Túrabeszámolók


túra éve: 2007
Téli MátraTúra éve: 20072007.01.27 22:09:11
Téli Mátra 42,
avagy: leesett a hó, irány a konyha!

Persze a címnek semmi értelme, csak gondoltam, valahogy jelzem, hogy minden elõzetes várakozás ellenére végül mégis hóesésben futottunk, valamit azt is, hogy baromi éhes vagyok. De ez utóbbi nem tartozik a tárgyhoz igazán, így hát inkább lássuzk a medvét, vagy ha azt nem is, mert még alszik, akkor a történetet. Ígérem, ma igyekszem Jókai és Mikszáth hagyományait egy óvatos vargabetûvel mellõzni, s megpróbálok magáról a futásról írni - de legalábbis arról, ahogyan én minderre emlékszem. Mert ugye például kit érdekel az, hogy hogy maradtam le alkalmi útitársaimtól egy épp arrafelé túrázó szõke lány kedvéért, aki pedig csak azt kérdezte, hogy merre van a "zöld"? És amikor a behavazott földre mutatva azt találtam válaszolni erre, hogy zöld majd csak tavasszal lesz, egyelõre a fehéren kell futni, követve a kék jelzést, olyan tüneményes mosollyal ajándékozott meg, hogy mindjárt begyulladtak a fékezõrakéták és meg kellett állnom egy picit beszélgetni. Nem bántam meg.

No ugye, hogy senkit nem érdekelnek az ilyenek! Hát akkor lássuk, mi történt!

OJ dokinál aludtam, már ha a négyórányi forgolódást, fázást annak tekintem, ugyanis sikerült úgy belegubancolódni a takaróba, hogy egy origamimûvész megirigyelte volna azt, amit a paplanból hajtogattam. Persze ismertem én egysíkú és unalmas origamimûvészeket, de hamar elegem lett belõlük. Folyton ugyanazt hajtogatták. ;-)

Öt óra nulla egykor már az Oktogonon voltunk a duplán biztosított ruhászsákjainkkal, s ott bepattantunk Vinca Jufimobiljába, ahol már ott ült Nyuszink és Yoyooka is... Így, ötösben indultunk el, az úton mindenképpen megbeszéltünk mindenféle közelgõ esküvõt, bulit és egyáltalán mindent, amikor is együtt lehet gyagyás kis csapatunk... A biztonság kedvéért, nehogy alább hagyjon a hangulat, gyorsan meghallgattuk még azt is az ótórádijón, hogy jajj, de jó, jajj de finom, lesz ugye hurka jazasztalon... A lelkesedés a tetõfokára hágott és csillogó szemeinkkel vakítottuk el a szembejövõket, mikor is Vinca hirtelen bejelentette: "gyerekek, esik a hó". No ekkor kezdtem aggódni. Újra. Ugyanis egy hete folyamatosan ezt csináltam.

A szakközépiskola aulájában volt a nevezés és a ruhatár, nameg a büfé, az öltözõ, a tömeg, minden. Én szokásom szerint ideges voltam - persze, hiszen sosem futottam még ilyent, plusz még most meghalásig terveztem a teljesítést, azon kívül a Mátrát sem ismertem egyáltalán és féltem az eltévedéstõl... De aztán semmi baj nem lett a rajttal, 7:05-kor elindultunk végre, 5...6 perccel a Terep Ultra kupa hivatalos rajtja után. Épp ezt szerettem volna elkerülni, mármint hogy késõbb induljunk, mint a többiek... S hogy fõképp miért is a magától értetõdõ 5 perc idõveszteségen kívül? Írom máris.

OJ-dokival elindultunk kényelmes iramban, úgymond bemelegítésként, ha már rajt elõtt nem tudtunk átmozgatni - s cirka két perc után megdöbbenve vettük észre, hogy sehol a futónép. Hát kérem: az elsõ kanyar után, a rajttól 200 méterre sikerült elkavarnunk és a lehetõ legrosszabb irányba menni, amit igazán azért nem értek, mert gyakorlatilag a tömegbõl váltunk ki és fordultunk rossz irányba. Röhögve csóváltuk a fejünket, jól kezdõdött már az egész.

És innentõl kicsit tömörebben...

Oj-t nagyjából 1 kilométerrel késõbb magára hagytam, úgy döntöttem, a bemelegítésnek immáron vége - Kolezoli mesélte, hogy edzésként 5 óra alatt lefutotta a távot, gondoltam, akkor talán helytálló lehet az én ötóra körüli tervem is, ehhez viszont menni kell, még ha a terepet nem is ismerem, szóval hát óvatosan. Bár ekkor még nem sejtettem, hogy amíg a randa emelkedõket bitumenen megszenvedem, addig a terepen a hegyekre vígan nyargalászok fel... Azt hittem, tavaly a T100-on csak megszállt valami...

-Lajosházáig sorra kezdtem utolérni az idõben elrajtolt társakat, kisebb csapatokban futottak, sokukkal beszélgettem is egy kicsit. Pirikének valamiért nagyon megörültem, de aztán Szaszáéknak is, végül Farkasnak is, aki Ursival futott fegyelmezetten, komótosan. Valahol Ala bácsival is összefutottam, beszélgettünk pár szót. Lajosházához még sokan értünk be egyszerre - 6,3 km; 35 perc.

-Innentõl emelkedni kezdett, ugyan eddig is, de itt már láthatóan, érezhetõen. A patakot párszor keresztezni kellett, nekem sikerült is úgy kereszteznem, hogy belevizesedett a gatyám is, ugyanis úgy beletoccsantam, hogy csak na. Cuppogva-szörcsögve nyomtam tovább, igazából szerintem ember nem volt, aki ott átugrott vizesedés nélkül, hiszen a pár kõ, ami kiállt a vízbõl, vastagon volt jéggel borítva, azon lehetetlenség volt megállni.

Mindemellett a vizesedést ruhán belül is kezdtem érezni, bár véletlenül épp teljesen jól öltöztem, se nem hidegen, se nem túl melegen, izzadni azért izzadtam, s bizony most sapkám is volt, meg sálam is, ez elõbbi a szemüvegemet is tartotta, utóbbitól meg hamar megszabadultam, azt már túlzásnak éreztem. És hát így meneteltem felfelé Mátraszentimre felé, néha elõzgetve - és a hegytetõn szembe találva magamat egy akkora hófúvásos hóviharos cidrivel, hogy azonnal sajnálni kezdtem az imént levetett, idõközben csontkeményre fagyott sálamat, amit az oldalamra kötöttem. Talán csak azért nem fáztam, mert ezidáig egy percre sem sétáltam bele, a Szentimrére vezetõ hú-de-nagy emelkedõt is megfutottam. Büszke is voltam magamra, s a ködnek, szélnek és hónak engedve eltettem a szemüvegemet, mondván, látok én, most már nem lesz baj - ezen lendülettel pedig azonnal el is indultam egy rossz ösvényen. Mondani sem kell: a szemüveg hamar visszakerült az orromra. A Szentimrei ellenõrzõponthoz 1:27 körül értem. :D

-Galyatetõ felé haladva egyre nehezebben értem utol akárkit is, még a pontnál futottam össze Larzennel, megörültem neki, végre õróla is tudom már, hogy ki is. Utána pedig egyszercsak egy olyan részhez értem, ahol már nagyjából úgy futottak páran, mint én - a végéig bizony együtt is voltunk, néhány száz métert leszakadozva néha egymástól, de amúgy valahol mindig egymás mögött. Galyatetõre felfelé volt még egy jó kis emelkedõ, de a lehetõségekhez képest joggolva azt is megfutásimitáltam, utána pedig egy hosszú-hosszú, kényelmes-lankás lejtõ jött. Néha láttam a bizumenen néhány erõtlen zöld nyilat, de a Zöldgömbös nyilakat nagyon gyengén utánozták, mert itt a nyilak mindig a helyes irányba mutattak, míg ott... Node beszéljünk másról! ;-)

Valami patakmederben futottam épp, mikor eszembe jutott a vicc, melyben a rendõrök épp egy hasonló, kiszárad patakmederben sétálnak, s egyikük felteszi a bensõjét már régóta feszítõ kérdést:
-Te, honnan került ide ez a ménkû sok kõ?
-Hát a patak hozta - felel a társa.
-Nade hol a patak?
-Hát elment kõért!

Ilyeneken agyaltam, miközben hihetetlen tájakon jártam (ugye nem felejtettük el, hogy sosem futottam még a Mátrában?), csodáltam a kilátást, már amit a hófelhõk látni engedtek... Kicsit visszavettem a tempóból, féltem, hogy elfáradok, meg aztán azért éreztem ám, hogy a felfelefutások a meredekebb részeken már nem annyira töltenek el örömmel, de azért úgy csináltam, mintha... A Csór-hegynél a mûútra mindenesetre már lépegetve jutottam fel, legalább nyújtogattam kicsit a vádlimat. Onnantól nagyjából a mûút mellett kellett futni, bár láttam, hogy vagy két ember az úton futott - így esett, hogy õk talán nem is látták a következõ ellenõrzõpontot. 2:32 körül már a Csór-hegyi pontnál voltam, ahol a hidegben két fiatal srác pecsételgetett... szegényeket nagyon sajnáltam.

-Miután az órámat összevissza nyomogattam, így csak nagyjából tudom, hogy olyan 3:05-nél voltam a Pisztrángos tónál, ahol vizet kunyeráltam, kaptam is friss forrásvizet, baromi hideget, s azzal elvoltam. Itt ettem elõször egy falatot a lekvárosbuktámból, hogy aztán elinduljak felfelé a legmeredekebb emelkedõn, végig a kékesig. A vízre nagy szükségem volt, mert az elõzõ vízvételi helyen kihagytam a lehetõséget és így spórolnom kellett, igaz, amúgy sem szoktam túl sokat inni. Indultunk hát tovább gyorsan, amint megvolt a pecsét és az innivaló. (A fent említett hármasunk ekkorra már összeállt, nem is nagyon szakadtunk már szét, sõt, beszélgetni kezdtünk, tehát az eltévedés ellen már biztosítva voltam. Gondoltam én... Mert azért így hármasban sikerült kétszer rossz irányba mennünk, de az nem volt vészes már...)

Hogy-hogy nem, ezt a három kilométert nagyon lassan tudtuk csak megtenni... Csúszós, futhatatlan út - és kutyahideg volt a jellemzõ. Valami mínusz tíz volt, ha igaz... Mindenesetre nagy nehezen, s persze már fáradtan felértünk a Kékesre, nálam 3:33-ra, ahol egy nagyobb csapat volt már. Itt frissítés és pecsételés után vigyorogva gondoltunk az innentõl már csak lejtõs útra, s mindahányan voltunk, elindultunk lefelé. Sokan. Így sokan tévedtünk el. :)

Kétszer is rossz irányba mentünk, de szerencsére voltunk annyian, hogy valaki mindig észrevegye a dolgot... A legszebb talán az volt, hogy már vagy egy perce futottunk négyen valami patakban (!), mikor is hirtelen mindannyiunknak gyanússá vált, hogy alighanem nem látunk jelzést már egy ideje... És tényleg: kiderült, hogy körül-belül 50 méterrel mellettünk, párhuzamosan megy az út, csak mi vagyunk olyan szerencsétlenek, hogy a vízben futunk. Egy helyen pedig ki volt feszítve egy kötél is, segítendõ az arra haladókat, de én csak a seggreülésem pillanatában kezdtem értelmét látni a dolognak... Mindent leszámítva jól haladtunk - újra csak hárman, s a végén már csak ketten egy sráccal.

