Lõvérek 40
GPS-el mért távolság: 39,3 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintkülönbség: 1155 m.
Már bõven világosban értem a rajt helyére, amely ugyanabban az iskolában volt, mint az elõzõ években, de megint csak másként kellett megközelíteni. Feltûnõen gyorsan sikerült nevezni, Tamás a 25-re, én pedig a 40-re.
Az elõzõ két évtõl eltérõen az idõjárás kicsit kegyesebb volt a szervezõkhöz, havas táj és fagy fogadott bennünket, tiszta kék égbolttal. Tavalyelõtt hóesés, tavaly pedig köd volt.
Frissen nekivágtunk a távnak. A városból kivezetõ út csúszott rendesen. Végre azért csak kiértünk, s gyönyörû havas táj fogadott bennünket, az elsõ idei igazi téli hazai túrám. Tempósan talpaltunk az elsõ ellenõrzõ pont felé. Az Ágfalvára vezetõ utolsó lejtõs ösvény fantasztikusan nézett ki. Fõként erdei fenyõk között vezet, amelyeken volt hó rendesen. Még a gyaloglás is könnyebb volt, mint száraz út esetén.
Ágfalván a kocsma elõtt megkaptuk az elsõ aláírásunkat, majd folytattuk utunkat. Az egész túrára jellemzõ volt, hogy az utak a lakott területeken csúsztak a leginkább. Mi fél nyolckor indultunk, s elképzelhetõ, hogy a nevezési idõ vége felé indulóknak már jegesek lettek az erdei ösvények is, de nekünk még kiválónak bizonyultak. Egy rendes emelkedõ után, elértük a Valétát, s Tamás tovább ment egyenesen a Fehérúti-tó felé, én pedig jobbra fordulva megkezdtem a plussz 15 km-emet. Eddig csak a 25-ösön voltam, így ezt a szakaszt nem ismertem olyan jól. Utána eredtem hát egy „csikó csapatnak”, amely az emelkedõ elõtt elõzött meg, s kiderült, már másodszor csinálják a 40-es távot, vesztemre. Nem néztem meg az itinert s elkavartunk egy kicsit. Egy kilométer után értem utol õket, amikor gyanús lett a számukra is, hogy nem csak azért nincsenek nyomok a hóban, mert egy munkagép szépen keményre taposta, hanem mert elõttünk senki sem járt arra. A térkép és GPS alapján azt javasoltam, gyerünk tovább egy szerintem megfelelõ irányba vezetõ úton, s ha minden jól megy pár száz méter után, újra elérjük a piros sávot. Olyan 30 cm mély hóban törtünk magunknak utat, s körülbelül 300 m-el késõbb már láttuk is a helyes ösvényen haladókat, aki az elkeverés elõtt még mögöttünk voltak, szóval „elülsõ pár, hátulra fuss-t” játszottunk. A továbbiakban ettõl a csapattól sosem volt öt-tíz percnél nagyobb a távolságunk. A volt mûszaki zár vonalán kellemes hullámvasutazás után értük el a túra legnyugatibb pontját, az Urak-asztalát, ahol az osztrák határõrök, egy csöppet sem néztek ránk barátságosabban, mint szeptemberben. Remélem, az utolsó képeket készítettem itt róluk.
A Magasbércig rendesen kiléptünk. A feltámadó hideg szél is erre ösztönzött bennünket. Ez bizonyult a leghidegebb útszakasznak. A többi résszel szemben, itt a friss hó nyikorgott a bakancs talpa és a túrabot hótányérja alatt.
Az ellenõrzõ pontnál megkaptam a következõ pecsétet, s természetesen felmentem a kilátóba. Nyugat felé csodálatos volt a kilátás. Még azt is látni lehetett a felhõkbõl, hogy a Schneeberg csúcsa mögött „rotor” alakult ki. Északra nem volt olyan jó a kilátás, mint tavasszal, a Fertõ-tavat még csak sejteni sem lehetett. A fényképezés után irány Brennbergbánya, ahol a kocsmában komolyabb frissítést csaptunk, mi is, s az utánunk jövõk is, annak ellenére, hogy a hivatalos frissítõpont, csak 3 km-re volt. Ott a szendvicsre desszertként egy kis lekváros kenyeret ettem, s újra nekieredtem az ösvénynek. A továbbiakban, Tamással, a soproni egyetem erdõmérnök hallgatójával beszélgettem. Tanultam tõle néhány új dolgot. Egy dzsindzsás ösvényen leereszkedtünk a Kovács-patak völgyébe, majd megkezdtük a mászást a Poloskás-bércre. Itt a szombathelyi „csikó csapat” rossz irányba indult, mivel arra vezetett a több lábnyom. A négybõl kettõt sikerült visszahívni. A két tizenévest õk sem látták, így csak reménykedhettünk: helyes irányba mentek. Lementünk a Köves patak völgyébe, majd következett a túra legkeményebb emelkedõje, az Ultrára. Itt a csapat legfiatalabb tagjának (11 év), már nem volt túl nagy kedve futkározni. Ezután következett a Tolvaj-árok, ami elég dagonyás, de nagyon szép. Kikapaszkodva belõle értük el a Várhely-kilátót. Végre elõször érdemes lesz felmászni rá! Gondoltam én. Ugyanis a kilátót lezárták. Így hát pecsételés után megcéloztuk a Hét-bükkfát, amelyhez az ösvény a szintén dagonyás, de igen szép Tacsi-árkon keresztül vezetett. A Hét-bükkfa, jelenleg csak hat, s Tamás szerint egy igen vékony gyertyán, társul hozzájuk hetedik fának. A továbbiakban Tamás javaslatára, valamint azért, mert szombathelyi társunk aggódott a nagyobbik fiáért, s annak társáért, akik nem voltak még a Várhely-kilátónál, a Deákkúti-forrás felé vettük az irányt. Én meg a Károly magaslatról levezetõ meredek lejtõtõl tartottam, hiszen ott még száraz idõben sem könnyû lemenni, nem még ha jegesre is tapossák. Tamás gyakran használja ezt az útvonalat, mivel így tud a legkevesebb aszfaltos gyaloglással kijutni a városból.
Hamarosan, nyolc óra negyven perces idõvel beértünk a célba, ahol az oklevél és a kitûzõ átvétele után, virslivel és forró teával vártak a rendezõk, ami igen jólesett. Szerencsére a szervezõk, figyelembe vették, a tavalyi véleményeket, s zöldborsólevesrõl virslire váltottak. Jólesik, ha figyelnek a visszajelzésekre.
Egy igazán kellemes téli túrán vagyok túl. A lakott területeket leszámítva, sehol sem csúszott nagyon az út, de azért többlet energia befektetést igényelt. Az itiner jó volt. Ha idõben elõveszem, nem kevertünk volna el. Az elkészült képeket megnézve, tisztán kivehetõ az ösvény, amerre menni kellett volna.
Hazafelé menet, Kapuvárnál sajnos motoros baleset helyszíne kényszerített kerülõre, viszont már is tervbe vettem, hogy jövõ nyáron el kell Pápáról bicikliznem Babótra, alaposabban megnézni a templomát.
A Balatonfüredi TE honlapján (www.bfuredite.fw.hu), a Fotógaléria 2007-es événél megtalálható néhány, a túrán készült fénykép.
|