Túrabeszámolók


túra éve: 2015
A híd túl messze van...Túra éve: 20152015.01.27 09:29:00
A híd túl messze van 90km 2015

 

Elõszó: Már akkor „gyanakodnom” kellett volna, hogy az Oldalbordám valóban hozzámtartozik túra szempontjából is, amikor nem engedtem, hogy a feleségem eljöjjön velem a Kinizsi100ra, mondván, hogy túl nehéz, hosszú, én sem tudom, mi vár rám, nem akarom ennek kitenni, de miután 18,5 óra alatt megcsináltam, Õ majdhogynem hetekig „nem állt velem szóba”, mert ha nekem így, akkor neki is sikerült volna a 24órás szintidõn belül beérnie.

A legközelebbi Mátrabércen már beadtam a derekamat, ha ezt megcsinálja, akkor fejet hajtok és elfogadom, hogy nincs lehetetlen, MEGCSINÁLTA, az utolsó 2km-en futva, hogy meglegyen a szintidõ, de meglett. J

 

Itt eldöntöttem, hogy bizalomhiány miatt nem lesz olyan túra, amit kihagyunk, szerencsés vagyok, hogy ilyen párom van. A 3 gyerek elhelyezése a túra alatt már nagyobb logisztikát igényel, de ez egy másik történet…

 

Tavaly decemberben elkezdtük összeállítani a 2015-ös túranaptárunkat, egy kicsit csalódást jelentõ Budai hegyek-i BUÉK túra után, úgy döntöttünk, ha már szegediek vagyunk, akkor nekiugrunk a hírhedt hidas túrának.

Január elején erre Péter öcsém Bp-rõl küld egy TTT-s linket, hogy hallottunk-e a „Híd túl messze van” túráról… a többi innen mert sejthetõ. J

 

A Túra: A lényeg a lényeg, hogy elõneveztem mindhármunkat. Öcsém meg is jött, péntek este, a mama is megérkezett vigyázni a gyerekekre, a 2 nagyobbnak kosármeccse is volt, de ezt is megoldottuk egy csapattárs segítségével. Az idõjárás elõrejelzés nem volt túl bíztató, reggel 4kor azért elállt az esõ szerencsére. Úgyhogy 6:45kor már ott is voltunk Tápén az ATIKÖVIZIG telepén, ráadásul ahogy beléptünk a központba, egybõl mondták a nevünket, hogy át vehetjük az elõkészített itinereket, ellenõrzõlapokat. Soha rosszabb kezdést!

 

Rövid összekészülõdés után nekivágunk a gátnak, itt még természetesen nagyon együtt volt a mezõny. Öcsémtõl elköszönünk, menjen a maga tempójában, majd telefonon tartjuk a kapcsolatot. Nem sokkal utána Laci barátom kocog el mellettünk, üdvözöljük egymást, jó utat kívánunk neki. Õ egy fokkal õrültebb mint én, mert idõhiányában csak egyszer edz hetente, de akkor lefut a gáton 45km-t egyszerre!!!

Mi tempós gyaloglásra vesszük a figurát, néha belekocogunk, jó hangulatban, az idõ ragyogó, felszerelésünk pont megfelelõ. Tápét elhagyva nem sokkal az algyõi templom tûnik fel, majd az M43as hídja alatt megyünk át és hamarosan elérjük az elsõ ellenõrzõ pontot 13 kmnél. Itt a gátõrháznál pont szerencsénk volt, mert az utolsó1,5 pohár tea nekünk jutott, a következõ adagot akkor tették fel, megittuk, pecsételtünk és már indultunk is tovább. Innen már azért szétszakadt a mezõny, a futók már elmentek, sokan meg még pihentek és megvárták, hogy a következõ teaadag elkészüljön. Innen már látni lehet a 47es út hídját, amirõl visszakanyarodunk a Tisza másik oldalára. Ekkor kezdett el esni az esõ, nem durván, de olyan alattomos, lassú áztatással, úgyhogy itt elõvettük az esõkabátjainak és tempósan bandukoltunk kettesben Nagyfa felé az aszfaltozott gáton. Ameddig a szem ellát senki se mögöttünk, se elõttünk, beszélgetünk mindenrõl jelenrõl, jövõrõl, tervekrõl, túráról, tájról, gyerekekrõl, DE gyerekek nélkül, bármennyire is imádja egy szülõ a gyerekeit, muszáj nélkülük is programot szervezni, hogy kiszakadjunk a hétköznapokból, feltöltõdjünk és újjult erõvel élvezzük megint a családi életet.