Az utolsó ponton vérszemet kaptunk, a jól futható lankán 4,8 kilométert alig 17 perc alatt futottunk meg, sosem gondoltam volna, hogy a lábaim még igazi utat fognak tapodni, talán ezért is örültek annyira. Mátrafüredre berobogván én végre "hazai" pályán éreztem magam, hát hogy a fenébe ne, mikor bitumen volt és lejtõ? Utol is értünk egy embert, aki elég lassan haladt, majd mikor mögé értünk, kilõtt, mint akit kergetnek... Mérges is voltam, hogy nem érem utol, mérgem csak akkor szált el, mikor rájöttem, hogy egy Lõw Andrist nem is biztos, hogy utol kell érnem, ha õ épp nem akarja. :)

Így, hármasban fordultunk be a suli elé, alkalmi futótársam 20 kilométertõl, aztán Lõw Andris és még én... Hihetetlen jó futás volt, csodálatos tájakkal és remek szervezéssel. De hogy azért ne legyen minden olyan jó, hát az utolsó 20 méteren hirtelen akkorát taknyoltam, mint egy ház, megpördültem és hanyattvágtam magam, mondtam is csúnyákat, nem is keveset! De ez már lényegtelen volt, hiszen 4:21-es idõvel bent voltam, örültem, s örültek Vincáék is, akik szintén akkortájt érhettek be a rövidebb távról.

Örömünket csak egy telefon festette át furcsa színûre: OJ hívott, s panaszolta, hogy épp fut, utálja a hegyet és igazából gõze sincs arról, hogy hol van. Elkavart valamerre... aztán megint. Vagy valami hasonló... Feltalálta a Téli Mátra 62-t! :D
 
 
A híd túl messze van...Túra éve: 20072007.01.11 22:29:21
Csoki, tea, bély, Funny Kunkoring
- avagy a Híd Túl Messze Van 60, ahogy mi éltük meg


Kezdjük talán ott, hogy valamikor száz évvel ezelõtt, mikor még a kutya-téma csak ritkán vetõdött fel a Tisza vidékén, valami okos kitalálhatta, hogy kioszt pár tucat göndör szõrû fehér kutyát a gátõröknek, hogy abból méltóztassanak gazdálkodni, ha kedvük tartja, párosítsák õket, mint a zoknit, de mindezt úgy tegyék, hogy az elkövetkezõ száz évben új kutyát nem kapnak... Valahogy így alakulhatott, hogy akármelyik gátõrházba vetett minket a sors, fehér szõrû göndör kutyák fogadtak, nomeg százéves telefonok és hasonló korú teafõzõ nénik. A gáton valamikor, egyszer megállt az idõ - és nem indult el ma sem, míg futottunk. De ne szaladjunk elõre!


Elõhang

Sokat közülünk már péntek délután Szegeden ért a naplemente felhõk mögé takarodó hiánya, mások pedig csak este érkeztek. Én Fazekas Janival, Gandival és Future mesterrel robogtam, s ez utóbbi már aznap este azon tanakodott saját magával, hogy hogy tudna nekem ártani. Persze, csak viccbõl. Leérvén mondhatnók, hoghy megtekintettük a gyönyörû várost az esti fényben, de én inkább azt mondanám, hogy jó közepes mértékben eltévedtünk, no mindegy, szó se róla, a lényeg az, hogy a panzióban összetalálkozott végre a csapat nagyja, s sokan együtt elindultunk egy sokáig fiktívnek tekintett vendéglõ felé, ahol valami döngölt kocaoldalast, vagy mi a tököt is lehetett rendelni - no mi nem ezt rendeltünk. Tán ez volt a baj...

Úgy, 14-en bevonultunk a vendéglõbe, ahol senkinek nem volt semmi baja, csak a pincérnéni nézett minket (Future-t és engem) komplett gyagyának és nyilvánította nemtetszését mimika formájában egy darabig... De aztán, ahogy az indiánok is annak idején, szeretni kezdett minket is és elnézõ mosollyal szolgált ki... Hogy mi lehetett a baja...? Mikor Future csak egyszerûen felvette a fejlámpát és azzal világított magának a vacsihoz, én meg, mert szárnyasra vágytam, hát csirkeszörpöt meg rántott pulykafogat akartam enni... No mindegy. ez a nap is végetért lassan és ki-ki ment a maga helyére aludni... Mert másnap ötkor kelés volt, aztán noszahajrá, húzzunkbele!


És... rajt!

