egy kis beszélgetés néhány túratárssal. Szeretem ezt a túra utáni hangulatot. A sportteljesítménytõl megtisztulva jól esik egy pár szót váltani, majdnem mindegy hogy mirõl; ilyenkor egy kicsit melengetjük egymást lélekben. Szinte látom magam elõtt, hogy közelednek túratársaim és jómagam is a tökéletes tudatállapot és boldogság eléréséhez, hogy épül, fejlõdik bennünk az a belsõ sztupa.


0:33 perc. A Dalai Láma mondását követve, miszerint a legjobb meditáció az alvás, egy csodálatos, élményekben gazdagon eltöltött nap után, végre meditálni térek az ágyamba.

2008.02.02