VIA DOLOROSA 75 2007.10.22
„ A turáni haditaktika a testi-lelki erények és ügyességek egész sorozatát tételezte fel az ezt gyakorló harcosoknál. ( Turáni harcosok (nomád katonák): õsmagyarok, türkök, avarok, szkíthák, hunok stb.) Az általános katonai erények mellett, mint a halált-megvetõ bátorság és a fegyelem megtartása, a turáni harcosnak rendkívüli éberségre, alkalmazkodó képességre, leleményességre és mozgékonysága volt szüksége, hogy a harcközben a sajátos taktikai követelményeknek meg tudjon felelni. Egyformán kellett tûrnie a hideget és meleget, az éhséget és szomjúságot; lovával együtt gyorsan át kellett tudni kelnie a magas hegyeken és széles folyamokon. Amily gyors volt a mozgásuk, épp oly kitûnõnek kellett lennie tájékozódó képességüknek is.”
(Darkó Jenõ: Az õsmagyar hadmûvészet fejlõdése… 1938)
(Magyarázat: a "turáni népek" fõleg a XX.sz. elsõ felében divatos, idõnként még ma is használt, nem teljesen egzakt történelmi kategória.)
ELÕZMÉNYEK:
Két hatvanas után egy hetvenötös, a legnagyobb táv lenne amit életemben valaha egyvégtében gyalogosan megtettem, mint ahogy az volt 2 héttel ezelõtt a Gödöllõ 60-as is. Akkor még nem gondoltam, hogy ilyen sûrûn emelgetem majd a tétet.
Most viszont egyelõre lumbágó gyötört, amit, ahogy az egyik ponton a túra során is elmeséltem, a szállítómmal árupakolás közbeni versengés okozott, 4 láda, 8 láda, majd (ön)kiütéses gyõzelem lumbágóval. Olyan erõsek voltak a tünetek, hogy a lábamat is alig bírtam megmosni. Ez mégsem akadályozott meg abban, hogy szombat este (munka után) meg ne látogassam a „markazi hegyeket”. Tekintettel arra, hogy még soha életemben sötétben nem túráztam, s feltételeztem, hogy a túra során nagyjából ezen a ponton kényszerülök a villanyt felkapcsolni, úgy terveztem, hogy még világosban felmászok a Markazi-kapuig, s onnan, fõpróbát tartva, tök sötétben jövök vissza. Mivel fejlámpát még nem sikerült beszereznem (az egri hegymászóboltban (nonsense!!!) nem volt), egy kis kézilámpát véltem reálisnak magammal cipelni. Jól is ment minden, bár nagyon furcsa volt egyedül a sötétben, amíg az erdei aszfaltútra nem értem. Az út környékén ugyanis olyan nyüzsgés fogadott a sötétségben, hogy rögvest megszûnt a magányérzetem. Egyik kocsi a másik után érkezett fentrõl, valami rejtélyes helyrõl. Most megint újabb kocsi közeledett. Mivel lassított „rendõri” kézmozgással jeleztem, haladjon tovább, de megállt. 2 vadász ült benne (nem hosszú méla lesben, bár elég mélán néztek rám). Szóltam, hogy menjenek tovább, én csak túrázó vagyok, de nem tágítottak. Közölték velem, hogy a környék több pontján vadászat folyik, s hogy életveszélyben vagyok. Mint kiderült a távolban villanó lámpám fényét, a gépkocsijuk fényszórójának fényében megvillanó szarvas ivari foltjának nézték. Rövid kölcsönös gyõzködés után beszálltam a kocsijukba. Alig haladtunk pár száz métert lefelé, újabb két gyalogos vadászba botlottunk. Elmondták, hogy feljebb több ponton hallottak lövöldözést, s errõl már õk sem tudták ki mire (kire?) lõtt. A hétfõi túráról egyenesen semmit sem tudtak, bár az egyik valamiféle fõvadász volt. A „fõvadász”állítása szerint a hétvégén még két bikát ki akar lõni. Ennek fele sem tréfa, nem szeretnék ily módon „aranyérmes” lenni, felhívtam a rendezõséget. Tájékoztattak arról, hogy minden hivatalos figyelmeztetés megtörtént, de még egyszer megerõsítik azt. Szerencsére a túra során azután egyetlen vadászt sem láttam.
(A turáni harcos)
Vasárnap sikerült egy biztos pontot találnom az ülõgarnitúra fekvõ részén, ahol nem éreztem a derékfájásomat, s befészkeltem magam, s tecchalottként töltöttem a az egész napot. Minden rosszban van valami jó, így röghöz kötötten, kiolvastam két könyvet.
Bár hivatásomhoz semmi köze, hobbiból szívesen olvasok történelmi tárgyú könyveket. Az egyikbõl való a fenti idézet. Nem szerénytelenség amit most fogok mondani, hiszen túratársaim elismerésérõl, tiszteletérõl van szó. Annál is inkább, mivel én csak az idén csöppentem bele váratlanul, ebbe a csodálatos világba, és nagyszerû társaságba. Visszatérve a turáni harcosokról szóló idézetre, olvasás közben megdöbbentõ gondolatra jutottam. Túratársaim a turáni harcosok méltó utódjai, hagyományuknak tovább folytatói. Az európai népeken kívül, a felsorolt népek genetikai anyaga alkotja a ma élõ magyarok génkészletét. Milyen erényei vannak egy jó teljesítménytúrázónak: tûrnie kell a hideget, meleget, tûrnie az éhséget, szomjúságot, át kell kelnie akadályokon, magas hegyeken, jól kell tudni tájékozódnia, alkalmazkodóképesség, bátorság, leleményesség, szintén nem fölösleges erények.
Az õsi hagyományok továbbéltetése is ez a sport. Mégis különb, mert az ellenséget nem, csak önmagunkat kell legyõzni. Ez a sport magán a békén, a szabadságon, a természet szeretetén, a lékek és a test kiegyensúlyozottságán alapszik, mindazokon, amiért lényegében élni érdemes.
Végiggondolva ezeket, a meteorológiai jelentések egész heti rémisztgetései jelentéktelen tényezõvé szelídültek, s már biztos voltam magamban, nekivágok a 75-nek.
A TÚRA
Az út Markazra eseménymentes volt, ha csak azt nem számítjuk annak, hogy útközben megálltam a reggeli italok fölöslegétõl megszabadulni, kinyitottam a kocsi ajtaját, a jeges metszõ szél rögtön vissza is üldözött. Kicsit „bepánikoltam” a túrával kapcsolatban, de tudtam, nincs rossz idõ, csak nem megfelelõ öltözék. Eszembe jutott egy nyári reggel a Vértes 50 felé közeledve, amikor sokkal hidegebb szél fújt, s megnyugodtam (a „turáni harcos” pedig szégyenkezett lelkemben).
Elsõnek érkeztem. A „startbíróval” közösen ébredeztünk egy kicsit, aki felidézte emlékképeim közül a nevezési lap intézményét. Lassan kezdtünk gyülekezni. Egy túratárssal indultam útnak. Amíg rendes ember (a horgászokat kivéve) ilyenkor alszik, mi remek sétát tettünk a tó körül. Egy darabig együtt haladtunk egy harmadik túratárssal, aki késõbb lemaradt, s csak a célban láttam viszont. A Markazi vár elérése sem jelentett problémát, a vár õsi szerviz útjának szelíd szerpentinjén haladva. Közben sokat beszélgettünk. Túratársam elmondta, hogy egy-két nappal ezelõtt kerékpározott 120km-t egyhuzamban. Továbbá megtudtam, hogy egy túra 1 km-re esõ üzemelési költsége (cipõkopás stb.) jóval meghaladja a személygépkocsiét. Erre még nem gondoltam, de egyelõre képtelen voltam utánaszámolni. A Markazi-kapu után elváltam tõle némileg gyorsítottam az ütemet. Jó hangulatban vonatoztam tovább az ismerõs terepen.
Az Oroszlán-vár metszõ szelei után, hamarosan a Csurgó-forráshoz érkeztem, ahol bõséges ellátmány és információ várt. Többek között megtudtam, hogy jövõre már 115km-nek is örvendhetünk. Közben mobiltelefonon jelentették, hogy elkészült a paprikás krumpli, ezért jónak láttam sietni. Következett az Úsztató erdészház, ahonnan a pontõröket eltanácsolták, így feljebb vártak rám. Az igazolás folyamatában nagy segítséget nyújtott két kisgyermek, akiktõl „sünit kaptam a lapomra” és szõlõcukrot a számba. Messzirõl is halottam még a gyerekek kedves búcsúszavait, amik sokáig ott csengtek a fülemben, annál is inkább, mert a Munkatáborig végképp nem halottam többé emberi szót. Sõt két megtévedt ganajtúróbogáron kívül, akik meggémberedve reszkettek az avarban, egy teremtett lélekkel sem találkoztam. A sárga jelzésen felérve, közben egy kerítésmászást is beiktatva, annál gyönyörûbb természeti kép a Mátra egyik keleti kráterét karéjosan övezõ, színpompás erdõségek látványa fogadott. A verõ napsütésben lélegzet elállva szívtam magamba a látványt. Szemben karnyújtásra pedig a Bükk vonulatai terpeszkedtek, ahol múlt héten túráztam.
