Túrabeszámolók


@Éves túraösszesítő

marton4Túra éve: 20072007.12.31 23:52:23
Éves túrabeszámoló 2007

Bár mindössze 671km-t hagytam magam mögött az idén, mégis jelentõs túraévnek számított az idei az életemben, mivelhogy ez volt az elsõ. „Önszorgalomból”, nem hivatalos teljesítménytúrákon még hozzátettettem úgy 400km-t.
Ezzel az írással nem az idei túráim leltárszerû felsorolása a célom, inkább az évközben szerzett benyomásaimról szeretnék néhányat felvillantani. Ha valaki unalmasnak találja, nagyon kérem ugorja át.


Elõélet

8 évvel ezelõtt 42 évesen mindenféle sportmúlt nélkül, paradox módon kezdõdõ, öröklött térdarthrozisom, valamint a stresszes életmód, kialakulóban lévõ szív- érrendszeri problémák, mérsékelt italozás, elhízottság miatt kezdtem kocogni. Kirándulni azelõtt is nagyon szerettem, s a barátaim és ismerõseim túlnyomó többségével ellentétben ezt zsenge fiatalságom elmúltával sem nõttem ki; de a hétvégi kirándulásokon sohasem a sportteljesítményt, inkább a kikapcsolódást kerestem. Udvarlási idõszakban a párommal nagyon sokszor ruccantunk ki a zöldbe, élveztük, hogy a természetben elbújhatunk a társadalom elõl, s csak egymásnak szentelhetünk minden percet.
Ma is, ha erdõben járok, összeszorul a szívem, s felidézõdnek a régi meghitt pillanatok, ha egy fiatal szerelmespárt látok szembejönni.
De ahogy sokasodott a család, és sokasodtak az egyéb gondok, s a feleségem is egyre inkább beletemetkezett a mindennapos házimunka felõrlõ mókuskerekébe, a családi kirándulások bár megmaradtak, de nagyon megritkultak. Stressz oldásnak maradt az ital (mármint nekem).

Végül 42 éves koromban egy szombat délutánon, amikor éppen a tetemes mennyiségû ebéd fáradalmait próbáltam kifeküdni, valahogy sorszerûen kezembe került Diamond: Testkontroll címû könyve. Nem tudtam letenni, „egy fekvésben” elolvastam. Majd a rosszul társított ebéd súlyától még mindig elgyötörve támolyogtam ki a feleségemhez a konyhába, s csak ennyit szóltam: 42 éven át sötétségben éltem! S ez az a pillanat, amitõl kezdve, rengeteg visszaeséssel tarkítva, lassan átalakítottam az életemet.
Zöldségek, gyümölcsök tudatos fogyasztásával megváltoztattam a táplálkozásomat, gyakorlatilag absztinens lettem, rövid idõ alatt lefogytam s még sok egyéb életmódi változás mellett elkezdtem kocogni.
Elõször egy piciny parkban fogtam hozzá, úgy 50 méteres szakaszokban fel-alá, 1500 méter már óriási sikernek számított. Késõbb kitágult a tér, s mint a Kis Herceg, fokozatosan ismertem meg a világot. Elõbb a közeli gabonaföldek közötti földutakra futottam ki, majd vérszemet kapva, egyre szélesebb körben fedeztem fe lakóhelyem környékének gyönyörû tájait, aminek létezésérõl, bár 12 éve laktam már akkor itt, fogalmam sem volt. Késõbb még jobban felbátorodva, megostromoltam a közeli hegyeket, a Bükköt és a Mátrát. Mindezt tök magányosan, mert ezekre az õrült kalandokra állandó társam nem akadt. Amikor még nem is hallottam a Mátrabérc túráról, az egyik alaptúrám éveken át, a Sirok-Kékestetõ-Sirok útvonal volt, az országos kéken.
S 2005-ben jött egy fordulat. A régi szakadozott Mátra-térképem helyett újat vásároltam, amelyen a Mátrabérc-túra idõpontjai több évre elõre fel voltak tüntetve. Utánanéztem az interneten mi is ez tulajdonképpen. Ekkor akadt a horgomra ez a nagy hal. Elindultam, s 11:17 alatt sikerült teljesítenem. 2006-ban építkeztem, 1 métert sem futottam, plusz a térdem miatt egyébként is beiktattam egy kerékpáros évet, ami térdnek, testsúlynak, léleknek nyerõ volt.
De továbbra is izgatott a Mátrabérc, így 2007-ben, közepes edzések után nekivágtam. 10:01-percre jött ki. Az egyik alkalmi túratársam, akivel a verseny során sokszor leelõzgettük egymást, s nagyjából egyszerre értünk be, kérdezte, megyek a Kinizsi100-ra. Akkor még nem tudtam mi az a Kinizsi100, s bár 56km-es távon voltam, el sem tudtam volna képzelni, hogy valaha 100km-t megtegyek egyvégtében.(Megjegyzés: még nem is tettem meg idáig.) Hazaérve beírtam a keresõbe Kinizsi 100, s így akadtam végre a Teljesítménytúrázók Honlapjára. S mint egy édességfüggõ (voltam az is),ha beszabadul az édességboltba,tobzódtam, s úgy éreztem magam, mintha telitalálatom lett volna a lottón. Mert ez az volt nekem, telitalálat.

Igen erre készültem már 8 éve, s most itt vagyok!



A 2007-es túraév


A túratársak

Elõször is szeretnék köszönetet mondani annak a néhány túratársnak, akikkel rendszeresen együtt túráztam és úgymond rövid úton befogadtak engem.
Különös köszönet K.J.-nek, nagyszerû sporttárs, az idén is 50 túra felett teljesített, amibõl szinte mindegyik 50-es volt, vagy annál több. Amikor elsõ ízben találkoztunk huszonéves fiatalnak néztem, s csak késõbb, s akkor is csak külön önbevallás alapján tudtam meg, hogy erõsen közeledik a 60 éves korhoz. Kitartása, gyorsasága, embersége, életkora folytán rövid idõn belül bizonyos mértékig példaképemmé vált.
Külön köszönet Moiwa-nak, akinek megdöbbenéssel olvastam a 2007-es túraösszesítõjét az évi 2383km-es teljesítményérõl, s aki egy fejjel magasodik felém. Vele a Budai Tájakon50 túrán akadtam össze, s a jelentõs részét együtt tettük meg hármasban K.J.-vel. Rengeteg dolgot megtanultam tõlük, mialatt írtózatos sebességgel haladtunk. Ha megálltam, hogy bekössem a cipõmet, vagy könnyítsek magamon, és futó lévén természetesen nem vártak be, máris két kis ponttá váltak a horizonton, pedig „csak” gyalogoltak. A következõ napokban olvastam Moiwa beszámolóját errõl a túráról, ahol 2 félmondatban engem is megemlített, az egyikben megosztott dicséretet is kaptam. Annyira jól esett írásban látni magam, hogy eszembe jutott, talán én is tudnék ilyen beszámolót írni, s akkor nem kell arra várni, hogy mások írjanak helyettem, rólam, az én élményeimrõl.
Így a következõ héten a Vadrózsa50 után belevágtam. Ha nincs ez a találkozás, talán máig sem kezdem el.
A beszámolók írása, amibõl idáig hetet sikerült megalkotnom, egy külön élvezetté vált számomra. Középiskolás korom óta gyakorlatilag nem fogalmaztam semmit, de most a rendkívüli élmények miatt kellett számítógépet ragadnom, s legalább olyan élvezetet nyújt újra végigjárni a túrákat gondolatban, mint a valóságban.

Meg kell említenem B.S.-t és társát, akik szintén minden hétvégén rójják útjukat, gyakran mindkét napon, s akikkel sok közös élményben volt részünk. B.S is úgy 60 éves kor táján lehet valahol, de futókat (bár idõnként fut õ is) meghazudtoló átlagsebességgel teljesíti 50km-es vagy annál nagyobb túráit. A teljesítménytúrázás nagy egyénisége.

Sorolhatnám tovább a kedves embereket, akikkel összevetett a sors, de talán megbocsátják nekem ha nem részletezem tovább. Hármukat azért emeltem ki, mert véleményem szerint a teljesítménytúrázás nagy alakjai, meg kellett róluk emlékeznem.

A túrák

Néhány „leg”, persze a teljesség igénye nélkül:

A leghosszabb és legeredményesebb túra: a Via Dolorosa75. A 2. helyezettnek járó serleget hoztam el.

A legszebb túra: a Helyiipar30. A Bükk-fennsíkon elterülõ Nagymezõ kápráztató, lélegzetelállító õszi színei nyûgöztek le.

A legnagyobb eltévedésem: a Vértes50. Egy tévesen értelmezett szalagozásnak köszönhetõen jó pár km-t eltévelyegtünk alkalmi túratársammal. Amikor a nagy rohanás közepette (Õ is futó) végre rájöttünk a kavarásra, felmerült a kérdés, vissza, vagy átvágjunk egy ismeretlen terepen. Én a vadonatúj GPS-em birtokában bátran az átvágás mellett érveltem (ami a kavarás miatt persze nem jelentett rövidítést, sõt!!). A GPS a béna kezelõje miatt persze csõdöt mondott, de a szimatunk borotvaélesnek bizonyult. Még át kellett ugyan vágni egy kiterjedt, sûrû, bozótoson, én már-már bepánikoltam a csapdahelyzet miatt, de társam 16 évnyi tapasztalata átsegített a válságon. 7 óra körül teljesítettem.

A legmelegebb túra: a Szondi50, ahol a hõmérõ 40 fok körül járt a nap nagy részében. Tisztelet a százasoknak. Ritkán éri Magyarországon az a szerencse az embert, hogy ilyen nagy túrát (gondolok a százasokra), ilyen extrém hõmérsékleti körülmények között kelljen teljesítenie, így bizonyítva önmagának, hogy erre is képes.

A legfinomabb kaja a célban: a Vadrózsa50 krumplistésztája és a Via Dolorosa75 paprikás-krumplija megosztva.

A legjobban elõkészített túra: a Less Nándor60, amit elõzõleg félig bejártam. Ezen senior kategóriában 2. lettem.

A legkedvesebb túra: a Budai Tájakon50, ahol két nagyszerû túratárssal hozott össze a sors.

A legkeményebb túra: a Vadrózsa50, ahol nem kis szintkülönbség és meleg után a végére bekaptuk a végtelen, szûnni nem akaró hegyet, a Nagyhársast.

A legjobbkor jött segítség: szintén a Vadrózsa50. Egy patakmederben nyomot vesztetten tévelyegtem, amikor utólért egy fiatalember (egyetlen ezen a túrán), aki pár másodperc alatt kivezényelt a csávából. A trükkje eredeti volt, használta térképet.

A legvidámabb pontõrök: a Via Dolorosa75-n, a kékesi sípályánál.

A legkedvesebb pontõrök: szintén a Via Dolorosa75-n, az Úsztató erdészháznál, ahol két kis óvodás gyermek, óriási lelkesedéssel nyomott állatfigurát az ellenõrzõlapomra.

A legkedvesebb fényképem: az Eger Csillaga50-en, a szarvaskõi várban, a mobiltelefonommal egy kiránduló hölgy készítette rólam és túratársaimról, H.E.-rõl és N.A.-ról. Bizonyítékként készült, mivel a nagy sietségben elõbb értünk a ponthoz, így nem találtuk a pontõrt.

A legbalszerencsésebb (de furcsa módon, egyben mégis a legjobb hangulatban megtett) túra: a Bükkfennsík50, ahol a túra utolsó szakaszán, lefelé rohanva, egy szembe jövõ kerékpáros csapatra figyelve megbotlottam, s elesve kificamítottam a bal kezem gyûrûs ujját. Elõször nem értettem mi történt, csak arra lettem figyelmes, hogy a szemüvegemet keresem. Majd felfigyeltem az ujjamra, ami úgy fityegett, mint egy rongybabáé. Ösztönös mozdulattal a helyére illesztettem (pár órával késõbb a traumatológus még igazított rajta), majd az utolsó néhány kilométert az endorfinok miatt még jó hangulatban, végigfutottam a célig, messze elsõnek érkezve be. Az eset miatt enyhén depressziós, csak jóval a túra után lettem.

A legtanulságosabb túrám: természetesen az elõbbi, mert egy életre megtanultam, ha futsz mindig a lábad elé nézz, ne bámészkodj. Ez olyan jól sikerült, hogy a hátralévõ túrákon, ami nagy szó, talán még meg sem botlottam.

A legnagyobb öröm: a Mátrabérc túra befutója. 10:01 perc alatt értem be. A tervem 10:00 volt. A befogó emberemre várakozva egy padon, három fiatalember ült közelemben. Akaratlan fültanúja voltam a beszélgetésüknek. Nagyon megnyugtatott, hogy nekik pont ugyanott, s ugyanúgy fáj a lábuk, ahol és ahogy nekem.

A legnagyobb hadakozás: a Cserhát40-en, ahol idõnként kullancslegyekkel folytattam közelharcot, amit hazatérve a melegítõmben megbújó egyedekkel továbbfolytattam.

A legnagyobb kaland: a Via Dolorosa75 elõtt. Mivel éjszaka még sohasem túráztam, az utolsó szakaszt, ahová majd sötétben érkezem, lejártam. Az erdõben nyüzsögtek a vadászok. Egy pillanatra, saját bevallásuk szerint, ki tudja miért, ahogy a futottam, szarvasnak véltek. Végül õk fuvaroztak be Markazra. Ezt megúsztam.

A legnagyobb felfedezés: idõnként megunva a rohanást megálltam, s felfedeztem a körülöttem burjánzó növényvilág változatosságát. Több-kevesebb sikerrel elkezdtem növényeket meghatározni.Minden új faj azonosítása, megismerése egy-egy kis gyõzelem számomra.

A legnagyobb megelégedettség: amikor inspirációmra feleségem,lányom és egy nagyon kedves munkatársam indult a Less Nándor16-on (jelentem, õk is megfertõzve), és a feleségem élete elsõ hivatalos teljesítménytúráján második helyezést ért el senior kategóriában.

A legjobban esõ dicséret: amikor K.J. megdicsérte a túrabeszámolóimat.




Köszönöm a szervezõknek, a pontõröknek, a túratársaknak ezt az élményekben gazdag, nagyszerû túraévet.

2008-ban, hogy a térdemet kipihentessem egy nem versenyszerû „kerékpáros évet” tervezek, megspékelve a tõlünk 20 percre található uszodával. 2009-ben majd meglátjuk.

Ha a szenvedély mégis erõsebbnek bizonyulna, mint a logika, lehet, hogy 2008-ban is találkozunk, ha más nem, rövidebb távokon itt-ott bizonyosan felbukkanok majd.


Minden kedves túratársamnak Sikerekben Gazdag, Boldog Új Esztendõt kívánok.


„Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem…” (Ady Endre)