Túrabeszámolók
|
|
Trail Carpathia
Kinizsi helyett: Trail Carpathia 2015
3 etap, 160 km, 10 000 m D+
A tavalyi ukrajnai kirándulás terve sajnos meghiúsult, de idén nem volt kifogás, irány kelet! A közel 600 km-es vonatút után még egy órácska buszozás, így szombaton fél 12-re megérkezünk Õrsi Bálinttal Tiszaborkútra, ahol Molnár Zsoltit is összeszedjük. Mivel csupán pár perc marad a ’second start’-ig, Taras, az egyik fõrendezõ hihetetlen gyorsasággal és figyelmességgel kezel minket, három külföldi indulót, a 90 fõs mezõnyben. Dördül a pisztoly, kezdetét veszi három hosszú, nehézségeket és kérdéseket tartogató, de csodálatosnak ígérkezõ nap. 2 km sík szakasz után nem sokat teketóriázunk, elindulunk a Svidovec (Fagyalos) gerincére. 8 km alatt 1400 m szintet kapunk, ráadásul Bálint nem kímélõ üzemmódban indít, de haladnunk kell, nagyon esõre áll az idõ, nem lenne jó fent viharba kerülni. Hópárkányok között érünk fel a legmagasabb csúcsra, az 1881 m magas Bliznica-ra (Ikerhavas). A Stih oldalában ellenõrzõpont, teát és sütit kapunk ellátásként, itiner helyett a rajtszámunkat lyukasztják ki. A leghúzósabb szakaszon túl vagyunk, innen végig a gerincen ringatózunk, az 1700-as magasságból csodálatos kilátások tárulnak elénk. A Tempa-ra szerpentin helyett nyílegyenes ösvény vezet fel, felesleges cifrázni, a hegy ugyanolyan magas, szintezhetünk bármennyit alatta. A csúcsról hosszú ereszkedéssel, áfonyás domboldalak között érünk le Ust Chorna (Királymezõ) focipályájára, az elsõ túra céljába. A 45 km-es szakaszra 2300 m szint jutott, 7 óra 45 perc alatt teljesítettük az etapot. A célban borscs-levest kapunk, emellé krumplipürét fõzõcskézünk magunknak, a három nap során több meleg ételre a rendezõk részérõl nem számíthatunk, teljes önellátásra kell berendezkednünk. Fürdés a patakban, de senki sem fanyalog, jobb, mint büdösen befeküdni a sátorba...
Vasárnap nagyon korán kelünk, a Kinizsisek közül sokan még valahol a baji mûút elõtt járhatnak, nekünk viszont hosszú napunk lesz, a leghosszabb, a legnehezebb, jó lenne kihasználni a világos órákat. A falut elhagyva megint emelkedõvel indítunk, 500 m-rõl 1500-ra kell felkapaszkodnunk. Az erdõhatárt elérve felkészülünk az égetõ napra, a kopár gerincen a baseball sapkán kívül semmi sem véd a sugaraktól. Egyre magasabb csúcsok bukkannak elõ az õket megelõzõ hegyek takarásából, nem olyan, mint itthon, hogy van egy csúcs, felmegyünk és lejövünk, folyamatosan kapjuk az újabb felfeléket és lefeléket. Egyik combosabb kaptatón egy ukrán kolléga elismerését fejezi ki, nem is érti, hogyan elõzzük meg õket, helyieket, akik olyan otthonosan mozognak ezekben a hegyekben, amikor nekünk, magyaroknak csak a síkság jutott… Jókedvûen daráljuk a km-eket, bemászunk a gerincen heverõ méteres átmérõjû gázcsövekbe, majd lassacskán elérjük Alsókalocsát (33 km), a szakasz egyetlen ellátást ígérõ ellenõrzõpontját. Egy fél pohár teát és egy fél gerezd almát kapunk, ezt kell beosztanunk a saját ellátmányunk mellé a következõ 27 km-re. A Kraszna-havas bérceit hátrahagyjuk, következõ hegységünk a Fekete-bérc. Egy 800-as gerincutat keresztezve leereszkedünk 500 m-re, majd nekiveselkedünk az elénk magasodó Fekete-bércnek. Patakvölgyben vezet az út, hatalmas sziklákon lépkedünk, a csalán kikerülhetetlen, olyan meredélyen caplatunk, hogy az egyik mondatomat így kezdem: „Hogyha ezt túlélem...” – erre meg is jegyzi Bálint, hogy sohasem szoktam ilyet mondani... Tényleg nehéz, 6 km alatt 1000 m szintet tolnak az arcunkba, szerencsére találunk egy frissvizû eret, ennek hiányában bizonyosan szomjan haltunk volna. Pár túrázót érünk utol, ülnek az ösvény mellett és csak rázzák a fejüket, „ilyet nem lehet”. Az 1-es rajtszámot viselõ ’race director’-t is elhagyjuk, mosolyog, õ tudja, mi következik, mi még csak nem is sejthetjük... Stabil hármas átlagot tartva, teljesen eléhezve érünk fel a csúcsra, ahol kötelezõ pihenõt iktatunk be. Innen kopár hegyoldalú gerincen haladunk, fantasztikus panorámákkal, a fényképezõt nem is éri meg eltenni. Pár emelkedõvel elérjük a fõcsúcsot, a Negrovec-et (1707 m), melyen lövészárokrendszert is találunk. Pár szelfi, és elkezdünk süllyedni a köves ösvényeken, az Észak-Keleti-Kárpátok valamennyi tagjának lélegzetelállító panorámájában gyönyörködve. Szinevér a következõ érintendõ település, de addig hátra van az, amitõl egész út során a legjobban tartottunk: 4 km alatt 1000 m szintet dobunk el, hihetetlenül csúszós hegyoldalban kell leereszkednünk a faluba. Itt végérvényesen is bebizonyosodik, hogy a jó boka és jó térd nem elõny, hanem kötelezõ felszerelés. Megfontolt tempóval szerpentinezve nagyon óvatosan érünk ki a falut övezõ mezõkre, pár tehéncsordát kikerülve frissítõpont következik, almalevet és vaníliás sütit kapunk a fõrendezõtõl. Taras nagyon meglepõdik, hogy 12-ként érünk a pontra, az elõttünk áthaladók (az ukrán terepfutó elit) azt mondták, hihetetlenül nehéz a terep, nekünk még nem kellene itt tartanunk. Rövid pihenõ után elindulunk, innen már csak 7 km van hátra a szinevéri hágóig, ahol egy csemetekertben ér véget a második etap. A 60 km-ben elvileg 3800 m szint volt, mindnyájan többnek érezzünk, a track 5000-et mutat. 12 óra 3 perces idõvel a 10. helyen végzünk, megfürdünk a jéghideg forrásvízben, majd nekiállunk levest és valami tésztát fõzni, rengeteg kalóriát hagytunk ma hátra...
A harmadik, záró nap a legbizonytalanabb számunkra: nem a nehézsége, hanem a valós hosszúsága miatt. 55 van kiírva, de a térképen látszik, hogy a kacskaringós ösvényeket nyílegyenes vonallal rajzolták be, és arról mérték a távot. Sajnos reggelink már nemigen marad, így üres hassal vágunk neki a Borzsa-havasnak. Az elsõ 10 km-en, Ökörmezõig csak lejtõt kapunk, ez elõrevetíti a folytatást: másznunk kell. 1000 m magasságig hágunk, elhagyjuk az erdõket, nyílt gerinceken haladunk. Nagyon lassan fogynak a km-ek, éhesek és szomjasak vagyunk, néhány saras patakból is kénytelenek vagyunk inni. A nap éget, hiába krémezzük magunkat. A Magura 1517 m-es csúcsa a mai nap legmagasabb pontja, innen köves hegyoldalban caplatunk le a Shypot-vízeséshez. A pontot többen keressük, szerencsére egy kis faháznál megleljük, teát és puszedlit kapunk, a patakban pedig a rákvörös vádlijainkat hûtjük, nem sok sikerrel. Pylypets-bõl még fel kell mennünk 1200 m-re, a hegyi ösvény olyan meredek, hogy néhány krosszmotoros is visszafordulásra kényszerül. A Riapetska csúcsáról megtekintjük a Volóc fölötti Pokol-bércet, oda most sajnos nem megyünk, de talán lesz még rá alkalom… Rétek és fenyvesek váltogatják egymást, saras dózerúton haladunk, majd a semmibõl hirtelen elénk tárul Volóc látképe. Bálint már jól ismeri a települést, hisz’ innen indul a róla elnevezett túra, a gerincrõl mutogatja, mi merre látható. Önkéntelenül is sietésbe kezdünk, futni nem futunk, ez a három nap nem arról szólt. Volóc széles utcáin megérkezünk a célba, az általános iskola udvarába, ahol az eddig beérkezettek és hozzátartozóik hatalmas tapssal fogadnak. A kiírás szerint 55 km volt a táv, 3150 m szintemelkedéssel, magunkat is meglepve 10 óra 20 perc a szakaszidõnk. Így végül pont 5 perccel csúszunk ki a 30 órából, mely a 160 km-re vetítve nem is olyan rossz, közel 10 000 m szintemelkedéssel, önellátással. Megfürdünk a patakban, mert az iskola csak díszletül szolgál, majd keresünk valami étteremfélét. Pünkösd dacára a Grand Hotel zárva, így marad a másik, kiejthetetlen nevû egység, ahol egy adag borscs-levessel, illetve második fogással koronázzuk meg a kirándulást. Zsolti is befut, akárcsak a csapi vonat, a fõrendezõk otthagyják a célt, személyesen kísérnek ki minket a vasútállomásra. Haza csak kedden hajnalban indulunk, hiszen ekkor van vonat Pestre, így az éjszakát a csapi stadionban töltjük, ahol majdnem veszünk egy zsák epret.
Olyan csodákat rejt Kárpátalja, ami többet is érdemelne 3 rövidke napnál. 3 rövidke napnál, amiben annyi szeretet volt, amit kevesen feltételeznek Ukrajnáról. 3 rövidke napnál, ami alatt annyi szépség tárult elénk, amihez itthon hónapok kellenek. 3 rövidke napnál, ami alatt egy picinyke szegletét megtapasztaltuk, hogy hogyan is élnek itt az emberek, és hogy mobilinternet nélkül is lehet kerek a világ. 3 rövidke napnál, ami folytatásért kiált...
|
| | | | |
|
|
NaHáT 95
Talán a NaHáT az egyetlen olyan túrám, amelynek már minden távját teljesítettem. Mielõtt még az a vád érne, hogy nem tudom, mi az a fokozatosság, a következõ sorrendben jutottam el a számomra legkedvesebb börzsönyi teljesítménytúra leghosszabb távjáig: 20, 20, 35, 50, 95. Szemfülesek észrevehetik, hogy nincsen 15-ös távom, de annak nem is NaHáT a neve, hanem Hangya, így annak teljesítésével nem is szeretném megszakítani ezt a szép sorozatot. :)
Életem elsõ börzsönyi túrájára 2009-ben került sor, amikor is megtapasztalhattam, hogy igen, van hazánkban még egy megfelelõen dimbes-dombos hegység a Mátra mellett. A NaHáT egy biztos pont minden évben, a részvétel kötelezõ. Késõbb persze jöttek új túrák, értek csalódások a Börzsönnyel kapcsolatban, és volt, hogy egészen egyszerûen nem is vágytam ide, de a NaHáT, a NaHáT az más volt minden évben.
Hosszas tépõdés után úgy döntöttem, hogy inkább többet alszom a túra elõtt, így egy kedves ismerõsnek köszönhetõen kaptam egy hálózsáknyi helyet Pesten. Számításom ismét hibásnak bizonyult, a hosszú átaludt óráknak lõttek: a jó társaság megtette hatását, kevesebbet aludtam az éjszakába nyúló beszélgetés miatt, mint ha otthon lettem volna. :) Mindegy, a jókedv túltesz a fáradtságon, talán még az álmosságon is, úgyhogy 4 óra alvás után kora reggel tétován ácsingóztam a Nyugatiban túratársakra várva. Jöttek is, pont, akikre számítottam, így egy négyest lefoglalva a vonaton késés nélkül suhantunk Nagymaros-Visegrád vasúti megálló felé. Persze vonatozás közben rámtört az álmosság, hálózsákomra borulva kicsit még pihentettem szemeimet, de a nevetésre felébredtem, miszerint: „Hagyjuk itt, legalább nem lesz meg neki az ötfeles.” Lehet tippelni, kinek a szájából hangzott el. :)
A vasútállomástól mindössze egy percre lévõ rajtot a templom melletti plébánián találjuk, a kis tetõ alatt szépen egymás mellett várjuk ki a sorunkat a különbözõ távokon. Meglepõen sokan állnak a leghosszabb táv asztala elõtt, aztán páran kapcsolnak, gyorsan sávot váltanak, és az 50-es rajtjába sorolnak. Picinyke nevezési lap, csak a legfontosabbakkal, pár pillanat és már tanulmányozhatom is a fordított útvonalhoz készített vadonatúj itinert. A csomagomat átadom megõrzésre, hátha jó lesz az a hálózsák még valamire. Megkondul a harang, kereken 7 óra van, de még kicsit pakolásznom kell, nehogy itt maradjon a rajtban valami fontos. Egy-két perc múlva azonban a megindult tömeg után eredek.
A plébániáról jobbra kifordulva a még együtt haladó mezõny után ügetek, üdvözlöm Mónikát és Rudit, majd a kellemes társaságnak engedve velük teszem meg az elsõ km-eket. :) Mesélnek a múltkori túrájukról, rendezzük egy korábbi fuvartartozásomat, közben a K- jelzésrõl bizonytalankodva balra fordulunk a K+ jelzésre. Hiába voltam már itt ötször, visszafelé tényleg más. Az utca meglepõ mértékben emelkedik, de még mindig nem annyira, hogy levegyem a hosszúujjast. Az aszfaltos útról letérve végleg elhagyjuk Nagymarost, de a köd miatt visszapillantva sincs kilátás. A Köves-mezõre vezetõ ösvény mély vízmosásait és a belógó bokrokat kerülgetve újabb és újabb ismerõsökkel beszélgetve érünk fel a parkolóba. Hatalmas a köd, kissé szomorúan közlöm is túratársaimmal, hogy eddig mindig olyan szép idõ volt a NaHáT-on, telis-tele csodaszép kilátással, most meg majdhogynem esik. Látni meg legfeljebb a legközelebbi fáig látunk. :( Rudi vigasztal, szép idõ lesz, uccu, érjünk fel az elsõ csúcsra, mire a lengedezõ szél tovasöpri a gomolygó felhõfoszlányokat. Máris jobb a kedvem. :) A K- jelzésen folytatjuk utunkat, imádom ezt a részt. Már hagyománnyá vált, hogy innen viszek haza pár szem makkot, emlékül, hogy milyen jó is volt itt. Az eddigi irány szerint ugyanis ez már majdhogynem a célegyenes volt, és boldogan tekintettem át a Duna túlsó partjára, a visegrádi Fellegvárra. Most még nagyon az elején járunk, de sebaj, makk begyûjtve, irány Törökmezõ! Közben elhúz mellettünk Lazy, világoszöld pólója messzire világít a hatalmas párában. Fotót érdemelne. :) Az Alsó-körtvélyes után elágazóba érünk: elõre a régi kék, balra az új. Elõttem egyenesen mennek, így hátrafordulok a többiekhez:
- Rudi! Itt balra megyünk az új nyomvonalon?
