LOKOMOTÍV 424 42 km-es túra 2007.10.06.
07:51. A vicinális bedöcög Szokolyára. A túrázók leszállásukkal háromnegyedig kiürítik a vonatot. Némi sorállás után 08:10-kor végre sikerül nekivágni. A friss, párás levegõt jól esik beszívni. Némi talpfákon való szökellés után betérünk az erdõbe és ellenkezõ irányban rugdaljuk az avart egy nemigen járt, csak szalagokkal jelölt ösvényen. Kb. 25 m-enként kidõlt fák 45 fokban az úton. A szabályszerûségbõl már-már gonosz manók csínytevésére gyanakszom. Már majdnem kezdem unni a levelek alatti köveken való bukdácsolást, amikor kiérünk az országos kékre. Tapossuk a Kõ-hegy gerincét, majd süllyedünk és leérünk
Magyarkútra az 1. ellenõrzõ ponthoz. (4,3 km)
Itt élesen észak felé kanyarodik az út, még jó 1 km-t megyünk a kéken, amikor balról meglátjuk a kék keresztet és rátérünk. Kellemes erdei úton haladunk, átvágunk egy alacsony növényzetû részen, friss, harmatos gyepszõnyegen suhanunk, a nap ragyogóan süt; most még szép az élet.
Visszatérünk a kék sávra és elérjük Nógrádot, az Újtelep flaszterjérõl meglátjuk a várat az õ saját dombján. Kisvártatva elérjük a
Csurgó forrást, ahol a 2. ellenõrzõ pont van. (11,96 km)
Vízvétel, sportszelet a zsebbe, szendó a kézbe, irány tovább a kék és zöld sávon. Nyugodtan lehet enni menet közben is, jó hosszon erdõ nélkül megyünk. Az erdõbe érve is még sokat kell várni arra, hogy egyedül maradjon a kék sáv. Itt már igencsak érezhetõ, hogy felfelé megyünk. Sokára érjük el a Cseresnyés patak völgyét, amit aztán keresztezünk is. Itt már vége a jó életnek, erõsen kaptatunk fölfelé, amíg élesen balra fordulva el nem fog a hökkenet. Na nem baj; »föl föl ti rabjai a földnek« útközben kegyeletteljes pillantásokat vetünk azok tetemére, akiknek a szíve a meredek emelkedõn robbant ki a mellkasukból. Én csak egy keresztút által biztosított platón állok meg, bekötök egy energiaitalt a véráramomba, szájpadlásomra ragasztom a Csurgó forrásnál kapott sportszelet egy falatját, hátizsák föl, gyerünk tovább mert Saj-kútig még hátra van az iménti emelkedõ testvére. Az Õzikelak után megkezdõdik egy véget érni nem akaró fölfelé menetelés. Többször hisszük, hogy vége a meredeknek mire elérjük a rétet, ahol Foltán-kereszt (21,29 km) van. Itt már korra, nemre való tekintet nélkül hevernek a csúcstámadók és a hátizsákok a fûben. Nem engedélyezek magamnak pihenõt, egy asztalnál szendvicset, üdítõt veszek elõ, tovább a kéken nekivágok a Háromhárs gerincének, fölérve rövid plató ad szusszanásnyi luftot mielõtt nekivágódnék a Foltán-vágásnak, mely felhúz a
Csóványosig, a 3. ellenõrzõ pontig. (23,78 km)
Pecsételtetés után muszáj leülnöm, mert zoknit csak ülve tudok cserélni, azt is csak nyögve. A kilátó tyúklétráján sok kappan lóg, ezért Uram bocsá' (jó hivatkozási szám), de ezt most kihagyom. Különben is ólomszürke felhõ terpeszkedik a torony fölött, a veríték kezd rámhûlni, elindulok lefelé. Elõttem lassan mennek, de nem is bánom, mert eléggé térd-gyilkos a lejtõ. Egy kiszélesedõ helyen mégis elõzök. Az út jobbra fordul, le a semmibe. Egy sziklán falatozó figura megkérdi, hogy fáj e a térdem, biztos meghallotta nem