ZÖLD TÚRA 30
2005. szeptember 3. szombat
Elhatároztuk, hogy vonattal megyünk. Mert nem tudtuk eldönteni, hogyan praktikusabb, Ajkán hagyni az autót és Somlóvásárhelyrõl visszamenni, vagy fordítva.
Én évtizedek óta nem utaztam vonattal.
A vonat kis késéssel, de megérkezett. Olyan kupéba ültünk le, ahol 3 férfi volt. Az egyik bõszen olvasott, a másik kettõ pedig beszélgetetett egymással.
Az út során fény derült arra, hogy Õk is a túrára mennek. Veszprémben felszállt egy újabb férfi, aki Pécsrõl jött, Õ is a férfiakhoz csatlakozott. Megtudtuk róla, hogy végig szokta futni a távot! Hüha!!
Megérkeztünk a vasútállomásra, ott már várt a szervezõ bizottság néhány tagja. Kitöltöttünk egy jelentkezési lapot, melyen nyilatkoztunk, hogy semmilyen eszméletvesztéses betegségben nem szenvedünk. Kaptunk egy térképet, aminek a másik oldalán beírták a rajtszámunkat és hogy mikor indultunk. (8,38)
Ezután irány! De merre is?
Az útitársunkat sajnos szem elõl tévesztettük, pedig ez nem volt szándékos. Kicsit tébláboltunk. Ajka térkép sehol, turistajelzés sehol. Merre menjünk?
Jött egy srác, kezében ugyanolyan térkép mint nekünk. Feltûnés nélkül követtük. Kicsit gyorsan haladt ezért mi is belehúztunk. Érdekes srác volt, néha szökkelt néhányat úgy folytatta az útját. Mivel utánunk senki ismerõs, elõttünk a srácon kívül úgyszintén senki, ezért – jobb ötlet híján – odarohantam a fiúhoz, hogy jó irányban vagyunk-e, mert nem láttunk jelzést, és Ajka térkép sehol. Persze – mondta, ez az irány. Õ már részt vett ezen a túrán tavalyelõtt és akkor is erre kellett elindulni. Oké, megköszöntük neki, abban a pillanatban mutatta, hogy az útjelzõ táblán ott van a zöld turistajelzést, azt kövessük. Azzal elrohant.
Megnyugodtuk. Forgattuk a papírt amit kaptunk, ránézek a hátuljára, és jééééé! Ezen rajta van, hogy merre és hogyan kell menni! Hatalmasat nevettünk. Nõk vagyunk? Nõk vagyunk!! De csak én vagyok szõke!
AMATÕRÖK VAGYUNK!
Egyszercsak a Csonti Autójavító és a buszmegálló után elértük a Jókai-bánya elágazást és onnan indult a zöld turista jelzés.
Jó kis emelkedõvel! Fújtattunk rendesen, nagyon meredek volt. Elõttünk két idõsebb hölgy ballagott. Vagyis egyáltalán nem lehet ballagásnak hívni, mert igenis jó tempóban haladtak.
A rekultivált meddõhányó mellett balra fordultunk és nagyon szép kilátás volt a tájra. Fotóztam is!
Közben a hölgyek utolértek bennünket. Megkértem, hogy készítsenek rólunk egy közös képet. Késõbb az egyikük mondta, hogy ott ahol fotóztam, ott van a Háromszögletû kerek erdõ! Úgy hangzik mintha a mesében lennénk! Sajnos nem láttuk!
Barátnõmmel beszélgettünk, néztük ugyan a jelzést, de – mint késõbb kiderült – nem eléggé figyelmesen. Egyszer csak eltûnt a szemünk elõl egy másik házaspár. Mi pedig mentünk-mentünk. Zöld jelzés ugyan nem volt, de a hölgyek jöttek utánunk, meg voltunk nyugodva, hogy jó felé megyünk. Ugyanis az kiderült számunkra, hogy Õk nem most vannak itt elõször.
