BUÉK 20 2008.
Bár teljesítménytúrás múltról esetemben nagyképûség lenne beszélni, néhány összehasonlításra azért mégis alkalom nyílik. Tavaly vettünk részt elõször BUÉK túrán, és az akkori tavaszias idõjáráshoz képest kicsit félve készülõdtünk az idei télies viszonyok között. A mára jégpályává vált utak és a megállás nélkül zuhogó ónos esõ persze más megvilágításba helyezi a hûvösvölgyi és Háramashatár-hegyi mínuszokat és felértékeli azt az egyébként is kellemes néhány órát, amit a Budai-hegységben töltöttünk. Újra a régi csapattal indultunk, Gabi, Z. a fekete lovas és virtuálisan Kriszti is, a pimaszul fiatal. Korunkra :-)), ízületeinkre, egyéb nyavalyáinkra tekintettel szinte az elsõk között rajtoltunk el - mondván, nekünk idõ kell a teljesítéshez - és csak itthon, a fényképeket visszanézve tudatosult bennünk, hogy a napfelkelte már majdnem a Hármashatár-hegyen ért bennünket. Valamint Kriszti is, aki tapintatosan nem vallotta be, hány perc elõnyt adott nekünk. Néhány kilométeren keresztül együtt baktattunk a gyönyörû, havas erdõben, ünnepi élményeinket, receptjeinket cserélgettük, volt világmegváltás is, naná, meg baráti csipkelõdés, csak a szellemi frissesség megõrzése végett. Furcsa volt a havas erdõ képe, a tavalyi év kiesett ilyen szempontból. Néhány széncinkét hallottunk és egy harkály ácsmunkájának nyomait láttuk kicsit lejjebb, már majdnem az Árpád-kilátónál. Meg a várost, talpig szürkében, most még valahogy a Duna is inkább szürke volt, mint csillogó. Az is elgondolkodtató, hogy a négy napja lehullott, fagyott porhó tetejére még a hegy tetején, vagy az erdõ belsejében is vékony rétegben kiülepedtek a szilárd légszennyezõ anyagok, a friss lábnyomok érezhetõen világosabb rajzolattal tûntek elõ. Az Apáthy-sziklát régi ismerõsként üdvözöltük, külön örültünk, hogy ebbõl az irányból kellett megközelíteni és nem fordítva, a Battai-lépcsõn fölfelé. Kaptunk pecsétet is, valamint Kriszti elnézést kérõ mosolyát és szavait, bocs, de nem bírja tovább ezt a tempót, mehetnékje van. Néha még láttuk, utoljára a meredek Szerb Antal utca tetején, azután végképp elügetett. A Nagy-Hárs-hegy télen is gyönyörû, Gabival azonosítottuk azt a rétet, ahol májusban a tengernyi rozsdás gyûszûvirágot láttuk. Még néhány kecses piruett a csúszós lejtõkön - szerencsére a legkritikusabb részen kifeszített kötél és szaktanácsadás segítette a kûr mûvészi kivitelezését (köszönet!) - és máris a Hûvösvölgyben vagyunk. Utolsó elõtti pecsét, néhány darab papír a félig fagyott pontõrök tábortüzéhez, szakértelem híján együttérzõ mosolyok, félmondatok és az utolsó kilométer a csúszós szánkópályán. 4 óra 40 perc, a célban vagyunk, szép kitûzõ és oklevél, kedves gratuláció, forró virsli és meleg tea vár bennünket. Kellemes évindító túra volt, köszönet a szervezõknek!
A szalagozás megint szuper volt, mindig ott, ahol és amikor szükség volt rá!
Z. képei:http://www.flickr.com/photos/7752560@N08 |