Rockenbauer Pál emlékúton 130 km, sikeresen teljesítve 20 óra 43 perc alatt. Egy rövid mondatban belevésve: BRUTÁL VOLT! Immár tizenötszörös teljesítője lettem a 130-as távnak. Az az érdekes hogy egyetlen (!) perccel mentem "gyengébb" időt mint amikor anno Sára Petivel futottunk, de én valamiért azt hittem útközben, hogy az akkori 12 perccel jobb lett, és így nem erőltettem meg magamat a végén most. Az az eddigi legjobb időm a Rokin. Persze az időjárás viszonyok akkor teljesen másak voltak mint most, és ha akartam volna gond nélkül behúzom -2 perccel. De ez lényegtelen :)
A szokásos péntek délutáni indulás volt Budáról, meg is érkeztünk a vártnál hamarabb, már 20:15-re Nagykanizsára. Ez után a kedvenc helyre betérve kicsit Zolival, és Erikával lazultunk, ez sokadik éve hozzá tartozik a túrához. Közben hatalmas vihar csap le, óriási eső zúdul a városra, és a környező dombokra pillanatokon belül, éktelen villámlásokkal kísérve. Tudni kell hogy ha Zalában egy kicsit esik, már borzasztó nehéz a terepviszony. Ha nagyon esik, akkor az egész egy végtelen küzdés. Szép lesz a holnapi nap.. 30 mm eső lett ígérve, azt hiszem ez szépen be is lett tartva végül.
Reggel 6-kor tömegrajt volt. Nem voltunk sokan, de meglepően nem is oly kevesen. Kereken 6-kor szó szerint nem esett, hanem ömlött az eső. Tétován álltunk az iskola bejáratánál, majd egy pillanat alatt döntöttem, gyerünk. A másodperc töredéke alatt teljesen szétáztunk, én pedig futva indultam neki a távnak, hogy minél több hőt termeljek. Hamar elkapott az az igazi befordulós érzés, ami messze nem ilyenkor szokott még keletkezni. Utolér egy fiatal srác, egyikünk sem kommunikatív, de azért megtudom, hogy ő is Dani, és nem rég kezdte, ráadásul idén egy 13:50-es Kinizsi 100-at futott. Jó kis kezdet. Ez után némán futunk Zsigárdon át egészen Homokkomáromig. Jön az igazi terep része a túrának. Nekem az új Hoka Speedgoat 5-öm gyönyörűen tapad, Dani láthatóan jobban csúszkál. Utolér minket Bötkös Tamás. Erősebb a tempója, a csúszós borzasztó agyagos lefelén nem merek gyorsan futni, így a másik Danival ellépnek. Szerencséjük van, mert a K-S- elágazásos bólya előtt még pont szem előtt voltak az aszfalton, és visszakiabáltam őket a helyes útra. Ez volt 17,5 km-nél. Innen Dani drusza lemarad, és a túrán nem is látom már többet. Tamással kerülgetjük egymást, vagy ha épp nem ment mellé, együtt futunk rövid ideig :) Az oltárci vadászházhoz (23,8 km - 2:53) egyszerre érkezünk, és kifejezetten jól esik az itt felkínált finom barack.
Rövid ideig bögölyinvázió fogad minket, a réten nem szabad megállni! A S- jelzés össze-vissza, úttalan utakon kanyarog, nagyon fontosnak éreztem az eddigi tizennégy teljesítésemet. A börzöncei szőlőhegynél utolér Süvöltős Lajos, aki kifejezetten jó tempóban tolja. E közben már Tamás is elhúzott, szóval felkészítettem magam hogy őket már nem látom, de végül nem így lett. Hahót település előtt jött 9 km borzalmas, iszonyú sáros rész. Minden lépésért meg kellett küzdeni, és az eső rendületlenül esett (de legalább nem szakadt). Eléggé le is merült az akku mire Hahótra értem (40,3 km - 5:14). A tempó elég erős. Utol is értem Lajost és Tamást. Kellett a kaja, a gyomrom már jelzett, így kőkeményen megsózom az itt felkínált zsíros kenyeret, és a finom paradicsomot. Venni most nem vettem semmit, hanem csak a mosdóban megtöltöm flakonjaimat, majd irány a többiek után akik közben leléptek. A falut elhagyva hamarosan ismét orbitális dagonyában szenvedek, majd a K+ hosszú emelkedőjét megmászva, nem létező utakon lecsorgok Söjtörre (49,3 km - 6:39). A pontőrök szerint második vagyok.
