én nem akartam sokat - a 65 pedig elég sok, így a 32 km-en indutam el.
egyedül próbálkoztam, mert állandó kísérõm, DJ inkább futott Kevinnel és NemesPettel, a Berkenye két tagjával (de az egy másik történet). szóval DJ futott, j. gyalogolt, mert minek fussak, ha túrázni is lehet.
reggel 7.20kor sikerült elindulni. hülye szokás, tudom, de zene a fülben (kezdetnek, hogy beinduljon a vérkeringés, egy kis AC/DC, majd Kasabian (shoot the runner:-). persze a magánszám nem tartott sokáig, mert egy túrán óhatatlanul is ismerkedik az ember.
szóval még zenehallgatás közben elértem a mûút végét, és rájöttem, h. száraz lábbal nem úszom meg a napot.
az eleje borzalmas volt. hiába indultam viszonylag korán, a dagonya már megvolt, így hát meg kellett próbálni talpon maradni. szerencsére ez sikerült, eltekintve egy kisebb, ártatlannak tûnõ csúszástól (a bal lábam elindult balra, a jobb meg jobbra), semmi izgalmas nem történt.
haladtam, egészen jól, aztán jött az a húzós kis emelkedõ. rá kellett döbbennem, h. az alföldi csajok nem bírják olyan jól a meredek emelkedõket. azért felmentem, túléltem, némi tápanyag-utánpótlás után új lendülettel folytattam az utat Bükkszentkereszt felé. a faluba beérve rácsodálkoztam egy bekötõ útra (jé, a nyáron itt jöttünk be!), majd szídtam a beton utat, amit túrabakancsban nem egyszerû abszolválni.
elsõ ellenõrzõ pont - kész katasztrófa. egy éve nem dohányzom, így az átlagnál nehezebben viselem a cigaretta füstöt, amibõl itt volt elég. gyors teaivászat, mosdó, egy szendvics, majd nyomás kifelé. sajnos ekkor hagytam el a korábbi szakaszon megismert túratársat - azt hittem, már elindult, és már csak a végén üdvözölt egy "megvan az elveszett nõ" felkiáltással.
még egy kis betonút, közben telefon DJtõl, amibõl semmit nem értettem. vagy Neki, vagy nekem nem volt térerõm. a betonút után a nyárról ismert szakasz (rácsodálkozás: ez nyáron nem csúszott ennyire), majd be a susnyásba. ha a túrázó társak nem lettek volna, simán elkavarok rossz irányba. így viszont be a fenyvesbe, majd felfelé. eszembe jutott Micimackó: és kapaszkodott, és kapaszkodott.. jött a nagy meredek, és DJ szavai csengtek a fülemben: az ember ott szivatja magát, ahol tudja.
(jó, tudom, ezek a lejtõk közel nincsenek olyanok, mint a tátraiak, de a 4 hónap folyamatos nyûglõdés valami megfázással, majd egy "dromedár" vírussal - ezt a dokinéni mondta -, majd megint a megfázással, és a 2 hónap edzéskihagyás nem voltak pozitív hatással az állóképességemre. töredelmesen bevallom: kikészített a második "domb". és DJ sem volt ott, h. lelket verjen belém.)
azért túléltem a második nagyobb emelkedõt. közel-távol egy lélek sem, 2-3 kilit mentem úgy, h. embert nem láttam. majd összeakadtam két idõsödõ úriemberrel (a szó szoros értelmében azok voltak), akikkel együtt folytattuk az utat. mint kiderült, egyiküknek ez volt a 65.(!) túrája az évben - "nyugdíjas vagyok, van idõm", mondta.
azt gondoltam, a meredeket elhagyva túl vagyok a nehezén, de az csak ezután jött. a már említett megcsúszáskor a bal térdszalagom kicsit megnyekkent, így az utolsó 2-3 km maga volt a pokol. lefelé menet nem hajlott a bal lábam, normál menetben meg húztam. aztán megláttuk a lila szalagokat, és megszólalt a telefon. a sualagoktól már csak 10 perc.
beértünk Bánkútra, én meg - mivel kicsit rövidlátó vagyok - próbáltam rájönni, h. a pasi fekete dzsekiben meg sapkában DJ, vagy csak hallucinálok. Õ volt, és nem is tudtam hirtelen, h. örüljek Neki, vagy roppant dühös legyek, amiért Õ már 2 és fél órája "túlvan" a 32 km-en.
kicsi pihegés, sok tea, 3(!) szelet vajas-hagymás kenyér után húzás az elsõ igazán meleg vizû fürdõbe, ami Tiszaújvárosban van. útközben leltár: két láb megvan, a combokat érzem, a bokát is, 1 db vízhólyag a szokásos helyen, meg egy nyekkent bal térd. holnapra kutya bajom.
jövõre elindulok a 65 kilin.. hacsak addig meg nem jön az eszem. |