Reggel keltünk, a tegnapi lakoma gyakorlatilag ugyanott és ugyanúgy volt bennem, mint lefekvéskor - no nem baj, majd futunk súllyal, a fene essen bele! Nagy nehezen összekapartuk magunkat és valahogy megtaláltuk a rajthelyet, ahol úgy álltak sorba az emberek a nevezésnél, mintha nájlonharisnya érkezett volna a moszkvai GUM áruházba... Az ok pedig az volt, hogy néhgy haláli jóindulatú szervezõ úgy hatvan fölött tökéletes precizitással végezték a nevezéshez kapcsolódó teendõket - így esett, hogy futó és futó közt akár másfél óra különbség is volt már az indulás pillanatában. Node végre elintézõdött a dolog és a két hölgy, Vinca és Nyuszi társaságában én is elindulhattam, sõt, induláskor még három csillagszóró segítségével egy hevenyészett tüzijátékot is alkottunk - még szerencse, hogy Farkas, az õrsi tûzoltónk már régesrég messzeföldön futkorászott...

---
Apropó: Farkas. Szóval õ azt mondta, hogy a gáton eltévedni lehetetlenség, s csak nevetett, mikor mondtam, hogy lehetetlen márpedig nincs, hiszen a föld lapos és négy elefánt tartja... Noshát voltak, akiknek sikerült véghezvinni a gátontévedést - igaz, nem az elején, hanem már Makó környékén. Bár mindezt csak azért írtam ide, hogy egyszer tudassam, hogy igenis jártunk Makón, másrészt viszont azért, hogy jól összekuszáljam a szálakat...Node most még röppenjünk csak vissza a szegedi folyópartra, mert mink is ott futottunk az elején, bizony!
---

5:40 és 6:00 közti tempóval kezdtünk, amúgy érzésre, s jórészt gázüzemûek voltunk, mindenesetre az északi szél messze vitte a tegnapi bõséges vacsora megmaradt bizonyítékait, s bár nekem gyanússá vált, hogy mögöttünk erõsen ritkul a népesség, úgy igazán baj nem lett. Kicsit ugyan zavart, hogy az övembe csúsztatott két 7,5 decis visegrádi vizes üvegtõl, melyek túl nagyok voltak, csak amolyan botcsinálta dinnyeárus kéztartással tudtam futni, mintha nem vettem volna észre, hogy közben mókás kedvû szögedi halászok kilopták a hónom alól a dinnyét... De aztán a kéztartást megszoktam, olyannyira, hogy Nyuszi hazafelé másfél óráig próbálta kimasszírozni a görcsöt a vállamból... Mindezt leszámítva azonban minden a legnagyobb rendben ment, s mi is a legnagyobb nyugalommal futottunk el az elsõ ellenõrzõpont mellett.

Illetve majdnem... Mert ugye még sosem láttunk igazi gátõrházat... Pedig aki egyet látott, az ismeri mindet! Node az utolsó pillanatban éles kanyarral mégiscsak visszafutottunk a házhoz, hogy ott belekóstoljunk a napi teaválaszték elsõ markáns ízû forróvizébe...Felébredés óta az elsõ ivásom volt, mint figyelmeztetett Nyuszi.

---
De itt Deux et Machinaként (húúú, képzavar! Laughing) ismét meg kell akasztanom egy cseppet a történet fogaskerekeit, hiszen Vinca azt találta mondani, hogy ha az õ uraparancsoló andrisa ki akarna vele szúrni, akkor gátõrfeleségnek adná. No lehet, hogy nem épp ezt mondta, de valami ilyesmit... És bizony ezen el kellett gondolkodnunk egy kicsit, idõ úgyis volt, hát átbeszéltük a dolgot. Adott egy gátõr, aki vigyáz a gátra, el ne vigyék. Mivel sok ember nincs, aki otthonra szeretne némi autentikus forrásból szárnazó szögedi gátat, többnyire eseménytelenül telnek a napok - hacsak az írás elején említett kutyaszaporítással nem akad némi tennivaló. A gátõrfeleség pedig mindeközben nagyjából ugyanazt csinálja, mint férjura, hiszen a legközelebbi szomszéd gátõrfeleség vagy 15 kilométerre van, így pletykálni sem lehet, de ha lehetne is, vajon mirõl folyna a szó?

"-Mariskám, képzeld, mit láttam a függöny korcai mögül!
-Mit láttál Juliskám?
-Erre ment egy ember! De igazi ám, a saját lábán, Mariskám!
-Heeeej, Juliskám, hát hogyhogy én nem láttam?...
-Biztos a szamarat körmölted, Mariskám!
-Vagy én vigyáztam a gátat, míg az uram ködöt szitált a mezõn, Juliskám!"

No, szóval elméletünk szerint a gátõrség egyik nagy eseménye a HTMV túra - és erre fel is kell készülni ám, de rendesen! ELképzeltük, ahogy anyus hetekkel korábban már álmatlanul forgolódik, várva a nagy napot - a neves reggelen kétszer is odaégeti idegességében a teát, de aztán ragyogó szemmel kínálja a végre megérkezõ fáradt vándoroknak... Apus pedig szintén csillogó bajusszal pecsételget a papírra, s közben idegeskedig - de tényleg, ezt láttuk! -, hogy minden túrázó megérkezik-e... Mindezt a harmadig gátõrháznál színesítette egy unokakorú gyerek is, aki vidáman és készségesen kalauzolt bennünket a kerten át a pihenõhelyig, közben vidáman csacsogva ezt-azt. Aranyos volt, egy perc alatt haver lett - akkor fõleg, mikor már kifelemenet az ölében tartva valami szõrgombócot elénk állt és vigyorogva kérdezte: "nem kértek egy macskát? Most esett le a fáról". És az ölében tényleg ott pislogott egy kéjenc macska, aki a világért sem mozdult volna meg, csak nagy kegyesen megengedte, hogy a hasát símogassuk. Smile
---