Nem lehet.. De lehet, mert utánam nem sokkal jön Tamás, elkavart. Jó, elsőre tényleg nagyon odafigyelős ez a túra, ennyi előnyöm van vele szemben. Én már pár kilométerrel Söjtör előtt eldöntöttem hogy két nagyon fontos feladat van. Az egyik, hogy a totális szétázott zoknit cserélni kell, a másik, hogy be kell kennem magamat, mert nagyon kidörzsölődtem, és minden lépésnél már fájt. A pontőrök nagyon örülnek, jóval későbbre vártak a terepviszony miatt. Ez nekem is jól esik, és erőt ad. Tamás ismét angolosan távozik, majd ismét mint eddig, egyedül folytatom utamat. Söjtör és Pusztaederics között a dagonya és a víz ipari méretet ölt, ez türelemjáték. Kocogok, ahogy még pont szenvedés nélkül jól esik. Meg-megállok, az üdítőmbe belehúzok, alibi indok a pihenésre. Viszont Pusztaederics előtt jött egy nem alibi indok a lassabb váltásra. A bal vádlim szarakodik. Gyorsan bevágok egy sótablettát, de mint kiderült nem ezt kellett volna, semmivel sem lett jobb a helyzet. A faluba a gyaloglás-kocogást imitálom, majd a bólyát meglelve felérek a K- jelzésbe, ahol 3 km oda, majd 3 km vissza fog rám várni. Tudtam hogy a visszán senkivel nem találkozok, nem sokkal van előttem a két srác. Én viszont küzdök ezzel a rohadt görccsel. El is döntöttem hogy Rádiházán feladom. Hehe, na nem a túrát, hanem az intenzívebb tempót. Pont mire leérek a pontra jön Lajos, és hamarosan Tamás. Mondom nekik hogy jó utat, többet nem látjuk egymást, én lazábbra váltok. Végre leértem Rádiházára (60,9 km - 8:31).
3 dl kólát, és egy zacskó chipset rendelek a büféből. Leülök, közben az itt felkínált zsíros kenyeret és paradicsomot habzsolom ipari mennyiségű sóval meghintve, a szervezetnek most nagy szüksége van rá. Jó negyed órával a többiek után indulok. A pihenés kicsit jót tett, a görcs múlóban, de még azért óvatoskodom. A 3 km visszaúton jön szembe Szűcs Lajos, egy srác, Örsi Anna, és Kotlár Laci. Elpanaszolom Annáéknak hogy úgyis utolérnek, mert vissza kell vennem a görcs miatt. Laci felkínál egy magnézium shotot. Na ez egy pillanat alatt elmulasztotta a görcs érzést. Hiába, 17 év pályafutás után is tanul az ember, a sótablettát NEM ilyenkor kell bevenni. Anna meglátta hogy van nálam egy csomag chips, mondta cserébe fél csomag nekik :) Sajnos még nem volt felbontva, mondtam hogy majd később bontom meg, csak nincs hely a zsákomban. Utána elváltunk, ők még Rádiháza irányába tartottak.
Engem viszont mintha kicseréltek volna, ismét tudtam kocogni, és jó tempóban haladtam. Viszont frusztrált voltam, mert nem tudtam honorálni Annáéknak a gesztust. El is döntöttem hogy a 10 km-rel későbbi bólyás pontnál a chipsnek egy részét lerakom nekik a bólya alá. Szentpéterfölde településre érve, kötelező feladat a temető közkútjánál egy kis közjátékot tartani, arcmosás gyanánt. Hú, na ettől is jobban lettem, és megcsodálva a még mindig gyönyörű vadászházat rombolok felfele egy 70 km-en induló sporit is megelőzve, és pár szót váltva vele. Elérek az ominózus bólyához, és egy nagyobb követ találva leszórom a chipsnek egy részét közvetlen az igazoló filc alá. Két dolgot remélek, hogy a mögöttem jövő 3 spori nem kajálta meg mind, és hogy Annáék rájöttek hogy én voltam az aki ezt "elrejtette" nekik :) Hosszú kegyelmet nem ismerő sáros úton közeledek Lasztonyához, a böglyök itt minden évben hozzátartoznak a túrához.