- Igen, balra, és bent az erdõben végig a jelzésen. Rajtunk kívül talán csak Reszelõ fog erre jönni. :)
Bokrok alatt bújócskázunk, aztán széles szekérúton sétálunk, majd rövidesen kiérünk a turistaházhoz. Pecsétet lent kapunk a tó partján, így fent nem is álldogálunk sokáig, illetve mégis, mert elbizonytalanodunk, hogy hol kell lemenni. Emlékeimben tisztán él, hogy a Z- meredélyén kellett ide felküzdeni magunkat, tehát most ugyanott megyünk le. Az itiner is megnyugtat: igen, a P- / Z4 jelzések együttesén, majd a Z–-on kell leszaladni a tóhoz. Ott megleljük a pontot, zsíros kenyérrel és teával frissítünk, a halacskás pecsét után pedig már indulunk is tovább.
A Z- jelzéseit követve indulunk el a tótól, majd jobbra fordulunk a K–-ra, szépen emelkedõ és kanyarodó mélyúton haladunk tovább. A Békás-rét elõtt is átfestették a kék útvonalát, a beszélgetés miatt észre sem vesszük a jobbos letérõt, szerencsére Rudi gyorsan kapcsol, a rétre nem itt kell kiérnünk. Továbbra is bokros, cseres részen haladunk, a keskeny ösvényt nemigen járják. Kibukkanva az erdõbõl sokáig haladunk a villanypásztorok mellett, jobbra szép lenne a kilátás, de még mindig borús az idõ. Az erdõ sarkánál jobbra, pár száz méter után balra, és szintén új nyomvonalon folytatjuk utunkat. Ez a hely nagyszerû élõhely lehet a lódarazsaknak, a Turista Kékszalagon tartottam is tõlük. A félsz most is bennem van, társaimat hátrahagyva igyekszem gyorsan áthaladni a kritikus részeken. A teljesen értelmetlenül átfestett jelzéseket kezdetben még követem, de mivel az új ösvény abszolút nincs kijárva, a hatalmas avarban fogalmam sincs, hova lépek, így a bokámat nem feláldozva visszatérek a régi útra, ahol a többiek is haladnak. Újabb történetet mesélnek Rudiék a cseh százasról és a láthatatlan ajtóról, így érünk ki a kóspallagi mûútra. Itt balra 200 m-t, az elágazóban ellenõrzõpont. Gyors pecsét és vízvétel után a szépen kiszalagozott ösvényre fordulunk, sokáig jelzetlen úton haladunk, majd keresztezzük a P- jelzéseit, aztán azzal párhuzamosan megyünk. Futók húznak el mellettünk, RushBoy és Zoli pedig már a sarkunkban is van. Nagyon kellemes szakasz következik, fel-le egy széles szekérúton, pocsolyát csak ritkán kell kerülni, folyamatosan emelkedünk a Só-hegy irányába. Reszelõ utánam kocog, én pedig kapva kapok az alkalmon, leszólítom, nehogy már itt hagyjon egy köszönés után. :) Egy betongúla mellett haladunk el, elõször csúcskõnek hittem, de az nem lehet, mert körülötte még emelkedik az erdõ, talán valami erdészeti határkõ lehet. A többiek kicsit lemaradnak, mi pedig a már megszokott jókedvvel vetjük neki magunkat az emelkedõnek. A Z- jelzést elérve jobbra fordulunk, és elkezdünk felkapaszkodni az egyik kedvenc börzsönyi hegyemre. RushBoy is lemarad pár lépést, nagyon tetszik ez az emelkedõ, nehezen tudnék itt megállni. :) A csúcson viszont kötelezõ a pihenõ, Reszelõ is megérdemelne egy fényképet, ahogy a gerincen haladva kibukik a felhõk közül. :) Egyre jobban tisztul az idõ, néhány környezõ hegyre már át is látunk, kellemesen süt a nap, de nem idõzünk, még fél óráig úgysem lesz szép panoráma. Itt csak az 50-es táv pecsétel, pontõr még nincs is kint, így Zolit bevárva gyorsan lenyargalunk a hegyrõl, át a réten, ismét be az erdõbe, a Nagy-Sas-hegy alatt tekergünk, jobbra és balra is kiágazik egy-egy Z3 jelzés, majd elágazóba érünk. Balra a Z+ jelzésre térünk, az új útvonal a domboldalban, lépésszéles ösvényen vezet. Reszelõ hajthatatlan, ha itt megy a jelzés, akkor mi is, de látszik, ennek nem lesz szép a vége. Nagyjából 150 m botladozás után úgy döntünk, hogy menjen itt ötfelest, aki ide festette a jelzéseket, úgy csúszik a járatlan ösvény, olyan lehetetlen haladni, hogy nem kérünk többet belõle. Lemászunk a mélyútba, és a régi útvonalon már meg is érkezünk Nagyirtáspusztára. A Szent Orbán Fogadó mellett az aszfalton folytatjuk utunkat immár a S+-en, Reszelõ megpillant egy lódarazsat, a napsütésre ez a jószág is elõmerészkedett. Mondani sem kell, Zoli repesett az örömtõl. :) Bevetjük magunkat a sûrûbe, a széles szekérúton kényelmesen kocogunk, közben végig beszélgetünk és reggelizünk. Keresztezzük a kisvasút pályáját, majd lejjebb még egyszer, kis szerencsével ki lehet fogni egy vonatot, amivel megspórolhatunk pár száz méter gyaloglást. :) Nem, mi két lábon jutunk el az alsó sínpárig, majd megpillantjuk a szépen felújított, ám turistamentes kisirtáspusztai turistaházat. A Kollár-völgyben a régi kisvasút nyomvonalán haladunk tovább, majd az átfestéseknek köszönhetõen lemegyünk a patakvölgybe. Számtalan ugrás, mászás, szlalomozás után elágazóba érünk, az egymással nem is találkozó turistajelzések között RushBoy helyismeretére hagyatkozunk. A Zálog-bérc és a Tehéndelelõ elõtt kimászunk a patakmederbõl, keresztezzük a régi jelzésnek helyet adó szekérutat, majd a S4 jelzésen bandukolunk tovább. Néhány kanyar után az emelkedõnek vége szakad, a So igen meredek ösvényén bukdácsolunk lefelé. Már a fák közé is betör a napfény, csodálatos látvány a vörös falevelekkel borított völgy, közepén kicsiny turistaház, az idillhez már csak a kéménynek kellene füstölnie. Rövid bámészkodást követõen lezöttyenünk a Vasedény-kulcsosházhoz, ami a legújabb térképen név szerint már nincs is jelölve… Amíg Zoli megérkezik, a János-forrásból feltöltjük vízkészletünket, pancsolunk egy kicsit, majd a házikó mögötti patakátugrás után meg is kapjuk az iménti lejtõ inverzét, egy igen meredek kaptatót. Felérve egy útkeresztezõdéshez gyors itinerolvasásba és térképészkedésbe kezdünk, majd elbúcsúzunk a K4-tõl, egyenesen a K+-re térünk. Ismét lejtünk, nagyon klassz ez a fel-le, fel-le, rég voltam utoljára ilyen huplis túrán. A lejtõ végén keresztezzük a Kovács-patakot, majd ismét lejtõ következik, csak most szembõl: felmászunk a Pogány-rétre. A rövid emelkedõt követõen a rétet jobbról kerüljük, majd egy vadregényes kis ösvényen bokrok és kidõlt fák akadályozó hatását gyengítve lefutunk a dózerútra. Belefutunk a BKT útjába, itt bevárjuk Zolit, találkozunk egy teljesítménytúrán kívül magányosan sétálgató turistával, majd kényelmes léptekkel megcélozzuk Bányapusztát, és a várható meleg ételt. Kiérve a fák közül egy réten kelünk át, balra villanypásztor, mögötte bárányok, amik hallgatnak, de mi bégetéssel üdvözüljük õket. :) A fehérre meszelt tornácos házikónál ismerõs pontõrök fogadnak, tavaly is õk fõzték itt a gulyáslevest, most reggel lévén egy pár virslivel kínálnak. Az alkalmat kihasználva hosszas falatozásba kezdünk. A roppanós virslihez mustár dukál, és friss börzsönyi kenyér. A kellemes tízórai után lassú tempóban tovább is állunk, a következõ szakaszon úgysem tudunk jól haladni. A turistaház után pár lépéssel jobbra, egy szederrel benõtt ösvényre térünk, óvatosan átkelünk a marasztaló növényzeten, majd nekivágunk az emelkedõnek. Felérve a kráterperemre, az Aklok-rétjén (ezért voltak lent barikák? :) ) áthaladva széles dózerúton érjük el a K3 kiágazását. Sajnos a jelzést megszüntették, és igyekeznek az utat is járhatatlanná tenni. Reszelõ jól ismeri a környéket, szalag ugyanis nincs, gyakorlatilag tilosban kirándulunk errefelé. A sokszor emlegetett erdõgazdálkodás áldásos hatásait tapasztaljuk, tarra vágták a hegyoldalt, a méter mély keréknyomokban áll a víz, ha így folytatják, jövõre már nem is lehet erre jönni. Átvészeljük ezt a förtelmes erdõrészt, majd elhagyva a dózerutat keskeny ösvénye térünk. Mivel lefestették a jelzéseket, érezhetõen kevesebben járnak erre, mint tavaly ilyenkor. Elõttünk csak Lazy nyomai mutatják az irányt, és a néhány szürke jelzésalap. Felmászunk a Pintér-bércre, majd innen szinte végig enyhén lejtõ ösvényt követünk. A hegyoldalban kanyargó út igazi vadregénnyé változik, bokrok alatt sétálunk, olyan keskeny peremen lejtünk táncot, hogy csak az egyik lábunkat tudjuk vízszintbe helyezni, a másik a meredek egyik oldalán próbál kapaszkodót találni. RushBoy megnyugtat, erre jön a Börzsöny leghosszabb túramozgalma is, örülök, de tényleg. Amúgy nagyon szép ez a rész, balra hatalmas mélység, jobbra pedig akkora hegyek, hogy a napot teljes egészében kitakarják. Sziklák csak néhol tarkítják az utat, hatalmas avarszõnyegen oldalazunk végig, az út egy tucat kanyart leír, de az ösvény nem ér véget: tovább, a nagyjából 20 cm széles csapáson. Mivel bizonytalan helyzetben gyakran biztosabb a kocogás, így a tempót növelve hamarosan elérjük a patakot, felmászunk a Kuruc-bércre, lelejtünk róla, majd a hosszú bokros részen átverekedve magunkat már véget is ér a K3 mesés, de inkább kényelmes kiránduláshoz optimalizált lefestett jelzésû ösvénye. A Fekete-patak felírós pontjánál kicsit tanakodunk, vajon melyik sziklán lehet a felfestett betû. Közben megérkezik még egy túrázó, sajnos õ sem tudja, hol kellene keresnünk, de kód nélkül nem szeretnénk továbbmenni. Épp a táskámat akartam letenni az egyik kõre, hogy én is elõvegyem az itinert, a kicsit mohás kõrõl a faleveleket lesöpörve véletlenül megtaláltam a betût. :) Kódrögzítés után átkelünk a patakon, és a K3 immár létezõ ösvényén kezdjük meg az emelkedésünket a Csóványos irányába. Egy rövidítési lehetõséget mellõzve a völgy jobb oldalán emelkedünk, majd egy hajtûkanyarban már a túloldalon folytatjuk utunkat. Elérjük a hatalmas sziklatömböket, fel-felpillantva haladunk el alattuk. Még egy forduló, még egy szikla, majd nagyjából irányba állva megcélozzuk a Börzsöny legmagasabb csúcsát, tetején a napokban átadott kilátóval. Kis csoportokban érkeznek lefelé az emberek, köszönünk, köszönnek, az egyik háromfõs társaságtól meg is kérdezem, hogy nyitva van-e a kilátó. A válasz igen, én nagyon fel akarok menni, Reszelõ viszont hajthatatlan, majd máskor, amikor csak kirándul errefelé. Miért, most mit csinálunk? :) A Kõkorsót elhagyva jobbra fordulunk a P3-ön, átmegyünk az Oltár-kõ két hatalmas sziklatömbje között, elengedünk pár bringást, majd balra, szalagozásra fordulunk. Gyönyörûen jelölve van az út, toronyiránt haladunk az OKT nyomvonala felé. Az elmúlt napok heves viharai még felfedezhetõek: a máskor avar nélküli ösvényen most vastagon áll a friss levél, nemcsak száraz, õszi színekben, hanem friss, haragoszöld színben is. Kiérve a K-, P- közös útvonalára balra fordulunk, majd fél km múlva már meg is pillantjuk a frissen átadott, kilátóvá avanzsált geodéziai mérõtornyot. Alatta pontõr, hamarabb kint van, mint kellene, de ennek örülünk, pecsét, és már szaladok is fel a lépcsõkön a magasba. Reszelõ meg lefele, mondja, majd úgyis utolérem. Aha, persze. :) Na mindegy, én akkor is felmegyek. A rácsszerû lépcsõkön kígyózva azt veszem észre, hogy valami hullik a fejemre. Sár, de jó! Ha már ennyire nagydobra verték a felújítást, akkor erre is kitalálhattak volna valamit… A legfelsõ szintig meg sem állok, futva teszem meg az utat, ám fent akadályba ütközöm. Zsúfolásig telt a kilátószint, a kilátás helyett magukat fotózó városi „turisták” kérésre sem engednek arrébb, igen, pont nekik építették ezt a kilátót. Nem baj, azért körbemegyek, délre párába burkolózott a táj, de északnyugatra fantasztikus panoráma tárul elém. Szerencsére feliratozva van, hogy merre mit látunk, így könnyen beazonosítom, hogy arra még menni is fogunk ma, mert az a Holló-kõ gerince. A sok orom, hegycsúcs és völgy annyira szeretnivaló, hogy egy alsóbb szinten is kitekintek, meglepõ módon ott senki sincs… Aztán irány le, megint potyog rám egy kis sár és kavics, de pillanatok múlva már ki is léptem a kilátóból.
Több jelzés együttesén indulok el lefelé, a lényeg, hogy a P–-ot kell követni. Egy végtelennek tûnõ lejtõn kell leereszkedni, az út sokszor kicsúszik a lábam alól, úgy kell keresni a jelzéseket, az ösvény itt is tele friss avarral, ha nem figyel az ember, könnyen tévútra tér. Ezen az oldalon még több az ember, talán Diósjenõrõl közelítik meg a Csóványost. Egy napsütötte erdõfolton egy maréknyi õszi kikericset vélek felfedezni, reménykedem, hogy még máshol is fogom látni ezt a Colchicaceae családba tartozó kedves kis virágot, de érdekesmód csak ez a pár szál talált itt magának élõhelyet. A drótkerítést, illetve annak maradványát elérve, a Sasfészek-bércen hullámozva rövidesen felérek a Nagy-Mánára, ahonnan pazar panoráma tárul elém. Alattam hatalmas völgy, a Rózsás-patak medre, szemben hosszú bérc, a Pogányvár gerince. Meseszép a látvány, meg is állok a csúcson lévõ sziklánál, felmászok rá, és onnan kémlelek körbe. A mélyben még zöldellnek a fák, jelezvén, hogy ott még van éltetõ víz, a patak nem száradt ki, így az erdõ is késõbb veszi fel õszi ruháját. Feljebb már aranysárga, vörös és dióbarna színek dominálnak, ragyog a nap, elõttem hegy, alatta völgy, alattam hegy, nem is kellene innen továbbmenni. :) Egy baráti társaság így is tesz, sátortábort vert a gerincen, jóízû nevetésüket csak egy gyors köszönéssel zavarom meg. A csúcsról leinduló ösvény két oldalán álló fákon megint megvariálták a jelzéseket, a Börzsöny Csúcsai mozgalmat nehéz lehet így ellenõrizni. Mivel Reszelõt még mindig nem sikerült utolérnem, így innentõl a gyaloglást lassú kocogásra cserélem, a helyenként lefestett jelzések ellenére nagyszerûen járható ez az út. Hamarosan megpillantom a völgyben kanyargó patakot, majd csilingelésre leszek figyelmes. Jé, ez a Tóth Péter-emlék! :) Mivel lengedez a szél, csengõ-bongó hangot hallat. A fából készült emlék elõtt az ösvény megtörik, élesen visszafele fordul, és az eddigi legmeredekebb rész következik. Gyorsan lezötykölõdök a köveken, a szekérúton jobbra fordulok, átkelek a Rakottyás-, majd a Rózsás-patakon, és pár száz méter múlva már meg is pillantom a Tûzköves-forrásnál lévõ ellenõrzõpontot. Meglepetésemre itt találom még Reszelõt, épp a gyengén csordogáló forrásból merít, követem példáját, majd pecsét, csoki, rövid beszélgetés a pontõrrel és már indulunk is. Nemsokára elhagyjuk a P- jelzést, balra átkelünk két hídon, az egyiket éppen tatarozzák, a másiknál pedig RushBoy inkább a patakon kel át, én meg megjegyzem, hogy akkor innentõl õ csak mozgalmazik, mert letért az útról. :) Miközben nevetek, én is benézek egy kanyart, így most már mindketten csak kirándulunk, kölcsön kenyér, nesze nekem… :) Egyébként most vagyunk túránk legkeletibb pontján. A P4 és Z+ közös ösvényén emelkedünk egyre feljebb, kiérünk egy rétre, ahonnan megcsodálhatjuk a Királyházát körülölelõ hegyeket, majd felkapaszkodunk a Királyné-pallagjára. Tisztán emlékeztem, hogy tavaly ez a rész nagyon váratlanul ért, elõször hatalmas lejtõ, aztán durva emelkedõ és szintén lejtõ. Most pedig ugyanez fordított irányban. Az elsõ felfelé még hagyján, beszélgetve érünk a csúcsra, lefele futunk, a patakot átugorjuk, de már elõttünk is van az a borzalmas emelkedõ. Nem mintha zavarna, hogy most mászni kell, sõt, imádom az emelkedõket, de tudom, hogy ez fájni fog. A Z+ új útvonalát követve és az itinert olvasva („Nagy levegõ! Elõször durva, majd átlagos emelkedõ 1100 m-en át…”) óvatosan indulunk neki a hegynek. Reszelõnek meg sem kottyan ez a hegy, én meg alig gyõzöm tartani a tempóját. Végsõ elkeseredésemben arra gondolok, hogy direkt megy ilyen gyorsan, szeretne látni fölfelé megpusztulni. Jól van RushBoy, ezt még visszakapod. :) Lassan csak felérünk, és az erdõt elhagyva derékig érõ fûben gázolunk át, ki, egészen a szekérútig. Van egy tippünk, hányan járhattak erre az elmúlt idõszakban. :) A szekérút is erõsen benõtt, a jobbra kitáruló panoráma viszont kárpótol a nehézségekért. Egy furcsa háromlábú faépítményt, talán gémeskutat mellõzve felérünk a Nagy-Oros-bérc 600 m-es magasságba törõ gerincére. A Z+ balra tér, mi maradva az úton jobbra tartunk. Jelzetlen rész következik, sajnos nincs kiszalagozva, pedig nem egyszerû észrevenni. Meg is köszönöm Reszelõnek, hogy itt van, beérünk a sûrû bükkösbe, egy meseszép, csendes erdõrész veszi kezdetét. Régen erre ment a Z+, RushBoy meg is állít egy fánál, hogy nézzem meg közelebbrõl, itt egy nagyon-nagyon régi jelzés. A következõ pontig hátralévõ 1,5 km-t vidám beszélgetéssel ütjük el. Kiérve a Szívfájó-bércre nem találunk pontõrt, igaz, még nem is kell nyitva lennie a pontnak, így amíg én eszek, addig RushBoy lefényképezi a természetvédelmi táblát. Biztos ami biztos alapon felírom a nyeregben lévõ erdészeti határoszlop számát, majd a Z- jelenlegi útvonalára térünk. Sajnálom, hogy most erre kell menni, nem a tavalyi útvonalon, pedig ha ebbõl az irányból mennénk arra, végig pompás kilátás tárulna elénk, nem kellene mindig hátrafordulni. A tavalyi emlékképpel a fejemben elindulunk a bokros, köves ösvényen, és a Miklós-tetõt délrõl kerülve oldalazunk a Godó-rét irányába. Néhol hiányoznak a fák az út mellõl, ilyenkor megállunk, és integetünk a túloldalra, a Holló-kõ gerincére, mert Lazy minden bizonnyal már ott tart. 2 km hullámzás és bújócska után kiérünk egy szekérútra, itt jobbra fordulunk, majd hamarosan balra, egy meredek ösvényre. Megint a mostanában elég gyakori téma jön elõ, balra fordulunk a Z4-re, átlépünk pár kidõlt fán, így hagyjuk magunk mögött a Godóvárat. A völgy aljában szembetalálkozunk egy hatalmas hátizsákot cipelõ emberrel, kérdi, nem-e a túrán vagyunk. Az igenlõ válaszra leveszi hátáról a zsákot, elõkeresi a pecsétet, és csak ekkor jövünk rá, hogy õ lesz a Szívfájó-bérc pontõre. :) Kicsit megkésett, mondja, de önhibáján kívül, logisztikai nehézségekkel találták szembe magukat a rendezõk. Kérdezzük, hogy találkozott-e már valakivel – nyilvánvaló, hogy Lazy-ra gondoltunk –, mondja, hogy igen, még lent van az üdülõnél. Nocsak, az meg hogy lehet?! Elbúcsúzunk a pontõrtõl, jó utat kívánunk neki, nem lesz egyszerû felérnie a Dosnya-nyeregbe ennyi cuccal, és még szalagoznia is kell. Átkelünk egy kidõlt fán a Fekete-patakon, és már meg is érkeztünk a Fekete-völgyi-panzióhoz, melynek leánykori neve Vilati. Kedves pontõr fogad, kérdezi, hogy mi is a 100-ason vagyunk-e?
- Nem, mi a 95-ösön. – válaszolom gyorsan a kérdésre. :)
Itt találjuk Lazy-t, a kedves pontõrök pedig mondják, hogy még nincs kész a leves, csak hideg pörköltalapot tudnak adni. Mindegy, valamit eszünk, nem baj, hogy hideg. Beszaladunk az épületbe, arcmosás, vízfeltöltés, majd jöhet a kóla. Egy litert veszek, Rushboy valamivel többet, majd kiülve a polifoamra, próbáljuk elhessegetni a milliónyi katicát, ami az életünkre tör. Lazy közben el is indult, de mi nem sietünk, ez az utolsó kajapont, a többi már csak apró finomságokat fog biztosítani. Tavaly egyébként ugyanitt találkoztam Reszelõvel, két órával utánam indult, és fél óra múlva már a hátát sem láttam. :)
Bõ 15 perc lábpihentetés és cipõszellõztetés, talpcsiklandozás után tovább is állunk, elköszönünk a kedves pontõröktõl, majd lassú léptekkel nekivágunk a P4 ismerõs emelkedõjének. Ekkor jut eszembe, hogy végül is már célba értünk, eddig tartott a túra. RushBoy-nak ezt úgy adtam elõ, hogy akkor most már 0 pontért tartsa az ötfelest, legalább lesz egy gyors mozgalmunk. :) Elõször nem értette, de aztán beugrott, hogy a kiírás szerint eddig tartott a hivatalos teljesítménytúra, innentõl egyénileg, saját felelõsség terhére folytathatjuk utunkat. Az okokat nem ismerem, de szomorú, hogy egy ilyen klassz rendezvény is kénytelen ilyen kikötést tenni. Hamarosan el is érjük a P- jelzést, ahol balra fordulunk, és azon tanakodunk, hogy vajon melyik irányba van Perõcsény. És akkor kezdetét is veszi az egyik kedvenc turistautam, ami végig az õsvulkán kráterperemén vezet. Az egyik felfelén észreveszem, hogy valamitõl nedves a hátam. Nem, ilyen gyorsan nem megyünk, az emelkedõ pedig nem ilyen vészes, nem izzadhatok ennyire. Levéve a táskát, csöpög belõle valami. Ó, a fenébe! A Vilatinál a maradék kólát áttöltöttem a szopókás üvegembe, és hiába ráztam ott többször össze, és engedtem ki belõle a szénsavat, mégis lenyomta a kupakot, kipattant a cumizós vége, az üveg tartalma pedig a táskában és a nyakamban landolt. Gyorsan elkezdtem nyalogatni a táskát, Reszelõ nem is bírta nézni, inkább otthagyott. :) Mindegy, mindig tanul az ember valamit. Egyébként pont annak az emelkedõnek a tövében álltam meg tisztába tenni magam, ahol a Szondin végleg elszakadtam sétáLós bácsitól, és itt mondta azt a bizonyos mondatot, ami azóta is sokszor eszembe jut. :) A gerincen haladva balkézre fantasztikus panoráma tárul a szemünk elé, szemben a Godóvár és a Miklós-tetõ, onnan integettünk át erre a gerincre, most fordítva tesszük, a távolban a Magosfa, mögötte a Csóványos, a megújult kilátóval a tetején. A Holló-kõn le is fékezünk, és percekig csak nézünk magunk elé, illetve alá, le, a Fekete-völgybe, a lemenõ nap fényében ragyog az õszi lombkoronába öltözött fák sokasága. Ezt a látványt le kellene fényképezni, és a képet beragasztani a csúcskönyvbe. :) Kigyönyörködve magunkat visszatérünk a keskeny csapásra, és a térképészeti tudásról ejtünk hosszas szócsatát. A Kövirózsás gyönyörû, még sohasem figyeltem meg ennyire, a jobbra kanyarodó, ráadásul emelkedõ út a rengeteg mohos szikla között igazán pazar. A Vár-nyeregbõl már látjuk az igazi mászást, de közben sem tudjuk abbahagyni a dumát, dõl mindkettõnkbõl a sok-sok téma. A Salgóvárat balról kerüljük, majd felmászunk a meredek oldalon a csúcsra, pontõr bújik elõ a kiszögellõ sziklapárkányról, kapunk pecsétet, csokit, és megtudjuk, hogy Lazy öt perce ment el. Amíg Reszelõ az elmúlt évek eseményeit eleveníti fel a bácsinak, addig én is kimászok oda, ahonnan a pontõr elõkerült, és nem tagadás, innen a legeslegszebb a kilátás az egész gerinc összes kilátópontja közül. A Várbérc legmagasabb pontján állok, egyik lábam picit magasabban, a sziklán, másik még a talajon, és így zárom magamba az élményt, amit a látvány nyújt. Mielõtt végleg itt ragadnánk, a feltámadó szellõ máris továbbhaladásra késztet, pláne engem, mivel még mindig kólás a hátam. :)
Leszökellünk a várból, majd a következõ nyergecskében a P+ jelzésre térünk. A végig lejtõ útról is csodás a kilátás, hegy-völgy elõttünk, a fák tetejét még mindig bearanyozza a nap, most nagyon sajnálom, hogy muszáj továbbmenni. A gyors lefelé hamar véget is ér, kellemes mászás következik, majd a széles erdészeti útról a bokrok közé befestett jelzésen hullámozva érünk vissza az Aklok-rétjére.
- Még egy kör? – kérdem Reszelõt. :)
Kiérve az elágazásba térkép elõ, mert innentõl jelzetlenen megyünk. Bízva túratársam helyismeretében, követem õt, de pár lépés után megtorpan. A térkép szerint nem erre kell menni. De akkor merre? Az itiner sem segít ki bennünket, RushBoy csak a térképet nézi, én meg elõhalászom a másik, itinerhez tartozó térképet. Ezen az látszik, hogy ugyanúgy indulunk el, mint pár órával ezelõtt, majd tovább egyenesen és csak utána fordulunk jobbra le. Mivel más ötletünk nincs, így elindulunk ebbe az irányba, és hamarosan meg is pillantjuk a behívó szalagot. Hurrá, nem érzem magam feleslegesnek! :)
Nagyon féltünk ettõl a szakasztól, nem tudtuk, hogy lesz-e egyáltalán szalagozva, vagy ha igen, mennyire, mi fog abból látszódni a sötétben, de rálépve a jelzetlen útra, kezdünk megnyugodni. Még bõven van idõnk világosban menni, és a szalagozás is elégnek tûnik. Reszelõ megragadja az alkalmat, kocogásba kezd, csak az elsõ emelkedõnél érem utol. Rövidesen elérjük a Kammerhof lábát, ahol combos emelkedõ veszi kezdetét. Na végre, most revansot vehetek társamon a Z+-ért. :) Bár nem túl hosszú az emelkedõ, de kellemesen meredek, így ellépve RushBoy-tól, gyorsan fel is kapaszkodok a csúcsra. Fent sem állok meg, csak akkor, amikor egy család jön szembe. Itt meg is várom Reszelõt, és mosolyogva közlöm vele, hogy: „1 – 1”. :)
Az idõközben szem elõl tévesztett kirándulók nyomába eredünk, élesen jobbra fordulunk, itt fonódunk a K4 jelzéssel, majd ismét jelzetlen utakra térünk. Néhány patakátugrás, szerencsére nem esünk bele egyikbe sem, majd már fel is érünk egy kis tisztás szélére, ahonnan balra törünk le. Egyértelmû, hogy itt tavaly felfelé kellett jönni, így már nagyon vártam ezt a szakaszt. A hatalmas fûben nehéz sétálni, néhol köves is a hegyoldal, de esés nélkül leérünk egy újabb patakmederbe. A Szénégetõ-kútból csordogáló keskeny éren is átlépünk, majd megörülünk, szalag vége, innentõl végig jelzésen haladunk. :) Nagy kõ esett le a szívünkrõl, jó volt az útvonaljelölés, és sikerült még lámpa nélkül elérnünk ide. Bõ 1,5 km még a következõ ellenõrzõpontig, amelyet a S+ jelzésen érünk el. Itt a Szondin egyedül botladoztam a sötétben, de sikerült megjegyeznem az útvonalat, mert sohasem akart eljönni az Oldaltmászó-kút és az Inóci-nyereg. Itt az idõ, hogy visszavágót vegyek azért a júniusi napért, amikor nagyon nem úgy ment az egész, ahogy szerettem volna. Egy rövid szakaszon jobbkézre eltûnnek a fák, bokrok, így lehetõségünk nyílik megcsodálni az éppen lemenõ napot. Hatalmas az izzó narancsszínû korong, a távoli lankák kihasználják az utolsó perceket, és a csiklandozó napsugarakat magukba zárva készülnek az éjszakai lehûlésre. Pár kanyar, majd egy érdekes elágazás, múltkor itt kerültem, de Reszelõ megmutatja, hogy nem arra van festve a jelzés, hanem pár méteren a magas füvön kell keresztülvágni. Emelkedõ, dzsindzsás tisztás, az ösvényt nem sikerül megtalálni, így mindenen átgázolva érjük el a pontot. Éppen pakol ki a pontõr, a szél lengeti a fára felkötözött laminált lapjait. A pecsét után megkérdezem, hogy mikor ment el az elõttünk áthaladó.
- Két perce. Lefele láthatjátok magatok elõtt. – hangzik a válasz.
RushBoy csak rázza a fejét, nem verseny, hagyjam már. Valahol igaza is van, de szívesen beszélgetnék Lazy-val is menet közben. Lefelé persze hajthatatlan vagyok, illetve inkább hajtható, a tempót diktálva vágtatunk le a S+-en. Ez volt tavaly a leghosszabb, legmeredekebb emelkedõ, de nagyon tetszett, most jóval járatlanabb az út, pedig lefelé is nagyon kellemes. A belógó ágakat kerülgetve rövidesen el is érünk a legveszélyesebb részre, itt tényleg csak séta, úgy csúszik az ösvény, hogy csak a fákba kapaszkodva tudunk leereszkedni a K- eléréséhez. Közben megpillantjuk Lazy világoszöld pólóját és lámpáját, mi még nem vesszük elõ a pilácsot, fölösleges, túl vagyunk a kritikus részen, most pedig sík jön. Szokásommal ellentétben megpróbálom megkocogni ezt a lapos részt a Pokol-völgyi-patak partján, csak a pár kanyar és a hirtelen jött pocsolyák lassítanak le. Mivel ismerjük a mondást, hogy „Nincs olyan hosszú nap, hogy estéje ne volna”, így a turistaházhoz kiérve megállunk, lámpa elõ, jöhet az éjszaka. Az aszfalton már fordulunk is jobbra, mikor kiabálásra leszek figyelmes. Reszelõt szólítják, Lazy hangja az, megállunk, visszakiáltok. Újabb szólítás, én újból kérdezek, majd a háztól kikocogó Lazy-ra leszünk figyelmesek. Csak vizet töltött, teljesen elfogyott mindene, nem akart így továbbmenni. Mi is híján vagyunk az innivalónak, így RushBoy gyorsan fel is fedi tervünket: kinéztük magunknak a Börzsöny Szíve Sörözõt, ott szeretnénk tankolni. Lazy-t sem kell noszogatni, õ is szívesen betér a vendéglátó egységbe. Újra beérünk az erdõbe, a fejlámpákat beüzemeljük, és akkor gyerünk, mihamarabb érjünk át Kóspallagra. Szerencsére sikerült észrevenni egy jobbos letörést a bozótosban, a többiek helyeslésével már robogunk is a kálvária irányába. Aztán egy idõ után olyan sûrû az aljnövényzet, hogy alig lehet rajta átkelni, ekkor Lazy RushBoy fejlámpájának fényében megnézi a GPS-t, de igen, erre kell jönni. Rövid emelkedõ, pár kanyar, és már alattunk is van Kóspallag. A Kálvárián elvileg ellenõrzõpont mûködik, de nem találjuk ennek nyomát, Reszelõ fényképezni akar, de a rossz fényviszonyok miatt inkább a továbbállás mellett döntünk, csak elfogadják így is a teljesítést. Lekanyarodunk a stációk kicsiny ösvényérõl, elérjük a szélsõ házakat, majd Lazy-val eltervezzük, mit iszunk. Lassan 20 km-e jövünk vízvételi lehetõség nélkül (a turistaházba be lehetett volna térni, de ahhoz már olyan közel van Kóspallag, mi nem is éltünk vele), és most nagyon megszomjaztam egy korsó sörre. Lazy inkább fröccsözne, de ha én sört akarok, akkor õ is azt kér. Legyen fröccs, tavaly úgyis volt szerencsém a NaHáT-on megkóstolni a málnás verziót, majd utána km-eken át össze-vissza ténferegni. :) Megkerüljük a templomot, majd a fõutcán kocogásba kezdünk. A kutyaugatást elnyomva üdvrivalgásban törünk ki: nyitva a kocsma! Befordulunk a konyhába, akarom mondani kocsmába, mi fröccsöt, Reszelõ pedig nem tudom mit rendelt. Rövid szünetet iktatok be, megmosakszom a csap alatt, majd visszamegyek a pulthoz. A többiek már lassan mennének, én meg még ki sem fizettem a rendelésem, de megtette helyettem ezt Lazy, köszi! :) Magamba depózom a pohár tartalmát és a többiek után futok, õk már elindultak a falu túlsó vége felé. Az állandóan zárva tartó kisboltnál érem õket utol, még egy rövid aszfaltos utca, és újra terep. Kutyasétáltató párral találkozunk, furcsán néznek ránk, valószínû a fejlámpák miatt, de viszonozzák a köszönést. A P- lesz innentõl a társunk, sok-sok km-en át. Még a frissítõ elõtt vázolta tervét Lazy: vagy az utolsó vonattal megy haza, az kényelmes tempóban elcsíphetõ, vagy kicsit megnyomja, és az eggyel elõbbit éri el. Megtetszik az ötlet, akkor nekem sem kellene a célban hálózsákban forgolódnom, hanem esetleg haza is érhetnék. Mivel a korábbi vonat gyakorlatilag esélytelen, így Pesttõl tovább nem jutnék, de ez is több, mint a semmi. Vagy megkérhetném apát, hogy jöjjön értem, de ilyennel nem szeretem terhelni, pláne így éjjel. Ekkor Lazy felajánlja, hogy aludhatok náluk, és reggel az elsõ vonattal mehetek haza. Hû, az nagyon jó lenne! :) Tovább agyalva kocogás közben Lazy kisakkozza, hogy nekem melyik vonat kellene, hogy még az utolsóval hazaérjek. Az elõbbi, sejtettem… A maradék 22 km-re kevesebb, mint 3 óránk maradt. De ez azt jelenti, hogy hajnal 1-re otthon vagyok! Gyors matekozás, hogy mi éri meg jobban, és a sietés mellett döntök. Lazy nagyszerûen motivál, de innentõl fel kell kötnöm a gatyát, lesz egy erõs emelkedõ is, és lassulni sem lehet már. Miközben mindezt összeraktuk fejben, egyre jobban eltávolodunk RushBoy-tól, õ nem akar kocogni, nincs miért sietni, marad a célban a többiek beérkezéséig. A máskor végtelennek tûnõ rétek seperc alatt elfogynak a lábunk alól, a patakot is csak kétszer kell keresztezni. Menet közben hátra-hátrafordulok, világít-e mögöttünk Reszelõ lámpája, szerencsére jön õ is, csak kicsit hátrébb. A Kis-Hanta-patak ellenõrzõpontja már kint van, de a pontõr még csak most pakol ki. Hideg bort ajánl, még nem volt ideje elkezdeni fõzni a forraltat. :( Tavaly ilyen ellátás a Só-hegyen volt, idén pedig végképp le kell róla mondanunk. Idõ, míg elkészül, nem akarunk várni, menetrendhez vagyunk immár kötve. Itt még együtt pecsételünk, de elkezdve a mászást végleg szétszakadunk. A Börzsöny-térképem Reszelõnél, mert õ a sajátját Bányapusztán hagyta, így innentõl aztán tényleg nem maradhatok el Lazy-tól, mert nálam csak az itiner van. Rövid mászás a Pusztatorony oldalában a PL jelzésen, majd egy meredek, keskeny ösvényen esünk ki a mûútra. A rajtban is figyelmeztettek a rendezõk, és az iménti ponton is rákérdeztünk: a bejárás alkalmával kutyákkal találkoztak Pusztatorony és Törökmezõ között, a kerülés megengedett, mi sem szeretnénk ebek harmincadjára jutni. Úgyhogy itt balra, végig az aszfalton 2 km-t. Lazy végigkocogja az etapot, ahogy tudom, követem. RushBoy lámpája csak a távolban látszik, de megértem, nekem sem esik jól az aszfalton való kocogás. Bár nincs olyan késõ, idõérzékemet csak az egyre hamarabb elkövetkezõ sötétedés zavarja meg, de kimondottan nagy a forgalom a mûúton. A buszmegállót elmondhatatlanul várom, itt jobbra fordulunk, pár lépés után ismét, végre talajra. A sorompót kikerüljük, illetékteleneknek belépni tilos, de jó. A rét szélén hamarosan szalagokat pillantunk meg, visszaértünk az eredeti útra. Bozótos részen átkelve, fákon átmászva és egyszer patakba esve elérjük a tavat. A hosszú fehér papírszalagok szépen terelnek a parton, ebbe már nem kellene beleesni, ezt az élvezetet meghagyjuk másnak. :) A turistaháznál reggel ketten voltak, most legalább tizenketten, éjszakára még akár buli is kerekedhet. Zene szól, mécsesek égnek, az üstházban pedig meleg tea gõzölög. Gyors pecsét, két pohár tea, Lazy szusszan egyet egy kempingszékben, és már indulunk is tovább. A Z- unalmas szakasza következik, réteken, patakokon át, szalmabálák mellett. Többekkel beszélgetve a Z- általában vadregényes, vagy nehezebben járható utakat jelöl, de ezt a Börzsönyben nem sikerült túl jól kivitelezni. A széles szekérút hajtûkanyarját már várom, élesen vissza, nemsokára házikó, ahol szintén nagy az élet. Nagyon kevés idõ maradt a vonatig, én már-már le is mondok róla, de Lazy kitart, így továbbra is kocogunk. Egy nehezen észrevehetõ patakátkelést el is vétünk, pár tíz méter plusz a jutalmunk. Szerencsére van keresztben egy kidõlt fa, annak törzsén egyensúlyozunk át a túloldalra. Embermagasságú sás, ki a rétre, jobbra, át egy árkon, és újabb rétek sora, néhol erdõfolttal kiegészülve.
A GPS szerint már nincs hátra 15 km, van rá 2 óránk. Hiába, de ott van még a mászás Zebegénybõl. Lazy szól minden km-nél, hogy még mennyi idõnk van a vonatig, és meglepõdve tapasztaljuk, hogy két km között mindössze 5 perc telt el. Nem baj, van még hátra, nem lassítunk. A Malom-földek hamar véget érnek, megérkezik mellénk a Malom-völgyi-patak, és tudjuk, mindjárt beérünk Zebegénybe. Ez az útszakasz meglepõen gödrös, egy szélsõ sáv azonban jól járható. Mivel én nem tudok futni, így egyszer Lazy mögött sétálok, egyszer elõtte haladok, míg õ szépen tartja a ritmusát. Szûk 1 km a település, jobbra hétvégi házak, az ismerõs zöld drótkerítés, faragott kapu, rövid szünet, majd aszfaltra váltunk. Én sétálni akarok, de újra több idõ kellett egy km-hez, így mindig kinézek egy pontot, hogy jó, addig még mehetünk gyorsabban, de onnantól séta. Addigra Lazy mindig utol is ért és húzott tovább magával, úgyhogy a máskor pihentetõs szakasz most erõsebbre lett véve, visszaesni a megszokott ritmusba majd csak a felfelén tudok. Egyszer csak hangos motorbõgésre leszünk figyelmesek, majd fékcsikorgásra, aztán kiabálásra, de szerencsére baj nem történt, csak pár fiatal mutatja, hogy ki az éjszaka császára. Egy bácsi meg kiabál utánuk, miközben elfutunk mellette, a szemünkbe nézve szidja a fiatal generációt, jórészt igaza is van. Jön a macskaköves rész, majd Lazy szól, hogy itt balra. Itt?! Elhagytuk a rétesest, a Kós Károly tervezte templomot és a kis hidat, de észre nem vettem volna, hogy egy bokor mögül indul a S3 jelzés. Innentõl séta, egészen a kálváriáig. Azt hittük, hogy lesz emberes pont, de az itinerben egyértelmûen benne van, hogy kódot kell felírni. Az amúgy könnyen kitalálható válasz rögzítése után elveszünk egy-egy szem almát a kartondobozból, aztán indulunk is, le a lépcsõn a kápolna elõtt, és végig a széles szekérúton. A S- jelzésre térünk, ami egy pontban megtörik, kicsi emelkedõ, át egy fasoron, és tovább emelkedve az éjszakai Duna-part néhol élvezhetõ látványával faljuk tovább a km-eket. Ettõl a résztõl féltem, tartalékoltunk is rá idõt és energiát, de nem okoz gondot a mászás. Néhány elágazásban bevárom Lazy-t, húzni szerencsére nem kell, nagyon kemény tempóval jön õ is fel. Pár derékszögû kanyar után egy hosszú nyílegyenes szakasz következik a Remetekereszt-bércen, innen világosban pont rálátni a Dunára. Visszafordulva sem látom, így inkább a lábam elé nézek, és az alma elrágcsálása közben meg is érkezünk a 412 m magas csúcsra. Eddig emelkedve azt hittem, hogy tûz ég a Hegyes-tetõn, egy hatalmas fényfolt virított a legmagasabb pont irányában. Csak itt jöttem rá, hogy az nem tûz, hanem a hold. :) Innen egy tempós lefele, kocogás nélkül, és hirtelen megpillantjuk az OKT jelzéseit. Igen, megvan! Nem csak a jelzés, hanem a vonat is. Az utolsó 6 km-re több mint egy óra maradt, ennek már mennie kell. Ezt ki nem mondva megállás nélkül megyek elõl, vesztemre, mert átvágva a réten és újra betérve az erdõbe elvétettem az ösvényt. A hegy oldalában megyünk kicsit, amikor Lazy-nak gyanús lesz, hogy miért nincsenek itt kék jelzések. Toronyiránt megyünk, nem túl törmelékes a domboldal, pár méterre meg is találjuk az utat. Az utolsó meredek következik, itt már nem kell és nem is szabad megállni. Felérve a toronyhoz leveszem a hátizsákot, elõkotrom az itinert, mert azt hittem, hogy itt lesz a pont. Pár perc, és jön Lazy, aki egybõl fut lefelé, mert csak a Szent Mihály-hegy nyergében kell ellenõrzésre számítani. Nyomába eredek, de nem érem utol, lefele még mindig nem tudok úgy menni. A nyeregben egy sárga mappa van az útjelzõtábla tövébe állítva, odalépve látom, hogy ez a pontõrcucc. Elõkeresem a kicsi, talán radírból faragott bélyegzõt, a tintapárnát, pecsételek mindkettõnknek, gyorsan kihúzom a rajtszámainkat az ikszelõlapon, és már megyünk is le. A Zebegénytõl idáig tartó 4,5 km-re több mint 400 m szint jutott, ez felpörgetett annyira, hogy innentõl Nagymarosig végig kocogunk. Az ösvény néhol nagyon csúszik, de utána egyre szélesebb az út, a végén már egész kellemes mélyútban haladunk, az egy hónapja még kidõlt fáktól nehezített út mostanra akadálymentessé vált. Megint lemaradok, csak egy sík részen sikerül utolérnem Lazy-t. Megpillantjuk az elsõ utcai lámpákat, néhány kanyar, és már ki is érünk az erdõbõl.
Nagymaros szélét elérve egy fejlámpás ember jön szembe, hátán hatalmas táska, messzirõl odaszól hozzánk:
- Ugye ti nem a 95-ösön vagytok?
- De. :)
- És fönt megtaláltátok a pecsétet?
- Igen, bélyegeztünk, és ki is ikszeltük magunkat az áthaladók listáján. :)
- Na, akkor jó utat… Illetve, gratulálok! :)
A macskaköveken zötykölõdve haladunk, Lazy meg is jegyzi, hogy erre nem vágyott már a talpa, nyugtatom, ott a templom, mindjárt lent vagyunk. Pontosan tudja ezt õ is, így növelve a tempót kényelmes kocogással érünk túránk végéhez. A két utca elválásánál még balra, erre emlékeztem a Turista Kékszalagról, aztán a plébánia sarkán jobbra, hatalmas szalagokkal irányítanak minket a célba. Kár, hogy keresztben nem volt kifeszítve egy, pedig most azt is átszakíthattuk volna. :) Az idõközben áttelepült célt az iskolában találjuk, a tavalyitól eltérõ teremben. A kapu elõtt két hölgy beszélget, furcsa akcentussal, mintha nekem mondanának valamit, de aztán elfordulnak, így én is irányt változtatok, átlépek a kapun, tornác, hatalmas zászló, rajta felirat: „NaHáT”. Bentrõl kellemes beszélgetés zaja hallatszik, befordulok az ajtón, egy asztalsor mögött ül a rendezõ bizottság. Hirtelen mindenki elnémul, néznek rám, hogy ki vagyok és mit akarok, az értetlen tekintetek most sem lepnek meg. :)
- Sziasztok! 14-es a 95-ösön.
A csend még pár tizedmásodpercig eltart, majd elkezdenek tapsolni, úgy igazán, de a gratulációkat félbeszakítom, mindjárt jön a túratársam, talán Lazy megállt pár szót váltani a kapu elõtt ácsorgókkal.
- Ó, két elsõ helyezettünk is van! – folytatódik a taps. :)
Valójában csak egy elsõ helyezett van, Lazy, mivel 7 perccel utánam indult. Nekem az elsõ célbaérõ cím jut, testvériesen megosztottuk egymással ezt a két elismerést. :) A rendezõk nagyon kedvesek, együnk, de meséljük, milyen volt, így volt-e jobb, vagy a régi irányból, a folyosó végén van a mosdó, kint voltak-e a pontõrök, vigyünk magunkkal zsíros kenyeret a vonatra is, majd megesszük hazafele, igen, emlékeznek rám korábbról, akkor is fiatal voltam, teát is, persze, vigyünk nyugodtan. :)
Menet közben többször szóba került, hogy miért nem lett egy kis kitérõvel még megnövelve a táv, hogy elérje a 100 km-t. Nos, a célban volt lehetõségem megragadni az alkalmat, és elõadni, hogy többen jönnének, ha Gigapontokra válthatnák ezt a kirándulást. A rendezõk ígérik, átgondolják, ha erre ilyen igény van, de furcsa, õk azt hitték, ennyi is elég. :) Nem, a NaHáT-ból nem elég, és a célteából sem. Az egyik kedves rendezõ is elmosolyodik, amikor sokadjára megyek vissza a fazékhoz „Kérhetek még egy pohárral?” felkiáltással, és mondja, hogy tulajdonképpen õk is csak a teáért járnak, valahogy mindig másképp sikerül, mint otthon. Ez sokkal jobb, ez olyan NaHáT-os. :)
Átszaladok a mosdóba, a csap alatt fürdést imitálok, a depóból elõhalászom a táskám és a száraz pólót, majd elköszönünk, jön a vonat, pedig még tudnánk mesélni. A rendezõk nagyon aranyosak, el ne késsünk, de együnk, vagy vigyünk még valamit, és jöjjünk jövõre is. Feltétlenül. :)
A vasútállomásra átsétálva még egyszer gratulálok Lazy-nak, aki ezt viszonozza, és egybõl hozzáteszi, hogy én érdemeltem volna meg az elsõ helyet, úgy mentem a végén, hogy alig bírt követni. Oh… :) Akkor egyezzünk ki egy döntetlenben! :) Eltipegünk a peron elejéig, tanulva Lazy tavalyi történetébõl. Lehuppanunk egy padra, majd tovább hallgatva a tavalyi kalandos hazajutást, már meg is érkezik a vonatunk. A második kocsi elsõ része teljesen üres, így bevackolódunk egy-egy négyesbe, jólesõen kinyújtózunk, majd csendben suhanunk vissza, el, egyre távolabb a Börzsönytõl. Lazy-ék fuvarjának köszönhetõen elérem a csatlakozásomat, sõt, a bõ fél órás várakozás alkalmával elõveszem a hálózsákomat, és bebugyolálva várom az utolsó vonatomat a peronon, mert váróterem sajnos nincsen. Nem, nem vagyok álmos. Az élmények nem hagynak aludni, próbálom átmenteni a tartóstárba ezt a megannyi csodát, amiben ma részem volt. A nyári keserû élmény hirtelen eltörpül a mai nap mellett. Hajnali 1-re haza is érek, köd van és hideg, egy kissé kései vacsora után fürdés, és irány az ágy. Valamikor 2 tájékán le is fekszem, és arra a gondolatra szenderedek el, hogy de jó azoknak, akik még mindig sétálhatnak az ismét kedves arcát mutató, de ezúttal sem viccelõ Börzsönyben. :)
|
| | | | |
|
|
Kazinczy 200
Az álom hamar megszületett. Bár tavaly ősszel még győzködtem magam, hogy csak egy százasra megyek, de tavasszal egyre bizonyosabbá vált, hogy én is ki szeretném próbálni a hosszút, mert ez úgy az igazi.
Az adatok rémítőek, eddig a leghosszabb egyben 130 km volt, ez most 200 felett van, így jó esetben is belecsúszunk a második éjszakába. Előjön az álmosság, a fáradtság, a kimerültség, csökken az erő, tovaszáll a motiváció, vége. Nekiugrottam beszámolókat olvasni, próbáltam minél több hasznos információt kinyerni belõlük az útvonal ismertetésén kívül, majd a túrát megelőző pár napban pesza91 képeivel hangolódtam. Aztán el is érkezett 2014. június havának 12. napja.
Délelőtt gyors pakolás, persze, hogy az utolsó pillanatra hagytam. Kávés cukorkát még éppen sikerült szerezni, mert amúgy nyersen nem kávézom, nem is szeretnék rászokni. Két táskával készülök, egy kicsivel, ami végig a hátamon lesz, és egy naggyal, amit Füzérre tervezek küldeni, benne váltóruha, kevés élelem, energiaital – nem a fémdobozos fajtából –, szúnyogriasztó, hálózsák. A korábbi vonatot választom, úgysem tudom pontosan, hol is van a Kovács-villa, jobb lesz azt világosban megkeresni. A személy késik, a gyors bevárja, szabad hely alig, ismerős nincsen, a bő 3 és fél óra utazást történelem tételek tanulásával töltöm. Sátoraljaújhelyig át is nézem majdnem mind a 20-at, a többit majd hazafele. :)
Fél 7 előtt nem sokkal megérkezik a vonat Sátoraljaújhelyre, körbekémlelek, hátha látok valakit, aki gyanúsan túrázónak néz ki, de senki. A felújított váróban kérek pecsétet az OKT-füzetembe, bármi történjék is, már volt értelme eddig elutazni. :) A szépen felfestett K4 és K+ jelzéseken 30 perc séta után el is érem a Kovács-villát. A bejáratnál üdvözlöm az ott várakozókat, majd Bell Sanyi megmutatja, melyik a legrövidebb út a padlástér és a fürdő között. Fent a matracokat már lefoglalták, én bekucorodok egy tetõsíkablak alá. Csupán néhányan vagyunk még, de beszélgetésbe kezdünk korábbi túrákról, útvonalról, félelmekrõl, satöbbi. A folyamatosan érkezők szépen töltik fel körülöttem a helyeket, kihessegetünk egy lódarazsat, majd átgondolva a helyzetemet inkább leköltözök a földszintre, így a padlástér-feeling sajnos kimaradt. :(
A fõszervezők is megérkeznek, hegyekben áll a villa előterében az ellátmány, de csak hordják, hordják, illetve dobozokból kínálják a frissen sült pizzát és sör is jut mindenkinek, Zoli nagy örömére. Begördül a gézamobil, amiből RushBoy is előkerül, majd Rudiék érkeznek, Tinca, késõbb Barta Laci. Üdvözlöm orsipankát és Gabit, valahonnan idetéved Titkárúr Tibivel, Bagira is megtalálja a villát, Bubu, Lestat, EduShow is befut, elõttük a Nagy Átol, Sanyika, Ábris és pesza91, de mindenki itt van, aki nem akar kimaradni a jóból. Kis csoportok alakulnak és hosszas beszélgetés veszi kezdetét. A sok-sok ismeretlen arcon is látszik, ki az, aki nem először van itt, aki pedig még új, könnyen talál beszélgetõpartnert, esetleg késõbbi túratársat. Sajnos én nem vagyok ilyen szerencsés: moiwával terveztük, hogy együtt vágunk neki, de sérülés miatt ő besegít a szervezésbe, én meg magamra maradtam. :( Reszelő megsajnált, bár a Kinizsin már pedzegette, hogy akár mehetnénk együtt, de a nagyszerûen hangzó ajánlatot gyorsan elhessegettem: hogyan bírnám én azt a tempót, meg amúgy is, nem szeretném, hogy miattam boruljon fel a jól megszokott ritmusa. Szó szót követ, az elején úgyis kiderül, hogy meddig bírunk együtt haladni. Nagyjából 11 óráig trécselünk az udvaron, ekkorra szerezünk annyi szúnyogcsípést, ami távozásra ösztönöz. Bent még zajlik az élet, de lassan elcsendesedik mindenki, aludni kellene, az elkövetkezendõ 1-2 napban nem sok lehetőségünk lesz rá. Másnap, péntek reggel 7 előtt már ébren vagyunk, mindenki pakol, miből mennyi hova. RushBoy javaslatára én sem depóztatom ki a hálózsákomat Füzérre, ha aludni akarok, vissza kell érnem a Kovács-villába, vagy a fûben fogok szundítani. :) Egyébként minden más mehet a bázisra, a Látogató Központba, még a túrabotok is, azokat csak a második szakasztól tervezem használni.
Az elsõ autóba be is férek, Vince vezet, Széphalomra negyed óra alatt érünk. A Múzeumkert vendéglő teraszán elfoglaljuk a padokat, rögtönzött útvonal-ismertetést tartunk. Fél óra így telik el, Bubu, Lestat, EduShow, moiwa és asokkituzosember társaságában. Mire megérkezik mindenki, az elsõ szakaszt már ki is elemeztük, így átsétálunk a Kazinczy Emlékcsarnokhoz, ahol néhány rövidebb és néhány hosszabb szónoklat után 9:04 perckor szélnek is eresztik a mezõnyt. Az eleje robbant, a gyorsak sétának nem nevezhető tempót vesznek fel, én megpróbálok hatni RushBoyra, miszerint én aztán nem futok, nagyon sok van még hátra (a teljes táv :) ), jó lesz ez lassabban is. Az árnyat adó fák alól kifordulunk a nyílt mezőre, majd pár lépés után már az Északi Zöld széles szekérútján haladunk. A Sátoros-hegyek gyönyörû panorámája kísér minket a tûző napon, majd hamarosan besétálunk Rudabányácskára, ahol egy közkút alatt meg is ejtjük az elsõ frissítést. Martye csatlakozik hozzánk, õ is többszörös teljesítő már. A Sátoraljaújhely részét képezõ, egykor aranybányászattal foglalkozó Rudabányácskán a görög katolikus templom előtt balra fordulunk, majd végre betérünk az erdõbe. A mezõn majdnem jobbra kanyarodunk, az ott tanácskozó munkások mondják, hogy a többiek egyenesen mentek. Akkor mi is. Folyamatos emelkedés mellett érjük el a libegőt, alatta áthaladva a sípálya meredek kaptatóján felmászunk a Magas-hegy csúcsán álló kilátóhoz, melyben Lestat teljesít szolgálatot, szerencsére pecsétet is kapok tõle. :) A sípályáról visszafelé sem volt semmi a kilátás, de innen fantasztikus! RushBoy megmutatja, merre van az arra, és hogy még nagyon messzi van a messzi, majd leslattyogunk a kilátóból. A Z-, P3 közös ösvényén bokatörő lefelé veszi kezdetét, Martye megindul, nagyon megy neki a köves, csúszós, technikás terep. Mi kicsit lemaradva botladozunk le a hegyről, a Vörös-nyeregnél megnézzük, hogy merre fogunk menni nemsokára, majd irányba állva folytatjuk utunkat az ÉZ-ön, utána a Z+-en. Az aszfalton picit belekocogunk, utolérjük orsipankát és Gabit, orsipanka megkérdezi, hogy milyen időt tervezek. :) Mosolygok, viccnek is rossz, hogy én milyen időt tervezek itt, a célt kellene elérni valahogy. A Zsólyomka-völgyben lévő második ellenőrzőpontot elérve egy türelmetlen markoló át akar hajtani a frissítő állomáson, alig várja meg, hogy összeszedjük a poharakat, milyen sürgős lett most a munka, pláne, hogy idegenek is látják. Ráhagyjuk, félreállunk, de az ÉZ emelkedős szakaszán sétálva kényelmesen megelőzzük a munkagépet, s haladunk tovább a Szár-hegy irányába. 1935-ben ennek a hegynek a tetején állították fel a 100. Országzászlót, majd a következő évben felépítették a Krisztus szenvedéseit bemutató kálváriák stációihoz hasonló emlékműveket, melyeken az elcsatolt területek 38 városának neve és címere szerepel. A Magyar Kálvária szerpentinjén haladva a csúcson megpillantjuk az államalapító királyunk halálának 900. évfordulóján felszentelt Szent István-kápolnát, mely a Szent Koronát mintázza. Ennek tövében találjuk a feltételes ellenőrzőpontot, ahol a rendezőgárdát erősítő kutyus is üdvözöl bennünket. Az ÉZ benőtt ösvényén haladunk lefelé, a szalagozás kivezet a rétre, majd Sátoraljaújhely szélét elérve lépcsőn lesétálunk a következő ellenőrzőponthoz, mely a Kovács-villa. A bejárat mellett yoyo tapsol, bent mindenki a kancsók köré csoportosul, moiwáék alig győzik keverni a málnaszörpöt. Feltöltekezünk, ilyen finomat túrán még nem ittam! Majd két szelet zsíros kenyér kíséretében elbúcsúzunk a villától, és csak reménykedünk, hogy 2 napon belül újra átléphetünk a kapuján. A K+ jelzésen ismét emelkedő veszi kezdetét, ez egyben a célegyenes is, de a gyorsak sem jönnek még szembe. :) A P- jelzésre váltva jobbra fordulunk, a Vörös-nyeregben a Magas-hegyről lefele érkezőket már nem látunk, balra a Z+-re térünk, az országútnál pedig az OKT nyomvonalára érünk ki. Molnár Gábor ül az aszfaltos út szélén, hideg frissítővel várja a túrázókat. Mellőzzük a Bányi-nyereg kéktúrás bélyegzőpontját, és verem a fejem a kerítésoszlopba, amiért Füzérre depóztattam az OKT-füzetemet. Ugyan a sátoraljaújhelyi vasútállomáson pecsételtettem bele, de ez más, itt is szerettem volna. A Cseréptói-forrásig haladunk a kéken, Martye megmutatja, hogy hol sátorozott jónéhány évvel ezelőtt, majd jobbra fordulva a pirosra térünk. A Borz Tanösvényen a Kis-Hallgató és a Nagy-Hallgató tövéből kitekintve tucatnyi hegyecske hullámzik mellettünk, imádnivaló ez a sok hupli. :) A Fekete-rétre kiérve a P3 jelzésen felkapaszkodunk a Fekete-hegyi-kilátóig. Az út nehezen járható, a május eleji vihar itt is megmutatta erejét. Rengeteg kidőlt fa, a gyökereik által szétszabdalt köves talaj lassításra kényszerít. A kilátóban ellenőrizzük a pontot, kapunk müzlit, majd a többiek után vágtatunk, és találkozunk pár szembejövővel az oda-visszán. A piroson pár km után elérjük a mikóházi pincesort, ahol frissítő üzemel. 