De vissza a gátõrházhoz!
Az algyõi gátõrházban az itiner szerint a következõ szolgáltatásokkal várt minket: tea, csoki, bély. Minket leginkább a bély izgatott, gondolatban már jól bebélyegezve repkedtünk néhány méterrel a Tisza felett, ne lelkesedésünk hamar alábbszállt és csobbanva a tiszapart mocsarába fúródott, mikor kiderült, hogy a bély igazából tényleg csak egy pecsétet jelentett... De nem volt idõnk szomorkodni, mivel Future-ék is megérkeztek, ledolgozva a 40+ perc hátrányukat, amennyivel késõbb indultak, sõt, egy darabig onnantól együtt is futottunk... Én kaptam az alkalmon és megpróbáltam megdobálni õt avarral, de miután visszafújta a szél - nem a mestert, hanem az avart! -, inkább azon ügyeskedtünk, hogy letoljuk egymást a gátról... De ez sem ment, hát búcsút intettünk egymásnak és faképnél hagytak minket õk ketten, Blahó Ákossal... Szánalmas módon, 23 perccel több idõ alatt futották le a távot, mint mi. Igaz, õk 90 kilométert futottak alig több mint 7 óra alatt, míg mi ugyanazon idõ alatt a hatvannal végeztünk... Smile

Urs, Gandi, Farkas, Ala és a többiek a fene tudja, merre járhattak már, mi rendületlenül fogyasztottunk a kilométereket... Szinte elsõre megtaláltuk a hidat is a Tisza felett, amin átkocogva a másik part töltésén kezdtük meg az eddigi [/b]gát-gát-gát jellegû utat[/b], a táj sem változott sokat, néha egy kanyar, néha egy másik kanyar, de alapvetõen csak az idõ változott, alattomos módon egyre melegebb lett. Én nem izzadtam még szinte egyáltalán, igaz, nem is volt mit, hiszen az elsõ 20 kilométeren mindössze 1 pohár teát ittam, Nyuszika viszont hozta a formáját: haja csatakosan lógott, ruhájából csavarni lehetett a vizet... Valahol itt lépésbe váltottunk, hogy együnk egy cseppet, de igazán nem voltunk éhesek - pedig zsákomban volt minden jó, sajt, Cerbona, párizsis szendvizs, kolbász, zsömle, pufirizsa, szõlõcukor. Aggódtam a lányok miatt, gondoltam, mindenre felkészülök, akármit kívánnak meg, legyen nálam. Persze azonnal meg kell nyugtatnom mindenkit: egy röpke 20 perces holtponton kívül nem érzékeltem náluk fáziskihagyást, csak azt vettem észre, hogy egyre inkább elvannak magukban, már nem egymás mellett futnak, s nem válaszolnak, mikor hülyébbnél hülyébb dolgokat mesélek nekik...

Például elmorfondíroztunk azon, hogy vajon hogyan lehet olyan egyenesen fákat ültetni, ahogyan a telepített erdõkben látjuk... Vagy pedig hogyan lehet olyan jól kivágni, egyenes sorban a vaderdõkbõl a fát - ha már egyenesen ültetni nem tudtak... Hasonló érdeklõdéssel figyeltük a szép sorban elhelyezett telefonpóznákat is... Szóval arra jutottunk, hogy igazán nem nekünk van rossz dolgunk a gáton, akik csak futunk, hanem például azok érezhették magukat nagyon cefetül, akiknek azokat a nyamvadt póznakat le kellett ásni, vagy (s ezzel úgy gondoltuk, hogy filozófiánk csúcsára értünk) a póznákra a madzagot feltevõ emberek lehettek már nagyon elkeseredettek egy idõ után... Hiszen mi történt? Gátõrháztól gátõrházig húzták a zsinórt, hogy soknapi munkával mind a négy házban legyen telefon! Ez az igazi életértelme, itt bizonyára a telefonszolgáltatók sem dobálóztak az ingyentelefonkszülékkel!

Miközben megkerültünk egy alanyi jogon ott levõ tó formájú pocsolyát egy vicces kanyarral a gáton, amit el is neveztünk Funny Kunkoringnak, szóba került még, hogy vajon a vadászok rókára vadásztak-e, õzre, avagy kósza futókra - és megbeszéltük azt is, hogy amikor a gátat építették, bizony komoly munka lehetett a folyót úgy irányítani, hogy az a töltés mellett folyjék, ellenkezõ esetben nagyon hülyén nézett volna ki a dolog... No és így értünk el a második, nem sokkal késõbb a harmadik ellenõrzõponthoz, ahol az elsõ gátõrház és tartalmának klónja fogadott, csak tán a tea volt egyre finomabb a csoki, tea, bély kompozícióból.

A holt-tiszai, végül a feketecsárdai gátõrházból kijövet megpillantottuk a makói templomtornyot, s biztosak voltunk benne, hogy azt a tornyot még nagyon sokáig látjuk, míg futunk... Így is lett. Miközben a maradék 11 kilométerünket fogyasztottuk, csak két dolog zavarta meg a békés nyugalmunkat: elõször a nap sütött ránk, ahogy Pogreg egy reggeli sms-ében kívánta nekünk, másodszor pedig megpillantottuk a fentebb már megénekelt eltévelyedetteket, akik Makón szerencsésen rossz gátat választottak a 30 kilométeres táv lefutásához. Meg is kérdezték, hogy arra van-é Szeged, amerre mennek, s ránk hárult a feladat, hogy elszomorítsuk õket: igen, de erre még 50 kilométer. Vagy 10 ember futott így lukra, míg mi lassan csorogtunk Makó felé a szkrázó napsütésben, a fáradtságot már nem annyira éreztük, a sok egyenes lassan elmaradt, s több mint hat óra laza kocogás után végre elfogytak a rossz irányba futók is, s mi befordultunk Makóra.