A szellemfaluba beérve kicsit leülök a buszmegállóba, és eltávolítom a rettenet sarat ami zoknin belül már kezdte szétszedni a talpamat. Viszont jó döntés volt, mert ez után gond nélkül értem a nem létező filcekhez. Valaki meglovasította az igazoló filceket, így jártunk.. Viszont a másfél kilométerrel levő Torhai-forrásnál már ott lógtak. Érthetetlen. Az eső egy pillanat alatt ismét ádáz küzdelem elé állított, mert nagyon rákezdett. Dzsungel és pocsolyaharcot vívva csak hogy még rosszabb legyen, a hátizsákom cipzárja is végleg megadta magát, de szerencsére nem esett ki belőle semmi, viszont még innentől erre is külön oda kellett figyelni állandóan. Lispaszentadorjánt elérve az aszfalton mindig sírhatnékom támad amikor meglátom hogy csak 4 km Bázakerettye kellemes úton, nekem meg még meg kell mászni egy rusnya nagy dombot különböző méretű pocsolyák, agyagos út, és belógó ágak kíséretében. A falu előtt ismét rambónak érzem magam a dzsungelharc miatt, de a semmiből meglepetésre Tamás bukkan elő, elvétette az utat. Na itt aztán tényleg nem volt nehéz. Így végül egyszerre érkezünk meg Bázakerettyére (85,3 km - 12:35).
Szerencsére mindig előre gondolkoztam, és mire odaértem az ilyen büfé jellegű helyekre, már vágtam is rá hogy 3 dl kóla + fél liter + 3 csoki + egy Hell ha gebasz van éjjel. Jó negyed órát időzünk Tamással, majd még nagyban világosban haladunk tovább immár a K+-en Budafa felé. Tamás kocogja a felfeléket is, én maradok a tempósabb gyaloglásnál. Szép lassan el is távolodik az időközben engem megelőző 70 km-en induló Gáborral. Azért van még bennem kraft, ahogy síkká válik az út tolom neki én is. Azon mosolygok magamban, hogy ha aszfaltot ér a lábam, szó szerint felüdülés az iszonyú terephez képest. Bezzeg máskor meg mennyire utáljuk az aszfaltot.. Aztán persze 3 km után jön ismét a keménykedés, ráadásul szintekkel megspékelve. Átbukva a hegyen, a túloldalán hatalmas köd fogad, alig látok valamit. Na nehogy már lámpát kelljen kapcsolni este fél 8 körül, annál hiúbb vagyok én.. Valahogy kievickélek végül a kistolmácsi műútra. Hatalmas megkönnyebbülés. Látom Tamást messzebb futni. Hamarosan elérek a kistolmácsi Tó büféhez (94,3 km - 14:07).
Meglepetésre Vizer Danival és családjával futok össze, akik épp itt nyaralnak. Tökéletes időzítés, a legjobb helyen :) Az itteni tea ami egyben frissítőpont is, elsőosztályú minden évben, így nem vagyok rest a flakonomat is feltölteni vele. Dani meghív egy pohár sörre, és jót elbeszélgetünk közben. Viszont egyre nehezebb a tovább indulás, a combjaim már rendesen le vannak merevedve. Ha elkezdek kocogni, akkor viszont szép lassan megszokják szegények, így akkor nincs más választásuk :) Felérek a Borsfai szőlőhegyre egy emelkedő után, és rájövök hogy ha nagyon ügyes vagyok, akkor a faluig kihúzhatom lámpa nélkül. Tolom neki rendesen, még ha a Zalai óriáspókok is itt lesznek kifeszített hálóval mint anno, az sem érdekel, azért sem kapcsolom fel a lámpát. Magamon is meglepődök micsoda impulzus ért el hirtelen. Igen, sikerült! Megvan a falu lámpa nélkül, ráadásul utána a szántóföldön felfele kapcsolom csak be, ami már szinte kereken 100 km-nél volt. Izgultam nehogy baj legyen a lámpával mint a 2 héttel ezelőtti cseh 120-ason, de most az új elemekkel semmi gond, nyugi van. Megelőzök egy éjszakai 40-esen induló párt, majd lekocogok Valkonyára (103,4 km - 15:37).
