Túrabeszámolók
|
|
Három a magyar igazság!
Egyszer bárkinek sikerülhet. Másodszorra lehet szerencséd, azonban ha zsinórban harmadjára is megcsinálod a Kinizsit, akkor tényleg elhiheted magadról, hogy képes vagy 100 km-t 24 órán belül legyalogolni úgy, hogy közben a tengerszinttől számítva gyakorlatilag háromszor megmászod a Kékestetőt. Az, hogy a 2024-es Kinizsi Százason elindulok, számomra magától érthetődő volt, hiszen már tavaly a célba érkezésemkor eldöntöttem, hogy idén is itt leszek.
Előkészületek
Két sikeres teljesítés után az emberben kezdenek kialakulni azok a fix pontok, amelyeket ugyanúgy akar csinálni, azonban ezzel együtt könnyen beleeshet a „már kétszer megcsináltam akkor harmadjára is megtudom” hibába. Ez utóbbitól végig tartottam, mert el akartam kerülni azt, hogy abba az illúzióba ringassam magam, hogy „rutinból” meg lehet csinálni ezt a százast. Ennek ellenére a felkészülésem sajnos nagyon gyatra lett, egyszer sem mentem le futni (ami ugye alap lenne egy minimális erőnlét biztosításához). Persze lehetne kifogásokat gyártani, hogy sok volt munka, zsúfoltak voltak a hétvégék, nem volt jó az idő, vagy a szomszéd néni túl hangosan veszi a levegőt, stb. Az igazság azonban ettől jóval prózaibb…… egyszerűen lusta voltam. A túra során többször le is csesztem magam emiatt, és több alkalommal megfogadtam, hogy jövőre bizony komolyan fogom venni a futást is (bármennyire rühellem szegényt). Persze azt is gondolhatjátok, hogy az egyszeri kisdiák is fogadkozik az óra előtt, hogy csak most az egyszer ússza meg a felelést, és ezek után tanulni fog, de én ezt még most is komolyan gondolom, mert lehet, hogy sok szenvedéstől megkíméltem volna magam.
Így a felkészülésem három TT-ből állt. (persze kisebb-nagyobb megszakításokkal egész évben túrázunk, teljesítménytúrázunk) Az ISZKIRI45-öt (65-re túraszezon elején nem mertem benevezni) 8 óra 40 perc alatt teljesítettem, ami elég jó időnek számít, de azért tegyük hozzá, hogy abban csak 884 m szintemelkedés van, ami azért nem sok. Ezt követte a Gerecse50, amit sikerült 10 óra 29 perc alatt teljesíteni (ez kb olyan idő, mint 2023-ban), amivel alapvetően elégedett voltam, ez jó támpont a Kinizsihez. Lehetett volna egy picit jobb idő is, de az utolsó 15 km-et inkább a feleségemmel együtt tettük meg kicsit lassabban, kiélvezve az első komolyabb 50-es TT-jének a sikeres teljesítését. (igen, a 2023-as Gerecse50 óta ő is megfertőződött ezzel a betegséggel, és gyógymódot azóta sem találtunk rá J ) S végezetül jött a Sárga. Idén is 70-re neveztem, idén sem tudtam mit kezdeni a hajnali álmosságkómával, és emiatt idén is ki kellett szállnom Pilisvörösváron, azaz csak 30 km lett belőle, viszont az 6 óra 2 perc alatt, amit szintén nem számítok rossznak. Így a fizikai felkészülés hiányosságait a mentális rákészülés erősítésével próbáltam ellensúlyozni. Számomra (is) a Kinizsi olyan, amit az év 364 napján várok, és ahogy közeledik május vége, egyre többször járom végig fejben az útvonalat, hangolódok rá, mint egy igazi ünnepre. J (by Suvlai)
Ilyen előkészületek mellett péntek délután gondosan összepakoltam. Az ellátmányom: 5 kolbászos zsemle jó sok zöldséggel, 3 csoki, 1 energiaszelet, 2 banán, 2 zacskó ropi, egy kis sósmogyoró és 1 liter víz (2 palackban, az egyikben Iso tabletta). Vízből továbbra sem gondolom, hogy egyszerre többet kellene vinnem, hiszen a Katlant leszámítva az első 50 km-en nagyon jó vízvételi lehetőségek vannak, a második 50 meg már nem olyan nagy melegben, vagy éjszaka megy. A „kamásli kérdésben” azonban nehezen jutottam dűlőre. Az esőzések miatt valamennyi sárra számoltam, ugyanakkor a meleg miatt meg el akartam kerülni, hogy a lábaim megfőjenek, így végül azt nem vittem magammal (ez utóbbi vitatható döntés volt). Péntek esete alaposan megvacsoráztunk, és próbáltam időben lefeküdni aludni, mert reggel korán kellett kelni. 4:30-kor csipog az óra, zuhany, borotválkozás (mert az idén is megadjuk a módját), lábragasztás és indulás. Mivel a tavalyi év végén főhadiszállásunkat áttelepítettük székesfővárosunk egy másik pontjára, így tömegközlekedéssel a Csobánka tér 1:45 perc lett volna, s emiatt az én kis feleségem (Szilvi) bevállalta, hogy kivisz a rajthoz. (ezen túl Mogyorósbányára is eljön depózni, és a célba is értünk jön)
Békásmegyer – Mogyorósbánya
Szombat reggel jóval a rajtom előtt kiértünk, így alaposan meg tudtam reggelizni, ami mellé lecsúszott fél liter cukros lötyi meg egy banán is, s ezáltal volt idő ráhangolódni az indulásra. Mivel a rajtcsomagot előző héten fel tudtam venni így nem kellett sorban állni. Nézem, ahogy 1-1 HÉV beérkezésével, hogy hömpölyög a túrázni induló tömeg a tér közepére, amely lassan megteleik – mások által nem feltétlenül normálisnak mondott – túrázókkal, akik arra készülnek, hogy 24 óra alatt a Pilis és a Gerecse hegységein keresztül „elsétálnak” Tatára. Az elmúlt két évhez hasonlóan idén is Balázzsal megyünk együtt, vagy ha más nem, legalább egymást összevárva próbáljuk teljesíteni a távot. Miután elköszöntem a nejemtől, pontban 7 óra 1 perckor csippantanak és elkezdődik a nagy kaland.
Alig teszünk meg néhány métert, mikor mondom Balázsnak, hogy „na, innen már csak be kell sétálni a célba” J (narrátor: 70 km múlva nem leszel ilyen humorbonbon J ) A tervünk most is ugyanaz, 11 óra alatt (azaz kb 18:00-ra) Mogyorósbányára érni, majd a táv második felére 13 órát hagyni. Nagyon jó tempóban haladunk a Kőbánya utcán, majd pillanatok alatt fent vagyunk a Kevélyen, ahonnan pihenés nélkül azonnal ereszkedünk le. Folyamatosan picit 5 km/h felett van a sebességünk, így jókat beszélgetve faljuk a kilómétereket. Itt találkozunk az egyik túratárssal, aki papucsban (igen jól olvasod) teljesíti a távot, s elmondása szerint nem a márkás termékeket preferálja, hanem az „olcsó kínai s.art”. (végül azt hiszem célba ért, így innen is hatalmas gratula neki)
A Hosszú-hegyre, ami 14,1 km-re van, kevesebb, mint 3 óra alatt felkapaszkodunk. Itt van az első EP, ahol – szerencsére nem úgy, mint tavaly – gyorsan csippantanak, amíg mi eszünk egy kis csokit és már indulunk is tovább. A pilisi szerpentinen már rendesen odavág a nap, amiért azonban a csodás kilátás kárpótól. Tavaly megfogadtam, hogy sapka nélkül nem indulok el, így most a „tökfödő” nagyon jól jön. Rendesen megizzadva, de alapvetően még mindig 5 km/h-s átlaggal érünk fel túránk legmagasabb pontjára, ahonnan pihenés nélkül kezdjük meg az ereszkedést a Pilis-nyereg irányába. Itt, illetve a Nagy-Kevélyről lefele jövet találkoztunk sáros tereppel, alapvetően csak ott, és csak annyival, ahol és amennyi sárnak lennie kell. Örülök, hogy nincs rajtam a kamásli.
A Pilis-nyeregbe 12 óra 2 perckor érünk, ami azt jelenti, hogy 5 óra alatt teljesítettünk 26,1 km-t, amivel elégedett vagyok. Eddig minden a terv szerint halad. Itt pihenünk egy kicsit, megebédelünk, nekem lecsúszik fél liter kóla. Vizünk az van, mert korábban önkéntesek idén is ingyen osztottak vizet. Ráadásul azt is megmondták, hogy hol találkozunk velük legközelebb. Nem tudok/tudunk eléggé hálásak lenni nekik. Bő 10 perces pihenő után – a „már csak 99 900 lépés van hátra” bíztató felirat J előtt – haladunk is tovább, egyre inkább küszködve a párás meleggel, ami, amikor ki-kiérünk az erdős részekről úgy arcon csap, hogy szinte kapaszkodni kell a túrabotba. A Kétágú-hegy meredek ereszkedője idén is komoly kihívás, de szerencsére sikerül fájdalommentesen lejutni. A tűző napon Kesztölc felé haladva Balázzsal azt latolgatjuk, hogy a párával nem tudunk mit kezdeni, de ha nem jön egy kis felhő, akkor a Katlan nagyon nagy szívás lesz. Legalább akkora, mint tavaly.
Rendesen megizzadva, és a párától kicsit el is készülve érünk be Kesztölcre, ahol egy ház előtt egy hordón keresztül ivóvíz van kivezetve. Ettől függetlenül több ház előtt is látunk vizesflakonokat kirakva. Minden évben meghatódok azon, hogy milyen kedves emberek élnek ebben a faluban, és emiatt mindig is szeretettel gondolok Kesztölcre. A hordóból feltöltjük a flakonjainkat, – mivel a Pilis-nyeregtől sikerült az 1 litert beszlopálni – megmosakszunk, bevizezzük a sapkákat, és ekkor vesszük észre, hogy a hordó mellett egy embernagyságú bábu ül, a következő felirattal a nyakába: „Hajrá Mama! Messze van még Tata!” J Ezen jót mosolygunk, hiszen a felirat viccesen emlékeztet minket arra, hogy bár több, mint 30 km és kb 1100 méternyi szintemelkedés van mögöttünk, még több, mint kétszer annyi vár ránk. Ebbe jobb, bele se gondolni, így ezt el is hesegetjük magunktól. Kesztölctől nem nehéz a feladat. Kb 4 km-t kell megtenni sík terepen és már Dorogon is vagyunk. Én itt tartok egy hosszabb pihenőt az eddigi évek gyakorlata alapján a Korhely Tanyában. Balázs inkább boltba megy és indul is tovább, így megbeszéljük, hogy Mogyorósbányán találkozunk.
A kocsmába 14 óra 4 perckor érek, ahol most is remek a hangulat, és szerencsére nincsenek sokan, így jut ülőhely és nem kell sorban állni a pultnál meg a mosdónál. Veszek egy korsó hideg sört, elpusztítok egy zsíros deszkát, meg eszek a saját ellátmányomból is. Elvégzem az első átfogó lábszervízt, és megállapítom, hogy a D betűs sportszerboltból vásárolt túrazoknim nagyon jól viselkedik. Sehol egy kidörzsölődés vagy vízhólyag. A tapaszok közül is csak egyet kell cserélni, így kifejezetten sajnálom, hogy le kell vennem, de nincs mese, hiszen már 36 km van benne, így muszáj a zoknicsere. A testvére majd Mogyorósbányára jön, így egy hagyományos zoknira váltok. Közben telefonálok haza, hogy minden ok. 14 óra 26 perckor meglepően jó fizikális állapotban (szinte semmim sem fáj) és jóllakottan veszem az irányt a település vége felé. Mielőtt végleg elköszönnék Dorogtól, gyorsan befordulok a temetőbe feltölteni a vízkészleteimet, és az egyik flakonba csobban is az Iso tabletta. A település utolsó utcájáról kikanyarodva hirtelen szembe találod magad a Nagy Getével.
Ha eddig nem gondoltál rá, vagy próbáltad becsapni magad, akkor itt ezen a ponton tudatosul benned, hogy te most oda bizony fel fogsz menni. Lehet, hogy a magas páratartalom miatt, de idén a Gete nagyon nehezen adta magát. A fölfele kapaszkodás közben szóba elegyedek két túratárssal, akik első bálozók. Mikor megtudják, hogy kétszer már teljesítettem, érdeklődnek, hogy sok szívás vár-e még rájuk. Bár közel sem vagyok tapasztalt kinizsis, szubjektív véleményemet megosztom velük, és biztatom őket, hogy nem lesz baj. Mind a ketten sportolnak, ráadásul láthatóan nagyon jó fizikális állapotban vannak, jól felkészültek, az itinert fejből km pontosan vágják. Ami számomra érdekesség, hogy Debrecen környékiek (ami nekem különösen kedves, hiszen jó néhány évet laktunk ott) és hajnali fél 3-kor keltek, hogy odaérjenek a rajthoz, és ha beértek a célba, akkor rögtön mennek is vissza Pestre, ahonnan lendületből tovább Debrecenbe. Ez azt jelenti, hogy alsó hangon 30-35 órát terveznek ébren lenni. A túra során még egyszer-kétszer megpillantottam őket, és ezúton is remélem, hogy sikerült időben beérniük. A Getére felérve azonban különös látvány fogad. Az erdő lombkoronája miatt eddig nem tűnt fel, de most látom, hogy a napocska nem túl szimpatikus felhőzet mögé rejtőzött el. A Getét még szikrázó napsütésben kezdtem el megmászni, most meg a komor felhőzetet bámulhatom. Meddig tartott feljönni? Vagy valami időhurokba kerültem? Sok időm nem volt ezen gondolkozni, mert csippantanak, és mehetek is tovább. 15 óra 40 perc van, amivel nagyon elégedett vagyok. Mielőtt nekivágnék a leejtmenetnek, iszok egy Mg pezsitabit, és akkor jöhet a túra – számomra – legproblémásabb részére. A Getére felmászni sem egyszerű, de a lejövetel róla a sziklás meredek oldalon finoman szólva is technikás (magyarul rohadt nagy szívás). Körülöttem nincsenek sokan így a saját tempóban és magamhoz képest jó ütemben érek az aljára.
Örömömet csak az árnyékolja be, hogy az égiek az ereszkedésemhez hangjátékot is biztosítottak. Csak a Getéről leérve tudom megnézni, hogy a mennydörgés a hátam mögül jön, és a Katlanból már egyértelműen látszik, hogy a vihar tőlünk elfele távolodik. Nagy könnyebbség, megúsztuk a felhőszakadást. (narrátor: ne bántsátok naív szegénykém J )
A Katlan sokkal barátságosabb képét mutatja, mint tavaly. Így, hogy nincs hőség egészen elviselhető, ezért gyorsan túl is vagyok rajta. A Hegyes-kőre úgy kapaszkodok fel, hogy észre sem veszem, s egy pillanatra elmerengek a panorámán. Nagyon szeretem a túra ezen részét. A Tokodi pincék irányába történő ereszkedés során azonban beköszönt a jobb térdem (pontosabban a külső vázizom). Számomra ez azért érdekes, mert egyrészt nem a jobb, hanem a bal térdem szokott hisztizni. Másrészről pedig mindez olyan 40-42 km-nél jön elő, ami a Kinizsin azt jelenti, hogy a Getén kellett volna ezt éreznem, nem pedig itt. Mindegy, sokat nem tudok kezdeni vele, így elfogadom, hogy innentől kezdve a meredek ereszkedőknél fájni fog. A Tokodi pincékhez érve, bár a vizem fogytán, de nem vételezek, mert mindjárt Mogyorósbányán vagyok, ellenben iszok egy finom szörpöt, és 1-2 percre lehuppanok. A Kő-hegy nem játék. Bár csábítóan közel van Mogyi, ez a hegy csúnyán meg tudja szívatni az embert. A rövid pihenő után nekiveselkedek, és emelkedés közben hív Balázs, hogy ő már lefele tart. Egyszuszra, de alaposan megizzadva felérek a csúcsra, ahonnan az ereszkedés nagyon jó tempóban sikerül, s így jókedvűen 17 óra 44 perckor megérkezek Mogyorósbányára, azaz a táv első felét 10 óra 44 perc alatt sikerült teljesíteni, amivel nemhogy elégedett, hanem nagyon elégedett voltam.
Mogyorósbánya – Tata
A táv felénél a szokásos fesztiválhangulat uralkodik, ahol Szilvi már vár rám. Megállapítja, hogy „nem is nézel ki olyan szarul” J, majd gyorsan korrigál, hogy az eddigiek közül most vagyok a legjobb állapotban. Az evés azonban már nehezemre esik, és itt veszem csak észre, hogy a nap folyamán mennyit izzadtunk. Szinte fehér a szemöldököm. J Így oda kell figyelnem a só és ásványi anyag utánpótlásra. A szendvicsek mellé lecsúszik egy újabb cukros lötyi, és iszok egy jó hideg sört is. A feleségem hozott mindent, amire csak szükségünk lehet, így feltöltjük tartalékainkat és elveszi tőlünk azt, amire nincs szükségünk. Nagyon szeretem a túrának ezt a részét, hiszen már több, mint a táv fele és a szintemelkedéseknek is több, mint a fele megvan. Az én kis drágám társasága pedig különösen jól esik. Tavaly kb 40 percet töltöttük itt el, ami akkor nagyon sokkoló volt (igaz, akkor bő 20 perccel lassabban is érkeztem). Most megfogadtam, hogy nem fogok ezzel foglalkozni, így egy bő félórás pihenőt tartunk. Közben elvégzem az újabb lábszervízt, és megállapítom, hogy nincs nagy baj. Amit kell újraragasztok, illetve ismét túrazoknira váltok. A sima zokni kb 16 km-en keresztül volt a lábamon és leírhatatlan a minőségi különbség. Most már ezzel fogok végigmenni, illetve Bányahegyen 71 km-nél tervezek még egy cserét, de ebben még itt nem vagyok biztos (narrátor: ez tényleg azt hiszi, hogy Bányahegyen a zoknicsere lesz a legnagyobb problémája?)
Az idő ilyenkor gyorsan rohan, így 18:20 körül búcsút intünk Mogyinak, és a „12 óra múlva Tatán találkozunk” mondattal Szilvitől is. Itt már azért a térdemen kívül fájdogál itt-ott, de ez 50 km után valahol normális. Most együtt haladunk Balázzsal, és az Öreg-kő meglehetősen meredek kaptatóját is együtt vesszük be, ahol egy rendkívüli EP van. Én a magam részéről ennek nagyon örülök, szerintem helyes. Lefele ereszkedés is jó ütemben megy, s majd egy éles bal kanyar után a termőföldekre érünk Péliföldszentkereszt felé. Nekem ez a túra kedvenc része. Félig hátulról világít meg az egyre gyengülő nap, mögötted az Öreg-kő, balra a Tokodi pincesort elrejtő Kő-hegy, és mögötte a távolban valahol a Nagy Gete. Hú baszki de messze van. Péliföldszentkeresztre jó ütemben érkezünk és meg sem állunk, hiszen nincs miért. Itt találkozunk egy bőrszandában teljesítő túratárssal, aki kérdésünkre elmondja nekünk, hogy nem valami extrém kihívásra vágyott, pusztán csak szereti, ha szellőznek a lábújai. J (remélem sikerült időn belül beérned)
Balázs jelzi, hogy érzi, hogy merül az aksi, így ő a Bika-völgyben megáll valamit magába erőltetni. Én nem akarok, mert a terv szerint világosban, vagy legalábbis is nem sokkal sötétedés után Pusztamaróton szeretnék lenni. Ennél fogva a Bika-völgyben elvállnak egy időre útjaink, és egyedül falom az emelkedőket, a kilómétereket. Pusztamarót Mogyorósbányától nincs eszeveszetten messze, de az a 14 km számomra nagyon hosszúnak tűnik. Ráadásul, ahogyan a költő mondaná, minden egész eltörött. A jobb térdem ugyanis jelezte, hogy neki már nemcsak a meredek ereszkedővel, hanem az enyhe ereszkedővel, emelkedővel, vízszintessel, a magas inflációval és élelmiszerárakkal, az iráni politikai válsággal, egyszóval mindennel baja van. Ez azt jelentette, hogy bármit is csinálok, ettől kezdve kisebb-nagyobb mértékben fájni fog. Ez a tempómból jócskán visszavetett, s itt jött el az első holtpontom, ami azonban nem ért váratlanul, készültem rá. Meglepődve tapasztaltam, hogy koránt sem volt annyira vészes, mint az előző években, így mondtam is neki, hogy ha csak ennyit tud, akkor menjen és nyomasszon mást. J Közben szép lassan rámsötétedik, de a fejlámpát nem akarom elővenni. Az előttem lévő túratársak lámpafényei pont elégnek bizonyulnak a szürkületben.
Valamikor 21 óra után érkezek Pusztamarótra, ahol lehuppanok egy padra. Felöltözök az estéhez és legyűrök egy szendvicset. Ekkor már nagyon nehezen ment le. Ide tartogattam az energiaszeletemet, de rá se bírtam nézni. Ellenben ittam amennyit bírtam, és bekevertem egy újabb Iso tablettát. Balázs is megérkezik és azt latolgatjuk, hogy nem állunk rosszul, de nem is olyan jól. Fejlámpákat feltesszük, és kezdődjék az éjszakai rész.
Nehezen akaródzott elindulni, és az első néhány méteren azt éreztem, hogy nem fáj semmim. Ezen egy picit megijedtem, mert ez nagyon nem normális, de aztán kb 100 méter után belenyilalt a térdembe, bokámba, derekamba. Na, ez már így mindjárt más, megnyugodtam és haladtunk tovább. J Sokáig azonban nem volt nyugodalmunk, ugyanis hirtelen a semmiből villámlás látszott, majd rövid időn belül mennydörgés hallatszott. Optimista voltam, és mondtam is, hogy szerintem csak a vihar széle súrol minket, az esőt elkerüljük. (narrátor: mondtam én, hogy naív a hülyegyerek J ) Pár perc múlva azonban egyik pillanatról a másikra, mintha dézsából öntenék, úgy elkezdett szakadni. Gyorsan felkaptuk az esőkabátokat, és ott, valahol Pusztamarót és Bányahegy között, a Gerecse meredek emelkedőin, tök sötétben a vihar közepén, kb 65 km-nél rá kellett jönnöm, hogy bizony, a 2024-es Kinizsi Százas még csak most kezdődik.
A Gerecse pillanatok alatt bokáig érő sártengerré változott, a látótávolság nullához közelített. A mellettem lévő túratárssal csak ordibálva tudtam kommunikálni, de így is alig hallottunk valamit egymás szavából. Nem tudtunk mit tenni, így jobb híján csak nevettünk egymáson. A Bányahegyre való feljutás nekem alapból nehézkes, ilyen extrém körülmények között pedig több, mint kihívás. Ráadásul a hirtelen lezúduló csapadék miatt a fák lombkoronái megereszkedtek, így sokat kellett hajbókolni. Ha pedig nem voltál eléggé figyelmes, akkor 1-1 ágról könnyen vizet kaphattál a nyakadba. Nagyjából másfél óráig kaptuk az extrém égi áldást, néha egy kis jéggel is kiegészítve. Ez, és a térdem nagymértékben visszavetett a sebességemből, s így 23 óra 7 perckor értünk fel Bányahegyre.
Én továbbra is tartom magam ahhoz, hogy reggel 7 órás indulás mellett 23:00-kor el kellene indulni Bányahegyről annak érdekében, hogy biztonságosan beérj. Most, azonban már Pusztamaróton elengedtem ezt az időt. Szerencsére ekkorra elállt az eső, azonban a bányahegyi hangulat most más volt, mint máskor. Szétázott emberek próbálnak kezdeni valamit magukkal. Balázs hamarabb felért, így ő már frissít. Én csippantok, ezután iszok egy bögre finom meleg teát, majd leterítem az esőkabátom és arra huppanok le. A tea után eszek egy banánt, de csoki vagy energiaszelet továbbra sem megy le, pedig nagyon kellene, mert ez az utolsó 8 km nagyon sokat kivett belőlem. Az egyik szervező mondja, hogy ott hátul van a szárazsátor, ahol lehet melegedni meg szárítkozni. Nem a hideg esőtől, hanem a szárazsátor gondolatától ráz ki a hideg. Én oda tuti be nem megyek, mert az lenne az első lépés a feladás felé. 71, 3 km-nél járunk, és a következő 10 km elvileg jó lenne. Tavaly itt nagyot mentem, de most nem vagyok olyan állapotban, (ugye, hogy jobban kellett volna rendesen készülni!!) meg a sárral is küzdeni kell. Sajnálom, hogy nincs nálam a kamáslim. Későn érkeztünk, de sokat nem lehet pihenni, így 23 óra 20 perc körül megkezdjük az ereszkedést a vértestolnai műút irányába.
Balázzsal megállapodunk, hogy Koldusszálláson találkozunk, mert én biztos nem tudok 4 km/h-nál nagyobb tempót menni. Az esőkabátot elraktam (igazából hajtogatás nélkül belegyűrtem a hátizsákomba), mivel már nem esik, illetve a polár pulcsival együtt annyira melegített, hogy gyakorlatilag az utolsó csepp folyadékot is kiizzadtam volna magamból. Folyamatosan csúszkálunk a bokáig érő sárban. Néha úgy érzem magam, mint malac a jégen. J Túrabot nélkül nem is tudom mit csinálnék. Eközben állandóan kerülgetjük a tócsákat, ami szintén nagyon sokat kivesz. Közben néha elered az eső, aztán eláll. Én ezt megunom, és már nem bajlódok az esőkabát elővételével majd elpakolásával. Ezen a ponton ez már mindegy volt, ha esik, had essen. Koldusszállás nagyon lassan akar eljönni, ahová hajnali 1 óra 41 perckor érek. (82, 1 km) Itt már nem bajlódtam azzal, hogy elővegyem az esőkabátot és arra üljek le, egyszerűen lehuppantam a vizes fűbe, és próbáltam magam olyan helyzetbe hozni, hogy legalább megközelítsem a konfortzónámat.
Balázs néhány perccel korábban érkezett, így mondja, hogy ő indulna, mert a hidegben gyorsan átfázott és nem akar lemerevedni. Nekem muszáj volt pihenni egy picit, így megbeszéltük, hogy telefonon tartjuk a kapcsolatot és a célban találkozunk, ugyanis kizártnak tartottam, hogy utolérem. Valójában ekkor már nem is akartam erőltetni, ugyanis úgy terveztem, hogy hajnali 2-kor elindulok, és akkor 18 km-re lesz 5 órám, amialatt gyakorlatilag pókmászásban is beérek. Ez a tudat megnyugtatott, és itt már elhittem, hogy meglesz a szintidőn belüli teljesítés. Kezdtem ízlelgetni a gondolatot, hogy háromszoros teljesítő lehetek, azonban a 18 km – főleg abból az első 5 km, ami sunyi emelkedős – abban az állapotban és azon körülmények között nagyon soknak tűnt. Ezért egy egyszerű feladatot szabtam magamnak. Nem foglalkoztam a hátralévő távval, vagy idővel, hanem – szó szerint – egyszerűen csak a következő lépésre fókuszáltam. Így a feladatom annyi volt, hogy jobb lábam után tegyem a balt, és ezt ismételgessem addig, amíg a K100 cél feliratot meg nem látom. Egy bögre zöldségleves elfogyasztása után – ami most is isteni volt, sőt nyíltan vállalom, hogy szerintem a Kinizsi Százason Koldusszálláson készül a világ legfinomabb zöldséglevese – pontban hajnali 2-kor nekivágtam, hogy elérjem az utolsó ellenőrző pontot.
A murvás emelkedő nagyon nem esett jól, nagyon lassú voltam, szerintem bőven 4 km/h alatt lehetett a sebességem. A km-ek nem akartak fogyni, ellenben az erőm annál jobban. A sárban való csúszkálásoktól nemcsak a térdem, hanem a bokám is folyamatosan fájt, ráadásul esett az eső is. A templomrom irányába a murvás útról letérve ismét dagonya. Az emelkedőkön a kettőt előre egyet hátra elv érvényesül, és már nem is foglalkozok a tócsák kerülgetésével. A kisebbeken robot módjára átgázolok, a nagyobbakat meg nagyjából kikerülöm. Kb a 85. kilóméternél elviselhetetlen álmosság jött rám, és itt ért el a második holtpont. Ez egy kicsit meglepett, mert ez általában a Bányahegyre való feljutás közben szokott előjönni, de ugye most a villámlások és mennydörgések közepette nem volt időm, holmi holtpontokkal foglalkozni. Nem tudtam mást tenni, muszáj voltam leülni 1-2 percre. Az idő már nem számított, tudtam, hogy beérek, a 23 órán belüli teljesítést pedig már Bányahegyen elengedtem. Ez pont egy olyan időszak volt, amikor nem voltak körülöttem, így annak is megvan a maga hangulata, amikor 85 km-el a hátad mögött, hajnali 3 körül az erdő közepén tök sötétben, szitáló esőben ülsz egy farönkön, és próbálsz erőt meríteni. A rövid pihenő után újból útnak indultam, mert tudtam, hogy ha sokat ülök, akkor az csak rosszabb lesz. Küzdök a démonaimmal, és egyszer csak utolérek egy túratársat, aki teljesen váratlanul rám köszön: Szia, hogy vagy? Ez a kérdés, ami az idei Kinizsi utolsó 30-35 km-én nagyon sok mindenki szájából elhangzott, válaszra késztetett, és ez azonnal visszarántott a valóságba.
Ez a kedves túratárs ezzel ez egyszerű kérdéssel akaratlanul is kirántott a holtpontomról, amelyről egy – legalábbis számomra – aranyos történet jut eszembe. A tavalyi év során a D betűs sportszerbolt által szponzorlát teljesítménytúrán vettünk részt a feleségemmel a Mátrában. A Kékestető megmászása után, és jó néhány km-el a lábunkban egy meredek emelkedőn kaptattunk fel, ahol Szilvit egy nagyon erős holtpont kapta el. A következő beszélgetéssel próbáltam kirángatni ebből az állapotból.
Én: Nincs már sok hátra Drágám, mindjárt fent vagyunk a tetején!
Szilvi: Legalább ne mondj ilyeneket! Úgyis tudom, hogy hazudsz! J J J
A Kinizsi, és a hozzá hasonló hosszútávú teljesítménytúrák egyik szépsége az, hogy egy és ugyanazon túra alkalmával a fent említett dialógus mindkét oldalán megtalálhatod magadat. Számomra ez az egyetlen mondat most elég volt ahhoz, hogy túllendüljek, és szóba elegyedjünk. (ezúton is köszönöm neked) A túratársamnak ez a 10. teljesítése (!), úgyhogy Ő a tizedik teljesítésért járó pólóért jött, méghozzá nem is akárhonnan, hanem egyenesen Nizzából. (igen, abból a városból) A talpa gatyarottyon van, így lassabb tempót megy, mint én, de jókat beszélgetünk, valamint a 23 órán belüli teljesítést már elengedtem, így inkább azt választom, hogy rosszabb idővel jó társaságban, sem mint jobb idővel szenvedve érkezek majd a célba. Így értünk el a templomromhoz, ami az utolsó EP (91,3 km), és ahol hajnali 4 óra 18 perckor csippantanak. Itt lehuppanunk egy picit nyújtani, de sokat nem akarok időzni, nehogy lemerevedjek. A nap már közben felkelt, de a felhős ég miatt ez közel sem olyan felemelő, mint tavaly. Az EP-n leül mellénk egy túratárs, aki a cipőjéből bányássza ki a sarat meg a kavicsokat, és közben meséli, hogy összesen tizenegyszer (!) esett/csúszott el a túra során. Később a célban megpillantottam, és eszmbe jutott, hogy én csak reménykedhetek abban, hogy ennyi évesen én is még Kinizsi teljesítő leszek.
Néhány perc szusszanás után, immár fejlámpa nélkül indulunk el a kálvária felé, abban a tudatban, hogy emelkedővel már nem kell számolnunk. Szép, nyugodt tempót megyünk, és figyelemmel arra, hogy olyan porcikám is fájt, amiről nem is tudtam, hogy létezik, nagyon óvatosan ereszkedünk a kálvária meredek, csúszós, kidőlt fákkal tarkított ereszkedőjén. Itt utolérnek minket, mire megkérdezzük, hogy akarnak-e előzni. Gyorsan jött a válasz, hogy „á dehogy, Isten ments!” J Így egy vonatban haladtunk az ereszkedő aljára, ahonnan már csak sima aszfaltút vezetett Baj felé.
Nagyon jó hangulatban telnek az utolsó kilóméterek, s befordulva a tatai táborba, nyakig sárosan, átázva, büdösen, elgyötörten és széles vigyorral az arcomon meglátom a K-100 cél feliratú lepedőt. Ránézek az órámra és látom, hogy 23 óra 7 perc alatt teljesítettem a teljes távot. Így ha az utolsó 12-13 kilómétert nem extra lassú tempóban teszem meg, akkor összejöhetett volna a 22:30 is. De jól van ez így. Balázs kb 40 perccel korábban ért be. Átveszem a kitűzőt, az oklevelet, veszek egy pólót és várjuk a feleségem, aki nemsokára meg is érkezik. Fogadjuk a gratulációkat, elkészítjük a célfotót. Gulyás most sem megy le a torkunkon, így most is kihagyjuk. (jövőre úgy kell teljesíteni, hogy a célban enni is tudjunk J ) Beszállunk az autóba és Balázzsal már a 2025-ös indulást tervezzük, de a részletek (még) nem bontakoznak ki, ugyanis perceken belül bealszunk.
Összegzés
Ha nem is életem végéig, de az biztos, hogy jó néhány évig emlegetni fogjuk a 2024-es Kinizsit. Dagonyázós teljesítménytúrám már volt, de „éjszakaviharbanelázós” még nem. Az első 50 km-el teljesen elégedett vagyok, azonban a második 50-el – legyünk őszinték – sár és eső ide vagy oda, nem. Itt még bőven van mit fejlődni, és itt nemcsak a felkészülés komolyabban vételére, hanem a frissítési technika csiszolására is gondolok, mert azon még nagyon sokat kell javítanom.
Ezúton is köszönet a szervezőknek, akik a nehezített körülmények ellenére zökkenőmentesen lebonyolították a rendezvényt, a vizet osztó önkénteseknek, kesztölci lakosoknak, mindenkinek aki a túra közben, után rám írt, bíztatott, és külön köszönet az én kis feleségemnek, aki bár a túrán nem indult, de 2024 májusának utolsó hétvégéje neki is a Kinizsiről szólt. Összességében tehát még mindig tartom magam ahhoz az állításomhoz, hogy ez a túra, és az alatta tapasztalt szenvedés nem volt rossz, csak másképp volt jó. J
|
| | | | |
|
|
Az Én Kinizsi Százasom (2023)
Azt, hogy az idei Kinizsin elindulok, egészen pontosan 2022. május 29-én hajnali 5 óra 40 perckor döntöttem el Tatán, amikor először érkeztem a célba. Bár akkor még azt sem tudtam, hogy az ebédlőig hogy bicegek el, de abban biztos voltam, hogy 1 év múlva újra itt leszek. Mindez azért is lehet érdekes, mert a statisztikákat böngészve feltűnt, hogy minden évben az indulók kb 40%-a elsőbálozó, azaz ha sikerül a teljesítés ha nem, kb ilyen arányú minden évben a fluktuáció. Valamint az első teljesítés kapcsán benne van az emberben az újdonság érzése, a sose menetem még százat érzés, és a vajon képes vagyok-e rá dilemma. Továbbá az ember előre tisztában van vele, hogy kb hány kilométer után mi, hol kezd el fájni és melyek lesznek azok, amelyek nem múlnak el. Tisztában vagyunk azzal, hogy eljön a holtpont (mert az mindig eljön), és beüt a „mi a frászt keresek én itt” feeling.
Előkészületek
Tavaly próbáltam nagyon tudatosan készülni, azaz már január közepétől futni, s a lehető legjobban felkészülni. Nos, ez idén kicsit másképp alakult, jóval ritkábban jártam le, ami a munkámból is, meg legyünk őszinték a lustaságomból is fakad. Azonban többet kéktúráztunk, és megcsináltam az éjszakai Sárga30-at (az 50 sajnos nem jött össze, mert képtelen voltam nyitva tartani a szememet) és a Gerecse50-et. Ez utóbbi a végeláthatatlan sártengerben 10 óra 32 perc lett, amivel alapvetően elégedett voltam, hiszen egy 11 órán belüli teljesítést vártam el, mert úgy saccolom, hogy kb ilyen idővel lehet olyan fizikai állóképességem, amivel egyáltalán neki lehet vágni a Kinizsinek. Ezen túl évközben is volt több 50+-os túrám illetve néhány TT-t is megcsináltam, valamint a Kinizsi első részeit is bejártam.
Regisztrálni jó ütemben sikerült, így el tudtam csípni egy 7:15-ös indulást, és a rajtcsomagot is hamarabb fel tudtam venni. A túrát megelőző két hetes folyamatos esőzés kicsit nyomasztott, de próbáltam mentálisan készülni arra, hogy megismételjük a Gerecse50-es dagasztást. Egy héttel az indulás előtt a feleségemmel bejártuk a Pilis egy részét, és nem voltak illúzióim afelől, hogy mi vár ránk. Főként úgy, hogy még azon a héten is esett. Ebből adódóan elhatároztam, hogy veszek egy kamáslit, mert nekem az még nem volt. Tudom, tudom, TT-n semmi újat nem próbálunk ki, de ebben most kivételt tettem. Péntek délután szépen összepakoltam. Az ellátmányom: 1 liter víz két palackban (igen, próbáltam kimatekozni, hogy minél kevesebb legyen egyszerre, és inkább folyamatosan utántöltsek), fél liter szénsavas narancslé (a továbbiakban: cukros lötty), 3 db banán, 2 zacskó ropi, 2 energiaszelet, 1 csoki és 4 kolbászos zsemle. Tartalékpólót és aláöltözőst most nem raktam el, mivel idén a nejem elénk jön Mogyorósbányára depózni, és ezáltal biztosítani a fizikai és mentális felfrissülést. Kiadós vacsi után hamar próbáltam lefeküdni, de ilyenkor nyilván nem tud aludni az ember. Reggel 5-kor keltem, gyors zuhany, borotválkozás (mert idén is megadjuk a módját), lábragasztás és indulás a Keletibe. A kamásli egész kényelmes volt (ekkor még), szinte észre sem vettem, hogy rajtam van.
Békásmegyer-Mogyorósbánya
A Keletiben a metróra várva egy idős hölggyel találkozok, aki szintén túrázni készül. Elmondása szerint a gyülekezete tagjaival mentek egy többnapos útra. Érdeklődve róla, hogy én hova tartok, kikerekedtek a szemei. Mondta, hogy ismeri ezt a túrát és tudja, hogy miről van szó. Kedélyesen elbeszélgettünk majd, a Batthyány térnél elváltak útjaink. A H5-ös Héven szinte csak túrázók voltak, s már itt érezhető volt az a bizonyos különleges hangulat. Itt gyors megreggeliztem, mert idén viszonylag pontosan fogok érkezni a rajthoz, ahol nincs nagy sor, és megérkezett Balázs is. Ő egy volt kollégám, akivel tavaly együtt csináltuk a Kinizsit, pontosabban az utolsó 20 km-et, ami nekem akkor nagyon sokat segített. Balázs magasabb, mint én, hosszabbak a lábai, ergó gyorsabb, így megbeszéltük, hogy mindenki a saját tempójában halad, és az EP-knél összevárjuk egymást. Közben a hosszú ujjú lekerül rólam és a derekamra kötöm (ekkor még nem is sejtettem, hogy ez minek az előjele), aminek az lett a következménye egyrészt, hogy a túra során egyszer sem vettem fel, másrészt még el sem rajtoltam, de már megvolt az a tárgy, amit tök feleslegesen fogok cipelni legalább 50 km-en keresztül.
Hajszál pontosan 7:15-kor csippantanak, és el is indulunk. Jó tempóban kaptatunk felfele a Kőbánya utcán és közben megvitatjuk a taktikát. Minkettőnké (meg kb még több száz túratársé) ugyanaz. 11 óra körüli idővel Mogyorósbányára érni, majd a táv második felére 13 órát hagyni. Balázs tényleg gyorsabb tőlem, így szép lassan elhúz. Meg sem próbálom tartani vele a tempót, hisz így is bőven 5 km/h felett vagyok. A Kevélyre jó ütemben, de már megizzadva érkeztem fel (mondjuk nem csoda, hiszen az első 6 km-ben kapásból van 440 m szintemelkedés). Meg sem álltam, hanem azonnal indultam lefele, amely meglehetősen sáros volt. Én csúszkáltam rendesen, (és igen közben csokit kell enni J ) de a túrabot jól jött az egyensúlyozáshoz. Nagyon jó tempóban haladok, és eszembe jutott, hogy tavaly itt döntöttem el, hogy belekocogok az első 30 km-be. Na, ezt a hibát most nem követem el, ugyanis tavaly óta sem szereztem terepfutó tapasztalatot, illetve a cipőm sem alkalmas rá. Ráadásul a tavalyi térdfájásomnak tuti köze volt hozzá, így bármennyire is csábít, mondogatom magamban, hogy nem szabad. A kamásli jól vizsgázik, teszi szépen a dolgát. A Csobánkai műúthoz kiérve már érzem a napot, de még ekkor sem sejtettem, hogy baj lehet. Tócsákat kerülgetve jó tempóban érek a Hosszú-hegyre, ahol az első EP van. Itt azonban (és ezt fel sem tudom fogni, hogy történhetett) 15 percet (!) kellet sorban állnom a csippantásért. Ez nagyon sok idő, volt is zúgolódás. (számomra ez az egyetlen negatívuma az idei szervezésnek) Miután nagy nehezen végeztünk, magasabb fokozatra kapcsolva estünk neki a szerpentinnek. Gondoltam is magamban, hogy ez a sár nem is olyan vészes, 1 hete sokkal rosszabb volt. (narrátor: sunyi ördögi kacaj a háttérben) A szerpentinen sajnos több kispistázót láttunk, amit én továbbra sem tudok megérteni, de ez van. A magas-hegyi ereszkedés után még minidig nagyon jó tempóban haladok a Pilis-nyereg felé, ahol tartok egy rövid pihenőt.
26 km-nél járunk, úgyhogy a táv ¼-e megvan, és itt összefutok Balázzsal is. Nincs még fél 1 sem, ami azt jelenti, hogy bő 5 óra alatt értünk ide, amivel elégedett vagyok. Gyorsan eszek, és iszok, illetve vételezek vizet. A hozott 1 l ugyanis már rég elfogyott, még úgy is, hogy a Trézsi kútnál mindkét flakont utántöltöttem. A szendvicsek mellé lecsúszik 1 banán és frissítek a cukros löttyből is. Ébéd pipa, irány tovább! Most már egy tempóban haladunk Balázzsal, és nagyon jókat beszélgetünk. Észre sem veszem és már a Kétágú-hegynél járunk, amelynek meredek ereszkedését nagyon nem szeretem. A bal térdem nem igazán bírja az ilyen mutatványt, ezért mondom Balázsnak, hogy menjen nyugodtan. Szépen lassan ereszkedek és konstatálom, hogy nem fáj, sőt nem is érzékeny semmim. Így elkönyveltem magamban, hogy empirikus úton is sikerült bizonyítani, hogy a tavalyi térdfájás alapvetően az első 30 km-en történő kocogásnak köszönhető.
A levenduláshoz leérve sajnos nem ugyanaz a látvány fogad, mint tavaly, nyoma sincs még a szép levendulavirágoknak. Túratársam megvárt így együtt nyomulunk be Kesztölcre. A hőség ekkor már igazán érezhető volt, s a lábamon még mindig ott van a kamásli. Eszméletlenül melegít, de a Pilis-nyeregben nem akartam bajlódni a levételével, mert úgy voltam vele, hogy Dorogig már kibírom. (na, így néz ki a lehető legrosszabb hozzáállás) A slagos háznál megállunk és megmosakszunk, illetve utántöltünk mindent, amit csak lehet vízzel. Dorog már nincs messze, ahol én a Korhely Tanya nevű kocsmánál fogok pihenőt tartani. Balázs nem tervez, mert 4-re mindenképp a Getén akar lenni, úgyhogy elvállnak egy időre útjaink.
A kocsmában remek a hangulat, veszek egy korsó hideg sört és lehuppanok egy asztalhoz. Telefonálok haza, hogy minden ok, meg lassan lehet készülődni. Fél 3 van, ami rosszabb idő, mint tavaly, amikor már 2 óra előtt itt voltam. Ezt betudom a +15 perces sorban állásnak, annak, hogy idén nem kocogtam, illetve a hőségnek.
Eszek-iszok és jöhet az első átfogó lábszervíz. Végre leveszem a kamáslit, ami olyannyira melegített, hogy a lábaim technikailag megfőttek. Ráadásul észreveszem, hogy a jobb lábam nagy lábujján a köröm Líbia nemzeti zászlójának a színeiben kezd pompázni. Ragyogó….. a túracipőm most fog cserben hagyni? Több, mint 700 km-t mentünk együtt és eddig még soha nem csinált ilyet. Közben átfutott az agyamon, hogy az asszonynak (már megint) igaza van, ugyanis néhány hónapja mikor vettünk neki új túracipőt, azt mondta, hogy vegyünk nekem is, de én elutasítottam mondván, hogy nem kell, mert van. Nem kell, mert ami van az jó. Nem kell, mert ami van azt már megszoktam, és nem kell, mert nem kell. J Végül orvoslom a problémát úgy, ahogy egy felnőtt férfihoz illik. Leragasztom és a túra során soha többet rá se nézek. J Így amit nem látok, az nem is létezik. J Újraragasztom a lábam, zoknit cserélek. Ránézek az órámra és látom, hogy már 3 óra van. Indulnom kell, mert veszélyben a 11 órás Mogyorósbánya, hiszen bő 3 órára maradt 14 km, amely alatt meg kell mászni 3 hegyet és túl kell élni a Katlant is.
Egy kicsit már fájt itt-ott, de alapvetően jó fizikális állapotban, és ami még fontosabb jó kedvel vágtam neki a Getének. Ekkor már rohadt meleg volt, de jó tempóval egy szuszra sikerült felérni a csúcsra, ahol szintén rövid sorban állás következett. Ezt kihasználva frissítettem, és eközben vettem észre, hogy néhány túratárs hűs bokrok árnyékában heverészik. Na, itt jöttem rá, hogy baj van. Mi van, ha engem is megüt a nap? Hiszen a Katlan még csak most jön. (sapka persze nem volt nálam és a vizet sem ilyen hőségre tervezetm) Időm nem sok volt töprengeni, mivel sorra kerültem, csippantottak, és már indulhattam is lefele. Számomra ez a rendkívül meredek és hosszú ereszkedés a túra legproblémásabb része. Nagyon óvatos és ennek megfelelően nagyon lassú vagyok. Majd egyszer csak, nem beköszönt, hanem egyesen berúgta az ajtót a bal térdem és közölte, hogy jónapot kívánok, ő itt van, és legyek szíves változtatni a mozgáskultúrámon, mert neki ez bizony nem tetszik. Nos, nem változtattam. A problémára azonban volt orvosságom, ugyanis fejben bekaptam egy leszarom tablettát és ereszkedtem tovább. Ennek az orvosságnak az lett a mellékhatása, hogy ettől kezdve a meredekebb ereszkedőkön folyamatosan éreztem a bal térdem.
Végre leértem a Getéről, és elkezdtem a Katlant. A homokos, agyagos emelkedők a tűző napon nagyon nem estek jól. Vízzel nem spórtoltam, ittam amennyi jól esik, ha elfogy meg majd lesz valami. Egyre sűrűbben látok túratársakat félrevonulni és leülni az árnyékba….. márha egyáltalán van. Én nem akarok megállni, mert tudom, hogy akkor sokkal rosszabb elindulni, plusz a vizem is felesleges fogyna. A termőföldekre kiérve hálistennek sehol sincs árnyék J így jó néhány km-t ismét csak a tűző napon megyünk. Próbálok a lehető legjobb tempóban menni, hogy minél hamarabb kiérjek innen, illetve, hogy meglegyen a 11 órás szintidőm.
Hegyes-kő meredek emelkedőjén egy szuszra felkapaszkodok, és közben sorra előzgetek, de csak azért, hogy a Tokodi pincék irányába tartó meredek ereszkedőn visszaelőzzenek. Egyébként a hegyes-kői kilátás idén is káprázatos. A pilisi szerpentiné sem rossz, de nekem ez valahogy más. A Tokodi pincékhez érve mind a két buszmegállóban és azok környékén több túratársat látok, illetve egyre több beszélgetést csípek el, ahol elhangzik a „gyere értem”, „vége van”, „feladom”. Közben azon gondolkozom, hogy hogyan lehetne a szervezetemet rákényszeríteni arra, hogy legyen oly kedves és minél kevesebb folyadékkal működjön, mert a vizem vészesen fogytán. Azonban ekkor (ismét) önkéntesekkel találkozok, akik egy autó csomagtartójából ingyen (értsd jól: nem pénzért, vagy egyéb ellenszolgáltatásért cserébe) vizet osztanak. Számomra ez a jelenet, illetve a kesztölci slagos ház egy katartikus élmény ezen a túrán, ugyanis az ilyen önzetlen cselekedetek adják vissza az emberiségbe vetett hitemet.
Vételezek a vízből (így már el vagyok látva Mogyorósbányáig) és a Kő-hegy előtt lehuppanok 1-2 percre. Nincs már messze Mogyorósbánya, de ez a hegy csúnyán meg tudja szivatni az embert. Itt elgondolkozok azon, hogy nem is gondoltam volna, hogy nem a sár, hanem a hőség lesz a legnagyobb nehézségem. (narrátor: ismét sunyi ördögi kacaj a háttérben) Az extra rövid pihenő után nekiveselkedtem a Mogyorósbánya előtti utolsó „puklinak” és jó ütemben, szintén egy szuszra fel is értem. Jó néhány túratársat láttam, aki pihenés nélkül szaladt neki ennek a hegynek, és most azt út szélén kénytelen volt félreállni. Az ereszkedőn haladva hív a nejem, hogy megjött, és Balázs is beérkezett már. A kő-hegyi ereszkedő szinte kényeztető pihenés volt a lábaimnak, s így jó tempóval 18:24-re értem Mogyorósbányára, azaz 11 óra 7 perc lett az első résztáv, amivel alapvetően elégedett voltam.
Mogyorósbánya-Tata
A mogyorósbányai EP-n ismét fesztiválhangulat fogadott. Szólt a zene, volt enni-inni való és persze ott volt az én kis Drágám, ami tényleg nagyon jól jött. Ülőhely most nem jutott, de nem is igazán érdekelt, a fűbe heveredtünk le. Balázs mondta, hogy a Katlan eléggé megviselte, sokat kivett belőle. Elvégzem a második átfogó lábszervízt, újraragasztok, zoknit cserélek, és közben lecsúszik egy doboz jó hideg sör. A nejem hozott mindent, amire csak szükségünk lehet, (többfajta enni-inni valót, ruhákat, törölközőt stb.) és a felesleget is elveszi tőlünk. Eszek, de szilárd táplálék nagyon nehezen megy le. Ekkor döbbenek rá, hogy lehet mégiscsak megviselte a gyomromat ez a hőség, ami aggaszt, mert nagyon sok van még hátra. Így az otthonról depózott cuccok közül csak 2 szendót veszek magamhoz, illetve az összes műzlit meg annyi banánt amennyit csak lehet. Vizet, cukros löttyöt utántöltjük, és azt gondoltam, hogy akkor pihenjünk egy kicsit. Azonban rápillantva az órámra látom, hogy mindjárt 19 óra (!), azaz közel 40 percet töltöttünk el, amivel a 11 órás első résztávot hazavágtuk, hiszen ugyanannyi idő maradt a második felére, mint az elsőre. Ráadásul már több, mint 50 km van bennünk, és jön az éjszaka is.
A „12 óra múlva Tatán találkozunk” mondat, és egy valóságos doppinggal egyenértékű hitvesi csók kíséretében elbúcsúztam a nejemtől és összeszedtük magunkat. Így visszagondolva érdekes, hogy az, hogy feladjuk és bepattanva az autóba 1,5 órán belül ágyban legyünk meg sem fordult a fejemben. Az 50 km-hez párosodó fáradság mellett egyedül a forgómat és a vállamat éreztem. Szép lassan visszamelegedtünk, és bosszankodva merengtem azon, hogy hogyan ronthattam így el, hiszen Mogyorósbányára teljesen jó időben érkeztem, most pedig kifejezetten veszélyben érzem a teljesítést. Most már egy tempóban haladunk Balázzsal, s az Öreg-hegy meglehetősen meredek kaptatója után el-elszakadunk egymástól. Ezen a szakaszon találkozok az egyik mezítláb teljesítő (igen, jól érted) sporttárssal, akivel váltok néhány szót. A Szent-kútnál rendkívüli EP van, csippantok és látom, hogy 19:56 van, azaz a tempóm nem rossz, de érzem, hogy késében vagyok.
Péliföldszentkereszt után többször elszakadunk egymástól, itt már én vagyok a gyorsabb. Aztán egyszer csak megszólal a jobb zsebem. Hirtelen arra gondoltam, hogy húúú… ennyire megütötte a fejemet a nap? J Aztán látom, hogy csak a telefonom szórakozik velem, ugyanis a zsebem véletlenül felhívta a segélyhívót. Sűrű elnézések közepette magyaráztam, hogy csak véletlen volt és minden rendben velem. (már amennyire komolyan vehető egy ilyen állítás 56 km után) Terveztem, hogy a Bika-völgyben megállok egy hotdogra, de mivel szilárd táplálék továbbra sem ment le a torkomon, így nem láttam értelmét. Balázs viszont megáll, megpróbál szódával frissíteni, és helyrehozni magát. Nézegetem az órámat, és közben megállapítom, hogy tavaly bizony éppen csak sötétedés után értem be Pusztamarótra, amire idén esélyem sincs. Itt most eléggé szétszakad a mezőny, így a Bika-völgy utáni emelkedőn szinte egyedül megyek. Lassan kezd rámsötétedni, de csak azért sem veszem fel a fejlámpámat, ezzel is dacolva a lemenő nap törekvéseivel.
5 perccel később fejlámpával a fejem kaptatok, és itt már egyre komolyodó sárral is küzdeni kell. Ezek szerint a pilisi állapotok korai optimizmusra adtak okot, a Gerecse már nem ilyen lesz. Ja és persze a kamásli nyilván nincs nálam, mivel azt hazaküldtem Mogyorósbányán. Összeverődök egy túratárssal és együtt haladunk a következő ellenőrző pont felé, amit már nagyon várok. Nem vágyom semmire, csak arra, hogy végre levehessem a hátizsákomat és leüljek egy picit. Itt jött el az első holtpont. Nem ért váratlanul, mert nagyjából számoltam vele, készültem is rá mentálisan. A holtpontban az a jó, hogy tudod, hogy eljön, ( ha mákod van nem úgy, mint Joe Black J ) és azt is tudod, hogy ez csak egy állapot, ami el fog múlni. Úgyhogy megköszöntem szépen a látogatását, és próbáltam pozitív gondolatokkal elterelni a figyelmemet. Aztán végre elérkeztünk Pusztamarótra, ahol felöltöztem, szereléket igazítottam és lehuppantam egy padra. Az időre sajnos nem emlékszem, de már jó ideje sötét volt, úgyhogy bőven 21 óra után voltunk. Bepróbálkoztam egy szendviccsel, de néhány falat után majdnem visszaköszönt, úgyhogy inkább nem erőltettem. Ettem helyette műzlit meg banánt és annyit ittam amennyit csak bírtam. Közben Balázs is megérkezett, és hát ő sincs valami jó állapotban. Számolgatjuk az időt, és azt érezzük, hogy ez nagyon necces. Én indulok tovább, és megbeszéljük, hogy Bányahagyen találkozunk, és olyan helyre ülök majd, hogy könnyen észrevehető legyek.
Itt már elég sok porcikámat éreztem, de muszáj volt haladni. A körülöttem lévők rendre leelőznek, ami miatt az az érzésem, hogy lassú vagyok, pedig folyamatosa 4,7 km/h körüli a sebességem, úgyhogy a saját tempómban megyek, viszont így sokat vagyok egyedül a sötétben. Sár már rendesen van, és a Gerecse sziklás emelkedőivel megspékelve sokat botladozok, ráadásul 1-2 másodpercre be is alszok néha. Csodálatos, gondoltam magamban, így borítékolható, hogy el fogok esni vagy csúszni. Nagyon nehezen akar eljönni Bányahegy, de megállni nem akarok. Itt jött el a második holtpontom, ahol abból merítettem erőt, hogy eddig egy emelkedőn sem álltam félre, ezért most sem szabad. Így felöltözve az idő elég kellemes, úgyhogy legalább nem fázom. Közben három túratárssal is találkozok, akik velem szembe jönnek. Nem jutottak fel Bányahegyre, térd illetve bokasérülések miatt feladni kényszerülnek. A körülöttem lévőkkel kérdezgetjük őket, hogy tudunk-e segíteni (gyógyszer, krém, fásli stb), de számukra ez a túra már elúszott. Ezúton is remélem, hogy épségben hazaértek.
Elvagyok a saját gondolataimmal, s közben eszembe jut, hogy amikor a Gerecse50-en ezen a részen jártam, akkor arra gondoltam, hogy vajon milyen jó érzés lesz majd, amikor a kinizsin jövök erre. Most legszívesebben visszamennék az időben adni magamnak egy hatalmas kokit a fejemre.
Bányahegyre 22 óra 38 perckor érek fel. Csippantok, iszok egy finom teát majd leülök egy olyan helyre, hogy Balázs könnyen észre vegyen. A mogyorósbányai fesztiválhangulatnak, illetve a pusztamaróti optimista légkörnek itt már nyoma sincs. Van, aki gulyáslevest eszik, más a lábsérüléseit látja el, vagy éppen a fűben heverészik. Viszont az biztos, hogy tavalyhoz hasonlóan a pontnál a fiatal hölgyeknek idén is volt mindenkihez 1-2 kedves szavuk, ami így 71,2 km-nél bizony sokat számít. Eszek műzlit, beverem az utolsó banánom, majd egy kis cukros löttyel lekísérem. Elvégzem az utolsó lábszervízt, és megállapítom, hogy lehetne rosszabb is. Közben megérkezik Balázs is, és még mindig kétségeink vannak a szintidőn belüli teljesítéssel kapcsolatban.
Én abban a képletben hiszek, hogy ha 23:00-kor el tudsz indulni Bányahegyről (7:15-ös rajtolás mellett), azaz a hátralévő 28 km-re legalább 7 órád van, és nincs komoly sérülésed, és fejben nem estél szét, akkor sikerülhet teljesíteni. Ebből a képletből minden pipa, csak van egy változó, amivel ez a képlet nem számol. Ez pedig az eléhezés, ami nálam/nálunk igenis reális veszély volt, hiszen Mogyorósbánya óta – azaz 20 km óta – nem ettem szilárdat, és ekkor már tudtam, hogy nem is fogok. Mindez azt jelentette, hogy a százas táv második felét csokin, banánon, meg cukros löttyön élve kellene teljesíteni, ami legyünk őszinték, nem túl bíztató. A tempóból meg ugyebár az idő miatt nem vehetek vissza, sőt iparkodni kellene. Így a helyzet nem túl rózsás, főként ha azt vesszük alapul, hogy ha Bányahegyen megkérdezel valakit, hogy miben bízik, akkor jó eséllyel azt mondja majd, hogy a kegyes halálban J.
Így aztán úgy terveztem, hogy hajnali 3-ra érjek Koldusszállásra, és akkor még benne vagyok az időben. Balázzsal egyeztettünk, hogy Kolduson találkozunk, mert szinte kizártnak tartotta, hogy utolér. Pontban 23:00-kor búcsút vettem a luxuskörülményeket biztosító pihenőhelyemtől (tehát feltápászkodtam a földről) és útnak indultam. Egy pozitív dolgot tudtam felhozni, nevezetesen, hogy kevésbé fáj, mint tavaly. Ebbe a gondoltba kapaszkodva kezdtem meg az ereszkedést a Vértestolnai műút irányába, és azon találtam magam, hogy folyamatosan kilómétereken keresztül közel 5 km/h-s sebességgel ereszkedem. Ezen meglepődtem, és azon morfondíroztam, hogy honnan a csudából van ehhez most erőm. A műutat elhagyva összeverődök egy túratárssal, aki hasonló cipőben jár, mint én, sőt őt még jobban szorítja az idő mert korábban indult. Tudom, hogy egy minimálisat (5perc) Kolduson pihenni kell, és azon gondolkozom, hogy beleférhet-e a túlzásnak számító 10 perces pihenő. Közben az ad hoc túratársammal együtt matekozva, sárban csúszkálva várjuk a Koldus előtti utolsó meredekebb ereszkedőt, – ami tavaly már nagyon fájt – és amin úgy haladok át, hogy észre sem veszem, hiszen kanyar után már felvillannak az utolsó előtti EP fényei. (82,1 km)
Ránézek az órámra és hajnali 2 óra 18 percet mutat, azaz 40 perccel hamarabb értem ide, mint amire számítottam. Fogalmam sincs, hogyan sikerült. Csippantok, iszok egy bögre zöldséglevest (isteni volt), vizet vételezek és keresek valami pihenő helyet. A tábortűz körül nincs hely, de nem túlzottan érdekel. Lehuppanok a fűbe, és megeszem az utolsó csokimat, amelynek következtében a hátizsákomban árválkodó utolsó szendvics magányosan fog tovább utazni. Balázs is megérkezik, és mondom is neki, hogy mikorra szeretnék a templomromhoz (ami az utolsó EP) érni. Mégsem lehet olyan szarul, mert simán kiröhög. Módosítok a tervemen és egy hajnali 5 órát tűzök ki. Kijelenteni még nem merem, de már érzem, hogy sikerülni fog a szintidőn belüli beérés. Pontban hajnali fél 3-kor nekivágok annak a néhány km-es sunyi, murvás emelkedőnek. Tavaly itt már nagyon el voltam készülve, le is ültem egyszer. Most továbbra is bőven 4,5 km/h óra felett tudok folyamatosan haladni. Lövésem sincs honnan merítettem erőt, vagy, hogy mi lehetetett azokban a banánokban. J Menet közben csapódik hozzám két16-18 éves fiú – akik egy hatfős társaság tagjai – és beszédbe elegyedünk. Nagyon értelmes, intelligens, és nagyon udvarias srácok, jókat dumálunk. Külön jó érzés látni, hogy ilyen fiatalok is nekivágnak egy ilyen komoly teljesítménytúrának.
Közben szépen lassan virrad, és én élvezem az ébredő erdő hangulatát, ami teljesen felvillanyoz. Közben felértünk a szerpentin csúcsára, úgyhogy innen már csak sima ereszkedés van a templomromig, ami szintén nagyon jó tempóval megy. Az utolsó ellenőrző ponthoz (91,3 km) hajnali 4 óra 28 perckor érek. Fél órával korábban, mint ahogy terveztem. Csippantok, és 1-2 percre leülök. Iszok a cukros löttyből és felhívom Balázst, hogy merre van. (Kolduson abban állapodtunk meg, hogy itt már nem várjuk össze egymást) Bő negyed órával lehet mögöttem, úgyhogy lassan de biztosan ő is érkezik. Az extra rövid pihenő után elköszöntem a srácoktól és immár világosban, fejlámpa nélkül elindultam a kálvária felé. Továbbra is jó tempóban, sorra előzgetve. A kálvárián a meredek ereszkedő az utolsó igaz komoly akadály, amelynél a bal térdem ismét jelzi, hogy fenntartja a Geténél tett álláspontját. Én meg fejben ismét bekaptam egy leszarom tablettát, és egyszuszra, bár lassítva, de leértem az aljára. Itt már tudatosult bennem, hogy megcsinálom, és kezdett hatalmába keríteni az a bizonyos eufórikus érzés.
A Baj előtti hosszú és monoton aszfalt úton szóba elegyedik velem egy fiatal (legalábbis tőlem fiatalabb) túratárs. Mondja, hogy neki ez az első kinizsije, de biztos, hogy az utolsó is, és csak azt sajnálja, hogy nem fog 23 órán belül beérni, mert már nagyon kevés ideje van. Rövid töprengés után felajánlottam neki, hogy segítek beérni a kívánt időn belül. Felgyorsítottunk 5 km/h-ra, majd szóltam, hogy szorítsa össze a fogait. És igen. 96 km és több, mint 3100 méternyi szintemelkedés után elkezdtem belefutni, és ő tudott utánam jönni. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ilyenre képes vagyok, de úgy látszik, hogy az idei Kinizsi a nagy feltámadásokról szólt. Miután a tervezett teljesítése belátható közelségbe került, visszalassítottam gyalogtempóra. Nagyon hálás volt a segítségért, és itt elköszöntünk egymástól.
Hajnali 5 óra 50 perckor befordulva a tatai táborba sárosan, büdösen, fáradtan és vigyorogva meglátom a K-100 cél feliratú lepedőt. Ránézek az órámra és konstatálom, hogy 22 óra 40 perc alatt teljesítettem a teljes távot, ami csak egy picit rosszabb, mint a tavalyi teljesítés, ellenben sokkal rosszabb túrakörülmények között. Átveszem az oklevelet és a kitűzőt, majd veszek egy pólót. Közben az én kis Drágám is úton van már és hívom Balázst is. Már Bajon van, úgyhogy lassan de biztosan ő is be fog érni. Mivel táplálék nem megy le a torkunkon, így a gulyást most kihagyjuk. Fogadjuk a gratulációkat, elkészítjük a kötelező célfotót, majd az autóba való beszállás előtt még egyszer visszapillantok a világ legdrágább lepedőjére és elkönyvelem magamban, hogy jövőre ugyanitt találkozunk.
Összegzés
Visszatekintve, az idei túra előtt mindenki a sártól tartott, de valójában a meleg tett be. Persze nem volt kánikula, hiszen nem volt 30 C fok felett a hőmérséklet (kivéve a Katlan nyílt terepét), de az elmúlt hetek időjárásához képest most egyik napról a másikra 15-16 C fokkal nőtt hirtelen a hőmérséklet, amihez nem volt hozzászokva a szervezetünk, így kánikulának éreztük. Részemről az tuti, hogy többet sapka nélkül el nem indulok.
Az első résztáv teljesítésével elégedett vagyok, a mogyorósbányai 40 perc viszont sokkoló volt. Főleg, ha hozzávesszük, hogy Dorogon meg 30 percet szusszantam. Ráadásul a táv második felénél végig tartottam az eléhezéstől. Ami azonban az utolsó 28 km-t illeti, nos arra nem találok szavakat. Sosem hittem volna, hogy ekkora feltámadásra, ilyen hajrára leszek képes, s így valóban igaz, hogy az ember többet bír, mint amit el tud magáról képzelni. A 96. km utáni futás pedig már csak hab volt tortán, s így továbbra is tartom magam ahhoz, hogy ez a túra, és az alatta tapasztalt szenvedés nem volt rossz, csak másképp volt jó. J
|
| | | | |
| |
|
Az első Kinizsi Százasom
Felkészülés
Ez a beszámoló (nem) kicsit hosszúra sikeredett, ezért előre is bocsi ……
Első bálozóként szinte napra pontosan a rajt előtt 5 hónappal döntöttem el, hogy részt veszek a Kinizsin úgy, hogy korábban sosem teljesítménytúráztam, de ha már belekezdek akkor egyből bele is csapok a közepébe. Persze túrázni már évek óta túrázok, sőt a feleségemet (akkor még nem tudtam, hogy az lesz) is az első randira egy ilyen kis rövid túrára vittem el. Végülis az olyan snassz, hogy mozi, színház, vagy étterem J Olyannyira belejöttünk, hogy rászántuk magunkat az OKT-ra és azt szépen annak rendje módja szerint azóta is csináljuk, szigorúan kettesben. Alkalomról-alkalomra egyre jobban ment, és innen jött a sugallat, hogy lehet meg lehetne próbálni időre is teljesíteni távokat, ami a TT-vel jelent egyet. Azon túl, hogy rongyosra olvastam a fórumot és minden beszámolót, elkezdtem szisztematikusan készülni. Ez egyrészt azt jelentette, hogy heti 3-4 alkalommal eljártam futni, olyan max 6 km-eket. Tudom nem sok, de kizárólag azért csináltam, hogy megpróbáljam a pulzusomat alacsonyan tartani. Ugyanis 2 perc intenzív futást 2 perc gyaloglás követett. Utóbb kiderült ez hasznosnak bizonyult, ugyanis a túra alatt az átlagos pulzusszámom 113 volt. (a max csak 1x 162) Másrészt próbáltam úgy sétálni, hogy csak az orrom keresztül vegyek levegőt. Ez utóbbi nem tudom mennyire volt hasznos. Harmadrészt az OKT-nak köszönhetően szisztematikusan bejártam az útvonalat, s a Békásmegyer-Dorog távot a Kinizsi útvonala szerint 3x csináltam meg. Ez ugyebár 38 km, de mindig egy kicsit megtoldottam, hogy kijöjjön a 40. Az első elég gyatra lett, aztán a második 8:12 perc volt, s végül az utolsó, 1 hónappal a rajt előtt 7:33. Ez utóbbival már elégedett voltam, gondolva ezzel lehet valamit kezdeni. A felkészülés 2 fontos lépése számomra a Gerecse 50 és a Vérkör volt/lett volna. A Gerecse 50-et sajnos rajtam kívül álló okból meg kellett szakítanom, míg a Vérkört le kellett fújnom, mert előtte való hétvégén, pont, amikor harmadszor mentem végig a Kinizsi első részén a bal talpam nagyon csúnyán sebes lett, és nagyon nehezen akart gyógyulni. Mindez azért volt gond, mert soha, de soha az életben nem mentem 50 km-nél többet egyszerre, nemhogy TT-n, pláne a Kinizsin.
Előkészület
Ilyen felkészülés után mindez azt jelentette, hogy az eddigi 50 km-emet most egyből duplázni fogom, és hát tudjuk, hogy a 100 km nem egyenlő 2x 50-nel. Az csak hab a tortán, hogy éjszakai túrán sem voltam még soha, max olyan túrán, ami éjszakába nyúlt. Ezen hiányosságaimat ellentételezve próbáltam a lehető legjobb menetrendet elkészíteni és reális célt kitűzni magam elé. Persze vágytam nagyon arra a kitűzőre, de tisztában voltam a felkészülés hiányosságaival és a fizikai állapotommal is. Ezért úgy döntöttem, hogy a következő célokat tűzöm ki. 1. Dorogig mindenképp eljutni. 2. Mogyorósbányáig eljutni, ami egy picivel több, mint a táv fele. Ez volt a reális cél, és innen még tömegközlekedéssel is haza tudok jutni önerőből. 3. Eljutni Péliföldszentkeresztig, és ide még értem tudnak jönni kocsival. 4. Valami csodával határos módon végig menni, még akkor is, ha nincs meg a szintidő. Ezekkel a tervekkel izgatottan vártam a rajt napját. Péntek délután gondosan összepakoltam. Az ellátmányom: 1,5 l víz (két flakonban), fél liter vitalade, 5 szendvics (kolbászos, tele mindenféle finomsággal, és persze jó sósan), 6 db csoki, 1 energiaszelet, 4 zacskó ropi, 3 banán, 1 zacskó sósmogyoró. Mivel nem számítottam nagy melegre, ezért tartalékpólót nem vittem magammal (utólag lehet mégis csak kellett volna), azonban 3 pár tartalék zoknit tettem el (terv szerint 25 km-enként zoknicsere, ragtapasz ellenőrzés), ellenben a pulcsim mellé egy aláöltözőst beraktam, mivel elég fázós vagyok. Kiadós vacsi után hamar lefeküdtem, de persze elaludni nem tudtam csak 10 körül. Az izgalomtól elég rosszul aludtam, és a tervezett 5 órás kelés helyett már 4-kor kipattant a szemem. Nos, jó, akkor keljünk. Fürdés, borotválkozás, (mert ugye megadjuk a módját J) lábragasztás és indulás a Keletibe.
Békásmegyer - Mogyorósbánya
A Keleti lépcsőjénél egy idős házaspárral találkozok, nehezen mozognak és a bácsi bottal jár. Két nagy bőröndöt cipelnek, amit segítek nekik levinni a lépcsőn. Aranyosan megköszönik, majd látván a felszerelésemet kellemes kirándulást kívánnak. „Kirándulás” J gondoltam magamban, de végülis így is felfogható ez a túra. Utólag azonban bebizonyosodott, hogy tényleg működik a jó tett helyében jót várj elv. A H5-ös Hévre várva már látok hasonló fizimiskájú embereket, s az egész HÉV úgy néz ki, mintha csak miattunk indulna ilyen korán reggel. Békásmegyerre fél 7 után érek, így kb. 1 órám van még rajtig. Szépen megreggelizek egy padon és nézem az érkezőket. Közben felhívom Balázst, hogy merre jár. Ő egy kollégám, aki kb. 15 évvel ezelőtt teljesítette a Kinizsit és most megint kedvet kapott hozzá. Megbeszéltük, hogy egy darabig együtt megyünk addig, amíg bírom vele tartani a lépést. (sokkal gyakorlottabb TT túrázó, mint én) Balázs azonban késik, én meg korán jöttem, de mondja, hogy induljak el nyugodtan, majd utolér.
Az előzetes regisztrációval ellentétben korábban indulhatunk, így 7:10-kor csippantanak. Kőbánya utcán szépen kaptatunk felfelé, amikor rezeg az órám….. 1km. Ekkor eszembe jutott, hogy milyen érzés lehet, amikor már majd 90 km-t mutat, és lehet elkezdeni visszafelé számolni. Hú de messze van még, elképzelhetetlenül messze, de ezt a gondolatot gyorsan el is hessegetem. Jó tempóban haladok, több túratársat előzök meg, mint aki engem előz. Nincs kifejezetten meleg, de hamar elkezdek izzadni, azonban nem akarok megállni, majd a Kevélyen. Oda jó ütemben érkezek, és itt gyorsan le is vetkőzök, aztán pihenés nélkül irány tovább. A Kevélyről az ereszkedés meredekebb részén óvatos vagyok, itt lassulok. A bal bokám és a bal térdem külső vázizma (remélem jól írtam) nem szereti a meredek ereszkedést, ezért óvatos vagyok, nem akarok ideje korán sérülni. A kevésbé meredek lejtőbe belekocogok. 5 km/h felett van folyamatosan a tempóm, még mindig sorra előzgetek. Ez nem olyan rossz gondoltam magamban, és hirtelen támadt ötlettől vezérelve, a gondosan kidolgozott, napokon keresztül tervezett menetrendemet (mikor, hol, mennyit pihenni, enni, inni stb) sutbavágtam, és új koncepcióval álltam elő (gratulálok hülyegyerek). Az új tervem faék egyszerűségű volt. 11 órán belül Mogyorósbányára érni, és így a második szakaszra marad 13 órám. (amúgy úgy vélem sokan gondolkoznak így) Ahogy ezt eldöntöttem már a szerpentinen találtam magam. Nem volt kánikula, de azért megizzasztott. Itt egy nem kinizsis csoporttal találkoztam, ahol egy középkorú úr megkérdezte, hogy merre tartunk. Mondtam, hogy Tatára, mire ő meglepetten kérdezte, hogy az mennyi. A mögöttem jövő túratárs határozottan válaszolt, hogy 100 km. Ahogy távolodtunk tőlük, csak annyit hallottam, hogy Tatááááraaaa …… szááááz km….. J Ezek szerint nem hallottak még a Kinizsiről.
A Pilis-nyeregbe érve (közben volt egy rendkívüli EP) csippantok, lábcsekk, és közben eszek, iszok gyorsan. Valamiért azt gondoltam, hogy itt lesz vízvételi lehetőség, de csak jó magyar Ft-ért oldható meg. (a Trézsi kútnál lett volna, de én ott nem álltam meg) Sebaj, muszáj venni, mert messze van Kesztölc. Kb 7 percet időzök, aztán gyerünk tovább. Csokit és banánt majszolva jókedvűen haladok, és élvezem a tájat, bele-bele hallgatok 1-2 beszélgetésbe (ne értsétek félre nem sunnyogásból) és még mindig jó tempóval előzgetek. A Kétágú hegyhez érve a meredek ereszkedőn nagyon belassulok, itt a lehagyott túratársak szinte elsuhannak mellettem.
Az ereszkedés közben a fák lombjai között felvillannak Kesztölc háztetői, és már a levendulásnál vagyok. Szomorúan konstatálom, hogy nincs levendulafröccs stand, amit oly sok beszámolóban olvastam. Sebaj, úgyis csak a poén kedvéért próbáltam volna ki. A folyadék fogytán, de már hallom Kesztölc morcos kutyáit. Akárhányszor járok erre, a településen mindig kutyaugatás kísér végig, és ez most sincs másképpen. Azon gondolkozom, hogy ezen sok ember láttán a kutyusok biztos berekednek estére J A slagos házhoz érünk, amelynek környékén többen depóznak. Ez végig jellemző volt a túrára, és egy picit irigykedtem is, hogy ej, de jó lenne, ha nekem sem kellene mindent végigcipelni. A slagos ház előtt az előttem haladó 2 srácot barátnőik/feleségeik várták, és amikor meglátták őket hangosan berakták a Rocky zenéjét. Ezen mindannyian jót derültünk és egy kicsit mindenki magáénak érezte J Gyorsan utántöltöttem a slagból. A kislányok nem voltak kint, mondjuk belegondolva, a legutóbbi Kinizsi óta már lehet nem is kislányok, és valószínű jobb dolguk is akadt egy szép szombati napon, mint minket itatni. J Dolgom végeztével indultam is tovább Dorogra, ahova egy szempillantás alatt odaértünk. Jómagam a Korhely Tanya (remélem jó helyet írok) nevű kocsmánál álltam meg, ahol volt zsíroskenyér. Két nagy szeletet jól megsózva lilahagymával el is pusztítottam, ettem a saját ellátmányomból is, és kértem egy korsó jó hideg sört. Itt végeztem az első átfogó lábszervízt zoknicserével. Itt már kezdett fájni itt-ott, de semmi vészes. Konstatáltam, hogy 2 óra van. Na, ilyen hamar se értem még Dorogra. (kevesebb, mint 7 óra alatt). Telefonálok haza, hogy minden ok, és hívom Balázst is. Ő 15 perccel később indult el, és kb akkorra ért be mikor én indultam. Mondta, hogy nem baj, majd utolér. Bár folyadékom volt bőven, de úgy gondoltam abból sose elég, ezért utántölteni szerettem volna, de meglepődve tapasztaltam, hogy a férfi mosdóban nincs csap. Na mindegy, majd Tokodon, mert idén oda is bemegy a Kinizsi. kb 20 perc pihenő után vidáman, erőteljesen és jól lakottan indultam tovább, és először fordult meg a fejemben, hogy lehet, hogy végig tudom csinálni. Azonban ekkor még elhessegettem ezt a gondolatot, mert inkább a Getére akartam koncentrálni.
Nos igen, a Nagy-Gete. Eddig egyszer másztam meg, de akkor az OKT Dorog-Péliföldszentkereszt szakaszát csináltuk, (a feleségemmel) tehát 0 km-rel vágtunk neki, és úgy sem esett jól. Kánikula nincs, de azért én izzadok rendesen. Végül jó tempóban, egy szuszra, előzgetve felérek a Getére. Itt csippantás, aztán Mg pezsitabi egy jó bögre vízzel, és indulás lefele. Nekem most jön a neheze. Nagyon lassan, és óvatosan, szinte szikláról sziklára lépkedve csökkentem a magasságot. Gyakorlatilag mindenki leelőz, s ha egy rokkant teknős nevezett volna, valószínűleg ő is utcahosszat vert volna rám. Próbálok úgy haladni, hogy ne tartsak fel másokat. Közben morgok magamra, hogy elrontom az időmet, de aztán azzal nyugtatom a lelkiismeretemet, hogy jobb vacak idővel leérni, mint kificamodott vagy törött bokával négykézláb vagy popsin csúszva lemászni. Végre leértünk, s a poros vályús úton haladunk Tokod irányába. Nagy a por…. el sem tudom képzelni, hogy ez milyen lehet kánikulában. Tokodra beérve tudom, hogy a buszmegállónál, mielőtt balra kell fordulni van egy kék kút, ott rövid sorban állás után utántöltök, és 2 percre lehuppanok a padra, miközben néhány korty hűs vízzel kényeztetem magam. Irány a Hegyes-kő.
Itt a keskeny ösvényen beszorulok egy lassabban haladó túratárs mögé, nem tudok előzni, egy kicsit zavar, hogy nem a saját tempómban haladok, de itt megint egy rendkívüli EP. Gyors csippantással haladok is tovább, s felérve jobbra eltekintve csodálom a panorámát, távolban a Bazilikával. Káprázatos. Most jön az ereszkedő a Tokodi pincék irányába, ami nagyon nem esik jól, de végre megérkezünk. Itt egy kicsit hiányérzetem van, mert azt gondoltam, hogy lesz valami kipakolós a pincékből, de nem igazán volt semmi. Jön a Kő-hegy, na erre egy picit rápihenek, két túratársammal együtt. Mind a hárman egyet értünk abban, hogy bár nem egy egetrengető távolságról van szó, de ez a hegy csúnyán meg tudja szívatni az embert. 3-4 perc szusszanás után nekiveselkedtem, és egyszuszra (leszámítva egy technikai szünetet) felértem a csúcsra. Többen közben kiálltak, és a magyar nyelv szépségeit, és szóhasználatának végtelen tárházát kihasználva elmélkedtek azon, hogy mikor érnek már fel a csúcsra. Fentről kényelmes ereszkedés, és az erdőből egy szempillantás alatt a mogyorósbányai temető mellett találtam magam.
Mogyorósbánya - Tata
A Kakukk a pandémia alatt bezárt, így most az iskola udvarán volt az EP. Akarom mondani nem is egy sima EP, hanem valódi fesztivál volt itt. Rengetegen eljöttek idáig autóval, barátok, barátnők, feleségek, férjek, rokonok….. szurkolni, segíteni, igazi piknik volt. A Mogyorósbányai Borbarátok Egyesülete jóvoltából volt eszem-iszom dínom-dánom, de ami nekem a legfontosabb volt, rengeteg ülőhely. Csippantás után teljes lábszervíz (2. zoknicsere) majd evés-ivás. Frissítőként legurult 1 újabb doboz sör, s közben intéztem haza a telefont. Mondtam az asszonykámnak, hogy én innen tuti továbbmegyek, fejben nagyon erősnek éreztem magam, és a lábam sem fájt annyira. Mikor készülődtem, Balázs akkor ért be. Ő is jól bírta, csak egy kicsit a talpára panaszkodott. Így kb bő 20 perc pihenő után neki is vágtam az Öreg hegynek. Az első 1 km kicsit már robotosan, de aztán bemelegedtem és csapattam neki. Az Öreg hegyre sikerült szintén egy szuszra felmennem, de meglepődve tapasztaltam, hogy itt nincs EP, pedig lehet nem ártana. A lefele ereszkedés nagyon jó ütemben sikerült, bár a lábam a kocogás parancsnak már nem engedelmeskedett. Sebaj, közel a 60 km-hez ezt amúgy sem gondoltam komolyan. Még mindig 5 km/h-val tudok haladni, olyan jó ütemben, hogy egy letérőt be is nézek, és jó 300 m-rel túlmegyek. Haragszok is magamra, mert kb 600 m-es kitérőt sikerült így abszolválnom. A helyes útra visszatérve a Mária kútnál meg sem állok, ugyanígy Péliföldszentkereszten sem. Inni valóm van, Bányahegy meg messze. Némi aszfalt után az erdőben folytatjuk az emelkedést. Folyamatosan ugyanazokkal a túratársakkal előzgetjük egymást oda-vissza. Nagy nehezen elérem a Bika-völgyet, ahol Hotdogmann és a multinavigátor jóvoltából lehetne pihenni, de én nem állok meg. Érzem, hogy fáradok, meg kezd lassan lemenni a nap, ezért inkább haladni akarok. Egyre inkább azt érzem, hogy Pusztamarótnál meg kell állnom, nem fog menni egyhuzamban Bányahegyig.
Nekivágok a távvezetékek alatti hosszú emelkedőnek, ami rendesen megtréfálja az embert, mert amikor azt hiszed, hogy vége, jön egy újabb. Az erdő sűrűjében a napocska szépen kezd lemenni, és drámaian csökken a hőmérséklet. Végre elérem Pusztamarótot, ahol szintén van kitelepült frissítőpont, de én csak lehuppanok egy padra. Itt már szélesebb palettán mozog a közhangulat, mint Mogyorósbányán. Van, aki már kimerülten üldögél, mások próbálnak életet lehelni a lábukba, míg van, aki kedélyesen frissít, és szinte azonnal indul tovább. Én gyorsan szusszanok, eszek, iszok, felöltözök. Hú de hideg van. Fejlámpa fel, és jöhet az éjszakai rész. Bár már jártam erre, de az erdő éjszaka teljesen más. Kaptatok felfelé a Gerecse szikláin, és nagyon figyelek a lábaim elé. Botladozva számolom a km-eket, várva, hogy mikor bukkan fel Bányahegy.
Aztán hirtelen a semmiből meglátom a bányhagyi EP kivilágított tisztását. Csippantok, vizet vételezek (itt volt lajtoskocsi) és iszok egy finom bögre zöldségleveset. Ez volt az első ingyenes ellátmány, de nagyon finom volt. A pontnál a lányok…… bocsánat a fiatal hölgyek nagyon kedvesek voltak, mindenkit buzdítottak, mindenkihez volt 1-2 kedves szavuk. Lehuppanok a fűbe, elfogyasztok egy szendvicset, megeszem az utolsó banánom, és iszok egy kis cukros löttyöt. Itt már közel sem érezhető a mogyorósbányai fesztiválhangulat, mondjuk nem is csoda, hiszen 71,5 km-nél járunk. Van itt minden, amire egy megfáradt túrázó vágyik, s egy pillanatra elgondolkodom, hogy mi lenne, ha itt szépen csendben megvárnám a pont zárását, aztán lesétálok Tardosra, onnan meg valahogy hajnalban csak eljutok Tatabányára. Hiszen nem is olyan rossz az a 71 km, főleg úgy, hogy sosem mentem még ennyit. Aztán rápillantok az órámra és konstatálom, hogy 10:45-kor érkeztem és 11:10 van, azaz nagyon jól állok idővel, hiszen még 8 órám van kb. 28 km-re. Ezt gyors átszámolom, mert nem akarom elsőre elhinni, majd a rideg tény hirtelen kijózanít. Feladni? Ilyen idővel? Dehogy! Tartok egy utolsó lábszervízt, de zoknit már nem cserélek, mert fázik a lábam, és azzal a lendülettel pakolok, és állok, pontosabban állnék föl, de visszahuppanok a földre. Nem engedelmeskednek a lábaim, ezért lassan, artikuláltam kiadom a parancsot: induuuullj! Aki körülöttem állt/ült, biztos hülyének nézett J, de az akarat győzött, és elindultam. Nagyon nehezen melegedtem be, és már fájt mindenem, főleg a talpam, a bal bokám és térdem. Itt gondolkoztam el azon, hogy lehet mégsem volt jó ötlet feladni az eredeti menetrendemet, és kocogással teletűzdelni az első 30 km-t.
A papírforma szerint a Koldusszállásig terjedő szakasz nem lenne vészes, de nekem nem esik jól. Itt már csak bő 4 km/h-s sebességet tudok tartani, ami azért rossz, mert másokhoz képest vagy túl gyors, vagy túl lassú. Így sokat megyek egyedül a sötétben, közben meg álmosodom. Ennek a kombónak az lett a következménye, hogy többször vétettem letérőt, de szerencsére pár méter után általában észrevettem. Balázst próbáltam hívni, de Bányahegyen nem volt térerő, nem baj majd később. Hasonlóképpen a nejemet sem tudtam elérni, de ő neten úgyis nyomon követett. Aztán egyszer csak csöng a telefon, otthonról hívnak, hogy hol vagyok már, mert a net szerint még Bányahegyen sem csippantottam. Tekintettel arra, hogy kb fél órája már úton vagyok, kicsit belém állt az ideg, és végig kellett gondolnom, hogy tényleg elfelejtettem volna? Azonban a papíron ott a pecsét, tehát kizárt, így biztos csak a rendszer frissít. Megnyugtattam az asszonykámat és jó éjt kívántam neki. Nem mondom, hogy nem futott át az agyamon, hogy milyen jó lenne most a pihe-puha ágyban. De hát nem ott vagyok, és amúgy is arra készülök, amire álmomban sem gondoltam. Nemhogy végigmenni, nemhogy szintidőn belül végigmenni, hanem bőven szintidőn belül végigmenni.
Koldusszállás fájdalmasan nehezen akart eljönni, de a monotonitást egy újabb telefonhívás szakította meg. Balázs hívott, hogy hol vagyok. Mondtam, hogy szerintem mindjárt Kolduson, ha valaki megint nem teszi messzebbre. J Mondta, hogy Ő már 10 perce ott vár. Mi van? Mikor és hogy előzött meg? Hiszen még Mogyorósbányán mögöttem volt, Bányahegyen meg nem is találkoztunk. Ez örök rejtély marad, de megvárt Kolduson. Váltottuk egymást, most Ő indult hamarabb. Ittam egy levest, lenyomtam az utolsó csokit, de szilárd táplálék már nem ment le a torkomon. A tűz mellett melegedtem egy kicsit félig fekvő helyzetben, és néztem az embereket. Itt nem tudom pontosan mennyi időt tartózkodtam, de 10 percnél nem lehetett több. Nekiindultam annak az ominózus 9 km-es lassú és sunyi emelkedőnek. A murvás út csak hab volt a tortán, és a végeláthatatlan emelkedés nem akart abbamaradni. Itt jutott eszembe az a mondás, amit az index fórumon olvastam (bocsi, hogy nem emlékszem, hogy ki írta), hogy a „teljesítménytúra az, amit szadisták rendeznek mazochistáknak.” Mennyire igaz, hiszen aligha tekinthető normális embernek az, aki önként vállalja, hogy bő 80 km után éjjel, tök sötétben kapaszkodik fölfelé egy emelkedőn csak azért, hogy aztán egy nyaktörős meredek ösvényen leereszkedhessen. Itt már nem az akaratom, hanem a szívem hajtott előre. Majd hirtelen a sötétségből teljes sötétség lett. Lemerült/kiégett a fejlámpám. nem tudom pontosan, mert ugye még sosem használtam egész éjszaka. Már csak ez hiányzott, de ahogy Eötvös Gábor zenebohóc mondaná: „Nem baj, van máááásik!” J Igen, mert szerencsére tettem el tartaléklámpát, csak meg kellene találni a táskámban. A telefonnal világítva szerencsétlenkedek egy darabig, aztán jön egy túratárs, aki világít nekem, így pikk-pakk megtaláltam. Mehetek tovább. Ezúton is köszi, hogy megálltál nekem.
Nem sokkal később, az út szélén meglátok egy ismerős arcot. Balázs az. Le kellett ülnie, pihenni meg enni egy kicsit, így én is elcsábulok. Kb 5 perc után felkászálódunk, és innen együtt megyünk tovább. Végre valahára elérjük az utolsó EP-t. Csippantunk, és leülünk a tábortűz mellé. Iszok valamit, de csak azért mert muszáj. 1-2 perc után elkezdek bóbiskolni a kellemes melegben a tűz mellett. Hohó, ezt nem szabad! „Gyorsan” gyerünk tovább! Ránézek az órámra, és kereken 4:00 van. Ez azt jelenti, hogy 3 óra 10 percem van bő 7 km-re. (Balázsnak még több is) Itt most már én is elhiszem, hogy sikerülni fog. Nagyon lassan haladok már, a stációknál különösen. Eszembe jut, hogy bárcsak olyan „tempósan” haladhatnék lefele, mint a Geténél J Tényleg nagyon lassú vagyok, itt már fő a biztonság. Kiérünk az erdőből és már világos van. Mivel nem nagyon számoltam azzal, hogy eddig eljutok, ezért nem annyira ismerem ezt a részt. Nem is esik jól a sok ereszkedés, a térdem meg a bokám már nem nagyon bírja. A Baj és Tata közötti aszfaltút monoton és unalmas, egyszer le is kellett ülnöm 1-2 percre. A vasúti síneket meglátva azonban fájdalom ide vagy oda, valami vigyor kezdett állandósulni az arcomon, amit itt már senki és semmi nem tudott letörölni. Tudatosult bennem, hogy végigcsinálom. Közben az én kis Drágám is hívott és már úton van értünk.
Belépve a tábor területére, fájdalomtól elgyötörve, fáradtan, büdösen és vigyorogva megláttuk a célt, csippantottunk és átvettük az oklevelet és a kitűzőt. Ekkor ránéztem az órámra, és az 22 óra 24 perc 13 másodpercet mutatott. (a hivatalos ettől egy picit lehet eltér, de az még nincs fent, így én most ezt írom ide) Ez azt jelenti, hogy több, mint 1,5 órát hagytam bent. El sem hiszem. Átsántikálunk az ebédlőbe, ahol egészen sajátos légkör fogad. Van, aki az asztalra hajtott fejjel alszik, más jóízűen reggelizik, vagy éppen a lábsérüléseket látja el. De egy biztos, itt mindenki vidám, és valami leírhatatlan a hangulat. Mi is eszünk, illetve enni próbálunk, de nekem nem sok leves megy le a torkomon. Üldögélünk egy kicsit és summázzuk a történteket, aztán csörren a teló, megjött az autónk. Kibicegünk, fogadjuk a gratulációt és már úton is vagyunk hazafele, amelyről sokat mesélni nem tudok, mert végigaludtam az egész utat. J
Összegzés
Nagy igazságokat nem akarok és nem is tudok mondani, hiszen csak 1x teljesítettem a Kinizsit, de az én szemszögemből a szubjektív véleményem a következő:
Tényleg igaz, hogy a felkészülés nagyon sokat számít, de egy átlagos fizikumú ember, átlagos felkészüléssel képes teljesíteni a távot, ha nagyon akarja.
Tényleg igaz, hogy fejben dől el minden (bármennyire is elcsépelt a mondás), a motiváció nagyon fontos. Számomra sokat jelentett, hogy otthonról tartották bennem a lelket és az ismerősök is rendszeresen kérdezgették hogy állok, és folyamatosan bíztattak.
Tényleg igaz, hogy egy TT-t egyedül kell végigcsinálni, de szerintem fontos, hogy valakivel lehessen. Számomra az utolsó km-eken Balázs nagy segítség volt, ezúton is örök hála neki.
Tényleg igaz, hogy a futás önmagában kevés felkészülés, kell, hogy legyen 50+-os túra a lábadban. Nekem óriási szerencsém volt, hogy ez nem jelentett gondot. Tisztában vagyok vele, hogy az, hogy én végigértem, nagyban annak köszönhető, hogy kiváló túraidő volt. Kánikulában vagy nagy esőben ez nem sikerült volna.
Tényleg igaz, hogy nem szabad menet közben 100 km-re gondolni, azt célszerű kisebb távokban szemlélni.
Tényleg igaz, hogy enni-inni kell, akkor is, ha nem esik jól, és figyelni kell az ásványi anyag és só utánpótlásra. (ez utóbbit lehet én is elrontottam)
Tényleg igaz, hogy fantasztikus hangulata van ennek a túrának, és aki egyszer végigcsinálta, az örökre büszke lesz erre a teljesítményre, és soha, de soha nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy jövőre, vagy egyszer valamikor újra visszatérjen.
Tényleg igaz, hogy az ember hajlamos több ellátmányt cipelni magával, mint amire szüksége van. Én speciel 1 szendvicset, 3 zacskó ropit, 1 zacskó sósmogyorót, és az energiaszeletemet vittem haza. Utóbbi elfogyasztását addig tologattam, míg kiment a fejemből, hogy van nálam J
S végezetül tényleg igaz, hogy a túra, és az alatta tapasztalt szenvedés „nem volt rossz, csak másképpen volt jó”. J |
| | | | |
|