Cél

Makón pedig nem más, mint Ala futott velünk szembe, õ a leghosszabb táv utolsó szakaszát kezdte épp, mikor mi lassan befejeztük a középtávot... Nem sokkal késõbb Fazekas Jani is utána robogott, hogy ketten meghódítsák a Maros gátjának másik felét is, mi örültünk nekik, õk nem kevésbé, s végül így vidáman kocogtunk be a célba, ahol az össze létezõ ajtót zárva találtuk, így majdnem továbbfutottunk... Még szerencse, hogy erõs vagyok és addig rángattam az egyik bejáratot, míg kinyílt. Utóbb megtudtuk, hogy a tesitanár direkt hagyja beragadva a nyílászárót: hadd izmosodjanak a kölkök! Smile

A célban lerogyásos eszméletvesztést adtunk elõ, de nem ám úgy szimplán, hanem gulyásevésnek álcázva. Hihetetlen finom kaját kaptunk, forró volt, ízletes, jól esett. A célban volt Petami is, aki saját bevallása szerint már másfél órája ott volt, s nem akart tovább menni, de mi addig mondtuk neki, hogy hajrá és hasonló közhelyes dolgok, míg végül elindult. Hát persze, hogy elindult, mikor közben megérkezett a mi házi vaslédink, Piri is, s Petamink inkább elindult, nehogy Pirivel még futnia kelljen... Kicsit ugyan szégyellem magam, mert a nemkívánt futásba belehajszolt Petami négy órával késõbb csak a következõ ellenõrzõponton volt begörcsölt lábakkal és vagy a megváltót várta, vagy valamelyik haverját, akivel tovább mehet, mindenesetre Pirit, mint mindig csak legfelsõbb fokban tudtuk jellemezni, már ott, a füle hallatára is. Nemsokára õ is továbbindult, hogy visszafusson Szegedig, csak egy kicsit késõbb láttam újra, mikor felhívott, hogy ugyan, vigyem már ki neki az itinerét, mert otthagyta, míg a pontõr bácsi hevesen udvarolt neki...

Nohát én "mindent a hölgyért" felkiáltással utánavittem, különösképp azért, mert kíváncsi voltam, hogy a tõlem merõben idegen 6:00+ tempójú 7 órányi futás után még mit tudok - és bizony mentek a négyes körüli ezrek is, sõt, egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy nem kellene-e Pirivel szegedig elfutni... De aztán Nyuszi és Vinca õrangyalkáimra gondoltam, s visszaspuriztam a célba, ahonnan lassan hazaindultunk hárman...
 
 
túra éve: 2006
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20062007.04.22 23:27:06
Elõször is be kell vallanom, hogy igazából nem is én voltam; a mai napig nem hiszem el, hogy eccercsak Szárligeten (Sárliget, cuppogós dûlõ) voltam, noha aznap reggel még Csillaghegynél figyelgettem, hogy jé, megint esik... Valaki fogta a lábaimat és futott velük. Ez van, az eddigi leghosszabb, 52 kilométeres futásom után még most is magamon kívül vagyok, hogy sikerült, nem tévedtem el (na jó, akkor igen, de nem nagyon) és egyben beértem. Jaaaaaaaaaj!:)

Szóval reggel végérvényesen biztossá vált, hogy sártengeren kell járnunk, fel a Kevélyre pedig az elméletet sikerült gyakorlatba ültetni. OJ-val kettesben caplattunk a többiek után kényelmes tempóban, aztán egyszer csak arra gondoltam, hogy oké, ez az iram jó - 20 kilométerre. Fel is tettem a kérdést, hogy "Te, OJ, biztosan a Korányi Balázsék mögött kell nekünk futnunk?' - amire aztán egyöntetûen nemmel válaszoltunk, s jó elsõbálozó módjára be is vártuk szépen Ursékat, mert eleve azt terveztük, hogy a "nagyokkal" megyünk, akikkel már futottunk egyszer-kétszer és megbízunk a tapasztalatukban. Ursi hamar ott is termett mögöttünk, nomeg Farkas, Sanyijani és Valéria. Gandika valahol elmaradt egy kicsit.

Épp hatan voltunk, mint a gonoszok, mínusz egy.

És akkor igazán a kezdetét vette a 100 kilométeres dagonyázás. A terepviszonyok vagy épp a pisilés kihagyhatatlan öröme néhány tíz méter erejéig szétszaggatták a csapatot, de a pilisszántói mûúthoz, Nyusziék és SK frissítõpontjához együtt értünk el. Szerencsére a nap hétágra sütött, az idõ gyönyörû volt, a terep száradt úgy, ahogy, a Pilis oldalából pedig gyönyörû kilátás segített az endorfintermelésben mindenkinek. Nos, szóval az elsõ kajaponton sikerült egy kicsit szétszakadni, mert néhányan piknikelni kezdtünk, míg Ursiék meg megléptek gyorsan; kezdetét vette az óvatos utolérés a szerpentinekig. Nemsokára újra együtt volt a csapat és mentünk. Persze volt egy kis vicces afférunk is OJ-val: az egyik szerpentinen egy jól kitaposott ösvényen vagy 4 métert majdnem rövidítettünk (persze pironkodva és fujj, meg ilyenek), amikor is egy kislány a kanyarban kedvesen megszólított minket, hogy 'sziasztok, itt ellenõrzõpont van'... Hát ez van. Tilos csalni. Smile

