Túrabeszámolók


Szent Orbán (Zalai-dombság)

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2016 2017
 Túra éve: 2010
stalkerTúra éve: 20102010.05.26 23:46:12
megnéz stalker összes beszámolója






Szent Orbán 30












2010.05.22.


Bazsival vágtunk neki a túrának, de már a rajtnál találkoztunk Istvánnal és Gáborral és elhatároztuk, hogy a mai napon is, a múlt heti Õrség túrához hasonlóan, lehetõleg együtt teljesítjük a kiírt távot. Az elmúlt napok esõzései a talajt tekintve megtették hatásukat, a túra jó részén jelentõs sárral kellett felvenni a küzdelmet, a vízálló bakancs és a lábszárvédõ jó választásnak bizonyult. A túra útvonala ugyanaz, mint tavaly volt, kifejezetten szép helyeken vezet. A kapott fekete-fehér térképvázlat egy fokkal jobbra sikeredett a tavalyinál, jól lehetett használni. Az ellenõrzõ pontokon pecsételéssel csak két helyen találkoztunk, az elsõ pontnál és a célban, a többi helyen aláírás volt. A kitûzõ ugyanolyan, mint a tavalyi, az emléklapon történt egy kis változtatás. A túra szervezettségére nézve kételyek merültek fel bennünk, amikor az egyik pontõr megkérdezte tõlünk, hogy hány résztvevõ indult a túrán (ezt már nafe sporttárs is említette a beszámolójában), valószínûleg elég furcsán nézhettünk, mert több kérdése nem volt. A pontõrök mindenhol tették a dolgukat, kérdezni különösebbet nem kérdeztünk, idõnként Gábor kérdezett rá az ellátásra. Hát igen, az ellátás!


Tisztelt Szervezõk! Az egyszerû vándornak a 800 Ft-ért kapott egy darab alma és egy darab csokis nápolyi láttán óhatatlanul az jut az eszébe, hogy nem-e valamilyen más érdekek vezérlik e túra lebonyolítását? E szépséghiba ellenére a táj gyönyörû, az idõ kegyes volt, jól éreztük magunkat, Istvánnak és Gábornak köszönjük a társaságot.


 

 
 
nafeTúra éve: 20102010.05.26 20:42:12
megnéz nafe összes beszámolója


Szent Orbán 30


GPS-el mért távolság: 30,2 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 705 m.


Érdekesen alakult a túra idõjárása. Az elõzõ hetek csapadékát, egy éjszakai esõ fejelte meg, így friss, de nagyon párás idõben vágtam neki a távnak. A Gesztenyeház után kaptunk egy komolynak kinézõ, de szerencsére nem annak bizonyuló záport, majd az Eszperantó-forrástól remek napsütés. Le is égett a nyakam. Mindenre készültem, de ez utolsóra nem.


Alig néhányan lézengtek a rajt helyén, így gyorsan beneveztem, s már úton is voltam. Rövidesen letértem az aszfalttal párhuzamos kék jelzésre, ezzel megkezdve az egész túrát leginkább jellemzõ sárban csúszkálást. Utolértem egy túratársat, akivel az Eszperantó-forrásig többé-kevésbé együtt mentünk. Ahogy beértünk az erdõbe, rögtön ránk csaptak a nagyon agresszív gyötrõszúnyogok. Simán átcsíptek a biciklis termopólón, amikor levetettem széldzsekit. A túratárs még nálam is rosszabbul állt, mert vagy rövid ujjú póló, vagy vastag pulóver volt a választási lehetõsége (szúnyogcsípés, vagy hõguta). Szerencsénkre késõbb sokkal kevesebb volt belõlük.


Elfogadhatóan haladtunk, helyenként szép kilátással. A Gesztenyeház elõtti nagyon saras szakaszon utolértük Veráékat, s az ellenõrzõpontig együtt dagonyáztunk. Itt ért utol bennünket István és csapata. Panaszkodott, hogy a dagonya miatt nem lesz meg a hatos átlaga. Hm... Nekem sár nélkül sem lenne meg. Továbbindultam. Alig párszáz méter után, elkezdett esni az esõ. Ennek a fele sem tréfa. Egy fa alá húzódva esõkabát föl, hátizsákra esõvédõ föl, s gyerünk tovább. Két perccel késõbb elállt az esõ. Közben Istvánék elhúztak tõlem. Az erdõbõl kiérve, szélmellényre cseréltem az esõkabátot.


