Elöljáróban annyit, hogy ennyire már régen fáradtam el. Talán a 2006.-os Barcika 65 volt hasonlóan küzdõs, ott egérhajszálon múlott, hogy bedobjam a türcsit.
Már pénteken este éreztem, hogy nem vagyok egy Emerson (mármint Fittipaldi) miután este 7-ig melózva, igen nehezemre esett függõlegesben maradni, és úgy éreztem, legalább 365 nap fáradtságát kellene este 11 és hajnali 4 között kipihennem. Na de a magyarázkodásból ennyi elég is. :-)
-balazs-zsal és akibacsi-val az elsõ 50 m után jött az elsõ bizonytalanság, hogy a parkolót melyik irányba is szeli át a nem t'om milyen jelzés, majd ezt követte még néhány hasonló talpraesett útvonalkövetéses bravúr... de ne szaladjunk ennyire elõre.
Az elsõ 14 kili eseménytelenül telt, kissé nehéz lábakkal, de rendben volt. Hollóstetõ felé JB úgy hagyott ott minket, hogy el nem tudtuk képzelni, hogy ezt lehet bírni. Bírta.
akibacsival Kismezõ elõtt értük be Bükki Farkas csapatát, akikhez a második kavarás-lemaradás-utólérés koreográfia után bölcsen csapódtunk egy rövidebb etapra. Bánkútról Mécs Lacival indultunk tovább de nem sokáig tudtuk tartani (200 m :-) -balazs- egy kicsit jött velünk, de végül ketten maradtunk akibacsival. Tarkö felé nagyjából elég is lett volna erre a napra a futásból. Kidörzsölõdött a talpam, szúrt minden talajfogás, fájt a légcsövem a fagyos levegõtõl, idõnként fájdalmasan köhécseltem, amibe csakúgy sajogtak a hasizmaim, és majd leszakadt a derekam, és kezdett tompán fájni a fejem. Azért haladgattunk, ha nem is túl gyorsan. Toltam befelé a géleket, csokit, ittam a meleg, majd késõbb langyos teát a hátizsákkulacsból (szigetelt csövû, hõszigetelt belsõs zsák, aminek a csövét a dzsekim alá bújtattam és még a levegõt is visszafújtam a tartályba, ahhonnan a csapos zárás miatt nem tudott szerencsére a csõbe visszalötyögni). Energetikailag nem volt gondom, csak éppen nem kívánta egyetlen porcikám sem a magasabb intenzitást (152 lett az avg. ami nálam közepes).
Tarkõ leírhatatlan volt. Ropogós porhóban vezetett ki az ösvény (kimentünk a kék háromszögön) a kilátóponthoz, ami egyszerûen lenyûgözõ volt. A szem által befogadható 180 fokos pespektívában vakítóan fehér, tejföl sûrû felhõtenger mosta a lábainkat, s a "tengeren" aranylóan szikrázott a Nap. A távolban tûéles kontúrral rajzolódott ki szigetként a Kékes ekkor valóban sötétkék csúcsa.
Az élménytõl feltöltõdve merültünk alá ebbe a belülrõl már kevésbé vonzó csontig hatolóan fagyos párás trutyiba. A 43 kilis pontot éppen 5 óránál hagytuk el. Innen egy rövid mászás és cseppnyi bizonytalankodás után újra futni kezdtünk. Úgy éreztem innen már leguruljuk ezt a maradék bõ 20-ast, nem lesz gond. Mégsem telt az idõ sehogy sem és egyáltalán nem fogytak a kilik sem. akibacsi ennek hangot is adott... Küzdöttünk, nem kicsit... Túlélõs volt az üzemmód. Felfelé csakis séta, egyébként lassú és kellemetlen kocogás. Továbbra is fájt a talpamon a kidörzsölés sõt, egyre jobban fájt, és minden légvétel hasított egyet a tûzben égõ légcsövemen, a tompa fejfájás pedig kezdett lüktetésbe váltani. Az utolsó ponton ismét vételeztünk egy kis meleg teát, majd kockásan továbbdöccentünk. Már minden kis apró emelkedõnek megörültünk, hogy lehet sétálni. Nekem folyton kisdolgoznom kellett, szóval K.O. volt a köbön. A szõlõtõkés köves ereszkedés különös kegyetlenkedés volt sajgó lábaimnak, de aztán ez a rész is elfogyott. Beértünk a városba, és volt még bõ 15 percünk a 8 órához kb. 2,5 kilire, viszont semmi kedvünk a hajtáshoz. A vége elõtt még egy minit olvastunk az itinerbõl, aztán az utolsó pár száz méteren kiengedve egész jó tempót gurulva 7:57-tel beértünk a suliba akibacsival. Kemény volt, de ezért (is) mentünk. Erõs sorozat lett az utolsó 3 hétvége: Bakonyi Mikulás 50, Vulkántúra, Tortúra - lehet bátran beiglizni. :-) |