A Pilis-nyereg dagonyája után Kesztölcnél vártak minket elõbb Vincáék, vidáman integetve a völgybõl, késõbb Cucuék Alával. Most már együtt indultunk tovább innen, bennem bennem volt az, hogy nem maradhatok le, mert eltévedek. (Az idõ késõbb engem igazolt. Laughing) A Gete alá mondhatni hamar elérkeztünk, innen aztán mindenki a saját vérmérséklete szerint ment tovább, felfelé menetelve, a lejtõn futva-kocogva. OJ-vel kissé lemaradtunk, szegénynek kezdtek problémái adódni, különösen a térde vacakolt - Ursék pedig végül el is tûntek elõlünk, ami fõként azért volt baj, mert az elsõ adandó alkalommal majdnem elvétettük az irányt, két másik sráccal hosszasan kerestük a megfelelõ jelzést. Aztán meglett és folytattuk a túrát, fel a Getére, ahol pecsételtünk, a két srác valamerre elment, mi ketten maradtunk... Elkezdtük a meredeken az ereszkedést, de OJ lába egyre jobban rakoncátlankodott, amikor is egy gyökér végleg eldöntötte a dolgot: kifordította a lábát és õ - rövid telefonálgatás után (ki menjen érte a faluba) - úgy döntött, hogy kiszáll, annyira szétment a térde. Én odaadtam neki majdnem minden papíromat, ami alapján menni tudtam, s õ elindult Tokod felé. Közben utolért Gandika is, aki szintén a lábát fájlalta, de õ nem állt ki, mint késõbb kiderült. Én pedig egyedül maradtam, s egy célom volt: valahogy utolérni a többieket, különben eltévedek.

Hegyeskõnél valami 7-8 perc volt a különbség köztünk, a tokodi pincéknél még 5 perc (ott pózoltam egy lánynak, aki megkért, hogy álljak meg, míg fényképez, hát persze, hogy megálltam, lehet egy gyönyörû hölgynek ellent mondani? hát nem.), s Mogyorósbánya elõtt értem õket utol.

Valamikor ekkor csodálkoztam el elõször azon, hogy bírom. A pincék után ugyanis emelkedõ jött, amin felfutottam, ekkor találkoztam Gusztival elõször, mikor eltepertem mellette... szóval nem tudtam napirendre térni a dolog felett, hogy nem haltam meg a hajrázásban, hogy elérjem a többieket, sõt, énekeltem futás közben. Lám, jót tett a múltkori fiaskó után a hegyi félmaratonon Vinca letolása, hogy nem kell minden futás elejét elökörködni. Azóta lelkesen kondicionáltam az agyamat, hogy figyeljek oda. És hát most valami ismeretlen erõ szállt meg, de azt hiszem csak annyi volt, hogy élveztem életem elsõ 100 kilométeres futását. Ja persze, hiszen imádom a hegyeket.

Szóval Mogyorósbányánál már együtt voltunk, bár OJ után itt Vali is kiszállt, azt mondta, neki ennyi elég is volt. Hát elköszöntünk tõle és invitáltuk a fórumra. Hová máshová? :)

És innentõl csak mentünk... Sanyijani néha elõrefutott, aztán megvárt, egymást húztuk-nyomtuk, hogy futás, gyerünk, de óvatosan... aztán néha el-ellépegettünk janival, míg végül egy alkalmas keresztezõdésnél mindannyian jól el nem kacsáztunk a rossz irányba. Persze mindenkinek gyanús volt a kék jel hiánya, nekem még pluszban az is, hogy Nyuszika a múltkor arra túrázván egy 250 fotós slideshow-t csinált nekem a K100 középsõ szakaszáról és kifejezetten figyelmeztetett, hogy a távvezetékek alatt kell menni. És persze egy fia vezeték nem volt... hát akkor nyomás vissza. A távvezetékek az erdõ túloldalán voltak, s ott az idõközben minket beérõ Gusztival kiegészülve caplattunk föl meg le, aztán Janival kicsit megléptünk és Pusztamarótra külön értünk be.

Ott Nyusziék voltak megint, ettem jól megsózott grízes tésztát, ittam egy liter kávét (na jó, negyed litert), kicsit hosszabban pihentünk, mert az utolsó kétötöd még hátra volt... Nekem le akart szakadni a vállam, s míg Nyuszi masszírozta, Ursék közben elindultak. Pár perc múlva én is, s bizony annak a biztos tudatában immár, hogy biztosan utolérem õket. Valami hihetetlen magabiztossággal rohantam utánuk, persze kicsit féltem attól, hogy tévesen mérem fel az erõmet, s idejekorán elfáradok, mindenesetre bátran, de legalábbis bátrabban szaladgáltam összevissza, mint az elején. 6-7 perc múlva ott is voltam közöttük, mikor is Nyúl telefonált, hogy valamelyikünk lent hagyta a dugókáját... Hát szegény Sanyijani volt az, aki levette, mikor kezet mosott. Ez gáz volt, vissza kellett érte mennie, legalább másfél kilométer. Így hárman mentünk tovább (Guszti kicsit ellépett), amikor Yoyooka hívott, érdeklõdött, hogy vagyunk - nomeg a bükki botrányról mesélt. Megértõen hümmögtünk a kihangosított telefonba.