Na vissza megint a 43as hídja alatt, innen megint a szokásos, földes-füves talaj fogad bennünket a gáton, az esõ meg változatlanul szemerkél, elmegy mellettünk egy srác, teljesen egyszerû ruhában, bal cipõjébõl nylonzacskó lóg ki, így védekezvén a beázás ellen, de ebbõl is látszik, hogy ezt a túrát nemcsak Hitech- felszerelésben lehet teljesíteni, többet számít az akarat.

 

Elérve a következõ pontot 31kmnél az utolsó tiszai gátõrháznál, a szokásos meleg tea fogad minket gyümölccsel. A hölgyeknek volt kellemetlenebb, hogy a WC-t nem lehetett használni, csak a pottyantós volt a ház háta mögött, így sokat itt sem idõztünk, indultunk tovább immár a Maros mentén Makó irányába, 35km környékén az égiek is megkönyörültek és nem küldtek ránk több áldást, így az esõkabátok is visszakerültek a hátizsákba, sõt kifejezetten kellemes túraidõ lett. Erikának sajnos a ballábfejénél elõjött, hogy a nagylábújja külsõ felén valószínû a csonthártyát nagyon elkezdte nyomni a cipõ, emiatt meg nem látványosan, de megpróbálta ezt tehermentesíteni, azzal, hogy a jobb lábát terhelte jobban, a féloldalas mozgás hosszútávon meg a csípõje kezdett el fájni, meg a vádlija sem a szokásos módon terhelõdött. Úh mi lesz itt...?! Ennek ellenére, összeszedte magát és jött rendületlenül.

 

A 3. ellenõrzõpontnál 45km-nél aztán érdekes meglepetésként a teaosztó néni dörmögött, hogy hányan vannak még, mert elfogy lassan a tea és õk csak a regisztráltak számának megfelelõ mennyiségû alapanyagot tároltak be, ez kicsit fura volt, de nem foglakoztunk vele, elvettük a csokit, Erának bekentem a vádliját a jó öreg varázsszerrel (Nikoflex), kapott a sarkára egy ragasztószalagot és már tepertünk is tovább.

Itt már utolértünk társaságokat, egy lánnyal beszélgettünk egy darabig, aztán õ ment tovább, de arra jó volt, hogy Erikának kicsit elterelje a figyelmét a lábáról, utána egy 64 éves túrázóval találkoztunk, aki Pestrõl jött ide, most „csak” a 60as távot merte bevállalni, kiderült, hogy 3éve kezdett el túrázni 40-50kmes távokon… Le a kalappal!!! Soha sem késõ elkezdeni! Makó alatt Erika már nagyon szenvedett, próbáltam kicsit tehermentesíteni és kézenfogva húzni, ami érezhetõen jót tett neki. A túra ezen a pontján az sem segített pszichésen, hogy a gátról be kellett menni 1,5kmt a József Attila Gimnáziumba - az ígért szalagok sehol nem voltak- ahol a 60as cél és a 90es pihenõ volt, innen ezután ugyanezen az úton kellett volna visszajönni a marosi hídhoz. Lelkileg biztos vagyok benne, hogy ez a túra legnehezebb része még a legelszántabbaknak is, itt a pihenõ és lehet választani feladom és 300m a buszmegálló vagy megyek tovább és 30.000m gyalog a sötétben Szegedre. Az is próbára teszi az akarat erõt, hogy meg is kérdezik!!!??? (Ahelyett hogy bátorítanának, mint a többi túrán) minden 90esen indulótól, hogy Mentek tovább vagy teljesítettnek veszitek a 60assal a túrát? Itt nagyon sokan maradnak… Mikor elvették a lapot mondták, hogy üljünk le és gondoljuk át, amíg teázunk és megesszük a zsíroskenyeret + retro télifagyi is volt a kínálatban – amit persze én elfelejtettem venni, ezért a nejem le is cseszett ;-) Tanácskozás, hogy mi legyen, én is fáradt voltam, de Erát féltettem és õ is emiatt aggódott, mert fizikailag a lábfején kívül teljesen rendben volt és mi lesz, hogyha emiatt képtelen lesz járni vagy extrém módon lelassul és még olyan sok van hátra. Övé volt a döntés, bekentem a vádliját, de a cipõjét nem akarta levenni, mert félt, hogy nem tudja visszavenni. Nem akarta feladni, így nem teljes meggyõzõdéssel, de azt mondta, hogy menjünk tovább. Elõrebiceget szó szerint, én meg összecsomagoltam, botor módon fájdalomcsillapítót nem hoztunk, ezért megkérdeztem a szervezõket, hogy tudnak-e adni, sajnos nem volt nálunk, de az egyik épp ott pihenõ túratárs ezt meghallva megkérdezte, hogy Algoflex jó lesz-e. JÉZUSOM! Mi az, hogy jó lesz-e???!!! Keblemre pajtás!!! Elõvett egy levéllel, mondta, hogy vegyek amennyi kell, kettõt el is raktam. Bár a nevét nem tudom és soha nem is találkoztuk elõtte, nem gyõzök elég hálás lenni ezért. Köszönöm!

