Helyipar30
Egész héten esõs idõ volt. Készültem a Helyiipar50-es túrára, de a pénteki nagy esõ után úgy gondoltam tengelyig sár lesz mindenütt. Szombat délutánra programom is akadt. Ezek után úgy döntöttem ezen a hétvégén nem indulok. A végén mégiscsak megszállt az ismerõs remegés a gyomrom táján, a mehetnék. Kompromisszumként a 30-as túrát terveztem. Korán reggel, ahogy nyugat felõl a Bükk felé autóztam, a felkelõ nap fénye lassan derengeni kezdett a hegyvonulat mögött, s bizarr módon rajzolta ki a még sötét hegység sziluettjét. Továbbhaladva a „nagy-visnyói” völgybe beült furcsa szerkezetû, filamentumos, sûrû, hosszan elnyúló ködöt fedeztem fel bal kéz felõl, majd behatolva, eltûnt a Bükk-hegység, eltûnt az egész világ. Ahogy kiértem a ködbõl, hirtelen reggel lett, jobb kéz felõl megpillantottam a Dédesek csúcsait, finom nõi keblekként sütkérezve a reggeli verõfényben. Mályinka felõl érkeztem Garadnára, s pont 7 órakor indultam. A zöm valószínûleg még késõbb kelhetett, mert túratársat, alig láttam.Kissé fagyoskodva indultam Szentlélek felé, 2 túrázót elõzve meg. Kellemes meglepetésként ért viszont, hogy szinte alig volt sár, a túra útvonala így legtöbb helyen futhatónak bizonyult. A piroson egy gyönyörû erdõben, köves úton botladozva haladtam Bán-kút felé, amit - nem ismervén az útvonalat - kissé türelmetlenül vártam. Már-már azt hittem, hogy eltévedtem, mert senkit nem értem utol, pedig „rendesen” mentem, mígnem Bánkúton 5 túrázót hagytam el. Egy hármas csoportnak birka módjára nyomába is szegõdtem, mígnem közölték velem, hogy csupán „piknikezõ-helyet” keresnek. Sikerült felfedeznem közöttük egy ismerõs túrázót is, aki kedvesen útbaigazított. Sínen voltam, s a túra során már nem is nagyon siklottam ki. Megfigyeltem, ha egyedül vagyok jobban tájékozódom, társaságba kerülve kissé elbutulok, megyek a többiek után. A túra további részén, ilyen gondjaim már nem voltak, mert a pontõrökön kívül egy teremtett (teljesítménytúrázó) lélekkel nem találkoztam többé. Másokkal, s a természet csodálatos képeivel annál inkább. Három-kõ elõtt pompásan virító bíborvörös virágú Vastövû imolákat (Centaurea scabiosa) (saját meghatározás) láttam. Három-kõn bejelentettem, hogy én már egy 30-as vagyok (ahogy reggel az egyik rajtindító megjegyezte), a pontõr 30-as rajtszámra gondolt a 45-ösök közül. Amikor aztán élénken magyaráztam neki, mire gondolok, eszembe jutott a klasszikus vicc, a Mennyi? Harminc Mi harminc? Hát mi mennyi? formában, s jót vidultam rajta. Továbbá így egy kis puskázásra is lehetõségem nyílt, amibõl megállapítottam, hogy talán három ötvenes túratárs lehet még elõttem, de az is lehet, hogy tévedtem. A kilátást megcsodálva robogtam le a zöldön, a zöld-zöld háromszög elágazásig még reménykedve,hogy társakba botlok, de ez nem következett be. Azután fájó szívvel „50-es lélekkel” búcsút intettem a zöld háromszögnek, s indultam tovább balra a zöld sávon. Mielõtt teljesen véletlenül rátaláltam a teljesítménytúrázók „mozgalmára”, évekig egyedül jártam a hegyeket, a természetet. Szeretem a jó társaságot, de legalább ugyanannyira szeretek egyedül lenni, egyedül kószálni a természetben, futni, gyalogolni, megfigyelni, meghatározni, fényképezgetni. Ilyenkor nem kell senkihez sem alkalmazkodni. Ha futni támad kedvem, futok, ha nézelõdni, akkor nézelõdök. Rendezem gondolataimat, kifésülöm az idegszálaimat. Ezért nem vonzottak a természetjáró szakosztályok, amelyekkel már korábban volt némi kapcsolatom, így leggyakrabban egyedül jártam a természetet, idõnként persze társaságban. Mégis úgy érzem, visszaemlékezve gyermekkorom elsõ nagy kirándulásaira, s késõbb az összes nagy túrára, mintha egész életemben erre készültem volna, hogy 2007-ben, 49 évesen végre rátaláljak, a rögtön szenvedélyemmé is váló teljesítménytúrázásra. A kis kitérõ után visszatérve, nem volt furcsa egyedül túráznom. Amint a Nagymezõre értem, az ott fogadó látvány pedig busásan kárpótolt a „rövidítésért”. Valamikor diákkoromban, talán egy osztálykirándulás keretében jártam már itt, de csak ködös emléknyomaim maradtak. Most a szeptember végi szikrázó napsütésben feloszlott a köd, s feltárult elõttem a Nagymezõ csodálatos természeti képe. A lassan õszülõ erdõk koszorújában elterpeszkedõ, hatalmas, nyílt fennsíki táj, csodálatos töbrökkel, dolinákkal, magányosan álló borókákkal szegélyezve, a ménes, az ostort hangosan pattogtató csikósokkal, telve minden élettel, meleggel, fénnyel, gyönyörûséggel. Itt lassítottam egy kicsit, mivel kiszámoltam, hogy fél órával nyitás elõtt érnék a Jávor-kúton üzemelõ 4.ep.