A turistaháznál ismét zsíroskenyeret, paradicsomot, és paprikát szolgálnak fel a pontőrök. Meglepődtem magamon, mert a gyomrom még nem volt összeszűkülve a meleg kaja hiány miatt, így kellemesen elfalatoztam az itt felkínáltakat, bár a hét domb egyikén majdnem zsíroskenyeres lett a hegytető, de bent maradt :) Ismét zoknicsere, nagyon fontos volt, jó döntés! Krémezés, nagyon csúnyán kimart már a dörzsölés. Na, jöhet a 7 domb. Nem lesz könnyű.. Van ahol többet megyek néha hátra mint előre, mert persze mint már oly sokszor megírtam, irgalmatlan sáros, és agyagos az út.. Az egyik dombról lekocogva kiérek egy rétre, kerítéshez. Na ez az a hely, ahol egy borzasztóan rosszul kihelyezett jelzés van a kerítésen. Kétszer bedőltem neki most már nem fogok. A farakás mögött visz a csapás. Ha először lennék itt, 100% hogy benéztem volna. Megmásztam még pár dombocskát, majd az eszteregnyei szőlőhegyen utolértem ismét meglepetésre Tamást (110 km - 17:16).
Persze ott tévedt el.. Megnyugtattam hogy ha először lennék itt, én is ugyanott mentem volna el mint ő. Ismét hamarabb tovaindult, én viszont nagyon megörültem az itt levő dinnyének, és őszibaracklének. Jót diskuráltam közben a pontőrrel, de a lábaim már eléggé elnehezedtek közben és jól esett leülni, bár nem szerettem volna. Még nincs éjfél sem, nyomás tovább. Egy jobb kanyar után nagyon meredek lefele vitt le, de tudtam hogy már csak egy dombot kell megmászni ez után, és bezárul a kör, az utolsó 18 km ugyanaz lesz mint az első, csak most visszafele. Ennek örültem is nagyon, meg nem is. Ugyanis a mezőny még idefele szanaszét járta a dagonyás utakat, és így sokkal nehezebb volt azokon haladni mint eddig. Így a Homokkomáromig tartó emelkedők-lejtők kifejezetten szenvedősen mentek, és óriási kő esett le a szívemről mikor a faluba értem. Innen tudtam hogy a célig már nem lesz dagonya, és még erőm is volt. A faluban frissítőpont üzemelt, ahol üdvözöltek hogy második vagyok. Az első, Lajos csak 18 perce ment el, na de hol van Tamás? Mint kiderült Eszteregnye után nem vette észre a jobb kanyart a meredek lefeléhez, és itt előztem meg. Én pedig végig azt hittem előttem van. Ezt csak a célban mondta, itt azt hittem csak nem vette észre a bal kanyart a turistaházhoz, és tovafutott. A zsíros kenyérre már rá sem bírtam nézni, de amikor az egyik néni mondta hogy van eperlekváros, felcsillant a már piros szemem, és kértem egy fél szelettel, amit kocogás közben nyamnyogtam el menet közben.
Tudtam hogy az utolsó 13 km idegőrlő a monotonitás miatt. Én viszont nem éreztem magam nagyon fáradtnak, csak a talpam tiltakozott már eléggé. A végtelen hosszú egyenesek után ismét Zsigárdon igazolok a filccel, majd megbontom energiaitalomat. Bár most fura módon nem érzem hogy szükség lenne rá, de kárt már nem teszek magamban úgy sem. Menet közben iszogatom, vicces látvány lehet így futni :) Kiérek az aszfaltra, elrakom lámpámat, és jön a végestelen hosszú út vissza a célba. Mindig kitűzök valami támpontot meddig fussak. Utána kicsit gyalog, majd megint futás. Ezt játszom el végig a célig. Vasárnap hajnal 02:43-kor pedig megérkezek a nagyon várva-várt Mező Ferenc iskolába, ami egyben a cél volt! Nagyon-nagyon örülök hogy így sikerült, nem gondoltam volna hogy ilyen terepviszony és időjárás mellett így fog menni. Annak meg főleg hogy mondhatni a tizenötödik Rokimon fogok rekordidőt menni egy perc ide-oda. Mivel tudom ez mennyi mindennel együtt jár, nem biztos hogy akarok én már ezen az időn változtatni :)