Sem a zöld jelzés, sem a leállított kötélpálya nem volt meg. Nem valószínû, hogy jó helyen vagyunk. Jött a hegyre fel egy férfi 2 egészen pici gyerkõccel. Õt kérdeztük meg, hogy Padragkút felé jó irányba vagyunk –e. Õ megnyugtatott, hogy igen. Kicsit késõbb ki is értünk az úthoz. Az egyik hölgy – a beszédesebb – mondta, hogy kicsit jobbra elsodródtunk. Õ még ezen az úton sohasem ért ki. Bevittük jól a csalinkásba!
Kis kitérõvel ugyan, de rátaláltunk ismét a zöld jelzésre.
A Padragi-víz kis hídján (palló) haladtunk át. Nagyon szép, kristálytiszta vize volt!
Ahogy felértünk a kis mélyedésbõl egy gyönyörû szép kis tisztásra jutottunk. Olyan nagyon, nagyon kellemes érzés szállt meg. Istenem! Ez az amire vágyom! A természet, a csend, az abszolút nyugalom. Ez az amire egész életemben vágytam. Nem tudtam eddig, hogy mi az, most jöttem rá! Életem elsõ teljesítménytúrája. Ez hiányzott eddig!
Még vizes volt a fû, gyönyörûek voltak a pókhálók ahogy kirajzolódtak a fû szálai közül, az apró harmatcseppek megmutatták a körvonalakat.
Elértük az elsõ ellenõrzõ pontot (10:32). Hûha, most tettünk meg 7,5 km-t és már 2 órája úton vagyunk. Nem sétálunk, hanem erõteljesen megyünk, de így nem fogjuk elérni a vonatot! (Vagy nagyon eltévedtünk és sok km-t tettünk meg feleslegesen?)
Az ellenõrzõ ponton egy nagyon szimpatikus hölgy, beírta az idõt, kaptunk egy rolettis csokit és már indulás is tovább. A hölgyek kicsit megpihentek.
Az ellenõrzõ pontnál utolért bennünket egy négy tagú, fiatal fiú csapat. Mi indultunk el elõbb, otthagytuk õket.
Krisztával nézelõdtünk, és meneteltünk. Kriszta nagyon jól ismeri a vadvirágokat, mutatta melyik micsoda.
Nagy meglepetésünkre egyszercsak a vonaton megismert srác húzott el mellettünk. (aki minden hétvégén 2-3 túrán vesz részt) Jó túrázást kívánva.
Több sem kellett nekünk sem, követtük õt. Nem is nagyon figyelve a turista jelzést, mentünk utána. Ha valaki hetente 3 túrán vesz részt, nem hibázhat!
Vagy mégis?
A srácot követve ugyanis egy meglehetõsen járatlan, járhatatlan, hatalmas gazzal, fûvel benõtt terepen gyalogoltunk. A magas fû megtartotta még a reggeli párát így jó vizesek lettünk.
És fölöslegesen ugyanis leírtunk egy U betût, úgy hogy az U betû egyik szárából elindulva eljutottunk a másik száráig, ahelyett, hogy a közte lévõ legrövidebb utat tettük volna meg. Nem úgy mint a fiúcsapat, akik mögöttünk jöttek, de okosabbak voltak mint mi, és máris elénk kerültek.
Na, most meg a srác vitt be bennünket a csalintosba! (Mentségére legyen mondva a zöld jelzést követte! A szervezõk kicsit megtréfáltak bennünket! )
Nemsokára elértük a 2. ellenõrzõ pontot. (11,20). Azaz megtettünk 10 km-t. Kaptunk is róla egy elismerõ oklevelet és egy csokit. Beértük a fiúkat.
Kaptunk itt is egy finom csokikát, amit rögtön meg is ettünk. A fiúk elmentek elõttünk, sajnos egy csokipapírt eldobtak. De csak ezt az egy szemetet láttam az egész úton, amit a túrázók hagytak el!