 

Era be is vett egyet, felvettük a polárfelsõinket és szépen elindultunk az utolsó erõpróbának este 6kor. Épp akkor jött be a volt szomszédasszonyunk, aki már 2szer indult a 90esen, de a eddig a vádlija miatt kénytelen volt feladni, most azt mondta, hogy nagyon jó állapotban van, nincs infóm eddig róla, de bízom benne, hogy ezúttal sikerült neki.

Szinte szó szerint kivánszorogtunk a városból, menetközben biztos elkezdett hatni a gyógyszer is, de szerintem legfõképp az segített, hogy fejben eldöntöttük, hogy innen már csak elõre vezethet az út – végül is 13óránk volt az utolsó 30kmre, az elõzõ 60at meg bruttó 11 óra alatt tettük meg, elõttünk ment egy andalgó pár kéz a kézben, mondtam is Erának, hogy ha olyan sebességgel megyünk, mint õk, akkor is beérünk szintidõn belül, ennyi lauffal. A hídon beszéltünk telefonon Petivel, 5kmel járt elõttünk. jelezte, hogy k. sötét van, amivel persze nem okozott nagy meglepetést és fejfájást se, mert természetesen fejlámpával készültünk, de valóban egy idõ után, teljesen körbevett bennünket az éj, az ég is borult volt, így világítás nélkül nagyon félelmetes lett volna.

Innen lendületbe jöttünk, az idõ remek volt, szélcsendes, nyugodt. Éreztem, hogy most beszélnünk kell, mindegy mirõl csak beszélni, hogy ezzel is eltereljük a figyelmet az ólmos lábakról, a fáradtságról a fájdalomról, mert ilyenkor az az izom is fáj amirõl nem is tudtad, hogy van. 70km környékén aztán elõször csak alig láthatóan, majd egyre sûrûbben elkezdett szállingózni a hó, aztán már a szél is jobban feltámadt és levegõ is hûlt pár fokot és a gáton sem találtunk olyan helyet, ami ne lett volna csúszós, sáros, ragadós, ez még pluszban megnehezítette a haladást. Peti küldte smsben a helyzetjelentést, 13,5 folyamkmtõl makadám út, 12,8nál meg ellenõrzõpont, szerintem már neki se volt nagyon ereje beszélni. Kb. maradt az 5 km elõnye, innen már elég sûrûn nézegettük a kmköveket, de nem nagyon akartak fogyni. A Maros felöl egyszer nagy visítás, verekedés zaja hallatszott, de valószínû, hogy rókák veszekedhettek vagy vadásztak, de Era majdnem a nyakamba ugrott, mert a kóbor kutyáktól tartott nagyon.  Ránéztem a sötétben az itinerre és úgy láttam, hogy onnan már csak 10km… Mint nem sokkal késõbb kiderült, fatálisat tévedtem! :-(

 

Na végül elértük megláttunk egy villogó lámpát, ami a gátõrházat, egyben az utolsó ellenõrzõpontot jelezte. Itt a lépcsõrõl leérve, hatalmas dagonya fogadott a házig. Apró megjegyzésként ide azért egy pallót vagy 2 raklapot le lehetett volna dobni…

Pecsételés után jött számomra a felismerés, hogy a 16os hatosát írták nagyon 0hoz hasonlítónak, így valójában 16km van hátra nem 10. Ez persze egyértelmû, hisz a 12,8as folyamkmkõ a Tisza-Maros összefolyásig tart és onnan még van kb. 3-4 km, de ezt tompább aggyal lassabb végiggondolni is. Ezt csak indulás után mertem megmondani Erának, ami enyhén szólva nem esett jól neki, így egy kicsit megtörten haladtunk tovább csendben, már mindenünk fájt és kellett egy kis idõ, hogy fejben megemésszük ezt a „+6km”-t. Belediktáltam a másik Algoflexet és próbáltam bíztatni – de egyben magamat is L Az út bár szilárd volt és nem csúszkáltunk rajta, apró kõmorzsalékos volt, egy-két szem jutott a cipõmbe is, de nem volt erõm kirázni minden alkalommal – ez sem fokozta a komfortérzetemet, szerencsére az asszonynak volt kamáslija, így õt a kavicsok legalább nem kínozták. Talpunk is fájt már. Makó-Szeged közt, összesen egy túrázóval találkoztunk, ezen a ponton futott el mellettünk. Azt mondta, hogy valakit kísért Makó határáig, de miután útjára bocsátotta Szeged felé, õ már jön a saját tempójában.

