Túrabeszámolók


Piros túrák / Magyar Vándor

OttorinoTúra éve: 20072007.11.23 09:10:37
TÚRABESZÁMOLÓ PIROS »50A« 2007.11.03.

Rómaifürdõ HÉV megálló - Kopár csárda

Hajnalban az utcára kilépve szélcsendes idõ, kissé párás levegõ fogadott. Minden remény megvolt rá, hogy szép idõben tehetjük meg ezt a könnyûnek éppen nem nevezhetõ túrát. A HÉV megállóba 20 perccel a 6 órai rajt elõtt sikerült beérni. Mintha egy bányásztalálkozó közepébe csöppentünk volna; a korom sötét megállóépületben hideg fényû fejlámpák pásztázták a sötét alakokat. A csarnok mennyezetén egy szál nem-világítótest. A rendezõk részérõl lassan elõkerültek az elõzõ napról (halottak napja) megmaradt mécsesek és elkezdõdhetett a nevezés. A korai idõpont ellenére sokan álltunk a 85-50-es sorban. Örültem, hogy 6 elõtt egy perccel kezemben volt az itiner és egészkor már nekivághattunk a flaszternek a HÉV nyomában. Ilyen korán még a kutyák sem nagyon törték magukat az ugatással. A Csillaghegy megállónál rátérhettünk a pirosra. Tudtam, hogy erõs kezdés lesz, de a kevélyektõl nem szabad megijedni, mert bár magasan hordják az orrukat, de megfelelõ mászósebességet felvéve szép egyenletesen fel lehet rájuk hágni. Persze ez akkor igaz, ha rögtön kezdésnek kapjuk derékba. A túrák elején még nem nézzük az óránkat, még nem gyötörnek fájdalmak, így gyorsabban múlik az idõ. Ennek szellemében hamar elértük a

Nagy-Kevély csúcsát 1. ep.

a bélyegzést begyûjtve a tumultus elkerülése végett rögtön tovább álltunk a magyar zászlóig, ahol túratársammal elköltöttük szerény reggelinket, miközben páratlan látványban gyönyörködhettünk; a környezõ dombokat, hegyeket tejföl sûrûségû és fehérségû köd övezte és a kilátszó kúpjukat már aranylóan melengette a nap. Erre a látványra még a legelvetemültebb gyalogkakukk is megállt, még ha csak egy felvétel erejéig is.
A gyors reggeli után elindultunk lefelé fékezve a nyereg felé. Kövek által megnehezített, hosszas szlalomozás után, kiérve a nyereg kis rétjére túlszaladtunk a piroson és mikor hátra néztünk láttuk, a mögöttünk egy percre érkezõk mozgásából, hogy élesen jobbra kellett volna fordulnunk. Korrigáltuk a hibát és a vastag avarszõnyegen, most már gyorsabban ereszkedtünk lefelé Csobánka irányába. Az avar alatti kövek, gyökerek most sem könnyítették haladásunkat. Elérve a települést, némi házak közötti kóválygás után elértük a Csobánkát a pomázi úttal összekötõ aszfaltutat. A flasztert koptatva értünk ki a pomázi útra, ahol balkanyarral még több, mint fél kilométert patkoltunk arccal Dobogókõ felé, amíg végre jobbra rátérhettünk egy bekötõ útra. Kevés haladás után balra fordultunk és a pomázi úttal párhuzamosan haladtunk Pilisszentkereszt irányába egy lábnyomnál alig szélesebb ösvényen. Õszintén szólva itt nem is láttam pirosat csak mentem a többiek után. Egysoros vonalban haladtunk, mert másképp nem is nagyon lehetett. Nemsokára derékszögben jobbra fordultunk és hosszan, meredeken fölfelé tartottunk. Itt már kicsit szélesebb volt az ösvény, elõzni és kiállni is könnyebb volt egy fokkal. A felfelé való kapaszkodás érzésem szerint kissé hosszú volt és még az is nehezítette, hogy egy túratársunk hegy-völgyön átívelõ érces tenorját politikai nézeteinek kikiáltására használta. Többen félre is álltak. Nagy nehezen eljött egy plató, egy info táblával, ahol a

Tölgyikrek 2. ep. volt.

Itt nagyjából már kiégett belõlünk a reggeli és a gõzt is pótolni kellett egy kis ücsivel. Könnyebb útszakasz következett, kicsit magunkhoz tértünk. Egy mezõre kiérve megint csak örömömnek adtam hangot, hogy milyen szép idõ van. Ismét betértünk az erdõbe, ahol változatos út várt ránk magas szürke törzsû fákkal, impozáns mélységû árkokkal övezve. Egy szélesebb, kényelmes erdei úton kedélyesen cseverészve haladtunk, amikor észrevettük, hogy a piros már balra elhagyott minket és egy jó mély árokban folytatja útját. Uccu neki még idõben leereszkedtünk a csúszós avarszõnyegen a helyes útra. Fahídon mentünk át, majd híd nélkül mentünk át egy patakon, mígnem egyszer csak jólöltözött embereket pillantottunk meg egy asztalokkal és padokkal kialakított pihenõhelyen. Ismerõs volt a hely, késõbb az info tábláról meggyõzõdtem róla, hogy tényleg a Rám-szakadék lenti bejárata közelében vagyunk. A padok jól jöttek, beiktattunk egy zokni- és anyagcserét. Az operett-turisták rántott csirkét falatoztak uzsonnásdobozból. Egy kis kápolnánál még fel kellett kapaszkodni egy lépcsõn, de utána már "lájtosan" sétáltunk le

Dömösre 3. ep.

egy templom (lehet, hogy ez van az itiner elõlapján) mellé, ahol nagymálna és parizeres szendó várt minket. Ha ezt elõre tudom, nem parizeres menázsit hozok az útra. Dél körül járt az idõ és a nap is kellemesen sütött, így egy kicsit elidõztünk itt, annál is inkább, mert túratársam kisboltot keresett, hogy újabb töltényeket vásároljon. A kiürültek hüvelyeit már elõzõ pihenõnk alkalmával elhelyezte a szemétgyûjtõbe. Ismét a Duna szintjén voltunk, mint elinduláskor és ismét felfelé indultunk, méghozzá dobogókõi magasságokba törtünk. Már a faluba felfelé irányult az utunk, jócskán haladtunk, mire bevehettük magunkat az erdõbe. Túratársam azt is megérezte, ha egy levél fonákjára lépett a színe helyett; vízhólyagok gyötörték. Nekem pont megfelelt az elõttem haladó üteme, így beálltam mögé és az õ ritmusában kaptattam fölfelé. Végre kevésbé meredek szakasz következett és tisztások is változatossá tették a tájat. Egy szélesebb útról élesen balra letért a piros egy tisztásra, nagyon könnyû eltéveszteni. Be is vártam kissé lemaradt túratársam, nehogy tovább menjen. Ismét benn járva az erdõben balkéz felõl egy kopjafát mellõztünk, majd nemsokára kiértünk egy mûútra, de pár méter után ismét be kellett menni az erdõbe a pirosat követve és keskeny ösvényen haladni felfelé. Jobbról még egy megerõsítõ piros is látható volt, amikor egy kidõlt fán átmászva úgy leszûkült az ösvény, hogy tüskés növényekkel kellett kardozni. Eléggé körülményes módon küzdöttük felfelé magunkat egy jó darabon, míg egy elfogadható útra tértünk, amelyen még sokáig tisztességesen nyomtuk felfelé egészen a

Szakó nyeregig 4. ep.

Pecsét begyûjtés után benyomtam egy sport szeletet, mert Dobogókõig még hosszú és emelkedõkkel bõven tarkított volt az út. Látványban azonban nem volt hiány; érdekes alakú, egyenletesen szürke színû sziklák mellett haladtunk el, csodálatosan szép, magas fák alkotta erdõben. Egy ritkásabb helyen rá lehet látni a Dunára is. Ebbõl láttuk, hogy milyen hatalmasan elemelkedtünk már a szintjétõl. Kisvártatva sûrûsödni kezdtek a slusszkulcsos turisták, így tudtuk, nem lehet messze Dobogókõ. Sajnos a felhõk is sûrûsödtek, így a kilátó mellett csak elgyalogoltunk. Ilyen fáradtan már bosszantó a csatárláncban közlekedõ sétifikálókat kerülgetni, de látva a jól ismert kerítést minden nyílásunkat összeszorítva belehúztunk és elértük a

Turista Múzeumban székelõ 5. ep.-t.

A boldog 35 km-re nevezettek itt fellélegezhettek és rétest nyamnyogva várhatták a buszukat. Mi pedig bélyegzés után, banánpisztolyokkal felfegyverkezve kicsi pihenés, szerelvény igazítás és vízvétel után ismét nekivágtunk. Amíg a padon ültem, bár a kiskabátomat vissza vettem, mégis rám fagyott a veríték, mire azonban leértünk a Fagyoskatona mûútjához ismét ingre vetkõztem és ezt a viseletet a célig meg is tartottam. Fékezve farolgattunk lefelé Pilisszentkeresztig, ahol egy kocsma mellet kijõve értük el a reggel már koptatott pomázi utat. Nem messze innen rátértünk a Pilisszántó felé vezetõ útra. Hol a keskeny járdán, hol a forgalomban tudtunk tovább haladni, mígnem a temetõ után jobbra rátérhettünk egy homokos útra, ahol felfelé kellett menni egy jó darabon. Egy mezõ szélén gyalogoltunk tovább, amíg az út balra be nem kanyarodott az erdõbe. Itt utolértünk egy sporttársat, aki a 65-re nevezett és legnagyobb sajnálatára nem állhatott meg ötvennél, mert a kocsiját Nagykovácsiban parkolta le elõzõ nap. Egy Algopyrynt adott hólyagoktól elcsigázott túratársamnak, majd tovább mentünk lefelé a pilisszántói mûútig. A mûúton megint a forgalomban haladtunk egy kicsit, majd jobb felé rátértünk egy földútra. Felfelé menetben elhaladtunk egy kõbánya mellett. Már kissé szürkült és elég nehezen lehetett nyomon követni a pirosokat. Egy helyen nagy szerencsénk volt, mert a jelzés szerint balra fordultunk egy akácosban és még megerõsítõ jelzés is volt az egyik fán, de tovább menve szembe jött két sporttárs és közölték, hogy nem jó úton vagyunk, mert a GPS rossz irányt jelez. Vissza mentünk az elágazásig és följebb mentünk kb. 20-30 m-t, ott is piros jelzés volt de ezúttal a jó irányba vezetett. Innen már "csak" kitartóan kellett menetelni változatos úton a

Csévi-nyeregig. 6. ep.

Itt már a pontõr is elfáradt, mert bent feküdt a sátrában és pecsételés közben azzal vígasztalt, hogy mindjárt a célban leszünk. Hát enyhén szólva füllentett. Megittam üdítõm maradékát és tovább indultunk. Csípõm már alig akart forogni, sík terepen mintha fék akadályozott volna abban, hogy egyik lábamat a másik után rakjam. Hosszú erdei út következett, majd 5 órakor már sötét lett, (téli idõszámítás) elõkerültek az elemlámpák. Kiérve egy mezõre több felé lehetett menni, de sehol nem találtuk a pirosat. Megint szerencsénk volt, mert megelõzött egy spori, aki tudta az utat és mi utána mentünk. Kapkodtuk a tappancsunkat, hogy lépést tartsunk vele, addig sem kell a tájékozódásra ügyelnünk. Elértük az Iluska-forrást, amit a tök sötétben egy kõkockának érzékeltünk. Nem sokkal utána az elemlámpák fényfüzére letért az útról egy mezõre. Hát ezt majdnem biztos, hogy elböktük volna, ha elõttünk nem világítanak. Ahogy megint beértünk az erdõbe, fáradt tagjainkra iszonyú emelkedõ várt és jól megizzasztott minket. A hûvös este ellenére folyt rólunk a víz. Volt, aki az emelkedõn lámpaszó mellet, egy fának támaszkodva ült és gyûjtötte az erõt kaja és üdítõ képében. Felértünk egy fenyvesbe, ahol elkezdõdött egy keskeny ösvény, fenyõfákkal körítve. Mögöttem jött egy sporttárs, aki elmondta, hogy õ 85-öt megy, mire én a legnagyobb elismeréssel adóztam és bevallottam, hogy én "csak" az 50A-t csinálom és a célból rögtön a buszmegállóba megyek; mire megkérdezte, hogy hol van a buszmegálló Pest felé. A kanyargós ösvény hol betért az erdõbe, hol kiért egészen a szakadék szélére. A sötétben a tájban nem, de Budapest fényeiben gyönyörködhettünk. Már-már unásig sok kanyargás után végre meghallottuk a motorizáció zaját és nem olyan sokára kiegyenesedett az út majd egy kivilágított ház parkolójába értünk ahol a

Kopár csárda

feliratot olvashattuk. Pecsét, oklevél, a finom gulyást már csak a földre rogyva tudtam elfogyasztani. Még egy elismerõ pillantás azokra, akik a még elõttük levõ harmincegynehány kilométernyi utat beszélik meg egymással és irány a buszmegálló. Bónuszként két percen belül jön a busz. Most már nekem is fáj minden tagom, de örülök, hogy megcsináltam ezt a piciny 54,81 km-es résztávocskát 2063 m szintkülönbséggel.
Végül: Jó lenne, ha a félrevezetõ piros jelzések nem az itinerbe kerülnének, hanem a terepet bejárók egyszerûen lefújnák feketével.

Köszönök mindent: Ottorino.