A Munkatábor bejárata felé közeledve sûrû gépjármû forgalom fogadatott. A pontõr éppen a sorompó mellett „ütött tanyát”, s ott jártam idején is, sokan akartak nála jegyet venni, amit minden alkalommal kedvesen elhárított, továbbirányítva az embereket a valódi jegypénztár felé. (Nagyot lehetett volna kasszírozni:)). Itt akaratlanul tudtam meg, hogy egyik társunk cukorbetegen vállalta a 40-es túrát. Minden elismerésem az Övé, nagyszerû sporttárs. Továbbindultam egy új jelzésen, a piros kereszten, ami egyenesen az Ilona-völgy felé vezetett. Szent István Csevicénél a pontõrök között élénk vita folyt arról, hogy a citromos-teás kávénak milyen íze lehet, de én megnyugtattam õket, hogy az angolok ezt már biztos feltalálták, hiszen mindent összekevernek mindennel, fogyasszák nyugodtan. Itt végképp búcsút intettem a 40-eseknek, egy ismeretlen (kevésbé megközelíthetõ túratárs) volt az utolsó túratárs akit Markazig láttam, õ jobbra fordult, én pedig elindultam balra a piros kereszten, hogy még a megmaradt 31km-t gyorsan legyûrjem (vagy az engem). A sûrû erdõbõl kiérve egy láncfûrészes termett elõttem. Lehet, hogy Õ a „parádóhutai láncfûrészes”, még sincs semmi okom a félelemre, hiszen a mai gázárak és az Oroszoktól való energiafüggés miatt, egyre jobb befektetés lesz egy magyar családnak a láncfûrész, sõt valamelyik nap, a családjáért az erdõõrökkel folytatott ádáz csatában, hõsként vérzett el „korunk nemzeti hõse”a fa tolvaj.
Végre itt a Széchenyi-hegy. Innen már sima az út. Csak fel kell menni a Kékes-tetõre, a másik oldalon lecsorogni és már is otthon vagyok az iskolában.
A kapott energiaital valóban „szárnyakat adott” és felrobogtam a gallyai elágazásig, ahonnan még „2 balatonszeletnyire” volt a Veronika-rét. Itt fogadott a legvidámabb csapat. A bográcsban pacal fõtt, s elláttak minden földi jóval. Már csak a sípálya volt hátra, és „megcsináltam”. Visszaemlékeztem rá, amikor legutóbb itt jártam, családi kirándulás keretében, néhány éves gyermekeimet próbáltam Mátraházáról a Kékes-tetõre felterelgetni, de leginkább a nyakamban felvinni. Az emlékektõl és az ellátástól erõre kapva könnyedén feljutottam. Fent a csúcson, ha nem is a világ, de Magyarország tetején uralkodó jeges szelek fogadtak, s legalább olyan büszkeség fogott el, mint a Mount Everest meghódítóit, s mint azok, akiknek életükbe kerülhet, ha túl sokat idõznek a csúcson, azonnal lefelé indultam. Közben sötétedni kezdett, de a Markazi-kapuig nem akartam lámpát gyújtani. Itt még mindig az a két kedves pontõr fagyoskodott, akikkel reggel találkoztam. Õk csak 23:45 után indulnak le a hegyrõl. Tisztelet és hála a kitartásukért.
Végre a mûúton voltam, egy biztos köldökzsinór Markazig, kár elhagyni. Mégis, ha éjszakai túra, akkor legyen „kövér”, bementem az ismeretlen zöld jelzésen a sûrûbe. Sok-sok botladozás után, amikor Markaz pislákoló fényei csigalassúsággal látszódtak csak közeledni, s a végén a nyílt mezõn haladva már-már nem tudtam, hogy a helyes úton tévelygek e, csodák-csodája tõlem egy-két száz méterre feltûnt a markazi templom.
Az iskolába belépve a rendezõségen kívül, az elsõ helyezett futó srác fogadott, aki már a kupát is megkapta. A 2. helyezésre én voltam ugyan a várományos, de „bonyolult matematikai számításokra” volt szükség, hogy megtudjuk, meddig kell még várni a bizonyosságig.Végül megkaptam.
A paprikás krumpli, amirõl már a Markazi-kaputól kezdve folyamatosan álmodoztam bõséges és pazar volt. Még most is itt érzem az elsõ falatok zamatát a képzeteimben, ahogy a finom illat gõzölög felém, s puha kenyérrel, cékla-salátával tálalva nekilátok a pompás menünek.
Ilyenkor érezheti meg az ember, milyen is az, valójában megéhezni, amikor az ételek zamata a mindennapok bõségében már elhalványult érzék után, újra az eredeti nagyszerûségében érezhetõ.
Közben befutott a harmadik túratárs, különös, de megnyerõ személyisége, rögtön magára vonzotta a társaság figyelmét. A 3. helyezettnek járó kupára volt várományos, s a türelmi idõt kivárva, valóban ünnepélyesen az övé is lett.
Közben újabb túrázók futottak be. 2 „kiskatona” akik 75-rõl 40-re váltottak. Elszámolták magukat.
Újabb csapat, köztük szinte már állandó túratársam, akik már erõsen megázva érkezetek, közben irtózatosan el kezdett szakadni az esõ.
Egy kis beszélgetés után a rendezõség kiváló, áldozatos munkáját megköszönve távozni készültünk.
Azokra gondoltam, akik még mindig kint vannak a terepen, a sötét éjszakában, az esõben, viharos szélben, éhesen botladozva valamelyik jelzésen, s mint a turáni harcosok méltó utódjai küzdik át magukat szenvedélyesen és rendíthetetlenül minden akadályon.
2007.10.23
|
