Túrabeszámolók


A Budai-hegység távoli csúcsai

piedcatTúra éve: 20082008.01.08 08:24:41
A Budai-hegység távoli csúcsai

2008. 01. 05-06

2005-ben ez a túra volt az elsõ éjszakaim. Jó visszaemlékezni rá, csak egy dolog hiányzott akkor: a hó. Hát most itt van. Így lett igazán extrém ez a kis séta. Hárman vágunk neki: qvic, Tamás, jómagam. Hatra érünk ki a Nagykovácsi plébániára, bõven van idõnk felkészülni. Megnézem a meglepetés csúcsot, elsõre még a nevét sem tudom kimondani, nemhogy betájolni merre van. Kint repkednek a mínuszok, jól felöltözünk, aztán fél hét elõtt pár perccel már az ajtóban toporgok, induljunk már!

Nagy-szénás: Idén is ezzel kezdünk. Könnyen begyûjthetõ kis hegyecske, csak azt felejtem mindig el, hogy milyen hosszú, meredek emelkedõ vezet hozzá, és a tetõn olyan orkán erejû szél fúj, hogy a levegõ belefagy az orromba. Elõször használom a téli kabátom kapucniját, most jól jön.

Meszes-hegy: Jó messze van. Elõtte még Kutya-hegyet is megmásszuk, ezúttal itt nincs pont. A túrán javarészt én navigálok az új gps-szel, így egyszerû a tájékozódás. Ezen a hegyen is erõs a szél, nem maradunk sokáig, csak begyûjtjük a pecsétet.

Ilona-lak: A kalandok csak most kezdõdnek. A két hegy között nincs út, csak irányba lehet közlekedni. Egy szakadék fogad minket, amit balról kerülünk, és nagyon lassan beleereszkedünk a rendkívül mély Cseresznyés-völgybe. Fától fáig csapongok, néha megcsúszom, ilyenkor gyorsabban haladok. A neheze csak akkor jön, mikor leérünk a völgybe, ugyanis egyenes tovább kell mászni felfele. Pompás. Megyek elõre a nagy semmiben, néhol már a földbe kell kapaszkodjak, annyira meredek a hegyoldal. Aztán végre feltûnik a kis házikó, benne nagy meleggel. Szemüveges lévén nem látok semmit a párától, csak azt veszem észre, hogy valaki a kezembe nyomja a lepecsételt igazoló lapot és egy pohár forró teát. Inkább kint fogyasztom el.

Nagy-kopasz: Kedvenc hegyünk, a hozzá vezetõ út annyira nem kedvenc. Elég hosszú, sok leágazás, a gps-szel könnyen haladunk, egy tanácstalan csoportnak próbálok segíteni, de nem kérnek belõle. Nem a jelzésen, hanem a kerítés mellett támadjuk a csúcsot. Már-már hiányolni kezdem a kilátót, amikor a következõ pillanatban úgy bukkan fel az éjszakai ködbõl, hogy majdnem nekimegyek. Megállunk egy nagyobb generálra, a kilátó megvéd minket a széltõl. Szendvics, keksz és tea, amiket magamhoz veszek, már nagyon hiányzott egy nagyobb energiadózis.

Fekete-hegy: Hát nem egyszerû odajutni. Útvonalterv alapján haladunk, amiben van jó néhány vágás, így a következõ pillanatban megint az erdõben találom magam, taposom a szûz havat, kerülgetem a fákat. Érzem, hogy a természet befogad, legalábbis nem törik ki a bokám, faágak nem bökik ki a szememet, és vaddisznó-csorda se támad rám. Itt vagyok szombat éjjel mínusz tíz fokban az erdõ mélyén, bokáig süllyedek a hóban, civilizációnak semmi nyoma, és hegycsúcsokat keresek. Kell ennél nagyobb buli?! Nem hiszem. :) A csúcshoz közeledve qvic emlékezete egészíti ki a technikát, rémlik neki merre vannak a pontõrök. Itt elteázgatunk, megkérdezem, hogy a Julianna-majornál vannak-e szabadon kutyák? Kutya nincs, csak vaddisznó, de az nem bánt.

Hosszú-erdõ-hegy: Nemcsak a hegy az út is hosszú. Adyliget utcáin nyomulunk, éjfélt üt az óra, most érzem elõször, hogy kezdek álmosodni. A fáradtság szerencsére elkerül. A pontot könnyû megtalálni, begyûjtjük a hatodik pecsétet.

Remete-hegy: Lefele már kicsit rázósan megy. Nincs szándékunkban a sziklás gerincen lejutni, ezért egyenesen a Remete-szurdok felé vesszük az irányt. Az elején még nem is olyan meredek, aztán csúszni kezdek, és csak a fák állítanak meg, majd végül a gravitációra bízom magam, lábbal lefelé gatyaféken szánkázom le a hegyoldalon az útig. Egy nehéz lefelét általában egy nehéz felfele követ. BHTCS-n másztam fel elõször a Remete-hegyre. Most a hó nehezíti a haladást. A pontnál pecsétet és teát kapunk.

Kálvária-domb: qvic szerint ezzel nem fogunk nagyon dicsekedni, egyet értek vele. Nem az úton megyünk, az túl egyszerû lenne, ismét bevágjuk magunkat az erdõbe. Csak ez az erdõ kicsit másabb, mint az eddigiek. Itt vannak olyan sûrû részek, hogy az ember úgy felakad a faágakban és tövisekben, mint szerencsétlen légy a pók hálójában. Így hiába mondom, hogy balra, vagy jobbra kellene tartani, ha az adott irányban õserdõ állja az utunkat. Ez a domb nem akar minket befogadni. Csak arra tudunk menni, amerre kevésbé susnyás, egyszer csak azt veszem észre, hogy visszaérünk oda, ahonnan elindultunk. Ráadásul néhányan követnek minket, gondolom azt hiszik rólunk, hogy jól ismerjük a terepet. Egy idõ után lemondunk a csúcs megtalálásáról, inkább az utat próbáljuk keresztezni. Néhány szitkozódás után, végre sikerül, innen már egyszerûen eljutunk a pontig. Mondom qvic-nak: jövõre mindenképpen az ÚTON megyünk!

Felsberg: A meglepetés csúcs. Meglepõdtem én is, mert azt hittem, könnyebb lesz eljutni a lábához. qvic átveszi a navigálást, szótlanul követjük, olyan kietlen tájakra visz minket, hogy sokáig kételkedem, vajon tudja-e, hogy merre járunk. Már éppen szóvá tenném aggodalmamat, amikor váratlanul Nagykovácsi mellett lyukadunk ki. Persze az élet nem egyszerû, a kékrõl a zöldre kell váltanunk, egy semmilyen úton tesszük ezt, aminek a végén megint „ereszd el a hajam”, egy meredek lejtõn hóban bukdácsolok le az útra. A kis kiszögelés innen már nincs messze.

Zsíros-hegy: A bónusz csúcs, ahol meglepetés vár. Mivel erõsen sejtem, hogy szaloncukor lesz a meglepi, ezért teszek egy erõtlen kísérletet, hogy lebeszéljem qvic-ot a hegy megmászásáról. Persze a kíváncsisága nagyobb, mint a fáradtsága. Végigvonulunk a kék háromszögön, megcsodáljuk a fenyõfát, amire szaloncukrokat akasztottak, önállóan pecsételünk, majd irány a Nagykovácsi.

Cél: A hosszú aszfalton majdnem bealszom, egy-egy másodperc ki is marad a valóságból. Hajnali négyre érünk be a plébániára. Oklevél, kitûzõ, virsli, tea, gratulációk fogadása. Szerintem egy ideig nem eszem virslit. :) Az oklevélre büszke vagyok, nem akármilyen túra teljesítését igazolja, megfogadom, hogy ezek után mindig eljövök ide. Köszönjük RMSE.

A természet a barátunk. A lelkünk a barátunk. A természetnek ereje van. A természet maga a lelkünk. A lelkünkben ott van ez az erõ. Csak használni kell.