Túrabeszámolók


Piros túrák / Magyar Vándor

kekdroidTúra éve: 20072007.11.05 17:32:35
Piros 85

Kis csapatunk vidáman haladt fel a hegyekre, majd le a völgyekbe, közben sokat nevettünk, beszélgettünk, majd végül célba értünk, ahol a kedves rendezõk... na, itt azért még nem tartunk.

Kora hajnali ébresztõ utáni HÉVezés (még mindig khm, furcsa a pálya állapota), az ajtó becsukására figyelmeztetõ sípoló hang távozásának ugyancsak örülök. A rajthelyül szolgáló Rómaifürdõ mh. két fedett teraszának két különbözõ funkciója van, a déli teraszon nevezhetünk, az északin itinert és rajtbélyegzõt kapunk, így vélhetõen csökkent a tumultus. Azért írom a vélhetõent, mert nem láttunk túl nagy tömeget. Elõttem nevez Kerek repkény és Vándorköszörûs, majd megérkezik RitaB és kicsivel késõbb Gethe úr, sõt Vagdalthús sporttárs is. Így, hatosban indulunk el a helyiérdekû pályája mentén, gyorsan elérve a névadó piros sávot, Csillaghegyen. A meredeken emelkedõ utcákon Kerek repkénnyel elõre számûzzük magunkat, közben a táska fogantyújára számûzöm a pulóvert. Ismerõs fenyves, majd ismerõs, "csendélet magasfeszültségû távvezetékkel és a Kevélyekkel" címû látkép következik. Keresztezzük a mûutat, majd hirtelen felindulást követünk el a hegy irányában, közben elõz: Sétálós bácsi, Feri és Álmos. Az eligazító táblától válik igazán érdekessé a szakasz, kényelmesen emelkedik és nem mellesleg szép is.

A nyílt részre kiérve Kerek repkény elkezd ipari mennyiségû fényképet készíteni, elég elnézni dél felé, hogy rájöjjek, miért. A Budai-hegység tömbjének a hegycsúcsai bukkannak fel csak a ködbõl, majdhogynem magashegységi a hangulat. A hegytetõ elõtt további általános, nyíltvonali fotómegállást tartunk, kicsit megállunk kigyönyörködni magunkat, megérkeznek a többiek is, aztán tovalépünk az elsõ ellenõrzõpontra, ahol Petami és Cr_lupin adnak bélyegzést. Innen enyhén barátságtalan lejtõn kocogunk lefelé, azért a jelzõ, mert itt menet közben nem tudom a tájat figyelni, viszont kiosztok magamnak egy ügyességi pirospontot, mert nem vágódok orra. A Kevély-nyeregben hirtelen szembe megyünk magunkkal, Kerek repkénnyel és RitaB-vel nosztalgiázunk egy sort a Beacról, nem sírjuk annyira vissza az akkori állapotunkat. Gyorsan eljutunk a mûútig, ott Gethe terel minket a szabályos oldalára az útnak, valamint kinyit egy csomag hobbit-kekszet.

Rövidesen forgalmasabb országútra térünk át, ahol is a szembejövõk közt Olahtamas-t és Annamáriát véljük messzirõl felfedezni, akik Depo Expert Superiorként segítik utunkat minden létezõ földi jóval, valamint mennek leitatni Petamit a Kevélyre. A biztonságosabb útpadkáról, ahol megálltunk a kevésbé barátságos, viszont nagyon forgalmas úton még megyünk 364 métert a Csikóvár alatti turistaház bekötõ útjáig. Lidérces emlékeinket itt hátrahagyjuk, Kiskovácsi felett talpalunk eleinte egynyomos ösvényen, alapfokú patakátkeléssel egybekötve. Az õszi erdõ fái lassan kezdik elveszíteni leveleik maradékát is, az avar pedig több helyen a múltkori tiritarka helyett egységes rozsdabarnává alakul. Útközben párszor bevillan egy-egy kép a Szurdok túráról, akkor mintha melegebb lett volna, de most sincs okom a panaszra az idõjárás felé, süt a nap és egyelõre a felhõket közvetlenül a fõváros felett hagytuk.

Tölgyikrek egyfajta fordulópont, idáig nem esett jól az emelkedõ, talán mert fejben sosem készülök rá fel. Itt Budai-H.G. sporttárs adja körbe a bélyegzõt, valamint feljegyzi a rajtszámokat, szolgáltatásként T...O-s cukorkával kínál, ami nem túlságosan finom :), viszont folyamatossá teszi az ellátást, ugyanitt futunk össze Cejasszal. Továbbmenve kiérünk Bükkipuszta mellé, nem elõször idén, a réten túli erdõ már kevésbé színes, a környezõ hegyek viszont még mindig gyönyörûek. Erdei szakasz következik megint, a Szõke-forrás völgyével, amelyrõl még mindig nem tudok épkézláb fényképet készíteni. (Érdekes, minél hosszabb egy túra, fajlagosan és abszolút értékben is kevesebbet fotózom rajta.) Egy mûút elágazásánál hölgyek jobbra, urak balra, én most maradok középen, addig is eltüntetek egy csokit, ami valahogy csütörtökrõl felejtõdött nálam. Megérkezik Krysta, akivel párszor már elõzgettük egymást az úton. Avarrugdosós, elbújt köves utakon, ösvényeken jutunk el Dömösre (megint). A Rám-szakadék felé pedig rengeteg kiránduló megy a mûúton (megint) és a turistaúton (megint), egy kisgyerek olyan keserves hangokat ad ki, hogy akármi is legyen a baja, már nekem fáj.

A faluba érkezve megtaláljuk az elsõ komoly frissítõpontot, Larzen pecsétel, Pygmea pedig a zsíroskenyéren túl gumicukorral kínál minket. Itt elég szerencsétlenül viselkedem, elõször Kerek repkénynek adom át úgy a kenyeret, hogy a parizer a földön köt ki, majd régi ismerõs sporttárs kezébõl rázom ki a csalamádét. Ejnye. Rövid pihenõt iktatunk be, delet harangoznak indulásunk elõtt, valamint Aleszka tart rövid tájékoztatót, temetõrõl, ravatalozóról és egy kerítésrõl. Kintebb érve megvilágosodunk, a piros átvezet ugyan a temetõ szélén, de az új kerítés fölé még nem épült létra, vissza kell menni. Ezt csak részlegesen bánom, fantasztikus kilátás kárpótol azért a plusz egy-kétszáz méterért, a Börzsöny és a Dunakanyar felé. Most kezdõdik a tánc, mondja Kerek repkény és belehúz az emelkedõbe, úgy kapkodom utána a lábaimat. Aztán kicsit alábbhagy a lendületünk, így egy kicsit a többiek mögött érünk fel Szakó-nyeregbe, ahonnan gyors igazolás után már együtt sétálunk fel Dobogókõre.

Fent szokásos kép, óriási tömeg, motorosok a turistaúton, giccsparádé, ilyesmi, a kilátót azért sem hagyjuk ki. A turistaháznál Moiwa és pontõr társa pecsétel és banánt ad nekünk, tavaly alma volt, nálam (is) a banán kap magasabb pontszámot. A Matyi-büféhez Vándorköszörûs elõremegy, amíg mi vizet töltünk, de alig halad a sorral, így Gethe javaslatára Pilisszentkereszt cukrászdáját tesszük meg a következõ egyéni frissítõpontnak. RitaB közben utolér minket, Vagdalthús viszont megáll még a hegytetõn, ennyit változik a társaság. A lefelé vezetõ út kényelmessége néhol vitatható, nem kocogunk, inkább kényelmes tempóban gyaloglunk. Beérünk a faluba, majd a cukrászdához, itt jelentõs mennyiségû szénhidrátot fogyasztunk, kávéval és kólával leöblítve. Tovább. Magas, hosszúhajú sporttárs csatlakozik egy ideig, nem mond semmit, csak jön mellettünk egy ideig, aztán valahol ellép. Pilisszántó felett Gethe pecsétel a nagy égi bélyegzõvel, ez jelzi elõre a következõ ep.-t, ahol Csanya igazolja ottjártunkat, valamint megajándékoz némi csokoládéval is sötétedésre :).