10 percet eltöltünk itt, paradicsom, paprika, só, zsíros kenyér, izó, kóla a felhozatal. Talán most van a legmelegebb, muszáj inni és pótolni az elvesztett ásványi anyagokat, nagyon jókor jött a töltőállomás. Hosszas aszfaltozás után mellőzzük a templomot, egy nem működő szép közkutat, majd a flasztert koptatva átsétálunk Alsóregmecre, jobbra a Magas-hegy tömbje, a hátunk mögött pedig az egész Zemplén panorámájával. Szemközt vonat suhan, már a szlovák oldalon, valahol Legenye, Csörgõ és Tótújhely között. Utolérünk egy nagyon jó tempót tartó túratársnõt, ha így folytatja, elsőként ér be a százon. RushBoy noszogatja, hogy nevezzen fel a 200-ra, ilyen idővel bőven belefér a szintidőbe. Alsóregmec főutcáján elhaladunk a túra névadójának szülőháza, pontosabban annak egykori helye mellett, majd földúton érjük el Medvegyuék terülj-terülj asztalkám jellegû ellenőrzőpontját. Pár szót váltunk a pontőrökkel, iszunk, az evést nem nagyon erőltetjük, inkább megyünk. A Kazinczy család temetkezési helyétől átmászunk két villanypásztor felett, majd visszatérve az aszfaltra, azon haladunk egészen Felsőregmecig. Martye kicsit lemarad, de figyelünk, nem engedjük, hogy magunkra hagyjon minket, együtt megyünk tovább. Balkézre magasodik a Zemplén déli és középső része, az északi pedig kissé átlósan, de elénk tornyosul. A falu határában befekszünk a kút alá, majd beérve a település központjába, néhány helyi kissrác akar minket megvesztegetni. Meg is lepődünk, hogy nem kérnek, hanem adnak, Martye százezerrel lesz gazdagabb. :) Feljebb ismét népes családdal találkozunk, de az előítéletekkel ellentétben jó fejek, mondják, hogy erre jöttek mások is, jó utat kívánnak, mi pedig az Árpád-kori templomnál ismét rátérünk az ÉZ-re. A csak elméletben létező Ősrög Tanösvényen RushBoy vezet, a Mátyás-hegyre kényelmesen felsétálunk, majd a Csonkás-hegy lábánál megpillantjuk túránk első határkövét. :) Ez az, ide vele! Annyian rémítgettek már az „igazi” Északi Zölddel, ez az első alkalom, hogy tényleg az országhatáron sétálunk. A Karancs-Medves 50-en már elfogott az a nagyszerû érzés, amelyhez hasonlót talán csak a határsértők érezhettek, de olyan jó itt sétálni. :) Egyszer a magyar, egyszer pedig a szlovák oldalról kerüljük a zöldhatárt jelölő köveket, éppen ahogy a kitaposott ösvény vezet. Jobbról-balról csalán, de az út még kényelmesen járható. Az egyik határkövön egy pár bakancs, reméljük, nem az elõttünk haladók közül hagyta itt valaki. :) A 332 m magas Vel'ká hora alatt balra fordulunk, majd a XVII. 40. határkőnél ismét ezt az irányt követjük. A kerékpáros jelzésen érjük el a következő ellenőrzőpontot, Zsíros-bányát, ahol Lestat és moiwa kínálja a frissítőket. Wagner Andrást itt csípjük el, megkérdezi, hogy hogy hívnak, majd megveregeti a vállamat: „Ez igen, ügyes vagy!”. :)
A K+ jelzés bújócskás része következik, nekem nagyon tetszik, majd a Kormos Bába Tanösvény magas füvében haladunk, immár csak RushBoyjal, Martye a ponton még elidőzött. A 200 éves tölgy mellé érkezünk, amire túratársam hívja fel a figyelmemet. Leérünk Füzérkajatára, ahol egy kék kút mellett frissítőponttal várnak az ifjú rendezők, mindkét szolgáltatást igénybe vesszük. :) A Pap-hegyet kerülve érkezünk meg Pusztafaluba, a falu mögött büszkén magasodik a Tolvaj-hegy tekintélyt parancsoló orma, a második kör első megpróbáltatása. Picit tekergünk a faluban, be-beérünk egy bicikliző bácsit, majd egy kellemes emelkedővel az Őr-hegy alatt átérünk Füzérre, ahol a Látogató Központba 8 óra menetelés után érkezünk. Elképedünk, mert kikötöttem RushBoynak, hogy ne mondja meg sehol, mennyi az idõ és hány km-nél járunk, még oly sok van hátra, hogy nem is akarom tudni. RushBoy így is tesz, csak néha mosolyog az órájára pillantva, ám a Látogató Központba beérve én is szembesülök vele, hogy ez bizony hetes átlag, jól megnyomtuk az elejét. Öröm, már csak 150 van hátra! :) Tányér leves, zoknicsere, 20 perc pihenés, majd újabb lendülettel nekivetjük magunkat a következő szakasznak.
A Látogató Központból a K- lesz társunk 2 km-en át, majd a Senyánszki-réten a K4 lejtőjére térve leérünk Pusztafaluba, ismét. SétáLós bácsi mondta már a Rákóczi teljesítménytúrán egy hónappal ezelőtt, hogy többször is érintjük majd a falut, de még most sem sejtettem, hogy nem ez az utolsó látogatásunk itt. Átnyargalunk a településen, a Z+ jelzésen végigsétálunk a Tilalmason, majd a XVII. 29. határkőnél találjuk a második szakasz első ellenőrzőpontját. És akkor nesze nekem, megkapom, amire annyira vártam: a Tolvaj-hegyet. A faluból kiérve mondtam RushBoynak, hogy nem is tűnik ez olyan vészesnek, de figyelmeztetett, hogy ez nem az a hegy, amelyik szereti, ha dicsérik. Hát jó, de szidni sem merem, egyszerûen csak várom. Az Északi Zöld Tolvaj-hegyre vezető szakasza, melyet az ország legmeredekebb jelzett turistaútjaként jegyeznek, tényleg meredek, de mivel két új lábam nőtt (felvettem Füzéren a két túrabotot :) ), így gond nélkül sétálok fel a csúcsra. Az eleje még (Hála)istenes, egy perem után viszont komolyan elgondolkodom, hogy vajon ilyen-e az állvalegelés. A hegyoldal porzik, mi csúszunk vissza, az avarban itt-ott kitaposott lépcsőfokokba lépve haladunk felfelé. A térképen egy egyszerû „Meredek!” szóval el van intézve a hegy, pedig Galyavárnál még egy „Nagyon” jelzővel is nyomatékosították a hegy nehézségét. Pedig ez sokkal nehezebben járható, a nyílegyenes ösvény közvetlenül a csúcsra vezet. Mindössze 0,7 km-t teszünk meg az ösvény törésénél álló határkőig, ám ezalatt 250 m szintkülönbséget küzdünk le. Itt találjuk Andrást, Gézát és Nevert, még elég világos van ahhoz, hogy megnézzük a sziklákat. Valami fantasztikusan jó ez a hegy! Távolról hatalmas, már-már félelmetes, a tövéből nem is nagy, elindulva nevetséges, fentebb állvalegelős, a száraz idő miatt rendkívül csúszós, morzsalékos, de nem elég hosszú ahhoz, hogy akár csak megálljunk a menetelés közben. Imádtam! Martyeval már szóba hoztuk a túra elején, hogy lehetne egy Tolvaj-hegy Maratont szervezni, pusztafalui bázissal, de sajnos a P3 erősen védett, pedig még arra is gondoltunk, hogy a 27-es határkőnél lenne egy szánkó, amivel le lehetne siklani a faluba. Mert persze téli túra lenne, és valami száz km körüli. :) Még Széphalomban, a túra megnyitóján hallhattuk, hogy újabb felvonót akarnak építeni a Magas-hegyre. Oda? Minek? Ide, a Tolvaj-hegyre! Sokan fizetnének, ha nem gyalog kellene megmászniuk ezt az ormot. Mondjuk ez egy nap az évben, a többiben maximum a zergék utaznának le-fel. :) Na de haladjunk csak szépen az ÉZ-ön, a 670 m magas csúcs után megeszem a Kovács-villából megmenekített pizzaszeletem, és próbálom az ösvény minden egyes méterét szívembe zárni, mert ez a rész nagyon bejön nekem! Pont annyi kő van, ami még nem veszélyes, de azért a szlalomozás is mehet, néhány lefelén egészen bátran engedjük neki. Kőtől-kőig megyünk, és körbesétáljuk az országot jó pár km-en át. Vaskapu, Orita-hegy, emelkedünk egyre magasabbra, a Zemplén és túránk legmagasabb csúcsa felé tartunk. Tűz füstje érződik, a 893 m magas Nagy-Milicen ismét Molnár Gábort találjuk. Innentől egy meseszép szakasz következik, olyan kilátásokkal délre és nyugatra, hogy az elképesztő. Elkezd csepegni az eső, a nagy meleg miatt elég párássá válik az amúgy száraz levegő, de a Nyerges-hegy tisztásáról sikerül megcsodálnunk a Zemplén tömbjét. Egy lejtő aljában mély árkot találunk. Jelzés nincs a túloldalon, a fák keresztben, a földön. A megáradt patak nemcsak az ösvényt vitte el, hanem az egész hegyoldalt legyalulta. Nehezen kikapaszkodunk a veremből, visszamászunk az ösvényre, majd újra eszünkbe jut az, hogy milyen szerencsések vagyunk.
- Mi lenne, ha most lenne olyan idõ, hogy a szél fákat tép ki? Szakadna az eső, jégeső tépázna, a süvítő szél csak hordaná a vízpermetet? Hm, mi lenne? – teszi fel a költői kérdést Rushboy.
Igaza van, itt a Zemplénben amúgy is gyakoriak a heves és hirtelen jött viharok, könnyû belekeveredni egybe. Szerencsére a hétvégére nem jósoltak rossz időt, újabb ideális körülmény. Napközben elég meleg volt, de messze elmaradt az elmúlt évektől – többszörös teljesítők szerint. Így alkonyat után pedig nagyon kellemes az idő, bár a hosszúujjas nálam van, de nem hiszem, hogy kelleni fog. Ha nem állunk meg, akkor éjjel is elég lesz a póló. Vagy majd meglátjuk. A XVII. 19. határkőnél, az Oláh-rét szélén elérjük Magyarország legészakibb pontját, melyre tábla hívja fel a figyelmet. RushBoy megelégeli a lassúságomat, előreáll és kegyetlenül diktálja a tempót lefelé. De én itt akarok maradni! Ez annyira az én kedvemre való vidék! Nem, Reszelő nem hagy itt, Never sem engedi, hogy akár csak pár lépéssel is lemaradjak. :) Az Eszkárosi-pataknál ellenőrzőpontot találunk, ezt talán még újból érinteni fogjuk, pecsételés után viszont a felvidéki zöld bal oldali ágán indulok el. A többiek letolnak, hogy hova akarok én menni, Szlovákiába?! Ja nem, de itt a két zöldnek négy ága találkozik, nem árt figyelni. :) A Szurok-hegyig millió buckán megyünk keresztül, rengeteg köves lefelé, a XVII. 11. és 10. határkő között különösen veszélyes a meredély, de csak kiesünk a Hollóháza-Eszkáros (Skároš) aszfaltútra. Frissítőpont következik, mi elsősorban folyadékra szomjazunk, de látva a padon heverő bőséges ellátmányt, pár perc pihenőt tartva magunkba depózzuk az energiát. A nap lemenőfélben, így előkészítjük a fejlámpáinkat, majd a kezdeti lefelé után nekivágunk a Szurok-hegynek, továbbra is az ÉZ-ön. Ezt a hegyet picit rövidebbnek gondoltam, volt vagy három hupli, amit már a csúcsnak hittem. Lehet, hogy itt bosszulja meg magát a Tolvaj-hegy, miszerint szólt a haveroknak, hogy jön egy balga, és nagyon nem vesz komolyan minket. :) Végül csak felérünk, pecsét, megsimogatom a 645 m magasan álló csúcskövet, mert azért még mindig tetszik ez a szakasz. A S3-ön leereszkedünk a Hálaisten-tetőig, közben egy frissítőpontot is érintünk, ahol nápolyival töltekezünk, majd a S- jelzésre térünk és rövidesen 1 km aszfalt következik, amit RushBoy és Never nem rest megkocogni. Kénytelen vagyok ugyanezt tenni, de nem megy. Séta, kocogás, séta, kocogás, így néhányszor találkozom is túratársaimmal. :) Kékedre beérve egy csapat jókedvû fiatal beszélget a kocsmánál, akik nem tudják elképzelni – teljesen jogosan –, hogy mi a fenének megyünk mi éjjel, ráadásul még vagy 130 km-t. :) A Z+ szederindás, gazos ösvényén sétálunk át Pányokra, a következő rész egy búzatábla szélén vezet. A kalászok vágják a lábunkat, a talaj vízmosásos, az ÉZ ehhez képest kiépített bicikliút – legalábbis nekem az jobban tetszett, ez olyan erőltetett jellegű. Na mindegy, Pányok nincs olyan messze, mint Sátoraljaújhely, ráadásul éppen a Sátor alja nevű helyen haladunk keresztül, amely csak számomra új hely. :) A ponton ifjú pontőrök várnak, mondják, hogy nemrég ment el Barta Laci. Mi?! A kóla már csak az üveg alján feketéllik, így meghagyjuk a később érkezőknek, hátha valakinek nagy szüksége lesz arra a pár kortyra. Gyors pontőrzés után el is indulunk és átszenvedjük magunkat a búzatáblán, a falun, és tovább követve a jelzést sok-sok pocsolyát kikerülve – amikről RushBoy jó előre tájékoztatott, nagy köszönet érte – egyszer csak beérünk Telkibányára. Az ellenőrzőponton találkozunk yoyoék csapatával, eszünk konzerv ananászt és barackot, kapunk kólát, majd kisétálunk a településről. A Pap-erdőben furcsa hangokra leszünk figyelmesek, jobbra valami csörtet a bozótban, megállunk, kiabálunk, elindulunk, kiabálunk, megállunk, kiabálunk, ez a valami jön velünk párhuzamosan a bokrok mögött. Megelégelem, előre állok, nem fogok megállni egy vacak malac miatt. Bár RushBoy félelme biztosan nem alaptalan, több tapasztalata lehet a vadakkal kapcsolatban, de én most hero vagyok, nem hat meg egy csíkoshátú, így utánavetjük magunkat yoyoéknak, a malacot meg meghagyjuk az utánunk jövőknek. :) Egy nagyobbacska erdőrészen a vihar lefektette a földre a fákat, szerencsére nagyszerű a szalagozás, így pár magas lábemelés, szekrényugrás és gerendamászás végrehajtásával hosszas oldalazás és emelkedés után elérjük Hollóháza szélét. Hogy hol kell pontosan lemenni a faluba, azt most sem tudjuk, de elérjük a főutcát, majd jobbra kanyarodva a porcelángyár mellett frissítünk a ponton. Konzervbarack, ananász, mogyoró és ropi – a két pontőr tájékoztat az aktuális állásról, ki és mikor hagyta el utoljára a pontot. 2 km aszfalt, szerencsére most nem kocognak a többiek, mert ismét motoszkál valami a bicikliút mellett. Végre itt is tudom az utat, így a többiek szélárnyékba állhatnak, majd rövidesen beslattyogunk Füzérre, immár másodszor. A vár látképe így éjjel is csodálatos, nem véletlenül Magyarország hét természeti csodájának egyike. Ábris éppen indul a harmadik körre, egyedül, na, őt sem érjük utol – gondoljuk. 9 óra menetelés után ismét leves, gyors mosdás a Látogató Központ alagsorában, pakolászás, időhúzás, jó itt a sötétben. Cipőürítés közben egyszer csak valami megnyalt hátulról. Na ne, még 100 km hátravan, erre most valami, vagy rosszabb esetben valaki nyalogat. Lerúgtam a cipőt, hátrafordultam, erre megint a kutya néz rám. A rendezői csoport fontos tagja a kutyus, lehet, hogy a rajtszámunkra ragasztott apró chipet akarta leolvasni, csak ugye az nem nyál-kompatibilis. Finoman tudattam vele, hogy most mással vagyok elfoglalva, így eloldalgott, mi pedig fél óra pihenő után nekivágtunk a maradék bő 100 km-nek. Eddig minden ok.
