Via Dolorosa 75
"Fúj-süvölt a Mátra szele, ingöm-gatyám lobog bele" - ezek a sorok járnak az eszemben, miközben a markazi vár felé nyomulok. A szél akkora, mint Frederic Back (alig ismert) animációs filmjében, az "Egy ember, aki fákat ültetett"-ben: http://www.youtube.com/watch?v=8BDRAyQwzwc
½ 3-as hajnali kelés, ½ 4-es indulás, ½ 7-es érkezés Markazra. A rajtban csak pár ember lézeng, de így is ismerõs arcokkal találkozom: Bubu, Vándor Csillag, DJ Rushboy, Sétálós bácsi készülõdik, és egy pár név szerint nem, csak arcról ismert emberke. Bemutatnak Gudluking-nak is. Egyesek igencsak fáradtan üldögélnek, mint kiderül, már az elõzõ két nap is lenyomtak egy-egy túrát... Én nem vagyok az a halmozós fajta, meg aztán nem is akarom több napra otthagyni a családot.
Bubuval és Vándor Csillaggal indulok a Markazi-tó megkerülésére, de az elsõ ep. után meglógok elõlük. Fázom, és úgy érzem, több erõ van bennem, jobban esik egy nagyobb tempó. A tó tulsó partján utolérek egy fiatal fiút, markazi, és a mátrai túrákról beszélgetünk. Ez elég nehezen megy, mert akkora a szél, hogy egyszerûen nem hallom, amit mellettem fél méterre mond. Annyit azért értek, hogy egy volt honvédségi terület szélén megyünk, ahol éles lõgyakorlatokat is folytattak, és a baráti hadsereg néhányszor lõtte a markazi vár még megmaradt romjait is... Õ itt nõtt fel, sokszor volt a várban is. Egy-kettõre fölérünk a nyeregbe, ahol az ellenõrzõpont tanyázik, majd kitérõt teszünk a várba. Ki nem hagyhatom, hiszen én még most járok itt elõször. Aztán társam elhúz, és én egyedül folytatom az utat a zöld rom jelzésen. Nemsokára megpillantom az elsõ Mária-képesfát, mellette feltételes ellenörzõpont vár. Tovább a zöldön a Mátra-gerincére. A Markazi-kapuhoz érve csodálatos kilátás fogad. Az erdõ szinte tobzódik az õszi színekben. Sátor és tábortûz próbálja elviselhetõvé tenni az ott tanyázó pontõrök hosszú szolgálatát.
A Mátrabérc útvonalán, csak visszafele hullámvasutazok. Nekem ez a szakasz tûnik a legnehezebbnek a Mátrabércen is: az Oroszlánvár - Markazi kapu szakasz, a Szár-heggyel, Cserepes-tetõvel. De a kilátás fantasztikusan szép, nem gyõzök betelni vele, meg-megállok körbenézni. Egyszercsak bója, és felülrõl egy hang: ide gyere! Kiderül, hogy már az Oroszlánváron vagyok, csak visszafele nem ismertem meg. Ettõl jókedvem lesz, a pontõr eligazít, hogy hol kell letérni a kékrõl: a Jagos után, ami a következõ pukli a kéken. Mostmár emlékszem, a Jagoson áll az a kis tornyos fatemplomra emlékeztetõ ház, ahol a kerítés mellett jön föl a kék. Itt egy éles derékszögû kanyarban ágazik ki a kék pötty a Csurgó-forrás fele. A térképemen még nem szerepel ez a jelzés. A forrásnál újabb Mária-képesfa, ellenörzõ- és etetõpont. Kisebb társaságot érek utol itt, Nomádék csapatát. Nagyra nyitom a fülem és hallgatózom, hogy milyen terveket fontolgatnak Nád Bélával az elkövetkezendõ évekre...
Innen sokáig együtt haladok a csapattal, le az Úsztatóig, majd vissza a sárga jelzés hosszú kapaszkodóján. Találkozom Wolfkeryvel és Álmossal, le-leszakadozunk Nomádtól, aki ugyancsak jó tempóban veszi az emelkedõket, és egy szál ingben megy, annyira kellemes az idõ. Hiába, vissza kell szerezni az elvesztett szintet, át kell mászni megint a Mátra gerincén. De jól haladunk, a nap is kisüt idõnként, és még csak kora délután van, mire elérjük a recski kõbányában az emlékhelyet. Meglepõen sok autó és ember fogad, nem is gondoltam volna, hogy ennyien látogatnak ki ide. A ponton érdekes vita alakul ki, hiába, a pontõrök és a túrázók sem mentesek a politikai véleményektõl. Aztán nyomulunk tovább az Ilona-völgy felé. A Szent István csevicénél van a következõ ellenörzõpont. Csak megismételni tudom a DJ Rushboy beszámolójában leírtakat: ilyen finom sülthagymás zsíros kenyeret és forró boros teát még soha nem ettem-ittam! Köszönet érte! Energiával feltöltekezve folytatjuk utunkat Parádóhuta felé. Itt én Wolfkeryvel és Álmossal betérek egy sörre meg egy kávéra (mármint ez az én menüm volt), Nomádék pedig elhúznak, utol sem érjük õket a célig. De ennyit úgy érzem, megérdemel a fáradt vándor...