-ra. Volt idõm teleszívni magam a természettel, s volt idõm elmélkedni is egy kicsit. Miért látjuk mindezt szépnek? Miért szép egy ló, miért szép egy sárguló fa, miért szép egy virág, miért szép egy szikla, miért szép egy boróka bokor, miért szép egy táj, miért szép egy óriási mezõ? Gondolom mindenkinek megvan erre a saját válasza. Én itt a Nagymezõn egyedül álmélkodva és merengve a következõt sütöttem ki: hiába élünk most a technikai civilizáció által teremtett mesterséges környezetben, ami persze ma már nélkülözhetetlen az emberhez méltó élethez, mégis megmaradt bennünk az a természeti lény is, aki valaha voltunk, aki összhangban élt a természettel, s mint a ma is létezõ õsi kultúrák embere, nem is tekinti magát a természettõl különállónak. Éppen ellenkezõleg az ember a természet szerves része, tartozéka, mint a fû, fa, bokor, szikla, virág, ló, folyó, ég, s mivel ezeknek szerves részei vagyunk, létezésünk függ tõle (ma is!!!!!!!), szépnek látjuk, mert szép,látványa eltölt nyugalommal, a tökéletesség érzésével, a szervetlen tájat kitöltõ nyüzsgõ élet csodálatával. Ha felnézünk a teli Holdra szépnek látjuk, mert õsidõk óta hat ránk és a természetre, sõt az egész Földi élet kialakulásában is nagy szerepe volt kísérõnk jelenlétének. De a Holdnak van egy másik arca is, gondoljunk az ûrhajósok holdsétáira. Kiben merült fel az, hogy szép a Hold. Soha az ûrhajósoktól sem halottam ilyet, s én mint a fotelbõl szemlélõ nézõ sem éreztem ilyet a közvetített képek láttán, mert nem szép a Hold,mert kietlen, élettelen, levegõtlen, lakhatatlan.
Ezen „bugyuta” elmélkedés után a szalagozásnak köszönhetõen „1 nappal” elõbb 10:55-re Jávorkútra értem. A pontõr már ott volt, s kedvesen bíztatott nem sok van már hátra. Remélem nem nézhettem ki túl rosszul, mert egyébként egyáltalán nem voltam fáradt. Némi útbaigazítás után továbbindultam, s kisebb lábpanaszokat leszámítva(egy új túracipõt próbáltam ki) a túra további része is simán ment. A nagyváros közelségét jelezve „civil „ gombázókkal, s idõnként gombákkal is találkoztam. Volt akinek láthatóan irtózatos erõfeszítésébe tellett, hogy felküzdje magát a Sebes-víz festõi völgyében, de hatalmas túlsúlyát látva tisztelet neki. Megcsodáltam a víz által kialakított iszappadokat, a vízbe dõlt bemohásodott több évszázados fát, a sziklákat, így ereszkedtem le lassan a Garadna völgyébe. A célban zsíros kenyér várt, ami szokás szerint most is mennyei mannának tûnt, hiszen az egész útvonalon, önszántamból, állóképességem javítása érdekében, nem ettem egy falatot sem, s nem ittam semmit. Talán a vége felé egy kicsit éreztem ezt a teljesítményemben, de a csökkenés nem volt jelentõs. 4:56 perc alatt értem be, amiben volt egy félórás bóklászás Nagymezõn. A zsíros kenyér mellé forró tea és meleg fogadtatás járt. Az ,hogy a nyelvemet leégettem csak a saját sietségemnek, mohóságomnak, s talán a „gyorsaságomnak” volt köszönhetõ. Sajnálom még, hogy nem kérdeztem meg (reggel nagy siettemben elfelejtettem) az egyik rajtindító hölgyet, aki az indításkor említette, hogy múlt héten járt Pétervásárán, milyen ügyben járt ott. Mindössze csak ennyi hiányérzetem maradt ezzel a túrával kapcsolatosan, egyébként minden szempontból megelégedve távoztam a helyszínrõl, sõt még a délutáni programom is tökéletesen sikerült.
Köszönök mindent a rendezõségnek, a tökéletes idõjárásnak, s utoljára,de nem utolsó sorban mindent köszönök a csodálatos természetnek.
2007.09.28
|