Azt megállapítottuk már korábban, hogy a monoton mozgás miatt sokkal nehezebb ez a fajta túra, mint az emelkedõkkel-lejtõkkel tarkított hegyvidéki, még akkor is, ha ott esetenként komoly szinteket kell legyûrni. Az ottani változatos terep miatt egy izomcsoport sincs kitéve folyamatos terhelésnek.

Innen kezdve hol kézen fogva egymást húzva, hol egyedül küzdve, de csak az járt a fejünkben méterrõl méterre, hogy mikor lesz már vége. Az idõ is lehûlt, köd volt, a szél is megélénkült, havasesõ szerû csapadék is esett, a fáradtságtól már fázni is kezdtünk, úgyhogy, ha valamit holtpontnak hívnak, akkor ez az volt… Lassan elértük azonban a Maros torkolatot, innen már látszódtak Szeged fényei, a hidat azonban még nem tudtuk sokáig betájolni, itt már rendes aszfaltút kezdõdött, egy nagy magasfeszültségû villanyoszlop lábai alatt áthaladva már a szegedi közvilágítást is élvezhettük és végre a Bertalan- híd körvonalait is ki tudtuk venni. A lépcsõkön felkúszva ért bennünket az utolsó kellemetlenség- asszonykámnak elmondása szerint szinte érezhetõen megnõtt egy vízhólyagja, ami miatt alig tudott a jobb lábára állni, szinte sírt a fájdalomtól.

Mondtam neki, hogyha végképp nem megy, akkor eljön öcsém kocsival és bemegyünk a célba – majdnem felnyársalt! ;-) 88km-t megtettünk, 2km volt hátra, itt adjuk fel?? Na ne!!! Normális vagy?? Persze, hogy nem gondoltam komolyan, de ebben a szituban nem lehetett jót mondani. Ezután összeszorította a fogát, lassan lekúsztunk a hídról itt már célegyenesben voltunk, a fájdalom is enyhült, a fáradtság nem. Petire rácsörögtem, hogy jöjjön fel itt vagyunk 200méterre, odaadom neki a házkulcsot menjen haza pihenni -16:46 alatt beért korábban- , addig is amíg mi becsekkolunk. Á, megvár minket mostmár, különben is itt van a kocsiban a gát eleji parkolóban orral felénk, amikor elkezdett dudálni meg villogni, akkor öntött el az jól ismert eufórikus érzés, hogy IGEN, MEGCSINÁLTUK!, szinte koppra 18óra alatt, hajnal 1re beérve, a tervezett idõnkbõl kicsit kicsúszva, de bõven-bõven a 24 órás szintidõn belül. Büszkék voltunk magunkra, én meg az asszonyra különösen! J

Belépve a központba sok fáradt arcot láttunk ráborulva az asztalra, leadtuk az itinert és mentünk a gulyásért – itt ezen a ponton kicsit aggódtam, hogy elbírom-e a tálcát a levessel, teával, sütivel, de a végén ha nehezen is, azért sikerült baj nélkül az asztalra helyezni. Néhányan, hálózsákba burkolva aludtak a radiátor mellett, sokan itt várták az elsõ buszt-vonatot haza. Mi ha nem is könnyen, de utolsó erõnkkel összeszedtük magunkat és kiküzdöttük magunkat, reszketve a fáradtságtól a kocsiig és szerencsére 10perc alatt baj nélkül hazajutottunk, hajnal 2kor már a jó meleg takaró alatt távolinak tûntek a megpróbáltatások…  

Nyílván soha nem lehet az ember teljesen elégedett, de a tanulságokat levonva, már most azt gondoljuk, hogy lehet ezt még gyorsabban és kevesebb fájdalommal is teljesíteni, lehet elcsépelt, de „Ami nem öl meg, az erõssé tesz!” – Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó!

 

Zárszóként, de címszavakban, hogy milyen pozitívumokat adott ez a túra kettesben „Azasszonnyal”:

 

Kitartás, Állóképesség, Erõ, Szenvedély, Vidámság, Kohézió, Kapcsolat, Támogatás, Bizalom, Tûrõképesség, Dac, Önbizalom, Bátorság, Hit, Öröm, Büszkeség

 

 

Ui.: Vasárnap délután, hátulról átölelem kedvesen a 11éves nagylányomat minden elõzmény vagy utalás nélkül, hátha rá tudnám venni, hogy kenje be a hátam egy kis izomlazítóval, meg is kérdezem Tõle, hogy „Rékuskám nem tennél meg nekem valamit?”, erre õ „Masszírozzam meg a hátad, Apa?”…
 
 
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár