Túrabeszámolók
|
|
Amikor elõször meghallottam hogy lesz, akkor éppen a 2008as Kinizsi 100 során kapaszkodtam fel útitársammal a Bányahegy felé vezetõ köves lejtõn. Ugyanis azt mertem mondani, hogy ha fordított irányba menne a túra útvonala, akkor kipotyognának az emberek de rendesen. Ekkor érkezett a válasz, hogy még nincs ilyen, de lesz. Akkor azt mondtam, két lábgörcs között, hogy nekem elég a sima Kinizsi 100 is. Egy darabig így is voltam ezzel.
Hogyhogy nem mégis aztán azon kaptam magam, hogy durván félév elmúltával ott állok egy osztálytársammal a szárligeti állomásnál, a felüljáró tövében és várom hogy a nevezéssel sorra kerüljek. Osztálytársam "elsõzött" ami nálam annyit jelent hogy elsõ hosszabb túrája volt ez, mindenféle elõkészítés nélkül (én a K-100ra mindig csak a Gerecse 50 után vágok neki, anélkül nem mernék), figyelmeztettem hogy ez nem lesz olyan szép mint amilyennek tûnhet de vállalta a kockázatot.
Az indulás után kaptam egy kis ízelítõt abból amiben nem volt részem már vagy 2 éve. Szolíd, erõs, nagy pelyhû havazás. Eleinte tetszett, de a rám törõ hasgörcs ("... na most kap el a parasztgyalázat...")majd a szembefújó szél megváltoztatta a véleményem.
A túra elsõ 50 km-rérõl nem tudok mit mondani, olyan volt mint az eddigi 50esek, csak hidegebb volt, többet esett a hó, és furcsa volt arra gondolni pusztamarót felé, hogy még tételírás is vár rám vasárnap. Ja és megígértem hogy vasárnap reggel 9kor még a közeli templomban is tiszteletemet teszem. Ezen kívül a hideg és a kivilágított házak egész karácsonyi érzést keltettek bennem. Bár az még odébb volt.
50 km után osztálytársam feladja. Ismerem azt az érzést amikor az ember talpa összevissza törik, és fájdalomhullám minden megtett lépés. Elkísérem a vendéglõig, ott eszem pár falatot, és indulok tovább. Közben odakint leszáll a korai est, és 2 új útitárssal, akikre ráakaszkodom a vendéglõben, tovább megyek.
Amikor felérünk a hóval fedett, néma dombokra, rádöbbenek, hogy még 40-50 km hátra van, plusz amit keverünk, és már elég fáradt vagyok. Nincs ínyemre visszafordulni, eldöntöm, hogy megbirkózom a tereppel. Bármi is jöjjön eztán.
A Getére felvezetõ út viszontagságos, folytonos pofára esés, visszacsúszás, és húsz perc nyomorúság, ami éveknek tûnt nekem. A hegyoldal le volt fagyva, csodáltam végül, hogy egyáltalán felértem. Dorogon pihentünk picit, a sörözõben épp ünnepeltek valakit, szívfájdító volt belegondolni, hogy õk majd jól kiörömködik magukat, és kocsival hazamennek, amíg én talpalok tovább. Sebaj, ezért vagyok itt. Kihívás.
Idõközben útitársaim és jómagam is konstatálom, hogy a hátamon cipelt 4 l folyadék megfagyott. Egy közeli kukába hajítottam mind a 2 palackot és szó nélkül továbbmentem. Erre már nem tudtam mit mondani. Kicsivel késõbb érzem, hogy ropog valami a fülemnél. A fejemen megfagyott a csuklya. A sörözõben átázott a leolvadó hó miatt a csuklyám és most már szilárdan áll a fejemen. Erre se tudtam mit mondani, kezdtem egyre nyomorultabbul érezni magam. Az út itt kezd számomra homályos lenni. Végtelen fehérség, fekete fák, imbolygó fények. Nem tudom mikor hagytuk el a sörözõt, de éjfél lehetett mire elértük a pilis nyergét. Megittam az egyik energiaitalt amit hoztam, mivel majdnem bedõltem a bokrok közé. Ezután felpörögtem és a szerpentinen lefelé elgyönyörködtem a lenti városok6falvak fényeiben.Plusz a hegy tetejébe belement egy felhõ, ami igen sejtelmessé varázsolta ezt a szakaszt.
Ami szilárdan meg van még bennem, az a hosszú-hegyre felvezetõ unalmas, idegesítõen hosszú út. Leolvastuk a kódot, közben egyik pillanatról a másikra megszaporodtak körülöttem az emberek. Aztán hirtelen felriadok menetközben arra, hogy fáj a térdem. Mert mûúton haladunk. Szétnyíltak a fák, és láthatóvá lett elõttünk egy nagy fekete árnyék. Reméltem hogy ez már a Nagy-Kevély. Felfele út bizonytalan, de megerõltetem magam és úgy tûnik hogy jól tettem, felértem az ellenõrzõ pontra, ahol teát és csokit kapok. Sajnos már nem tudok beszélni. Igazából örülök hogy a lábamon állok. Már vagy 20km óta átázott a bakancsom és a hideg cuppogás ami nem hagy elaludni egyedül menet közben. Jön a következõ kód, ahogy leolvasom, észreveszek valamit. Nincs a lámpám bekapcsolva, mégis látok. Tehát kivilágosodott. Odalent megindult az élet. Nem nézek az órámra, mert félek hogy elkéstem, és nem teljesítem a szintidõt. Szorongásomnak hála, megkettõzöm a tempót lefele. És ez már igazán ismerõs terep is. De nem mertem sietni, mert nem kockáztatok meg egy esést. Csodával határos módon leértem a lejtõ aljára, majd onnan követve másokat le a kis ösvényen, és végre Csillaghegy utcáin vagyok. Itt még egy hatalmasat esek a gerincemre, bármilyen óvatos is vagyok, de felállok, és elérve a STOP táblát teljesítem a túrát.
Utólag összegezve, 23óra 15 perc alatt sikerült teljesítenem, ami csoda ahhoz képest, hogy a K-100 óta nem gyalogoltam hosszabb távot, hideg volt esett a hó, és lefagytak az utak. Egy K-100as idõ (a 2008as 19 óra volt kereken (!)) ilyen körülmények között habcsókos tündérmese számomra. Bicebóca módon 8-ra haza is értem. A templomba is odaértem de ott sikerült leszerepelnem mert elaludtam a prédikáción. De ha valaki fenn van vagy 30 órája, és közben meg lenyom 100 km-t szélbe, hóba, fagyba... nos azzal megesik az ilyesmi:)
Akiknek nem sikerült azoknak üzenem hogy majdnem nekem se úgyhogy ezen nincs mit rágódni, akinek meg sikerült annak gratulálok. A szervezés remek volt.
De tényleg ;)
|
| | | | |
|
Magam részérõl az elsö K100 után meg voltam gyõzõdve, hogy többet a büdös életben nem megyek el mégegyszer. A 2007es "elsõ Kinizsim" után volt egy El Camino-s zarándoklat, és már ott is, a tengerparton megkísértett a gondolat, hogy mégiscsak vissza kéne menni erre az erõpróbára.
A rajttól Kevély-nyeregig haladtam a tömeggel csendben elözgettem az emberetket, és hallgattam a vidám találgatásokat, beszélgetéseket, é s befogtam a számat mert tudtam, hogy mi fog várni rám késõbb. A Kevély nyereg után eltüntek elõlem az emberek, így hát futva felzárkóztam egy másik "csoport" végéhez. Az elöttem haladó férfi hátizsákját figyelve hol futva, hol normál tempóban beértem a Pilis-nyeregbe. Még délelött. Ez az én mértékemben mérve marha jó volt. Itt az elõttem haladó férfival együtt folytattam az utat. Így jobb volt mert beszélgetéssel ment az idõ nem éreztem olyan hosszúnak a távolságokat. Most is, ahogy elöbb, a lejtõket futva tettük meg, és még eljátszottam magamban azzal a gondolattal, hogy esetleg még éjfél elõtt beérek. Ez így utólag jó viccnek tûnik. A Gete ugyanolyan szemét emelkedõ maradt mint volt, zihálva érek a tetejére. Gete után a katalan, ami még rosszabb volt, de szerencsére itt elõttünk, utánunk senki nem volt így kevesebb port vertünk fel. Miután elérjük Tokod környékét már azzal nyugtatom magam, hogy Tokod után jön a legrosszabb emelkedõ, utána már csak lefele megyünk. Tokodon frissítõ, utána az emelkedõ, újabb pihenõ, aztán valahogy kihúzom Mogyorósbányáig. Innentöl Bányahegyig nagy baj nincs, csak 1-2 görcsroham, illetve egy éles fájdalom (Ez Pusztamarót elõtt, egy kisebb emelkedõnél) tudomásomra juttatja, hogy a jobb sarkammal nincs minden rendben. Bányahegyen muszály levest enni útitársam szerint, és én bízom a döntésében, habár nem kívánom az ételt. Megeszem a levest, majd egy Red Bull (itt a "reklám" helye) aminek pocsék íze van, wc aztán tovább. A vértestolnai mûutat még "világosban" érjük el, utána viszont már elõ kell venni alámpát. Koldusszállásig jól megy a tempó, a két hídat örömmel fogadom, mert az már az ellenõrzõpont közelségét jelzi. A csapat, akikkel haladunk jó tempóban mennek, így hamar odaérünk. Ezután jött az általam félt szakasz, ugyanis kifáradtam, és és alig bírtam az emelkedõket. Félelmem azonban alaptalannak bizonyult, hiszen a sárga enyhén emelkedett felfelé, és némi káromkodás, és átkozódás után elértük éjfél körül a vadászházat. Ezután némi bizonytalanság után leérünk Bajra. Itt elküldtem a szervezõséget a.........-ba, amiért rávitték az aszfaltra az útvonalat. Bár emelkedni nem emelkedik, a lábam már csak azért megy, mert én azt követelem tõle. Így történt, hogy beértünk kb 01:45-kor, durván 19 óra alatt Tatára. Szerencsére innen kocsival vitt haza útitársam, mivelhogy majdnem egy helyen lakunk (2 utcányira egymástól), és miközbewn az autóban Tatabánya közelében álomba merültem, elgondolkodtam, mekkora esélye volt annak hogy egytempóba menjünk, találkozzunk, és hogy még ugyanott is lakjunk kb, ráadásul még kocsival el is vigyen. Mikor végre fél 4kor fürdés után ágyba bújtam, már tudtam, hogy felesleges tiltakoznom, jövõre úgyis vissza fogok menni...
Az utolsó szakaszt minden betonút ellenére jobbnak találtam mint a Somlyóvár-Szárliget mizériát, remélem jövõre is erre fog menni.
EZÚTON IS SZERETNÉK GRATULÁLNI MINDENKINEK AKI TELJESÍTETTE A K100-AST, AKINEK MEG NEM SIKERÜLT VOLNA, ANNAK SOK SIKERT A LEGKÖZELEBBIRE. |
| | | | |
| |
|
Üdvözlet!
Én is elindultam idén a Kinizsi Százason, habár nem igazán tudom, még most sem, hogy miért. Mindazonáltal lehetséges, hogy egész egyszerüen vérszemet kaptam, azután, hogy anyám ismerõse mesélt errõl. A lényeg hogy rendesen edzettem magam, de a leghosszabb túrám ezelõtt a Gerecse 50 volt, így eléggé féltem. Lejelentkeztem elõre, otthon bejelöltem a szinteket, meg a távokat, végigkövettem térképen, vettem kaját, lámpát, stb... szóval mindent megtettem a felkészülés érdekében. Azért is megijedtem, mert elõzõ nap a combom görcsölt, aznap hajnalban, meg arra ébredtem hogy veszettül fáj a torkom. Szép kilátások.
Reggel 6:45 - elindul a menet. Egész jól haldtam, és betartva a "lassan jársz, tovább élsz" stratégiát, így is két órával a szintidõ elõtt felértem Hosszúhegyre. Pilisnyeregbe is hamar leértem, ám itt fájni kezdett a talpam, meg a térdem, fõleg a Dréher út utáni ereszkedõnek hála. Itt ebédeltem. Ezután minden simán, gördülékenyen ment egészen a Getéig. Itt ugyan felértem, ám a lefelemenet után jövõ homokos emelkedõ kikészített, így elég mogorván viszonyultam az egyébként bájos pecsételõlányokhoz (akik mellesleg az egyik pozitív emlékei a túrának :P ) ám háborgásom csökkent a tokodi pihenõnél, ahol rendesen ettem, ittam, kellett is, mert majd belehaltam a következõ hegybe, aztán itt találkoztam egy botos, rutinosabb túrázóval, aki biztosított, hogy a további terep már jobb lesz. Hagytam magam meggyõzni, így 16:40-kor, miután ittam, ettem, pecsételtem, pihentem , továbbmentem. Péliföldszentkereszt után találkoztam egy GPS-es sráccal (Asszem Farkas Attilának hívták) akivel aztán végig együtt mentem tovább. Kisebb kavarások, nameg néhány csalódott rádöbbenés után (még csak itt vagyunk?), elértünk Bányahegyre. Itt pihentünk, kb itt kezdett sötétedni(pontos idõ 20:16). A nappal a keresztesé (crusader) volt.
Továbbmentünk, közben egyre inkább sötétedett. Létrát másztunk, ismét kisebb kavarás, aztán egy kis hiszti (persze csak az én részemrõl, és ezt utitársam iszonyatos türelemmel, egy büdös szó nélkül tûrte) végül benyargalunk, végre-valahára Koldusszállásra. Itt megittam a 95Ft-ért vett energiaitalt - nem sokat használt, amellett hogy még jobban fájt tõle a torkom... Miután odaértünk a mûútra elvesztettük a csapást, de utitársam ismét segített, és egy másik, picit hosszabb úton, ismét rátértünk a kékre. A mûút szétszedte a térdem, de csak felértünk a somlyóvári állomásra, közben csöpögni kezdett az esõ. Teljes bizakodással, 1:20-kor indultunk neki az utolsó szakasznak. Ez volt a legrosszabb. A térdeim szanaszét voltak esve, a talpam érzett minden egyes követ, és folyamatosan fájt a torkom. Csak a többiek, és utitársam tartotta bennem a lelket, itt voltam a legnyûgösebb. raplisabb, hallucináltam, és már-már azt hittem, hogy nekem annyi, összeesek, mert közbe megállt mindenki mert elveszett a kékjelzés, ám végül csak elértük, egy végtelenségig tartó gyaloglás után, az aluljárót. Ezután ismét kavarogtunk kicsit a hegyoldalban, majd végül mégis elértük Szárligetet, és durván 21óra 25perc után(ha jól számolom) 4:10-kor beértünk az iskolába, a végállomásra. Itt megkaptam az oklevelet, meg a kitûzõt, meg az izomlazítót, ja meg egy cetlit, amin 65.-ös volt, bár nem tudom mért, gondolom kajajegy volt, aztán mégse tudtam megkóstolni a virslit, vagy mit, mert rohantam a 4:33-as vonathoz. Az éjszaka a Lidércé (wraith) volt.
Tényleg meghatódtam kicsit, amikor beesve a célba megtapsoltak. Kicsit megnéztek, megmosolyogtak persze Pesten, két, bazinagy palackkal a zsákomon, ami amúgy sem kicsi, és a szuper mozgásommal, de nem zavart. Ügyes voltam, 17 éves fejjel megcsináltam - elsõre.
Mégegyszer köszönök mindent, mindenkinek, fõleg utitársamnak, aki higgadtságával, és bátorításával segített a holtpontokon. Remélem mindenki, akivel találkoztam, és azok is, akikkel nem, sikeresen zárták a túrát.
ui: a kisebb helyesírási hibákért bocs. |
| | | | |
|