A Nagybakónaki haranglábnál utolértem Istvánékat, s együtt szaporáztuk tovább. A faluba lefelé menet, a mélyúton csúsztam egy métereset, s ököllel nekiestem az út oldalának. Letöröltem volna a földet róla, de nem volt mit, viszont pár perccel késõbb elkezdett csípni, estére pedig egész rendes kiütések lettek belõle. No mindegy, húztunk mint a vadlibák. Tanulva a tavalyi évbõl, amikor a Hervasz-kút elõtt elfogyott a vizem, a forrás pedig kiszáradt, most vettem vizet a forrásból. Egyedül maradtam. Beszélgettem egy kicsit a pontõrökkel, indultam tovább.


Hamarosan levettem a széldzsekit. Elértem Nagybakónak másik szélét. Itt találkoztam egy elképesztõen lusta kutyával. A német juhász alkatú, de annál nagyobb testû kutya, az oldalán feküdt kinyújtott lábakkal, s úgy ugatott, hogy még csak fel sem emelte a fejét. A faluban két, látásból ismert futó elõzött meg. Késõbb már senki. Gyönyörû virágos, de tocsogós réten ballagtam, majd egy meredek kaptatón irány a dombvonulat gerince (Cser-hát), ahol megest jó csúszós sár fogadott. A kilátás és az idõ szép.


Azért nem bántam, hogy újra bevehettem magam az erdõbe. Ez a túra legszebb szakasza. Lekorcsolyáztam a lejtõ aljáig, s már itt is Rockenbauer kopjafáig vezetõ kaptató. Mire fölértem, teljesítettem a kiírás szerinti szintet. A többi 255 m a bónusz. A Postás kulcsosházi ellenõrzõ ponton még egyszer utoljára, váratlanul utolértem Istvánékat. Kicsit hosszabb ebédszünetet tartottak. Egy kóla után irány a Hervasz-kút. Láttam néhány érdekes fát lefelé óvakodva a lejtõn. A zöld jelzést elérve, az erdõben rengeteg pocsolyát kerülgethettem. A Hervasz-kútnál újabb aláírást gyûjtöttem be, s köszönhetõen a csapadékos tavasznak, vételezhettem vizet a forrásból. A pontõrök tõlem kérdezték, hány induló van a túrán. Sajnos nem tudtam segíteni, hiszen eléggé a rajtidõ elején startoltam. Az értesítés szerintem a fõszervezõ elemi feladata.


Hamarosan kiértem az erdõbõl, s egy igazán szép mezei (sármentes!) úton mehettem egy kicsit. Nos ennek Zalamerenyéig meg is lett a böjtje. Igen sáros, pocsolyás út következett. Szinte megváltást jelentett a víztározó partján a frissen kaszált mezõ. A faluban megkaptam az utolsó ellenõrzõ aláírást, s az instrukciót, hogy a térképen nem szereplõ kilátó jelzést kövessem, ami jó darab úton megegyezik a zöld jelzéssel. Szerencsére megjelent a kritikus helyeken egy-két új jelzés, így nem volt gond. Két helyen persze azok a kidõlt fák is segítettek, amelyek szerencsésen lezárták a rossz irányokat.


A kilátóba természetesen fölmentem, bár a meglehetõsen párás levegõ nagyon lerontotta a látványt. A térkép, no meg egy piros krepp-papír szalag alapján leballagtam a kékig, s a reggel már megjárt szakaszon, délután három óra körül beértem a célba, ahol a rendezõk, már javában pakoltak.


A túra vonalvezetése  jó, az útvonal hangulatos, igazi dombvidéki táj. A pontõrök kedvesek, segítõkészek, tisztában voltak a következõ szakasszal!  A sár elég sokat kivett belõlem, s szerintem a többi résztvevõbõl is, bár ez a tavalyi Deákkal összevetve, "csak" egy középnehézsúlyú dagonya volt, hiszen szinte egyáltalán nem ragadt, csak kegyetlenül csúszott. Mindenütt láthatóak voltak az elmúlt viharos idõjárás nyomai.


A túra ár/szolgáltatás aránya a legrosszabb, amin eddig részt vettem. 800/600 Ft-ért. Elfogadható térképes igazolólap (Saját térkép nem is kellett. A tavalyinál sokkal jobb.); Zalamerenyén müzliszelet; a célban oklevél, kitûzõ és egy alma. Nem tudom kinek a felelõssége, de a téves kiírásban sem volt változás. Tavaly is gyümölcs volt, a kiírásban szereplõ szendvics, vagy zsíros kenyér helyett és most is, pedig a gyümölcsre és az édességre is van külön jelzés. Nem került törlésre a kiírásból az ital sem, pedig az idén mindenki úgy jutott folyadékhoz, ahogy tudott (Nagybakónakon nyomós kút, és bolt; Eszperantó-források; Hervasz-kút forrás; Postás kulcsosháznál igen jutányos áron történõ vásárlás; Zalamerenye kocsma.), a szervezõk ezt már mellõzték. Mondjuk legalább a nevezési díjat pontosították. Ráadásul, a németeknek az idén is félórával hosszabb szintidõ, mint a magyaroknak.


A szürkeárnyalatos térkép elfogadható, jól olvasható, hiszen Cartographia-s alapra épült, s az a rész, amit a cég csinált OK. Jóra nem étékelhettem, mivel nem került rá az a helyi érdekû, teljesen értelmetlen típusú kilátó jelzés, amit a turista térképek nem alkalmaznak. Nem az a gond, hogy jelzett ösvényt létesítettek a helyi erõk, hanem az, hogy az erre kitalált, s itt tökéletesen helyén való háromszögjelzés helyett más jelzést agyaltak ki, ami maximum valami helyiérdekû kiadványba kerülhet be, tehát a turista térképeket használók számára gyakorlatilag hasznavehetetlen. Ilyen helyi érdekû kiadványt pedig nem láttam eddig, pedig ezen kívül is vannak más jelzések is, viszont ez új. (Mondjuk ez nem a szervezõk hibája, hacsak nem õk követték el ezt a jelzést.) A kapott térkép alapján úgy néz ki, mintha a zöld jelzésen kellene elérnünk a kilátót, holott nem. Ha valaki jól megnézi, akkor látja, hogy a cartographia-s zöld másfelé megy, de vastagon szedve, jó nagy betûvel, az egész visszavezetõ szakaszra zöld jelzés látható.



 

 
 
 Túra éve: 2009
nafeTúra éve: 20092009.05.27 22:02:55
megnéz nafe összes beszámolója
Szent-Orbán 30
GPS-el mért távolság: 30,4 km (a Sport Hoteltõl a rajtig és vissza, valamint két kisebb elkeveréssel együtt: 33,2 km); barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 705 m (a Sport Hoteltõl a rajtig és vissza, valamint két kisebb elkeveréssel együtt: 740 m).

Szokásomtól eltérõen nem terveztem korai indulást, az elõzõ éjszakai zivatarok és az elõzõ hétvégi tapasztalataim alapján. Had száradjon a föld és a fû!

Nyolc elõtt néhány perccel megérkeztem a Sport Hotel parkolójába, de sehol semmi mozgást sem tapasztaltam. Nekikészülõdtem és elkezdtem keresni a rajtot. A hotel környékén semmi. Mások is érkeztek, akik ugyanolyan tanácstalanok voltak, mint én. Végül megkérdeztem a szálloda takarítónõjétõl, ugyan merre van a kertmozi, mert ahol a kiírás szerint lennie kellene, ott nincs. Elmagyarázta. A GPS szerint közel kilencszáz métert talpaltam a rajtig. Már is elkönyveltem magamban a szervezõknek egy fekete pontot. A nevezés elég hamar megtörtént. Nézem a térképet, merre jutok ki a kék jelzésre. Nem leszek okosabb. Látok valami szalagozást, jobb híján elindulok azon. A GPS szerint az irány jó. A település széle felé, már kezdtem betájolni magam. Ekkor valaki tõlem kérdezi, hol kell már letérni a kék jelzésre? Tehát nem csak én hiányoltam az itinert.

A kék jelzésen, miután tarra vágott erdõt hagytam el, végre erdõben mehettem. Egyébként itt is, és a merenyei erdõirtásnál is látszik, hogy erre barbárok tevékenykednek. A tényleg vágásra érett fákkal együtt, a még csak tûzifának alkalmas fele életkorú fákat is letarolták. Ez jól mutatja, hogy a Horthy idõben itt még szakember volt az erdész, aki nem vágatta tarra az erdõt, hanem fokozatosan, a növekedés arányában termelt ki egyes fákat. Elég jól csúszkáltam az éjszakai esõ következtében, viszont nem volt vizes fû, s nem ázott át a cipõm. Hullámvasutaztunk, ahogy az már dombvidéken szokásos. Néhol, nyílt terepen egész szép kilátásban lehetett részem. Nagyon hangulatosak a szelídgesztenyék közt megbúvó kis tanyaépületek. Gyerekcsoport ment közvetlenül elõttem, igen jó tempóban. A fotózás miatt nem is tudtam megelõzni õket. A második ellenõrzõponttól kicsit nyugisabb lett a túra, mivel szétvált a 20-as és 30-as táv. Nagybakónaknál gyönyörû a kilátás a falura és környékére a domb gerincérõl. A haranglábnál megvolt a harmadik aláírás is az igazolólapon. Itt egy kicsit figyelmetlen voltam, s a kék keresztjelzésen ereszkedtem le a faluba, ahol hamar gyanús lett a dolog, s immár a turista térképet elõvéve hamar helyesbítettem. Érdekes volt, most a másik dombgerincrõl látni a falut.

Hamarosan elértem az Eszperantó forrást, ami minden térképen Árpád-forrásként szerepel. Óvatosan ereszkedtem le a csúszós, meredek lejtõn. Hangulatos hely. Aláírás és fotózás után úgy döntöttem, korai még vizet pótolni, majd a Hervaszkútnál.

Nemsokára újra beértem Nagybakónakra, de csak a szélsõ házakat érintve. Irányba vettem a Postás kulcsosházat. Szép virágos mezei ösvényen ballagtam, majd következett egy jó meredek mászóka. Mivel már ismertem, így kíváncsiságból megjelöltem a tényleg meredek rész kezdetét és végét is, valamint a magasságot, mivel kíváncsi voltam a meredekségére. 147 m-en másztam 33 m-t. Ez 13 fokot, azaz kb. 26%-ot jelent. Már régebben elgondolkodtam , mennyire csalóka is a látszat. Ha magunk elé teszünk egy háromszög vonalzót, azt mondjuk, hogy a 30 fok az meredekségben lófütty. Ugyanakkor aki ismeri a 83-as út farkasgyepüi emelkedõjét, arra azt mondja hû milyen meredek. A megrakott kamionok és teherautók (az újak!) jó esetben tudnak 20-30 km/h-val fölmenni (IFA max. 10-el), holott a meredeksége, az bizony az elõzõ lekezelt 30 foknak csak nem egészen az egy tizede, 5% (2,87 fok). A 45 fokos emelkedõ jelenti a 100%-ot. Még két esetben mértem adatokat meredekség számításhoz. Az egyik, a Rockenbauer kopjafához vezetõ emelkedõ, amelynek a völgy aljából, az Örömhegyi-vadászházig tartó szakasza 8 fok (16,..%), Míg a kulcsosháztól levezetõ piros háromszögjelzés legmeredekebb szakasza, szerencsére csak egy 45 méteres szakaszon 18 fokra (37%) adódott. Késõbb is volt még néhány meredek kaptató, de szerettem volna egy zajos társaságtól elszakadni, így mellõztem a méréseket.

Visszatérve a túrára. Fölérve a domb gerincére, villanypásztorral elkerített rész mellett talpaltam a következõ erdõig, ahol lejtõs, szép ösvényen ereszkedtem le egy vízmosta völgybe, ahonnan természetesen eléggé izzasztó kaptató vezetett ki. Közben egyre agresszívebben támadtak a szúnyogok. Már nem csak akkor szálltak le ha álltam, hanem menetközben is. Ráadásul a zöme gyötrõ szúnyog volt, ami a többinél nagyobb, s leszállás után sem keresgeti félpercig a hajszáleret, hanem 1-2 másodpercen belül csíp. Az biztos, hogy amelyik engem megcsípett az nem tud petét rakni, mivel mindet lecsaptam. Azóta is vakargatom a csípéseket.

Az Öröm-hegyi vadászház és a Rockenbauer kopjafa között teljesítettem a kírásban szereplõ 450 m-es szintet. Az ivó zacskóm is utolsókat hörögte. A kulcsosháznál kivételesen pecsétet is kaptam, valamint eligazítást, hol tudok innivalót venni. Ehhez kaptam egy tanácsot is, miszerint itt töltsem fel a víztartalékomat, ne bízzak nagyon a forrásban, mert lehet, hogy abból nem jön víz. Pechemre nem fogadtam meg, így a fél lityi ásványvíznek kellett kitartania a célig, a forrás ugyanis tényleg kiszáradt. A kulcsosháznál azért 3 deci kólával emeltem a vércukorszintemet. Egy egész csoport ebédelt itt, s meglehetõst vidámak voltak.

A piros háromszögjelzésen ereszkedtem lefelé, helyenként jó meredek, még mindig csúszós lejtõn. A zöld jelzést elérve jobbra fordultam. A következõ elágazásnál, hiába vizslattam a fákat nem láttam jelzést, s rossz irányba mentem. Amikor észrevettem a hibát, nem volt kedvem visszamenni az elágazásig, hanem a GPS alapján iránymenetet csináltam a forráshoz. Sajnos nem jutottam vízhez, csak a szokásos aláíráshoz. Megérkezett a kulcsosháznál ebédelõ népes és nagyon zajos csapat is ezért jó darabon feladtam a fotózást, a tartósan hallótávolságon kívül kerülés érdekében. A kék forrás- és a zöld jelzés Bánya-heggyel vetekedõ kaptatóján sikerült jókora elõnyt szereznem. A Mata-völgy elõtti mezõn, már nem is láttam õket. Szép a mezõ szélén álló kis ház. Egy kis újabb dagonyás erdei út után elértem a merenyei horgásztavat. A falu túlsó szélén, jelzések elágazásánál települt az utolsó ellenõrzõpont, ahol csokit kaptunk, amit azonnal befaltam.

A Csikó-tilosban újabb tarvágás, jelzés csak elvétve. Néhol a következõ közeli jelzés nélkül a meglévõ kissé félrevezetõ. Ha a helyes irányba megy az ember még vagy 100 métert, már fel is tûnik a következõ jelzés. Ha arra megy az ember amerre a nyíl mutatja, sosem találja meg a következõt, mert merõlegesen leirányít a jelzésrõl. Azért csak elértem a kilátót. Elfogyott a maradék vizem is ezért vettem egy újabb kólát. Természetesen fölmentem a kilátóba. Szép a panoráma. Ha ködösen is de látszott néhány Balaton-felvidéki tanúhegy is. Innen már csak egy rövid aszfaltos séta vezetett a célig, ahol megkaptam az emléklapot és kitûzõt, egy alma lehetõségével.

A túra vonalvezetése kellemes, sokszor hangulatos, a pontõrök rendesek, segítõkészek.

A túra ár/szolgáltatás aránya a legrosszabbak közé tartozik. 800/600 Ft-ért elég silány fénymásolt szürkeárnyalatos térképes igazolólap, mindenféle itiner nélkül (pedig néhol nem ártott volna), emléklap, kitûzõ, a rajtban egy fél literes ásványvíz, a hetedik EP-n sportszelet, a célban egy darab alma várta a túrázókat. Ja és a magyaroknak 7,5 óra a szintidõ, a németeknek 8 óra! Mindezt tetézi, hogy a szervezõk nem vették a fáradtságot a ttt-sek értesítésére, miszerint megváltozott a részvételi díj: 700/500 Ft-ról (a honlapon még most is ez szerepel) 800/600 Ft-ra. A könyvben és a honlapon is szendvics (zsíros kenyér) szerepel gyümölcs helyett.

Képeket csak a hét második felében lesz lehetõségem feldolgozni, s feltenni az egyesületünk honlapjára, a www.furediturazok.lapunk.hu oldalra.
 
 
stalkerTúra éve: 20092009.05.24 00:31:07
megnéz stalker összes beszámolója
Szent Orbán 30
2009.05.23.

Bazsival neveztünk be a túrára. Kíváncsian vártuk a terepviszonyokat, mivel elõzõ este óriási vihar tombolt a vidéken. Az elõzõ napi itéletidõrõl árulkodott az is, hogy Zalakaros felé közeledve, több helyen sárfolyamok öntötték el az úttestet, lelassítva ezáltal az autók haladását. Végül is 8 óra 25 perckor rajtoltunk el a zalakarosi Kertmoziból. Eleinte szalagok jelezték útunkat, mely szebbnél szebb villák és üdülõházak között vezetett. Egy jó kilométer megtétele után elértük az erdõ szélét és elhagyva az utolsó házakat, befordultunk az erdõbe a K jelzésen.

(Zalakaros: Elsõ írásos említése 1254-bõl való, Korus néven. Temploma 1430-ban épült fel. A török idõkben mind a törökök, mind a végvári katonák sanyargatták az itt élõket, ezért a lakosság szinte teljesen kipusztult. A XVIII. sz.-ban mezõvárosi rangja volt. 1962-ben termálvízet találtak a településen, 1965-ben megnyílt a gyógyfürdõ. A fürdõnek köszönhetõen óriási fejlõdésnek indult, 1997-ben városi rangot kapott. Lakosságszám: 1748 fõ.)

Az erdei út az elõzõ napi esõ miatt néhol sáros és csúszos volt, de az igazat megvallva, rosszabbra számítottunk. Az elsõ ellenõrzõ pontot hamar elértük, a pontõr az erdõ szélében várta a túrázókat. Árnyékban volt, a Nap nem sütött rá, de hadakoznia kellett a szúnyogokkal. Útunk szántóföldek között haladt tovább, a zsenge búzakalászok között játszadozott a szél. Az idõ nagyon párás volt, az embernek olyan érzése volt, mintha egy zuhanyzóban lett volna. A szántóföldeket elhagyva újra erdõben jártunk és hamarosan elértünk a második ellenõrzõ ponthoz, a Gesztenye-házhoz. Innentõl ismerõs volt a táj és az útvonal a Thury 30 túráról. A Thury túra nem olyan régen volt, de most teljesen más arcát mutatta meg a táj, azóta zöldbe öltöztek a fák. A Gesztenye-háztól a K+-en folytattuk a menetelést egy tarvágás mellett dél-nyugati irányba. Az erdõs részt elhagyva kiértünk egy frissen boronált szántóföldre, mely a korábban meglévõ útat is maga alá temette, így a szántóföldön lépegettünk. Jobbról látszott az újudvari TV-adó, elõttünk már feltûntek a nagybakónaki hegyi pincék. Az ellenõrzõ pont, ugyanúgy mint a Thury túrán, a haranglábnál volt. A pont után egy kicsi szakaszon mentünk még a K+-en, majd a Z jelzésre tértünk át. A Thury túrán annak idején, a megadott két lehetõség közül nem ezt a szakaszt választottuk a továbbhaladásra, ezért ez a szakasz most nekünk is új volt. Az út eleinte a Nagybakónakot keleti irányból szegélyezõ domb gerincén haladt és nagyon szép rálátás volt a falura és a Bakónaki-patak völgyére. A gerincrõl fokozatosan ereszkedtünk egyre lejjebb és a templom mellett beértünk a falu fõutcájára. Keresztül mentünk a falun és kapaszkodni kezdtünk a település nyugati oldalán fekvõ domra.

(Nagybakónak: lsd. nevem alatt Thury túra beszámolója.)

A völgyre most nyugat felõl néztünk le és folyamatosan emelkedve, hegyi pincék között haladva értük el a gerincet. Majdnem a legmagasabb ponton, egy hirtelen jobbra fordulással elhagytuk a Z jelzést és a jó öreg kékre váltottunk. Innen újra ismerõs volt az út, ezért ettõl a szakasztól egy kicsivel jobban féltünk, mivel nagyon meredeken vezet le az Eszperantó forrásokhoz. Lassan csúszkálva, botorkálva, de fenékre esés nélkül jutottunk le a forrásokhoz, ahol a negyedik ellenõrzõ pont volt. Kiüresedett palackunkat megtöltöttük vízzel és továbbra is a K jelen haladva, Nagybakónak szélsõ házait érintve észak felé vettük az irányt. Ez szintén ismeretlen szakasz volt számunkra, a Thuryn erre nem jártunk. Az út egy szinte érintetlen, kies környéken vezetett, réten és cserjék között. A völgy madárdaltól volt hangos, a puha, zsenge fû simogatta a lábunkat és tisztára mosta a sáros cipõnket. A völgybõl egy erõteljes jobb kanyarral keleti irányba fordultunk és megmásztuk az elõttünk terpeszkedõ dombocskát. A domb tetejérõl visszafordulva a Dél-Zalai dombság ezernyi zöld színét és hullámát láttuk a lábaink alatt. A domb gerincén folyamatosan észak felé haladva egy csodálatos bükkösbe értünk. Itt megcsodáltuk a napsugarak táncát a falevelek között és a fény játékát a fák törzsein. A széles erdei út egyszercsak gyalogösvénnyé szûkült és jobbról, balról csalánok csiklandozták a lábamat. Bazsi csak mosolygott a nem létezõ bajsza alatt, persze õ nem halásznadrágban volt, mint én. Mielõtt a bokám környékén a vérkeringésem teljesen felpöröghetett volna a csaláncsípésektõl, felértünk a K és K+ elágazásához, a Rockenbauer-kopjafához. Újra ismerõssé vált a táj és egyenesen mentünk tovább a P háromszögön az örömhegyi Postás-kulcsosházhoz. Az ötödik ellenõrzõ ponton lévõ aláírás után, a P háromszögön maradva, szinte lefutottunk az Öröm-hegyrõl. A hegy lábánál elhagytuk az ismert útat és dél-kelet felé fordultunk a Z jelzésen. Erdõben talpaltunk, amit az egyre erõsebben sütõ Nap miatt nem bántunk és hamarosan elértük az utolsó elõtti ellenõrzõ pontot, a Hervaszkútat. Pecsételés után, egy meredek szakaszt legyûrve feljutottunk egy széles erdei útra, ahol több, tanácstalan túratárs kereste a hervaszkúti ellenõrzõ pontot. Kiderült, hogy húsz kilométeres távon vannak, csak azt nem tudtuk eldönteni, hogy hogyan tévedhettek el. Útbaigazítottuk õket és indultunk tovább, mígnem kiértünk az erdõbõl és egy csodálatos búzamezõ szélén álltunk. A mezõt egy alig használt, fûvel benõtt út szelte ketté, mely egyenesen futva mutatta a helyes irányt. Szerintem a túra egyik legszebb szakasza volt ez a szûk kilométer. Körös körül sötétlõ erdõk látszottak a távolban, a búzakalászok zöld tengerként ringatóztak az enyhe szélben, itt-ott egy-egy vöröslõ pipacs karcolta meg a zöld harmóniát. A búzamezõ túloldalán egy házikó bújt meg csendesen a fák között, festõnek való látvány volt. A ház után hamarosan elértünk a zalamerenyei horgásztóhoz, ahonnan már lehetett látni a falu templomának tornyát. Egy-két métert megtettünk és bennt voltunk Zalamerenye központjában. Az utolsó ellenõrzõ pont a templom mellett volt megtalálható, gyors pecsételés és folyadékpótlás után folytattuk a küzdelmet, továbbra is a Z jelen.

(Zalamerenye: A veszprémi káptalan birtoka volt. A településre vonatkozó legkorábbi oklevelek hamisnak bizonyultak. A veszprémi káptalan 1259-ben immunitást kapott a területre IV. Bélától, azaz kivette a zalai ispán joghatósága alól. 1333-ban már Kolon birtokaként említik. Az 1550-es években a káptalan Thury György kanizsai várkapitánynak adta a település gabona-és bortized jövedelmét. 1548-ban és 1566-ban a törökök teljesen elpusztították. A lakosság csak 1690 után, Kanizsa visszafoglalása után tért vissza. 1711-ben pestisjárvány söpört végig a falun, a harminc gazdából csak hat maradt életben. Az 1848-as szabadságharcban a település 15 honvédet adott a honvédzészlóaljaknak. Lakosságszám: 196 fõ.)

A falut elhagyva tarvágások mellett és közepén haladtunk, a jelzések azonban nagyon jól láthatóak voltak, mivel földbe szúrt ágakra voltak felerõsítve. Egy magaslatra felérve, a távolban Badacsony és Szigliget alig látható sziluettjeit lehetett kivenni a párás levegõn keresztül. Újra beérve az erdõbe, egy lassan emelkedõ, mély szekérút következett, mely Zalakaros hegyi pincéinél kötött ki. Innen már aszfaltos úton haladtunk a sárga körön, érintve a zalakarosi kilátót. Felkapaszkodtunk a négyemeletes kilátó legfelsõ emeletére és készítettünk egy-két képet az útókor számára. A kilátó után kb. egy kilométerrel értünk arra a pontra, ahol délelõtt a K jelzésen indultunk. A szalagokat követve visszatértünk az ismerõs házak között a Kertmoziig és 14 óra 15 perckor kaptuk meg a célban a pecsétet elsõként beérve a 30 kilométeresek közül.

Összegzésül: A túra véleményem szerint nagyon szép helyeken halad, a táj csodálatos, sok az erdei út, viszonylag kevés a beton. A nevezési díj 800 Ft volt (a meghirdetett 700-al ellentétben). Ezért a pénzért egy palack félliteres ásványvízet, egy Sport szeletet és egy almát kaptunk, ami a másik túrákhoz képest azért elenyészõ, ráadásul a vízet és az almát a célban, a Sport szeletet hat kilométerrel a vége elõtt adták. Az itiner fekete-fehér, fénymásolt, ennek ellenére eltévedni nem lehet, mert a turista jelek mindenhol tökéletes helyen, jól láthatóan vannak felfestve. A pontõrõk mindenhol tették a dolgukat, köszöntek és aláírtak, nekünk ez így megfelelt, bár lehet, hogy valaki többet várt volna tõlük.
 
 
 Túra éve: 2007
medvecr250Túra éve: 20072007.05.29 09:30:52
megnéz medvecr250 összes beszámolója
2006 õszén kezdtem el teljesítménytúrázni (Deák20). Ez volt azóta a nyolcadik túrám. Úgy érzem, hogy ideje már egy beszámolót írni.
Meleg nap ígérkezett a túra napjára, ezért korán akartunk nekivágni a 30 kilométeres távnak. Zalaegerszegrõl hamar ide lehetett érni, 8.25-kor elindultunk. A nevezési díj nem volt túl magas, de az ellátás csak egy kisüveges ásványvízbõl és egy csokiból állt. Az ásványvizet vagy a rajtban vagy a célban vehettük át, a csokit pedig a 25. km táján. A kapott térképvázlat jól használható volt, a turistajelzések végig példásan ki voltak festve. A tájékozódással nem volt probléma.
A túra negyrészt erdõben vezetett, ami az árnyék miatt nem volt rossz. A nyílt szakaszokon perzselõ napsütés volt, de legalább egy kicsit járt a szél.
Az elsõ ellenõrzõpontot Zalakaros határában gyorsan elértük. Az emelkedõ éppen jó volt bemelegítésnek. A nagybakónaki hegyen található harangláb már a negyedik pont volt. Eddig nagyon kellemes, erdei sétán voltunk.
Innen leereszkedtünk a faluba, mejd a túloldali hegyhátra felkapaszkodtunk és az Eszperantó források felé vettük az irányt. Egy meredek ereszkedõ után leértünk a hûvös völgybe. Innen visszakanyarodtunk Nagybakónakra és vidáman üdvözöltük a szembejövõ rövidítõket.
A következõ pontig (kulcsosház, Örömhegy) sokat kellett menni a napon, volt meredek emelkedõ, magas fû, minden, amit szeretnek a túrázók. Az utolsó szakasz erdõben vezetett, aminek az emelkedõs része elég gyilkos volt. Déli fekvésû erdõben, déli napszakban, csalánnal és belógó bokrokkal jól ellátott mélyúton kapaszkodtunk felfelé. A levegõ meg sem mozdult. A szemünkbe csorgó izzadság csípõs érzését csak meztelen lábszárunkat csapkodó csalánlevelek feledtették.
A kulcsosháznál vehettünk magunknak szódavizet, rövid pihenés után a Hervaszkút nevû forrás hûvös vizét szerettük volna minél elõbb élvezni, ezért rákapcsoltunk.
A szenvedés ez után a pont után következett. Elõbb egy meredek emelkedõ, majd egy erdei séta. Ezután át egy vadvédelmi villanypásztoron, keresztül egy legalább 200 hektáros kukoricaföldön, ismét villanypásztor, tikkasztó séta a zalamerenyei tó mellett, tikkasztó séta át Zalamerenyén.
Az ellenõrzõ pontnál kaptunk egy-egy kissé már olvadt Sport-szeletet és nekikezdtünk az utolsó 6 kilométer leküzdésének. A zalakarosi kilátóig jórészt erdõben mentünk, ami nagyon élvezetes lett volna, ha nem vagyunk annyira kitikkadva.
Az utolsó pont a kilátó volt, innen már forró aszfalton támolyogtunk el a célig. Éppen sikerült a szintidõn belüli teljesítés. Átvettük az emléklapokat és a kitûzõket. Kikértük az ásványvíz adagunkat és félórás heverésbe kezdtünk, hogy egy kicsit összeszedjük erõnket a hazainduláshoz.
A túra vége felé már egyértelmûen megcsömörlöttem a teljesítménytúrázástól. Tudtam azonban, hogy ez csak múló állapot. Most, mikor a beszámolót írom, már a következõ túrát tervezgetem.