És ekkor megpróbálkoztam azzal, amit eddig nem mertem: már nem tartottam Urssal és Farkassal a lépést, hanem felvettem egy másfajta tempót, valahogy úgy éreztem, nekem mennem kell, valami hajtott. Azt éreztem, hogy nem akarok megállni, hogy futni akarok, élvezni a futást, a levegõt, az erdõt, Elõször utolértem Gusztit, aztán le is hagytam. Nem volt baj, talán csak annyi, hogy az elsõ adandó alkalommal sikerült rossz úton tovább mennem Tardos felé - Bányahegy helyett. Még jó, hogy az eltévedéstõl való félelmem itt óvatossá tett, így sikerült kicsit fentebb észrevennem pár percnyi útkeresés után az Urs-Farkas-Guszti trojkát némileg feljebb a Gerecse oldalában. Mikor visszacsatlakoztam hozzájuk, Farkas meg is eresztett egy poént, majdnem visszaküldött egy nemlétezõ ellenõrzõponthoz.

No és innentõl kirobbanó kedvem volt, egy perc alatt már megint egyedül voltam, pár embert lehagytam és Bányahegyre már egyedül értem be. Mikor a többiek beértek, én indultam is tovább - innen ismertem a terepet, az eddigi gátlás tehát megszûnt. Azt éreztem, hogy mostantól nyomni kell, mert menni fog - azt csak reméltem, hogy kitart az erõm, hiszen sosem próbáltam még ilyent. De kitartott.

Azt kell, hogy mondjam, hogy különleges dolog nem is történt már az utolsó 31 kilométeren... Ha csak az nem, hogy valami eufórikus állapotban rohantam, volt, hogy a hegyen vettem észre, hogy nem sétáltam bele. Sorra elõzgettem az embereket, hangosan énekeltem az erdõben, fütyörésztem és telefonálgattam. Szerintem azt hitte rólam mindenki, hogy megcsípett valami, attól nem vagyok komplett. A frissítõknél - az utolsó, Vincáékét kivéve - alig töltöttem idõt, Koldusszállásnál rávigyorogtam a pihengetõ futókra és felralliztam a hegyen. El sem hittem. És nem fogyott az erõm! Egyedül a létrás balhék nem tetszettek, de nem volt gond.

A Somlyóra viszonylag hamar felértem, valami onnan is hajtott, hogy menjek, menjek, siessek, komolyan elgondolkoztam, hogy normális vagyok-e. Leszóltam Aláéknak, hogy készüljenek, megyek - persze OJ-val tudtam csak beszélni, aki jókat röhögött rajtam, szerintem õ is azt hitte, hülye vagyok. És elõzgettem sorban az embereket, akiket láttam. Még felfele a Somlyóra SK lesett nagyot, hogy mitõl rohanok úgy, mikor mindenki gyalogolt, míg õ ott volt, s hát én sem tudtam megmondani neki. A Nagyegyházi tavaknál elmentem egypár futó mellett, köztük volt egy szakállas, aki onnantól futott mögöttem Aláékig. Ott egy cseppet azért megpihentem, próbáltam enni valamit, de nem tudtam. Mindenesetre magamba szívtam a bátorításokat, pápát intettem Vincáéknak és rohantam tovább. Már csak 5 kilométer volt. Itt már csak egy pár elõzés és egy patakbaesés volt a csalános után, majd az M1 aluljáró, végül az utolsó kis ösvény, be, Szárligetre... Nem akartam elhinni. Az utolsó száz méteren nyomtunk egy sprintet valakivel, aki akkor elõzött meg hirtelen, aztán bent is voltunk - s nálam innentõl kezdve egyórás filmszakadás van.

Alig emlékszem, mi volt, azt tudom, hogy kicsit összefüggéstelenül beszéltem, Vincáékat felhívtam, de másra nem emlékszem nagyon, Nyuszival is beszéltem valamit, de arra sem... Csak arra, hogy elõbányásztam valahonnan a gyékényemet, bevonultam a sarokba és hanyattfeküdtem, hogy félkómában eltöltsek ott nem tudom, mennyi idõt. Elõtte beért Sanyijani is, hihetetlen, mekkorát futott õ is, megelõzve Ursékat, de õ is csak bambult maga elé.

A fekvés jót tett, kicsit kitisztult az agyam, vicces volt, hogy jó fél óra múlva valakinek mondtam az idõmet, mire õ mondta, hogy az nem annyi, hanem egy órával kevesebb, 13:50. És én nem hittem el neki, pedig tényleg annyi volt. Csak olyan hihetetlen volt, hogy életem elsõ K100-át a tervezett 16 óra helyett ilyen jó idõvel teljesítem. Ahogy éledezett a tudatom, rájöttem, hogy húazannyát, nem tudok járni sem, így bepróbálkoztam Nyuszi masszírozó kezei alá én is, aki elõtte elzavart lábat mosni, hiszen a sejhajomig iszapos voltam. Miután csak hidegvíz volt, így azzal voltam kénytelen dolgozni, s bár utálom, most nagyon jót tett az izmaimnak. Aztán Nyúl áldásos munkája nyomán jobb lett, próbáltam enni is, igyekeztem magamhoz térni, közben bejöttek a többiek is (Valika is, aki Mogyorósbányánál mégiscsak folytatta valakivel, s szintidõ alatt be is ért) és néhány óra bágyadt beszélgetés után a frissítõk is megjelentek, persze õk is fáradtan... Persze, hogy fáradtan, hiszen felajánlásiból és szeretetbõl miattunk melóztak hajnaltól, miközben mi meg "csak" futottunk.

Szóval ezennel hadd ajánlom fel életem eddigi elsõ, egyetlen, de legjobb K100/T100 eredményét, a 13:50-et a frissítõk csapatának és a Nagy Rózsaszín Szeretetgömbnek, mert magamtól biztos kipurcantam volna. Köszönök mindenkinek mindent!
 
 
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár