~ Téli Mátra L, 33,4 km ~
"Pintyõke, miért blicceled el megint a tornaórát? Szívinfarktust akarsz kapni 30 évesen?!" - máig fülemben csengenek felsõs tornatanárnõm, R. Anna (2 éve láttam, még mindig milyen csinos!) - szavai, melyekkel megsemmisítõ csapást mér tunyaságomra. Ennek már 25 éve, a dagi srácból pedig a szigorú szavak hatására - na nem egy Adonisz, de egy mozogni szeretõ krapek lett. Kedves Anna, ezúton is köszönöm a dorgálásokat, nélkülük esélyem se lett volna arra, hogy életem második idõmérõ túráján,
a 2008-as Téli Mátra L-en
célba érjek.
Vígjátékba illõ félreértéseket követõen érkezünk meg Gábuc barátommal a rajthoz. (Reggel kis híján a népligeti Volán-pályaudvart célozzuk meg a Stadion helyett, Gyöngyösrõl meg Parádfürdõre indulnánk tovább, holott ugye Mátrafüreden van a rajt.) Bejelentkezéskor a suliban azonnal lebélyegzik az ellenõrzõ lapot (miért nem csak a kijáratnál?...), így a forraltborocskázás is a túra részévé válik, rögtön begyûjtünk 7 perc mínuszt. Elindulunk. Az idõ kedvezõ, egyáltalán nincs hideg, sõt mintha egy nimfát is láttam volna az út szélén... A kõbányáig libasorban haladunk, rengeteg a futó, kerülgetjük egymást, mint az influenzát; sok a vízátfolyás, birkózunk az iszappal - néhol igen nagy a "tatami". Színtévesztõ lévén amúgy nem foglalkozom a turistajelzésekkel, ezt a társamra hagyom, õ úgyis imádja a térképeket. Sáv, csík, vonal; plusz, kereszt, iksz – csakúgy röpködnek a sporttársak szájából a különféle jelek szinonimái.
A kõbányát elhagyva átgázolunk egy patakon, s ha jól emlékszem, itt van az elsõ komolyabb emelkedõ. Fújtatok, mint egy gõzgép, aztán megszomjazom (vizet persze nem hoztam), ezért nagyon várom a lajosházai bélyegzõállomást. A pecsét mellé jólesne egy tea is, ám azt nem hozott a kismanó, és vízvételi lehetõség sincs. Sebaj, eszem egy almát, pihenünk pár percet. Rosszul állunk szintidõ dolgában - konstatáljuk -, aminek, mint a célban kiderül, leginkább én vagyok az oka, ugyanis rosszul emlékszem: a mi távunkon nem 7 óra a "követelmény", hanem 9.
A vélt idõszûke miatt megpróbálunk gyorsítani, keményebb kilométerek következnek. Egyre több a bükk, magasan járunk, így nem csoda, hogy hamarosan Mátraszentimrén, a Vadvirág th.-ban találjuk magunkat. Párás szemüvegek, kvaterkázó túrázók – és rengeteg szemét szétdobálva, az asztalok úsznak a vízben-teában. Kultúrlény-e vagy?!... Bélyegeztetés, majd evés-ivás, sajgó izmok tapizgatása. Nagymamás hangulatunkból az ellenõrök kiáltása ráz fel, miszerint a táv fele még hátravan, indulni kéne.
A piros csíkon (ezt most lestem meg) folytatjuk utunkat, természetesen felfelé. Erõt ad, hogy a következõ ellenõrzõ pötty a Gertrúd presszó – ismét egy remek kalóriapótlási lehetõség! Néhány mérföld után elérjük Galya tetõt (vagy Galyatetõt? Vö. Kékes tetõ – kinek van igaza az írásmódot illetõen, kedves korrektortársaim?...), ahol rettenetesen fúj a szél. Gábuc természetesen felmegy a kilátóba (-5 perc), én viszont elbújok egy fa mögé, ahol nem ér a cúg. Majd leereszkedünk a Gertrúdhoz, ahol megkapjuk a 4. plecsnit. Veszek fél liter zöld teát 320 forintért, morgok is érte - ám nem sokáig, mivel indulni kell.
Fogy a remény, hogy célba érünk 7 órán belül, ezért kocogunk, ahol lehet. Nem tûnik megerõltetõnek, sõt szinte pezsegni kezd a vérem, kifejezetten jólesik a kocogás. Ezen a szakaszon (?) futunk bele egy disznócsordába, a jószágok között feltûnik néhány mangalicagyanús példány is. Közelebb merészkedem, sikerül megvakargatni egy-két szelídebb röfi hátát – hát ez röffenetes! Aztán eszembe jut, hogy már nincs messze az erõleveses állomás, így újult erõvel folytatjuk a hátralévõt.
A Csór-hegy-oldali ellenõrök is megerõsítik, nincs sok hátra (mármint a távból); persze minden relatív, tíz kilométer az tíz kilométer. Az erõlevesre viszont egy kicsit várni kell, ugyanis azt a következõ ellenõrzõ ponton osztják. Ott aztán elszürcsöljük, minekutána újra pánikba esem: nem érünk be szintidõ alatt! Ismét kocogunk, egy-két komolyabb (vagy már csak annak tûnõ) emelkedõt is kapunk. A Gyökeres-forráshoz érve végül belátom: hiába minden igyekezet, nem lesz itt se kitûzõ, se oklevél. Gábuc vigasztal, hogy ez így is szép teljesítmény, meg csodálkozik, milyen jól bírom (ti. õ rendszeresen fut), egy kicsit jobb kedvre derülök. Aztán kiböki, hogy õ nem igazán szereti az ilyen teljesítményesdit (ezt mondjuk tudtam), és igazából miattam jött el. Nézelõdni, fotografálni, kiélvezni a tájat – erre jobban kapható; de azért jól érezte magát - pff. (A probléma áthidalására - immár itthon – azt javaslom, váltogassunk: minden teljesítménytúra után legyen egy "kirándulós" túra.)
No de még nem értünk be... Az esélytelenek nyugalmával vágunk neki az igencsak csúszós-sáros befejezõ szakasznak, egyre jobban fáj a lábam. Kiérünk az aszfaltra, közeleg a cél. Az iskola mellett társam készít még pár fotót a lemenõ napról, aztán beslattyogunk a suliba - minek is sietnénk? Ám meglepetésünkre szinte azonnal szólítanak. Gratuláció, oklevél, rajta a teljesítés ideje: 7 óra 58 perc. Ezek szerint mégis sikerült?! Végre kiderül, hogy 9 óra volt a szintidõ, azaz még maradt is bõ egy óránk! – nagyon boldog vagyok; Gábuc is örül a maga módján, ami egy rövidke mosolyt jelent – õ már csak ilyen... Kitûzõ is kerül, naná hogy kiteszem. Aztán kombinálni kezdek, hogy hol nyerhettünk volna idõt, és arra jutok, 7:15 körül, vagy talán még hamarabb is, meg tudnánk csinálni. Alig várom a következõ Mátra L-t!
~ Köszönet a túra szervezõinek és lebonyolítóinak! ~
|