Krisztával fontolgattuk, hogy a 20 km-nél kiszálljunk-e, hiszen nem fogjuk elérni a vonatot. De abban maradtunk, majd ha odaérünk eldöntjük.
Egy hosszú, egyenes szakasz következett. Tele hatalmas pocsolyákkal az út. Eszünkbe jutott a bicajos srác – aki utánunk nevezett – hogy épp elege itt a nagy pocsolyák között a bicajjal.
Fontolgattuk, hogy megállunk pihenni kicsit, de aztán elvetettük.
Nagy nehezen elértük a Devecser - pusztamiskei országutat. Az autókat már messzirõl láttuk, de az országút nem akart közeledni hozzánk. De egyszer csak ott volt. Jött velünk szembe a hegyrõl le egy férfi, valószínûleg Õ már végzett, és ment a buszra. Õ biztosan a 20 km-esen vett részt.
Az erdõbe begyalogolva megtaláltuk a 3. állomást. (12.50). 20 km-t megtettünk. Egy férfi ücsörgött ott, hatalmas szúnyogok zümmögtek körülötte. Nem irigyeltük érte!
Itt találkoztunk a legtöbb emberrel, néhányan az erdõben gombát szedtek. Gyönyörû, nagyfejû gombákat láttunk mi is az út mellett!
Mivel még csak 1 óra, így meg sem fordult a fejünkben, hogy most szálljunk ki. Mentünk tovább.
Egy kis technikai szünetre megálltunk nem sokkal az erdészház után. Újból befújtuk magunkat szúnyog- és kullancsriasztóval. És meg is ebédeltünk, csak úgy, menet közben!
Áthaladtunk a sorompón és a leírás szerint egy nagy útkeresztezõdésben jobbra kell fordulni. Beszélgettünk, nézelõdtünk, láttunk is zöld jelzést, de egyszer csak odaértünk egy útkeresztezõdéshez, ahol nem láttunk zöld jelzést. Most merre induljunk el?
Találomra elindultunk balra, de nincs jelzés! Hol lehet? Közben utolért bennünket egy fiatal pár. Valószínûleg utánunk jöttek. A férfi elindult szintén balra, hogy megnézze esetleg messzebb van-e jelzés, a nõ és a Kriszta pedig visszafelé indultak, hogy megkeressék az utolsó jelzést. Én pedig középen álltam és tudósítottam, hogy ki mit mond. Csend volt körülöttem. Hatalmas csend. Hallottam egy madár rikácsolását, az avar szöszmötölését. Jó érzés volt!
Végülis a Kriszta meg a hölgy indult el jó irányba, eljöttünk az útkeresztezõdés mellett ahol balra kellett volna fordulnunk. Most meg õket vittük be a csalinkásba!
Beszélgettünk a férfivel és micsoda meglepetés, Székesfehérváriak, és tõlünk 2 utcával odébb laknak. Mekkora véletlen!!!
Nekik az idén ez már a 30. túrájuk. Mi nem dicsekedtünk vele, hogy nekünk ez az elsõ!
Egyszer csak feltûnt egy újabb ellenõrzõ pont. Már messzirõl láttam egy kutyuska, nagy, fehér, zászlós farkát! Ez már a 4. EP. (13.42)
Szerették volna ha kicsit maradunk, pihenünk, hogy az összes szúnyog ne rajtuk legyen.
Megnyugtattuk õket, hogy néhányat magunkkal viszünk ! Már csak 6,5 km van hátra a célig!
Itt kaptunk egy csomag ropit, aminek rögtön neki is láttunk. De miért is? Fogalmunk sem volt, de azért ettük.
Átkeltünk a Devecser-nemeshagyi országúton, elértük a régi kõkerítést.
A ropira jó szomjasak lettünk. Menet közben ittunk is. A pár egy kicsit lemaradt. Szerencsémre, ugyanis ahogyan ittam, pakoltam a házizsákomban kirántottam a pecsételõs papíromat. Õk megtalálták és hozták utánam! Milyen szerencse, hogy õk jöttek utánunk! Nem sok kedvem lett volna visszafordulni!
