Lokomotív 424 – 42
Egy kis zakatolás a Börzsöny hegyei között.
Mintha már a megszokott forgatókönyv játszódna le reggel. Nehezen kelek, nem akarok menni, aztán valahogy mégis elindulok. Hála a ………….. BKV-nak sikerült majdnem lekésnem az utolsó vonatot, amivel még 10-ig elérek a célba. Szerencsétlen társaság, még a hajnali, óránkét 3* közlekedõ járatainak a menetidejét sem képes betartani. De nézzük a dolgok pozitív oldalát, megvolt a bemelegítés. Sprint a busztól a metróig, majd egy gyors felszaladás a mozgólépcsõn, végül a villamostól futás a vonatig. De szerencsére sikerült idõben kiérni. A szokottnál is jóval nagyobb a tömeg a Nyugatiban. A vonatra már felszállni is alig lehet indulás elõtt pár perccel. Nagy nehezen azért felpaszírozom magam. Egy kellemesnek nem nevezhetõ álló út után megérkezünk Vácra, ahol el kéne valamivel ütni a rendelkezésre álló jó fél órát. Végre a piros csodamasina útjára indul, és hamarosan Szokolyánál le is szállunk.
Már nem sokan, talán másod, vagy harmadmagammal. Ugyan is már 9 elmúlt. Nevezéskor feltûnik egy régi ismerõs a rajtnál, de kiderül õ most csak pontõrködni fog. Egy rövid szóváltás után 9:30 körül elindulok. Így is van már fél óra hátrányom, de azért bíztam magamban, hogy jóval 10 alatt végigmegyek. A reggel még kicsit nyirkos, ködös. Be is ázik a cipõm ahol le kell térni a vasúti sínekrõl. A Börzsöny igazán szép arcát mutatja. Már tényleg igazi börzsönyben pompázik. Ugyan is a börzsöny az állítólag egy színt jelent. Innen kapta a hegy a nevét. A völgyekben megülõ pára kicsit sejtelmessé teszi a tájat, bánom is, hogy nem hoztam magammal fényképezõgépet. Az elsõ szalagos rész egy annyira nem kellemes terepen kalauzol. Kicsit lejt oldalra, csúszik és emelkedik is. De hamarosan becsatlakozunk a kékbe, ahol most épp az ellenkezõ irányba megyünk mint a Beac Maxin. Néha lefelé meg – meg csúszok az avaron, de egyben leérek, és a patakon is szerencsésen átjutok. Elsõ pecsét birtokában egy kellemes, széles, jól járható úton haladok tovább. Az erdõ nagyon szép, végig az volt, már nagyon látszanak az õsz jelei. A kék +-on elkolbászolt túrázóknak mutatom a helyes irányt, pedig még egyszer sem jártam erre, de szerencsém lett, mert eltaláltam. Egy gyors leereszkedés után keresztezzük a vasutat. Már át lehet kelni az épülõ hídon is, nem úgy mint pár hete. Egy nagyon szép rét után egy kisebb emelkedõ, és hamarosan feltûnnek Nógrád házai. A Csóványos is megmutatja magát a távolban. Nagyon szép, mint mindig, csak ne kéne rá felmászni. A Csurgó - forrásnál tartok egy rövidebb pihenõt, kabát le, csoki be, pecsét bepecsételve. Innen egy szinte agyonjárt úton megyek fel a Csóványosig. Nyár óta már legalább 3* teszem meg ezt a távot. A nógrádi szántókról visszatekintve, még mielõtt belépne az ember az erdõbe, csodás látvány tárul elénk a várral együtt. Majd megkezdõdik a nem rövid, monoton emelkedõ, fel egészen a Csóványosig. Útközben meglepõen sok túrázóval találkozom. Nagyon sokan jönnek lefelé is, és felfelé is haladnak szép számmal. Pihenõt nem tervezek, szeretnék egyhuzamban feljutni a csúcsra. Szerencsére sikerül, bár néha azért érzem a lábam rendesen. Egész kellemes fent a levegõ, egy pólóban is el lehet lenni. De valami irdatlan az embertömeg. Így nem is idõzöm itt sokat. Váltok a pontõrrel pár szót, majd megyek tovább a következõ pecsét birtokában. Ez a szakasz a Nagy – Hideg hegyig nem volt semmi. Rengeteg ember, és némelyik inkább hasonlít állatra mint emberre. Bár nem szeretném megbántani az állatokat, szóval nem tudom, mit mondjak. Én nagyon nem értem az ilyet. No mindegy. Szerencsére azért sok nincs belõle, és nemsokára feltûnik a turistaház. Persze elõtte még egy szép emelkedõ kivesz belõlem rendesen. Szintúgy rengeteg ember. Gyorsan beszaladok kérek egy pecsétet, és rányomom a lapra. Igaz nem kell, de legalább így biztos, hogy jártam itt. Beacon már megtapasztaltuk, hogy mennyien elmentek alatta. Egy – két ismerõs arc feltûnik, váltunk pár szót, majd indulok tovább. Következik számomra talán a túra legrosszabb szakasza. Egy jó 6 km lefelé. Térdem fáj, cipõ kicsit nyomja a lábam. Nagyon nem szeretek lefelé menni. Azért egyszer csak vége ennek a borzalmas résznek és a Kisinóci ellenõrzõ pontnál megpihenek egy kicsit. Pecsét beüt. Itt találkozom régi ismerõsömmel, aki pontõrködik. Egy jó 20 perces pihenõ után folytatom utamat, olyan infók birtokába jutva, hogy a célban van sör. Az anyját, bele kell húzni, hogy még maradjon. Már csak egy 10-es van hátra. Királyrétig kicsit nyugisabb tempóban haladok. Ahogy közeledek, úgy nõ az embertömeg. Lényegében csak átrobogok rajta, nem akarok megállni. Egy nem oly kellemes emelkedõ után elõveszem az itinert, és meglesem, mikor indul a vonat. Nem jó, van még egy 6 km, és szûk 1 óra az indulásig. Nem akarok sietni, de kell. Következõ vonatig várni kéne még jó 2 és fél órát a célban. Úgyhogy szaporázom lépteimet. Elején még fel –fel adom magamban, úgy érzem nem fog menni. Aztán valahogy mégis csak erõre kapok, és meg - meg futom elég rendesen ezt a lényegében lefelé vezetõ szakaszt. Sietek rendesen, az utat sem figyelem annyira, csak a szalagokat meg a kósza piros jelzéseket. Egyszer sikerül jól össze is sároznom magam. Aztán meg is lepõdöm mikor beérek Szokolyára. Az utolsó 6 km-t sikerült egy 40 perc alatt legyûrni. 16:20, bent a célban. Azért ilyen idõre nem számítottam, de jó érzés volt. Majd holnap a Vasas Maratonon kiderül mennyire hajszoltam túl magam.
Egy nagyon kis kellemes túra volt így az õszben. A táj nagyon szép, végre már nem egyszínû zöld. A célban a sör nagyon jól esett, megérte sietni, mert már csak 3 dobozzal volt. És az ára is igen csak kedvezõ. Köszönet a jó kis túráért a rendezõknek!
|