Éjjel 1-kor elhagyjuk a bázist, és nekikezdünk a második százasnak, a túra harmadik etapjának. Füzért a K+ jelzésen hagyjuk el, egész hosszan lekövezték az utat, most jólesik nem talajon járni. A szalagozás elhagyja a jelzést, vacillálunk, hogy hol kell pontosan menni, végül maradunk a jelzésen, és kiderül, hogy az út kényelmesen járható, szalag viszont nincs, az kint megy, bár kérdés, hogy miért. Az aszfaltot elérve megnézzük a viharverte hófogó kerítéseket, amik a Bodó-rét jellegzetességeivé váltak. A Panoráma-büfével szemben álló kis kilátó alapjára leülünk, Never gumicukorral kínál, nagyon jól jön, köszi! Rövid pihenő után elindulunk, majd egyből letérünk balra a magas fûbe, továbbra is a K+ jelzésen haladva. Széles szekérúton haladunk a Milic-csoport oldalában, balra mély patakvölgy, egyre jobban előjön az álmosság (a Nagy-Álmos-rét mellett haladunk, ez nem lehet véletlen :) ), de egy-egy kidőlt fába rúgva sikerül ébren maradni. Elérjük Joeyline sátrát, először csak egy kinyúló kezet látok, a szúnyogok elől a biztonságot jelentő tüllháló mögé menekült ő is. A felvidéki zöldre fordulva elhagyjuk Magyarországot, majd tovább gyűjtve a km-eket egy tisztásra érünk. A szemben álló zöld magaslest célozzuk be, tovább egyenesen, majd elbizonytalanodás. Balra indulunk, jó irányba, majd rögtön jobbra, be az erdőbe. A Malá Márovkát csinos tábla jelzi, a piros jelzésre térve még egy kicsit élvezzük a pihe-puha talajt – most ez a kényelmes, pont jól van összerakva ez a túra. :) A Vel'ká Márovkánál lévő kereszteződésben jobbra tartva rátérünk az aszfaltútra, amelyen borzasztó sokat megyünk, mégsem érünk közelebb Szalánchoz. Reszelő és Never kocogni kezd, én nem akarok, jól le is maradok, aztán csak utánuk sietek, majd arra riadok fel, hogy letértem a röppályáról. Jobbra-balra kóválygok az úton, a többiek is szétesőfélben, beszélgetni nincs erőnk, pedig az ébren tartana. RushBoy elhúz, ő így menekül az álmosság elől, Never valahol mögöttem jön. Az út mellett hívogatnak a kidöntött fatörzsek, úgy rájuk feküdnék, de ezt most nem szabad, mert ott maradok. Nem is nézek rájuk, csak lefele, az aszfalt felé bámulok, majd utolér Never és együtt sétálunk be Szaláncra (Slanec). A kocsmát már nagyon várom, RushBoy biztosan régóta ott vár ránk, de mint kiderült, nem sokkal hamarabb esett be ő is. A pontőrök egyből jó hírrel fogadnak:
- Ti vagytok az elsők…!
- Hogy micsoda?! – szakítom félbe a bácsit.
- …ti vagytok az elsők, akiknek nyitva van a kocsma.
Ja, az úgy mindjárt más. :) Kérhetünk vágott sört vagy Kofolát, hajnal lévén mindhárman az utóbbi mellett döntünk, és jó 20 perc bambulás és lábpihentetés, illetve a jéghideg nedű elkortyolása után nekiindulunk a szalánci vár megmászásának. Éppen kilépve a kocsmából szembejön Géza és András, nem sokkal lehettek mögöttünk. A Sás-tóig szalag vezet, onnan ismét az a kegyetlen piros. A várban nem lesz pont, ezt már tudjuk elõre, de természetesen felmegyünk, a romok alatt körbenézünk, majd megfordulunk és indulunk is lefele. Elhagyjuk végre a lélekölő pirosat, szalagozás mentén ereszkedünk vissza Szaláncra, a templomnál balra fordulunk, egy szalagcsonkot fedezünk fel, majd a másik templom előtt jobbra térünk, a Szalánchutára (Slanská Huta) vezető útra. A csendes utcákban virrad ránk teljesen a nap, pár szem éretlen meggyet vételezünk a fákról, majd az aszfaltot elhagyva köves földútra térünk. Balra kaszált rét, repülőtér lehet, le jobbra, majd rövidesen beérünk Kalsára (Kalša). A főút előtt jobbra tartok át egy hídon, szerencsére csak pár lépést tettem rossz irányba, az itiner alapján követjük az utat. Főút, jobbra, kanyar, balra, híd, jobbra, és végtelen emelkedő az Izra-tóig (jazero Izra). A S– jelzésen hosszú km-eket teszünk meg, tucatnyi kidőlt fa, az egyiken átmászva elidőzök a törzsön, amíg megérkeznek a többiek. Ez a szakasz megtévesztésig hasonlít a Vágáshuta utáni pirosra, amin a Rákóczin mentünk, bár ott éjszaka volt, a tájra nem emlékszem, de végig emelkedett és az úton heverésző fákkal kellett megküzdenünk. A hajnal megteszi hatását, tébolyultakhoz hasonlóan ténfergünk az ösvényen, az esőbeálló mellé kiérve le is ülünk az aszfaltra. Gumicukor oldja a feszültséget, és ad annyi energiát, amivel leérünk az Izra-tóhoz. Az ellenőrzőpont a domb oldalában van, a padoktól pont rálátni a tóra. Medvegyuék kínálják az ellátmányt, újabb szuper pont! Kávét kínálnak, azt elutasítom, helyette a dinnyét választom, de van kolbász is, amiből eddig csak Tinca evett. :) Lehet, hogy nekünk is azt kellene, és pillanatok alatt felfutnánk a Hársas-hegyre, de nem, jó lesz az lassan is, a kolbász meg maradjon a többieknek. Kapunk izót, sütit, a rövid pihenő után kénytelenek vagyunk továbbállni. Innentől Ábris egészíti ki négyfősre a csapatot, Füzértől eddig egyedül jött. A kék jelzésen folytatjuk utunkat, a határt elérve ismét ráfordulunk az Északi Zöldre. Pontosabban felfordulunk, mert egyből emelkedő veszi kezdetét, bemelegítés a Lipovecre. A Tolvaj-hegyre mesés panoráma nyílik, hátulról is épp oly fenséges, mint elölről. :) A második szakasz első ellenőrzőpontja, ami a Tolvaj-hegy tövében volt, csak 300 m-re van innen, össze-vissza karikázunk itt a Zemplénben. A határon tekergünk, jó cikkcakkos errefelé, határkőtől határkőig megyünk. A hét vízmosás teljesen száraz, aminek most nagyon tudok örülni. :) A XVII. 34. határkőtől elénk magasodik a Hársas-hegy, latin nevén Lipovec. Meredekségében közel áll a bátyjához, a Tolvaj-hegyhez, 200 m feletti szint jut 0,8 km-re. Bár ez nem állvalegelős, mégis arra kényszerít, hogy átgondoljuk, nem-e elég 150 km? :) Egy határozott nemmel neki is vágunk a szintén nyílegyenes ösvénynek, olyan szépen emelkedik, olyan szabályos félköríves az oldala, hogy egészen meghatódunk. Balra még kilátás is akad, egy terasz után még meredekebbé válik (csakúgy, mint a Tolvaj-hegy, ez családi vonás lehet), de végül elérjük a csúcson álló határkövet, ellenőrzőpont. Ez a hegy valójában nem is felfelé nehéz, hanem lejutni lehetetlen. Köves, sziklás, csalános, sokszor azt sem látjuk, hova lépünk. Csak az előttünk haladó elszólásaiból tudhatjuk, hova nem érdemes toppantani. :) Lebotorkálunk róla, közben átkelünk a Köves-hegyen is (vajh miért ez a neve?!), egy határkövön rövid pihenõt tartok, nehogy úgy hagyjam itt az ÉZ-et, hogy ezt nem próbáltam ki. Leérve a meredély aljába élesen visszafele fordulunk, szalagozás vezet a Mester András-forráshoz. Csoki, ropi, nápolyi (tényleg ebben a sorrendben), víz, valami édes lötty, és nehezen, de felállunk és indulunk tovább. Most a 200 éves tölgy van 300 m-re, majdnem érintjük az előző két kör néhány pontját, de ügyesen úgy van kanyarítva az útvonal, hogy ez véletlenül se történjen meg. És ekkor beugrik egy dalszöveg, ami aztán sok-sok km-en keresztül kísér utamon: „Csak dúdolom azt, hogy jó, jó, jó, jó, de jó nekem. Azt, hogy jó, jó, jó, jó, de jó nekem.” Mert tényleg jó nekem. Nincs okom panaszra. Az időjárás tökéletes, a szervezés nagyszerű, a táj csodaszép és izgalmas, a túratársak hihetetlenül kedvesek, egyszerûen minden megvan ahhoz, hogy élvezzem a túra minden egyes percét (jó, nem minden egyesét, de na :) ). A K3-ön lemaradok a dalocskámmal, az erdészeti út ösvénnyé változik, újabb emelkedő a Bába-hegyig, amin letáborozunk, gyönyörû panoráma fogad ezen a borús reggelen. Alattunk Pusztafalu, szemben egy sor orom, a tájvédelmi körzet határa pedig pont összeköti a csúcsot a Hársas-heggyel, ami a hátunk mögött van. RushBoy is előkerül, így megkezdjük a csúszós, poros lefelét a Kormos Bába Tanösvényen. A szerpentin oldalazós szintúttá enyhül az erdő szélén, kerítés mentén érjük el a rétet, majd besétálunk Pusztafaluba, immáron harmadjára. A falu közepén frissítőpont fogad, nagy az öröm, mert van szörp, gyümölcs, csoki, és a személyzet is igen kedves. :) A falut ugyanazon az úton hagyjuk el, amelyen a második körben a Tilalmasra indultunk, de most az elágazásban balra térünk, be az erdőbe. A P3 védett szakasza következik, tekergőzünk a völgyekben, vízmosásokban. Itt simán lehetne lefele szánkózni. :) Még mindig meg vagyunk zuhanva, csak az ÉZ-re visszaérve tér vissza az életerőnk. Ennek az útnak tényleg olyan hangulata van, ami felébreszt és továbbhaladásra késztet. Az elágazásban még együtt is nevethetünk egy párral, akik a 20-ason indultak, valahogy elkavartak, és pont két érintendő pont közé értek, tehát teljesen mindegy, merre indulnak, akkor is oda-visszázniuk kell. Szerencsére ők sem veszik komolyan a helyzetet, majd valahogy lemennek Füzérre, elvégre szombat (szombat?!) van, tökéletes idő a túrázáshoz. Az ÉZ-ön megtesszük utolsó lépéseinket, majd búcsút véve tőle, a mielőbbi viszontlátás reményében végleg elhagyjuk ezt a fantasztikus utat. Ellenőrzőpont sajnos nincs a Vaskapun, utólag megtudtuk, hogy csak később értek ki a pontőrök, és volt náluk konyakmeggy is. :( Meg kellett volna várnunk őket, és akkor még maradhattunk volna picit az ÉZ-ön is. :) RushBoy készít egy fényképet, miszerint itt jártunk, de nincs pont, majd újra a P3-ön haladva lelejtünk a Csataréti erdészházig. Kedves hely, pár szál lucfenyő áll a házikó előtt. Innen a kékre térünk, RushBoy előremegy, Ábris és Never valahol mögöttünk jön, magányosan csurgok lefelé a kissé benőtt szekérúton. A szikláknál pihenőt tartok, amikor a fák ritkássá válnak, meg-megállok, hogy visszanézzek Pusztafalura, mögötte a Tolvaj-, a Szurok- és a Hársas-hegyre. Olyan jó volt ott sétálni közöttük, akkor még nem is voltam ilyen álmos, és olyan kár, hogy vége az ÉZ vadregényének. Sietősebbre fogom, egy kanyarban megpillantom Reszelőt, de ismét szem elől tévesztem, csak a Vár-forrásnál látom meg, kiabál, hogy merről kerüljem a patakot. A várba már együtt mászunk fel a sziklákon, félúton találkozunk a főszervezővel, Gézával, épp most szalagozza a lefele vezető ösvényt, jó utat kíván, mi tartunk tovább felfelé. A várban pecsét, elég sok a turista, miközben lefele robogunk, nagyon furcsán néznek. :) A frissen szalagozott ösvényen munka közben érjük utol újra Gézát, telefonál, így csak intünk, és besétálunk a Látogató Központba. 160 km mögöttünk, 47 előttünk, nemrég múlt dél. A szervezői kisbusz éppen indul vissza Sátoraljaújhelyre, így gyorsan kiszedem a nagy hátizsákból a szükséges cuccokat, majd behajítom a kocsiba, nem is gondolva, mit felejtettem benne. A ponton találkozunk néhány százig jutóval, Edittel, akivel remélhetőleg egy ponton újra összefutunk, Gabi is jó utat kíván. Nem sietünk, elfogyasztunk egy tál levest, zoknicsere, kapunk egy rakás biztatást, majd kissé fáradtan, de a cél elérhető közelségének tudatával búcsúzunk el a bázistól, szombat, délután 1 óra.
