Túrabeszámolók


Börzsönyi vulkántúra

SpotTúra éve: 20072007.12.29 17:51:37
Börzsöny vulkántúra

Flottul menõ regisztráció után ballagok a határházak között, deres aszfaltúton, halk csaholást hozó hideg szellõ kíséretében.
Dermedtre fagyott, ropogó hószemcsék fehérítette táj, csend, a reggeli fagy csendje, nincs kedve zajongani semminek, még madárhang sem hallatszik, még a szél is lelassult valahol, csak gyenge áramlatok mozognak. Kéményekbõl lomha füstcsíkok kanyarognak, pöfékelnek az ég felé.
Hosszan húzódó vezeték alatt menetelõ, elszánt turisták, baktatok utánuk a köves makadámon és csodálom a téli tájat, az ébredezõ nap vörös sugarai által megfestett hegyeket, fákat, bokrokat, a megszáradt, és cserjék ágain ragadt leveleken megbújó hófoltokat.
Fák közé futó, traktornyomos ösvényén, befagyott pocsolyák betört felszíne, szétfröcskölt sárfoltokkal, botok hegyeinek nyomaival, beszakadt bakancsnyomokkal.
Erdei csapást keresztez sötét vizû patak, valakik hidat építettek, hangulatos, a közelben vízesés csobog kisebb tavacska mögött, visszanézve a nap korongja éppen feljön a domb hajlatánál, fának tövénél.
Átkelek a túlpartra, emelkedõn mászok, küzdöm magam felfelé, az elsõ komolyabb kapaszkodó, hamar felérek, egyenlõre nem vagyok fáradt, ez még a túra eleje. Jól megépített erdei út murvával szórva, hó takarja, partjain farönkök, frissen vágottak, még illatoznak, az álló társaik vörösen tündökölnek a napsütötte részen.
Föld alól szivárgó langyosabb vizek olvasztotta hó és jég, dagonyává hígult latyak, süllyedõ bakancs, mellette keményre fagyott föld, és dér. Arrébb patak keresztezi a szekérutat, szegélyként jégcsapok lógnak, csillognak, vernek fényt a szemembe. Keresem az átkelõt, jeges kövek, ágak, folytatom menetelésemet, át a zimankós erdõn. Újabb hegyoldalból lezúduló víz mossa az utat, csörgedezik, csobog, hangot ad a vadonnak, éneklõ hangot. A kövek körülötte, mohásak, zöldek, átlátszó jégburában.
Sífelvonó rúdjai lógnak bánatosan, fokozva a fagyott világ dermedtségét, átmegyek közöttük, nézem honnan jönnek, hová mennek. Nehezednek lépteim, hideg párát lehellek a hegy oldalára, megcsúszok, korrigálok, energiát veszítek, kiszalad az erõ. Nagy-Hideg-hegy, nézem a Dunát a távolban, a hegyek párába veszõ vonulatait, a nap erõtlen küzdelmét, hogy átjusson a sûrûsödõ felhõkön.
Pólóba öltözött turista lép ki a hegyi szálló ajtaján, pulóvere átvetve a nyakán, összébb húzom a cipzárt a dzsekimen, sapkám megigazítom, nem venném le õket. Kispistázó társak vonulnak egyenesen, én inkább maradok a jelzett úton.
Kiálló, hegyes köveket keresek a bakancsommal a meredek, jeges terepen, szuszogva küzdöm magam a tetõ felé. A gerincrõl a Csóványos betonhengerét veszem szemügyre, a másik irányba leendõ útvonalamat követem szemmel.
A kopasz fák között árnyat ver a hóval fedett avarra a felhõkön átvergõdött napnak sugarai, csillogó felszínrõl ezernyi apró szikra szóródik szerteszéjjel, hihetetlenül szép a téli erdõ, még ezzel a vékony réteg fehérséggel is.
Megborzongok a feltámadó erõsebb szél érzetétõl, közeledik a hegynek teteje, szabadabban garázdálkodhatnak az áramló oxigénfelhõk. Elballagok a betonhenger mellett, amelyet nem rég még messzirõl mustráltam, a padok körül senki sem pihen, a tábla búsan jelzi az erdei útvonalakat.
Ballagok lefelé a tölgyerdõ törzsei mellett, helyenként súrolva azokat, apró fenyves után, apró domb mögött ágazik el a kék háromszög a „Börzsönyi éjszakai” túra útvonala. Februárra gondolok, vajon itt fogok megint gyalogolni a fagyos, sötét éjszakában? Ilyen gondolatokkal bandukolok tovább.
Valamikor kerítés épült, nem tudom mikor, de itt van, elballagok mellette, követem a kitaposott ösvényt, barna a levelektõl, a fáknak leveleitõl, melyet leporoltak a hótól a gyalogosok talpai, kacskaringós rajzolatot hagyva az erdõ fái között.
Átlátni a kopasz koronákon, nincs rajta lomb, lehullott. Szemben a másik gerinc, hegygerinc, ott fogok gyalogolni nemsokára. Ballagok a keskeny csapáson, bakancsom fûzõje bomlik, guggolok, kötöm, nézem az utat földközelbõl, érdekes, más mint állva, ágaskodó, õsz fûszálak szegélyezik, a levelek egyenként látszanak.
Újabb kerítést oldalazok, sárga teteje színesíti a fekete-fehér erdõt, elõttem egy gyalogló igyekszik tova, balra sziklák emelkednek ki a hegy tetejébõl, szirtek. Elhaladok mellettük, aztán meredekre vált az út, én meg óvatossá, lassan lépkedek lefelé, nézem, hogy mit taposok, de nem látom, megcsúszok, zuhanok, kapálózok, hátamra, vállamra gurulok, kis híján hátra bukfencet vetek, egy fába kapaszkodok, felállok, szusszanok, remegnek a lábaim. Indulok tovább, még óvatosabban, lépek egyet, azután még egyet, megcsúszok, zuhanok, szánkázok lefelé, sikerül megállnom. Körülnézek nem látta-e valaki, hát ez tiszta égés, nyugtázom, és ismét felállok. Na ebbõl elég, döntöm el és letérek a járt útról az erdõ fái közé, ott ereszkedek le a biztonságos csapásig, ahol kidõlt, hatalmas platánfák állják utamat már évek óta, bár az elsõ után mellé zuhant még néhány, lassan másik ösvény járódik ki mellettük. Óvatosan ereszkedek lefelé, és sikerül is baj nélkül kikerülnöm.
Most vidáman slattyogok egy biztonságos csapáson a hegy oldalában Kemence irányába, az erdõt csodálva, számomra ez megunhatatlan élmény. A kék négyszögön aztán ismét nyaktörõ mutatványok közepette lehet csak lejutni a völgybe, fellélegezve nyugtázom a sikert.
Újabb vad forrás, meredek, latyakos talajjal, kidõlt fával, nem kerülhetõ, csúszkálok, egyensúlyozok, hajolok mélyre, bámulom az elõttem haladót.
Patak, szélesre áradt, mint minden évben, átjutni nem egyszerû, a gyaloglás végét is jelentheti egy rossz lépés, és a vízzel megtelt bakancs, de szerencsésen átjutok, nagy hasznát veszem a botjaimnak, a vízben heverõ fatuskó teteje havas, a kõ pedig jeges.
Egy hölgy járkál tanácstalanul fel-le a parton, segíteni nem lehet, csak egyedül tudja megoldani, sikerül neki.
A turistaházban a hagyma már elfogyott, ezt nehezményezem, lassúbb vagyok, de nem kevésbé éhes, mint a gyorsabb társaim, kénytelen vagyok üres zsíros kenyeret enni, amit viszont nem nagyon szeretek. Forró tea azonban van!
Hosszú, egyenletesen emelkedõ úton baktatok felfelé, egyenletesen lépkedek, ritmusosan rakom botjaimat elõrébb, visszafordulok, nézem a völgyben futó patakot, a sötétzöld fenyõk között rejtõzködõ téglaépületet az elé befutó síneket, a szemben emelkedõ hegyek tetejét, amelyrõl leereszkedtünk a völgybe, hogy átkeljünk a Csarna áradó víztömegén.
Tovább haladok, tarvágott oldalba érek, messzire látok, dombgerincek összefutása rajzolja a tájat, meghagyott jellegfák színezik az oldalt, az égen felhõk játszadoznak. A látványt bámulva haladok a többiek után. Az erdõ belseje felé fordulok, egymásra dõlt fák, földbe maradt rönkök, kettéroppant törzsek, egymásba kapaszkodó nyikorgó fák követik egymást.
Hunyorgok, szembe gyaloglok az elõbukkanó nappal, sugarai égbefutó fénycsíkokat alkotnak. Sziklákat kerülgetek, kidõlt fák alatt bújok át, lépek keresztül. Faragott, megmunkált hatalmas köveket látok mindenütt, gondolom ezeket nem a természet alkotta, de a térkép nem jelez semmilyen régi építményt, romot, én mégis úgy gondolom, talán valami vár állhatott itt a régi idõkben.
Ballagok tovább az egyre erõteljesebben emelkedõ ösvényen, itt már fáradok, gyengülnek lábaim, kezeim, lassan haladok, de nem állok meg, összeszorított fogakkal küzdöm magamat egyre feljebb, a csúcson már ácsorognak néhányan. Érkezem én is, gyönyörködöm a tájban, a habos, hullámzó vonulatokban, a Csóványos távolba veszõ, alig kivehetõ betonhengerében. Bejegyzem magam a Csúcskönyvbe, és továbbhaladok a keskeny sziklapárkányon futó ösvényen. Fantasztikus ez a kanyargó, sziklákat kerülgetõ, a szûkös tápanyagnak köszönhetõen törpére növõ fák között futó, gerinceken kacskaringózó, számtalan kilátópontot kínáló vadregényes túra útvonal.
Ismét elhagy egy pólóban túrázó, sziklatörmelékek között haladok, felfelé kígyózó úton, óriás sziklatömbök társaságában, kerítés mellett, kidõlt fákon át araszolok. Völgy felé futok, szekérutat keresztezek, izzadva kapaszkodok egy szírt felé, figyelem ahogy az elõttem haladó küzdi magát elõre, szinte lazán, gond nélkül, nem úgy mint én, én aztán szenvedek helyette is, szuszogva, nehezedõ légzéssel, kalimpáló szívvel, minden lépést meggondolva, aztán fenn vagyok, és már ereszkedek is le a pecsételõ ponthoz, húzok egy kis páleszt, köszönöm és haladok is tovább. Keresem a várra utaló nyomokat, és azonosítok is, vagy két bástyamaradványt, ha az volt egyáltalán.
Lefelé futásra váltok és meg sem állok addig, amíg vízszintesre nem vált az ösvény. Magyar-hegy után aztán, csak futok és futok a völgybe épített murvás útig.
Lazán sétálok a kellemes környezetben, csodálom a patak helyenként jeges felszínét, a belelógó ágakat, hallgatom a víz csobogását. Remek tempóban haladok, távolodok néhány zajongó gyaloglótól, forrásnál megállok, ellenõrzöm a vízkészletemet, de van elég, így megyek tovább.
Egyre rögösebb, széttaposottabb úton botladozok, nézelõdök, figyelem az alattam futó mély vízmosást, a benne csordogáló patakot. Lassan elegem van a hosszú egyenes útból, a mély keréknyomokban való kínlódásból, az egyre emelkedõ szintekbõl. Végül elõtûnik a kulcsos ház, köszönök a padokon pihenõknek, és rátérek a cserjésben felfelé futó ösvényre. Ferde talajú, jeges, sáros, csúszós, igen keskeny, helyenként tüskés, benõtt, nehéz terep ez, jó felérni.
A nap egyre vörösödõ korongja lassan kezd lebukni a lombok mögött, alkonyodik, átgyalogoltam a napot, igaz ez egy rövid nap. A kacskaringózó szekérút havas csíkja, gyakran befagyott pocsolyák felett simul ki, alkot tökéletes felszínt, itt már nincsenek betörve, lábnyomok sincsenek rajtuk, ehhez már fáradtak az emberek, kímélik erejüket.
Baktatok, lassan sötétedik, az utolsó nagy erõpróba elõttem tornyosul, nem állok meg, nekivágok, most nem hagyom magam, nem fogok megállni, határozom el keményen, és megyek és megyek. Számolom a lépteimet, leszegett fejjel, idõnként felpillantva, csak úgy éppenhogy, lássam mennyi van még, aztán pontosan 728 lépés után fenn vagyok, pihenõ ember mellett haladok tovább, magamnak bizonyítottam, jó érzés.
Letérve a széles szekérútról, ismét lassulnak a lépteim és, még 183 lépést számolok az aszfaltig, de onnan sem könnyû, végül azonban forralt bort iszogatok a legyõzött hegy tetején.
Kilépek a hideg estébe, libabõrös leszek, fázok, bámulom a sífelvonó fordulóját, mögötte a sötét erdõt, indulok lefelé, lassan futni kezdek, teljesen besötétedik, de én csak futok és futok, egymásután hagyom el a többieket, aztán csak azt érzem, hogy kiszalad a lábam, kalimpálok és nagy erõvel a hátamra zuhanok, felállok, alaposan bevertem a hátam és a ball könyököm.
Ismét futni kezdek, látszólag nincs komolyabb baj, lámpát nem veszek elõ, úgy gondolom leérek, nincs értelme megállni. Köveket, földre esett faágakat kerülök, vízmosásokat ugrok át, a hó miatt nincs vak sötét. Utolérek egy kisebb csoportot, mondja egy srác, hogy nem kellene futnom, igen – felelem – ez így van, estem is már, és abban a pillanatban ismét megtörténik, jégre lépek, megcsúszok, térdre esek a jobb lábam kicsavarodik, a lábfejem megakad egy kõbe, és nagyot reccsen a térdszalagom.
Iszonyúan megijedek, hevesen ver a szívem, de a büszkeségem nem engedi, hogy nyavalyogjak, felállok és folytatom az utamat. Már nem futok, csak gyalogolok, aztán egy idõ után a lámpámat is elõveszem, megriaszt egy újabb esés lehetõsége, nem kockáztathatok többet.
Feltûnik a turistaszálló világító ablaka, figyelem ahogy közeledik, körbemegyek és benyitok az épületbe, keresem az ismerõsöket.
Állok a sorban és érzem, hogy lehet itt komolyabb baj is, megkapom a teljesítésért járó dolgokat, átveszem a száraz ruháimat és indulok. Meglep az utca világítás nélküli sötétsége, újra elõ kell vennem elrakott lámpámat miközben sántikálok Királyrét sötét utcáin, aztán átballagok a fahídon, hallgatva a láthatatlan, sötét és fagyos víz halk csobogását.
Ákosnál csúcsforgalom. Kinn találok helyet, elfogyasztom a mindig finom teát és a virslit, nem tetszik, hogy csak egy darab zsemle jár, de nem foglalkozom vele.
Bedobom a szemetet a kukába és odasántikálok a volánmegállóba. Többen teát szorongatnak a kezükben, de nem szállhatnak fel vele. Megveszem a jegyet és lehuppanok egy ülésre, és miközben lassan távolodunk Királyrét sötét hegyeitõl, völgyeitõl, utcáitól a nap eseményeit és más túrákat elevenítünk fel útitársammal.