Újra ismerõs szakasz következik, csak itt nincs túl sok jellegzetes pont. Haladunk az erdõben, közben szép lassan beszürkül az ég, az eddigi néhány kósza felhõ is egyre inkább besûrûsödik. Eljutunk Iluska-forrásig, ahol annyira belefeledkezünk a beszélgetésbe, hogy valamilyen módon engedünk egy fenyves csábításának és beleteszünk oda-vissza max. 500 métert az útvonalba, csak gyakorlásképpen. Elõkerül az éjszakai felszerelés: lámpa, mellény (már nem csak én hordok jólláthatóságit, kérem szépen :)) A helyes útra való visszajutásban (vissza az utolsó látott jelzésig) sincs sok vigasz, mert a Fehér-hegy emelkedõje nem kis mértékben veszi ki az erõmet, fõleg, hogy észreveszem, a két túrabotom közül egyik sincs nálam :). Kerek repkénnyel becélozzuk Gethe irányfényét, õ a csúcskövön gubbasztva vár ránk. Rövid tanácskozás után megyünk tovább Kopár csárda felé, már messzirõl hallva a 10-es út forgalmának zaját.

Levonatozunk a csárdához, elhaladunk mellette a sátorral fedett etetõponthoz, gulyás vár minket és különféle szörpök. RitaB bejelenti, hogy kiszáll, Siményi Vili pedig beszáll, legalábbis csatlakozik hozzánk, ahogy továbbindulunk. Megérkezik Vagdalthús is, neki itt van a cél, most még nem irigylem õket, ahogy Ritával eszik a levest, amikor mi elbúcsúzunk. Átkelünk az úton (szabályos "Megállj!" jelzést kéne leadni, hátha bedõlnének az autósok), majd felsétálunk a Kakukk-hegyre, a peremérõl itt-ott szép kilátás nyílik, viszont innentõl kissé ingerszegény úton túrázunk. Pilisszentiván szélén ballagunk, el a helyi focipálya mellett, fel a Hosszú-árokhoz, nincs különösebb látnivaló, inkább csendben vagyunk, ki-ki a maga módján készül a hátralevõ szakaszra. Az ellenõrzõpont most nem a völgy közvetlen bejáratánál vár, hanem kicsit kintebb, ez legyen a legkisebb gond. Végre iszunk egy kis teát, a filter hajnal óta ázik a vízben, mert elfelejtettem kivenni, így elég erõs mellékíze lesz a löttynek. Hosszú-árok bejáratánál "ahol vidám történetekkel szórakoztatjuk útitársainkat" megint benézünk egy elágazást, rövidesen korrigálunk (alig mentünk elõre 200 métert, szerintem), viszont a vidám történetekrõl lemondunk.

Ez az emelkedõ eléggé kényelmetlen fejezete a túrának. Inkább hosszú, mint meredek, mégis, pont nem esik jól, fõleg a gulyás súlyát is cipelve :). Viszont felérni az emlékfalhoz nagy öröm, kedves pontõrök fogadnak, leülünk Repkénnyel pihenni. Vándorköszörûs, Gethe és Vili továbbindulnak Nagykovácsiba, ahol reményeink szerint Lükepék vár palacsintával. Nem várjuk meg a teát, pedig nagyon kedvesen kínálnak, próbálom lebeszélni útitársamat a kiszállásról, tudhatnám pedig, hogy csak hülyéskedik. Induláskor még van egy kicsi emelkedõ, majd a hosszú, szaladós lejtõ a falu felé (most nem futunk, inkább tempósan gyaloglunk). A hegység szemközti magaslatai látszanak, viszont az ég a korábbi csillagos helyett már inkább borult. Lent a plébánián általános megálló, pecsét, bodzaszörp, magán-palacsinta (köszi, Lükepék!) és magán-kávé (köszi, Pygmea!). Gethe vidáman bejelenti, hogy õ itt most bizony kiszáll, apelláta nincs, pont jól érzi magát, de nem lenne kedve továbbmenni. Õt már kicsit irigylem, de végig akarok menni. Kerek repkény is hasonlóképp érezhet, de õ is a "tovább" gombot nyomja meg, indulunk gyorsan, megújult lelkesedéssel.

Tehát négyesben tovább, Vándorköszörûs és Vili, Kerek repkény és jómagam, nagyjából ilyen bontásban, majdnem végig innen a túrán. Vörös-pocsolya emelkedõjén aránylag hamar túlesünk, itt már inkább haladunk, mint akármit is nézegetünk, sietünk a cél felé. Közben ismerõs érzés fog el. Ez a ködszitálásnak köszönhetõ, tavalyi horrorisztikus emlékek törnek fel, amikor csontig fagytam a János-hegyen. Nem kellemes érzés, de hamar rájövünk, hogy ez nem hó, még csak nem is esõ. Pedig Repkény direkt havat kért. Kiérve Petneházy-réthez, próbálunk találgatni, hogy melyik lehet a János-hegy, nem látni a kilátó jellegzetes alakját, viszont az egyik tetõt fénygömb veszi körül. Köd van fent, dekódolom az üzenetet. Ha köd, akkor legyen köd, nekünk olyan mindegy, megyünk tovább. Fekete-fejre felfele nem is tûnik annyira veszedelmesnek az emelkedõ, a tetõn zoknicsere, megvárjuk Vándorköszörûséket, aztán letalpalunk. Majd a mûutat elhagyva, fel, egészen a Hárs-hegyi körútig, útközben Kerek repkényre rábízom a pótlámpám megszerelését :).

Fent kis nosztalgia a Monoton Maratonról, akkor még igen frissen róttam a köröket, most kissé kevésbé vagyok lelkes, de azért nekivágunk a szerpentinsorozatnak János-hegy felé. Nem tévedtünk semmit, valóban köd van fent, leülünk pár pillanatra, közben egy úriember lép hozzánk és tétován kérdezi: "Valami... valami éjszakai túra?" A válasz láthatóan meglepi, csendben eloldalog. Kis éji jelzéskeresést hajtunk végre, majd lebotorkálunk Makkosmáriához, két csoportban, a fent írt felállás szerint. A helyzeten már nem ront sokat, hogy közben kettõnk három lámpájából csak egy maradt életképes. (Érdekes, de elfelejtünk kérni mind útitársainktól, mind a pontõröktõl.) A templomnál megint Larzen pecsétel, de ezt már úgy tudom meg késõbb, csak egy autót érzékelek, ahonnan egy kéz beveszi az itinereket, valamint kiadja õket két tábla csoki társaságában. Kerek repkény egy padnál vár, leülünk és alszunk, közben Vándorköszörûsék is áthaladnak a ponton, kérem, hogy ne várjanak, majd megyünk.

Valami tíz perc elteltével kezdek fázni és kis itinerolvasás után rávetjük magunkat a piros maradék hat-hét kilométerére. Rögtön párszáz méter után el is bizonytalanodunk, a fiatalosban már régen láttunk jelzést, vissza az utolsóig, ellenõrzés, majd újra elõre. Ha továbbmentünk volna húsz métert, ott lett volna a táblán a jel, legyintünk, inkább ez, mint egy esetleges eltévedés. A Végvári-sziklát megbámuljuk (sziklaaaaaa......), majd felgyalogolunk a ködbe, ahol a látótávolság néha tíz, néha három méter, de az utóbbi a jellemzõ. Hirtelen felébredünk, a helyzet nem hagyja lankadni a figyelmet, nem hagyhatjuk el magunkat. Néha a lábunk elé nézünk, de inkább botladozunk és figyeljük a fákon a jelet. Megváltás, amikor pár elágazás után végre elkezdünk ereszkedni és kitisztul a levegõ. Már látjuk a város fényeit és hegyeit, de még elõttünk van a meredek, csúszós, nyirkos vízmosás, esés nélkül megússzuk, de az adott helyzetre nem mondjuk, hogy élvezetes. Elérve az elsõ igazi utcát, megállunk, összeadjuk, hány méter még a cél, fellelkesülünk és elindulunk.

A fõúton, éppen a cél elõtt Álmosék jönnek szembe, mutatják, hol keressük a célt, és valóban, ott is van, nem vízió. Megérkezünk. Útitársaink gratulálnak, mi is nekik, Moiwa adja át a díjazást (jelvény, oklevél és egy 85 (!) grammos Piros mogyorós, áá, semmi nyílt utalással), Vándor Csillag ad teát és virslit, ott találjuk DJ_Rushboyt és Petamit is. Vili pedig felajánlja, hogy elvisz minket Pomázra (indulás után vissza kell menni egy táskáért, találkozunk Sancimanóval és az épp beérkezõ Aleszkával és Krystával), nagy köszönet neki!

A túráról a magam részérõl igen pozitívan tudok nyilatkozni, nagyon szép útvonalon jártunk, segítõkész rendezõkkel és pontõrökkel. Köszönöm a társaságot mindenkinek, aki csak velem túrázott, a bónusz depókat, amelyekrõl nem is tudtam :), és természetesen a rendezést! Gratulálok mindenkinek, aki nekivágott bármely távnak!!

-Kékdroid-