Füzért a kéket követve hagyjuk el, a temető mellett végre tudok telefonálni, két nap elteltével kapok otthonról is egy kis szurkolást. :) A falu szélén átvágunk a réten, a Bisó-patak éppen csak csörgedez, így könnyen átkelünk rajta, nem így egy hónapja. A Komlósi-völgy kerékpárútján RushBoyra rátör az álmosság, én meg most kezdek ébredezni. Próbálom diktálni a tempót, műút, vissza a kerékpárútra, Fehér Szikla, kisvasúti emlékmozdony, a kerékpárút elkanyarodik és kezdetét veszi Füzér és Bózsva büszkesége, az Országos Kék méltán hírhedt szakasza. Kerékpárút van tervben, de ez elég elképzelhetetlen számunkra, mivel a bokrok alatt sok helyen csak guggolva férünk át, a csalán elkerülhetetlen, a tövises ágak tépáznak minket, mintha nem lenne elég a bajunk. A talaj több helyen vízmosásos, a mellkasig érő fűben csak találgatjuk, hogy hova és mire lépünk. A Rákóczin így sétáltam bele a mocsárba, kijönni nem volt esélyem, tovább kellett benne mennem, teljesen elázva. Most ezt megúsztuk, de felejthetetlen marad ez a szakasz. A műútra kiérve ismét gumicukorral öblítjük le a letudott részt, de Bózsva még arrébb, a következő pár km is húzós. Itt már tisztásabb az ösvény, fák alatt haladunk, de még mindig nem méltó egy kéktúra szakaszhoz. A temetőt és a házakat elérve kövekkel vértezzük fel magunkat, de a kutyák most nem merészkedtek ki. Bózsva Vasútföle nevű részétől, ahol köves, később aszfaltos úton érjük el a települést, visszatekintünk a füzéri várra. Nem látjuk tisztán, érdekes. Nagyon párás a levegő, és vészjóslóan szürke az ég. Igen, Füzéren szakad az eső, mi épp kiértünk a faluból. De itt van RushBoy, aki még egyszer sem járt úgy a Zemplénben, hogy ne ázott volna el, így ami késik nem múlik alapon sietősebbre vesszük a figurát. A műúton Lőw Andris frissítőjéből minket is megkínálnak, nagyon jól esik, majd a bózsvai sziklák alatt a túra hivatalos ellenőrzőpontján újabb energiapótlás következik. Andris is beér, épp csak iszik, már robog is tovább. A kezdeti problémái után hihetetlen módon összeszedte magát, innen valószínűleg már meg sem áll a célig. Börcsök András is utolér minket, a Szuha-völgyben kiszámoljuk, hogy még esélyes az 5,5 km/h-s átlag. Kezdetben csak a sikeres teljesítés volt a cél, aztán a sok kedvező tényező miatt ez folyamatosan csökkent, legyen 50 óra, á, meglesz ez 45-ön belül is, majd 40 körül, de akkor már legyen 40-en belül, és ennyiben maradtunk. Az 5,5-ös átlag 37 és fél óra. Nofene. Á, menjen a fenébe az ötfeles átlag, csak érjünk be! Kishután még éppen elkapjuk újra Lőw Andris frissítőjét, naranccsal és keksszel leszünk gazdagabbak, köszönjük! Hosszú aszfaltkoptatás és az egyetlen helyi buszjárattal való találkozás után átérünk Nagyhutára. A híd korlátján picit ücsörgök, amíg utolérnek Reszelõék, majd hagyom is, előzzenek csak meg, talán ha elég messzire kerülnek tőlem, összeszedem magam és lesz, ami húzzon. Így is történt, mivel frissítőpont volt elkövetkezendőben, gyorsan utánuk sétáltam. A ponton moiwa fogadott, izó, nápolyi, nem emlékszem pontosan, mit ettünk még itt. Rövid beszélgetés után indulunk, a kéket elhagyva a K4-en haladunk tovább. Egy éles jobbost elvétünk, RushBoy kiabál utánunk, hogy fel kellett volna kanyarodni. Vissza, fel, a Nyírjes-gerinc oldalában kapunk pár csepp esőt, de ez semmi ahhoz képest, ami ezután várt ránk. A Pap-hegyet kerülve szalagozást kell követni, ami a hegyoldalban járhatatlan, nem létező ösvényen vezet le. Ráadásul újabb álmosság tört rám, legszívesebben elaludnék egy fa tövében. A hegytetőn csak állunk, várjuk, ki lesz hármunk közül az a bátor, aki előremegy és mutatja az utat. Mivel egyikünknek sincs titokban erre tartalékolt ereje, így három különböző irányból ereszkedünk lefele. Követni úgyis nehéz lenne a másikat, a fatörzseket, köveket és ágakat lehetetlen azonos vonalban kerülni. Átvágunk mindenen, a lejtő aljában még egy kis csúszás is belefér, majd kiérünk egy erdészeti útra. Olyan érzésem van, mintha már jártam volna itt, de ez teljességgel lehetetlen. Mégis, tudom, hogy mikor mi következik, hogy hol van szép kilátás, minden egyes lépés ismerős. Pedig még nem jártam itt. Félelmetes. Ennyire fáradt lennék, hogy hallucinálok, de pont azt, ami következik? Honnan tudom, hogy emelkedő következik, mikor sem az itinerbe nem olvastam bele, sem a térképre nem néztem rá? És nem úgy tudom, hogy látom, hanem jó előre meg tudom mondani, milyen rész következik. Nem lesz ez így jó, már magamtól is félek. Le is ülök egy vályúra, RushBoyék elmennek. Nem gond, úgyis tudom fejből az útvonalat. :) Eszkáláig tényleg emelkedő veszi kezdetét, elég meredek, szerencsére rövid. Hosszabbra emlékeztem. :) Oda-vissza szakasz, lejt, így visszafele mászhatunk, az erdészháznál sátorban találjuk a pontőröket. Ezúttal a ház falába verem a fejem, mert az OKT-füzetemet Füzéren a nagy táskába tettem, az éppen Sátoraljaújhelyre induló szervezők autójába. Fáradtság, nem kérdés. Visszamászunk az elágazáshoz, majd a kéken lecsurgunk a Kecske-háton a Zsidó-rétig. Közben András elhagy minket, én azon töprengek, hogy most minek is vagyok itt. Nem, nem a túra értelmét keresem, hanem hogy miért is jöttem ide. Gombáért vagy szamócáért, mit keressek az út mellett? Tényleg félek magamtól. Azt a gondolatot erőltetem, hogy csak sétáljak, sétáljak, ne keressek az út mellett semmit, nem azért jöttem. Az eső picit csepereg, az út rettentő saras, de nem számít, leülünk a sárba Reszelővel. Mindkettőnknek sajog a talpa, próbáljuk orvosolni, de felesleges. Erőt veszünk magunkon, de elfogadjuk, hogy András végleg ellépett tőlünk. A Zsidó-rét vizes füvében kissé magamhoz térek, a cipő átázik, hurrá. A Nagy-Laposon ereszkedünk lefelé, érdekes a név, ez inkább Nagy-Meredek, úgy csúszunk lefelé a sárban, mintha korcsolyáznánk. Összeszorított fogakkal megyek, Reszelő is lemarad, itt már nem érdekel semmi, ha már eddig küzdöttem, most már nem állít meg senki. Kocogni kezdek, sétálni úgysem lehet ilyen terepviszonyok közt, és nagy meglepetésemre utolérem Andrást, sőt, meg is előzöm. Kár volt, mert Makkoshotyka széle rémítő, mondani sem kell, Országos Kék szakasz. Bokrok alatt haladunk, az ösvény nyomvályús, persze csúszik, a bokrokról az én nyakamba hullik minden egyes esőcsepp. Sebaj, még jobban felébredek, minél jobban meg akar állítani a természet, annál jobban haladok. Makkoshotykára egyedül érek le, csak néha állok meg, hogy hallom-e még Reszelőék hangját. Az itiner leírását követve a Meczner-kúriánál az ellenőrzőpontot elérve Edit fogad hálózsákba bugyolálva. A kínálat itt is bőséges, inni kérek elsősorban, de elfogadom a csokit és a sajtot is. Beérnek Andrásék, gyors frissítés után csak ennyit kérdezek:
- Megpróbáljuk?
- Meg. Meglátjuk. – hangzik a válasz.
Félszavakból is értjük egymást. A próba az ötfeles átlag utolérésére vonatkozik, ha eddig ilyen jól jöttünk, itt már nem adjuk meg magunkat, történhet bármi. Olyan motiváció fog el, ami túrákon ritka. A küzdeni akarás olyan tartalékokat szabadít fel, amikről eddig nem is tudtam. Csak az elágazásokban várom meg a többieket, próbálok húzóerőként hatni rájuk, mûködik, ők is egyre jobban felpörögnek. A Malomkő tanösvényen RushBoy megy előre, ő fejből ismer minden kanyart, eltévedni nem szeretnénk. A Tengerszemhez felérve keressük a pontőröket, elindulunk a kiépített úton fent, de senkit sem találunk. RushBoy még keres egy picit, mi elfogadjuk, hogy nincs pont, irány le. A bokatörő lefelé szerencsére száraz, jelzés viszont nem sok van. El is bizonytalanodunk, de Reszelő vágtat le a hegyről, akkor jó helyen vagyunk. Károlyfalva határában frissítőt vételezünk, a szúnyogok csípnek, milliónyi van belõlük. A járhatatlan bozótost kerüljük, a P–-on tovább gyalogolva rettentő hosszú km-ek következnek a Rákóczi-fáig. Andrással beszélgetünk, Reszelő töri előttünk az utat. A fejedelem (kutya)fáját megpillantva ismét az a tény fogad, hogy pontőr még nincsen. Valahol itt lépjük át a 200. km-ünket. A maradék 7-et már féllábon is (máshogy úgysem megy :) ). A Bányi-nyeregig 3,5 km van még, de sosem akar eljönni a műút. A sűrű erdőben tekergünk, egyszer jobbra, egyszer balra kanyarodik az út, kicsit fel, kicsit le, megyünk, ahogy tudunk, mégis olyan messze van az aszfalt. Több erdészeti útra is azt képzeljük, hogy ez már az, így folyamatos csalódások mellett szinte észre sem vesszük az igazi Bányi-nyerget. A sorompónál elővesszük a fejlámpákat, világosban már nem érünk be. Szoktatva a szemünket kicsit a sötéthez, csak a Nagy-nyugodó előtt kapcsoljuk be a lámpákat. Az emelkedő túl hosszú, és nem elég meredek, unom már nagyon, le akarok érni az elágazásba. Végül ez is elérkezik, és a már ismerős szakaszon csurgunk le Sátoraljaújhelyre.
A macskaköves Májuskút utcán lépésünket szaporázva megpillantjuk a kivilágított Kovács-villát, élesen balra fordulunk, majd elérjük a célvonalat. A befutóra nem emlékszem pontosan, lehet, hogy futást imitáltunk, de inkább csak besétáltunk. Tinca tapsol, nagyon megy neki, egy fél gyöngyöstarjáni udvart helyettesít egymaga. Előkerül egy szervező is, leadminisztrál minket, 36 óra 31 perc, majd szétszéledünk. Én a lépcsőt célzom meg, leülök, összerámolom a cuccaimat, választok egy fürdőszobát, majd lemosom magamról az út porát. Két napja vártam ezt az érzést, mert a kutak alatt a falvak szélén csak ímmel-ámmal pancsoltunk. A zuhanyzóban rámtör az álmosság, néhányszor le is ragad a szemem, de inkább sietek, majd lebotorkálok a villa előterébe. Visszaülök a bejáratott lépcsőfokra, majd megpillantom Gézát, aki éppen most ért célba, egyedül. Neki én tapsolok, kölcsönös gratuláció, majd letelepszik mellém és félmondatokban elmeséljük egymásnak a legemlékezetesebb élményeket, amelyeket utolsó találkozásunktól, Szalánctól szereztünk. Hasonló dolgokra gondolhatunk. Hogy sikerült. Számomra az, amitől féltem, amit nem hittem el, amire előtte gondolni sem mertem. Most mégis itt ülünk egy hideg lépcsőn, körülöttünk szétdobálva a cuccaink, és csak bámulunk kifelé a sötétbe. Képtelen vagyok összeszedni magam. Hihetetlen érzés, ilyet még csak egyszer, tavaly a Mátra115 után éreztem. A pillanat, amikor 40 alvás nélkül töltött óra után próbálja az agy feldolgozni azt, amire már hetek, hónapok, vagy akár évek óta vár. Nem a legyőzhetetlenség, megállíthatatlanság érzése, hanem azé, hogy lehetséges. Egy kiváló szervezésû túra, egy csodaszép táj, egy, illetve több fantasztikus túratárs, egy zsák akarat és elszántság, egy taliga szerencse – nagyjából ennyi kell ahhoz, hogy a lehetséges ne csak feltételes módban álljon.
Gyorsan, ja nem, lassan összepakolok, Géza is keres egy fürdőt, kibotorkálok az udvarra, ahol meleg paprikás krumplival kínálnak, de azt csak bent a házban fogyasztom el. Az álmosság percek alatt legyőz, majd’ elalszom a tál felett, így a vacsorát befejezve előveszem a hálózsákomat (amit jobb is volt nem kidepóztatni Füzérre), majd kis forgolódás után végre fekve aludhatok. :)
Vasárnap reggel Rudiék beérkezésére ébredek fel. Az arrébb lévő hálózsákra nézek, amiből Ábris néz vissza rám. Integetünk egymásnak és mosolygunk, beszélni még mindig nincs erőnk. Laci is bent van, még fel sem tápászkodhatom, már jön oda gratulálni. :) Felkelek, kitotyogok a villa előterébe, én is gratulálni szeretnék Móninak, a leggyorsabb női teljesítőnek. :) Majd hosszas órák telnek el, minden beérkezőt népes tábor fogad, taps, kiabálás, kolompolás, a Nagy Átol az utolsó 20 m-t lefutja. :) Ilyen hangulatot idén Gyöngyöstarjánban nem éltem át, bár igaz, egy fuvarajánlat miatt már kora reggel hazamentem. De itt olyan élet van, annyi élmény és történet, hogy leírhatatlan. Csak eszünk, iszunk, mesélünk, tapsolunk, hihetetlen az egész. Nem csak maga a túra, hanem ez az egész körítés. Délután egykor eredményhirdetés veszi kezdetét, az eddig beérkezettek mind-mind tapsban és gratulációban részesülnek. Mi ötödikként értünk be, előttünk Andris, Laci, Speró és Tinca. Gyalogos kategóriában ez az első pozíciót jelenti, emellett még egy üveg borral is jutalmaznak, mint legfiatalabb teljesítőt. Teljes a boldogság. :)
Csak pár perc marad a vonatig, Vince szélsebesen fuvaroz minket a vasútállomásra, ahol még páran megrohamozzuk a pillanatok múlva induló gyorsot. Nem vagyok álmos, kavarog bennem minden, egyszerűen felfoghatatlan ez a hétvége. A történelem tételeket újra elővéve végre az összeset sikerül átnézni, csak néha megyek ki a fülkéből és bámulok vissza a Zemplénre – már ameddig látszik. Egy biztos, én még sokáig fogom magam előtt látni sok-sok dombját, csúcsát, mezőjét és falvait, mert olyan élmény volt ez a túra, amely ritkán adatik meg. A leghosszabb magyarországi teljesítménytúra cím nyertese nálam átrendezte a személyes sorrendet, és egy No. 1-nal gazdagodott. :) |
| | | | |
|