Hármasban megyünk tovább, és ez így is marad egészen a célig. A sárga jelzés hosszan kígyózik a völgyeket kerülgetve. Csodálatos az erdõ! A 24-es útra kiérve elbizonytalanodunk. Térkép elõ, valami nem stimmel. Kiderül, hogy a sárgát teljesen másfelé vezették, és nem a térképen látható helyen keresztezi az utat, hanem vagy 3 km-rel arrébb, a Túra kempingnél. Wolfkery telefonon beszél Nád Bélával, eligazítanak minket. Már szürkül, amikor a Széchenyi-hegyre érünk. Energiaitalt kapunk, akár a Szondin, ami jelent valamit... Parádsasvárra leérve kívülrõl megcsodáljuk a szépen rendbehozott Károlyi-kastélyt. Az autós büfé parkolójában némi keresgélés után megtaláljuk a piros csík indulását. "Királyi etap" - szerepel az itinerben... Hogy méltóan élvezhessük, elõvesszük a lámpákat, de még csak idõnként kell bekapcsolni. Sok-sok szint után Mátraházára érünk. A szél ismét feltámad, olyan az idõ, mint reggel volt, csak éppen szemerkélni kezd az esõ is hozzá. A Veronika-réten szerencsére védett helyen van az ellenõrzõpont. A pontõrök kimondhatatlanul kedvesek, mindent kínálnak, öntik a meleg teát és mindenkinek helybe hozzák. Aztán nekivágunk az utolsó meredekebb lejtõnek, a sípályán föl a Kékesig. Fönt zúgó szél és esõ fogad. Minden elnéptelenedve, így hát egy csúcsfotó után mi is megyünk tovább. Az idõjárás egyre vadabb, de mi robogunk a keskeny ösvényen, kerülgetjük a köveket és a kidõlt fákat. Csak a lámpám ne ázzon be! A Markazi-kapunál szegény pontõrök behúzódva a sátorba, így is jócskán fázhatnak. Sajnos a nyílt részeken már a talaj is kezd felázni és csúszik rendesen. Igyekszem lehetõleg az avarban és a fûben menni. Egy helyen elvétjük a zöldet, és vagy fél km-t megyünk tovább a szekérúton rossz irányba. Visszafordulunk, megkeressük az utolsó jelzést. Még szerencse, hiszen ebben az idõben semmihez nem lehet tájékozódni, legfeljebb a távoli fényekhez. Túlélõ túra - jár a fejemben. Hiába, a mai embernek is kellenek ilyen élmények... A hosszú, füves domboldalon már nincs jelzés sem, csak a kitaposott ösvényt lehet követni. De vannak leágazások, jelzés pedig sehol... Már látjuk az utcákat is, és valahol találomra lemegyünk.
Elérjük hát végre-valahára a falut, de a fõútra kiérve nem tudjuk: jobbra-e vagy balra? Megoszlanak a vélemények, az esõ zuhog, a szél dühöng. Valójában mindegy már, hogy mennyire esik, hiszen mindenem szétázott: a kabát alatt a pulóverem és pólóm, a nadrágom csurom víz, a cipõm belül is tocsog. Teremtett lélek sehol, akitõl megkérdezhetnénk, hogy merre van az iskola. Vagy tíz perc toporgás után sikerül leinteni egy kocsit, és útbaigazítást kapunk, hogy merre kell menni. Negyedóra múlva megpillantjuk az iskolát és három ázott-fázott figura besétál a célba. A jelvény különleges (tûzzománc?), a kolbászos paprikás krumpli isteni. De elõbb átöltözöm, mert vacogok a hidegtõl. Wolfkery egy üveg bort is kap (sorsoláson), amit persze rögtön felbont és megoszt velünk... DJ Rushboy vidáman beszélget Gudlukinggal, mintha egész nap meccset nézett volna... Sorra érkeznek az ázott túrázók, mindegyikük megkönnyebbült mosollyal. Éjfélkor fáradtan átvonulunk a tornaterembe, ilyen állapotban nem merek vezetni. Hideg van ott is, de a hálózsákban elvackolódom, és a nem könnyû, de csodálatos túra élményével álomba merülök.
Köszönet a rendezõknek, akik a tõlük már megszokott magas színvonalon szervezték meg a túrát. Nemcsak a gyönyörû Mátra, hanem az ellátás, a pontõrök kedvessége is emlékezetessé teszi ezt a napot. Köszönöm Wolfkerynek és Álmosnak a társaságot. Remélem, jövõre is ott lehetek.
|