egészen szalonképes fohászomat a lejtõvel kapcsolatban. Leérve nincs sokáig nyugalom; egy fakereszt mellõzése után emberi hangyákat látok mászni egy hatalmas domboldalon. Már-már megsajnálom õket, amikor rádöbbenek, hogy nekem is ez a sorsom. Ahova tartunk az nem más, mint a Nagy-Hideg-hegy (26,91 km). A turistaháznál még tudok mosolyogni azon, hogy a kék sáv jelzés a büfé ajtajától 20 cm-re van felfestve. A többiekkel ellentétben én nem engedek meg afféle léhaságot, hogy bemenjek (ennek majd a vége felé látom a hasznát). Végre egy fát is találok, amire ráfestették a kék turistajelzést. Kezdetét veszi a meredek, guruló köves, lefelé vezetõ út. Kb. 6 km-es szakaszon kell fékezve lavírozni. Koncentráltan kell figyelni, hogy hova lépsz ez még agyilag is kimerítõ. Többször azt gondolom, hogy lassan a poklot is elérem, annyit megyek lefelé. Hihetetlen, de fölfele is ennyit kellett jönni. Jó jel, hogy a fák közül elõtûnnek egy település házai, már nem sokat kell lefelé menni. Késõbb egy kis átfolyást átlépve egy réten fiatalokat látok egy erdei asztal körül; õk a
4. ellenõrzõpont a Kisinóci th. (32,58 km) közelében.
Üdítõ és szendvics a kézbe, visszalépek az átfolyáson és a zöld sávon a Királyrét felé veszem az utam. 10 km van még elõttem és 1 óra 50 percem, hogy a 16:52-es vonatot elérjem. A következõ csak két óra húsz perc múlva jönne.
Megkezdõdik a versenyfutás az idõvel, gyakran pillantok az órámra esélyeimet latolgatva. Mikor elérem a Királyrétet (36,78 km) néhányan már a büfé elõtt ülnek kólát iszogatva.
Az elején elhúzott zöldnyakkendõs fiúk is ott hevernek a fal tövében. Akaraterõmet megacélozva megkeresem a piros sávot Szokolya felé. A flaszteron kerülgetem az 50 m-re levõ parkolóból felfelé slattyogó embereket.
Végre betér a piros az erdõbe. Sziklába vájt ösvényen kell fölfele menni, ez most már enyhén szólva a púpomnak sem kell. Kiérek egy szélesebb, vízszintesebb útra. Lassan kocogva megy el mellettem egy hölgy-sporttárs, õ is a vonat miatt siet. Neki durálom magam, én is futólépésbe megyek át az enyhén lejtõs és vízszintes szakaszokon. Bár utol nem érem, de az egyenesben még látom. Balra mutat, egy teljesen észrevehetetlen nyiladéknál kell elfordulni. Idáig a piros sáv mellett néhol még szalag is volt, a kritikus helyen valahogy elszállhatott. Némi kanyargás után elérem a Hegypó-árkot, itt vezet tovább a piros sáv és a szalagozás. Egy ér többször keresztezi az utat, néha benne kell lépkedni a köveken. Mikor egy elhagyottnak látszó épületet látok meg feltámad bennem a remény, joggal, mert nemsokára meglátom a szokolyai állomást. Egy nagyon kedves szervezõ látja, hogy a nyelvem a köldökömig ér és már messzirõl kérdi: "Szintén a vonathoz?". 16:42-kor kerül az utolsó pecsét a papíromra, átadják az igényes megjelenésû emléklapot és kitûzõt. Még hagymát dobok egy zsíros kenyérre, tripla adag ücsit iszom, amikor becsattog a vonat az állomásra. Még egy kis szaporázás és felmászunk a vonatra. Szimpla vágány van, így az ellenvonatot meg kell várni, jó 10 percet késik, viszont Vácon szinte semmit sem kell várni, a zónázó máris érkezik, tûz haza.
Ottorino
|