A vadvédelmi kerítések mellett haladtunk. Jobbra is balra is voltak. Közben aztán megint eltûnt a zöld jelzést. Újabb kérdés: jó helyen járunk? A férfi visszafelé indult, én elõre, és igen, megtaláltam. Jó felé haladunk!
Egyre nehezebben haladtunk, nehéz volt még mindig a hátizsák. Kicsit már a jobb lábamon az ujjaim is fájtak.
Megtaláltuk a Devecser-somlóvásárhelyi utat, azon is a kõkeresztet. Megörültünk neki, hogy már végre kiértünk! Az útról visszanézve fotóztam ezt!
Átkeltünk a Torna-patak hídján és elértük Somlóvásárhelyt! Nagyon-nagyon megörültünk neki!
Egy ház mellett elhaladva hangok szûrõdtek ki „Mennyien gyalogolnak ma!” .Biztosan sokan elmentek már erre elõttünk.
A házak elõtt kint álltak néhányan, idõs bácsi a háza elõtti padon ücsörgött. Valaki meg is jegyezte, „Ezek a fiatalok nem tudnak köszönni!” Ránk gondolhattak. Valóban nem köszöntünk, pedig faluhelyen szokás, hogy mindenki köszön mindenkinek!
A templomnál jobbra kanyarodtunk és ez az út vezetett Somlóra. Átmentünk a vasúton és a 8. számú fõúton, már a Somló alatt is voltunk.
Már nagyon közel volt a hegy. Reggel amikor Ajkánál láttam az érdekes alakú hegyet, nem gondoltam, hogy ide jövünk. Nagyon-nagyon távolinak tûnt. Mostmár elérhetõ közelségben volt.
Még 1,5 km a Hegykapu vendéglõ. A végcél. Már látszott, egy fehérre meszelt épület!
Kicsit még gyalogoltunk és már ott is voltunk a végállomáson. (15.05). A Hegykapu vendéglõben. A szfváriak kicsit elhúztak elõttünk, úgyhogy Õk néhány perccel elõbb érkeztek meg mint mi.
Kaptunk egy oklevelet, hogy teljesítettük a 30 km-t és egy kicsi rostos üdítõt. Az a két hölgy volt ott, akik reggel a nevezéskor. Kezet fogva adták át az oklevelet. Örülnének, ha jövõre újra ott lennénk és a kitûzõt postán fogják megküldeni.
A vendéglõben maradhattunk volna, de megbeszéltük, hogy nem ülünk le, mert hátha nem tudunk újra elindulni. Így irányba vettük a vasútállomást.
Meglett a vasútállomás. Személyzet egy szál sem. Leültünk egy padra. Nagyon el voltunk fáradva!
Mivel még volt idõnk így betértünk egy kis somlói juhfarkra a helyi kocsmába. Érdekes hely volt! Annyira üvöltött a zene, hogy a pincér kétszer megkérdezte, hogy mit kérünk. Én meg finoman megjegyeztem, hogy vajon lehet-e hallani amit mondunk. Vette az adást, mert kicsit lehalkította az ordítást.
Én 2 dl bort kértem, Kriszta sört. A bort egy nagy kannából töltötte. Úristen! Kannás bor! Vajon mibõl készült? Hát, az ízétõl sem voltam elájulva, de azért megittam. Máris megeredt a nyelvem.
Jött a vonat, alig 10 percet késett. A vonaton Krisztával elröhögcséltünk.
A kalaúztól vettünk jegyet. Nem volt a helyzet magaslatán. Két megállón is túl voltunk már, mire ki tudta számolni, hogy mennyi lesz egy felnõtt és egy diák jegy fehérvárig.
Nagyon klassz nap volt, köszönöm a Krisztának, hogy elmentünk, és egyáltalán az ötletet. Igazán jó nap volt! Szeretnék minél több túrán részt venni, ilyen élményekben részesülni. Köszönöm mindenkinek ezt a kellemes napot!
|
