MAJD INKÁBB AZ ÉJSZAKA HŰVÖSÉBEN NYOMOK le 47-et a Kék Balaton 113 kilométeréből, elkerülve a nappali forróságot – gondoltam naivan.
2023.07.15-én, szombaton este félhétkor indultam Balatonfüredről, és amire felértem a Tamás-hegy nagy fakeresztjéhez már csatakokban folyt rólam a veríték. A rajtbélyegzés már akkor elmosódott volt, amikor a Jókai kilátónál a pecsételéshez elővettem az itineremet a nadrágom combzsebéből. A hosszútávosokra gondoltam, akik már reggeltől kezdve egész nap égették magukat. Kész Rodézia 113 km-en keresztül.
Az erdőben még rosszabb a helyzet; a várt hűs mikroklíma helyett a fák között megrekedt fülledt, párás levegőben alig kering néhány oxigén molekula. A szúnyogok kitartóan támadnak, és az összes apró légy az én szememben akar öngyilkos lenni. Ahogy lebukdácsolok a Tamás-hegyről, egy műútra, egy rövid szakasz után máris iszonyat meredeken fel kell vágni. A Péter-hegy tetejét kell célba venni. Erre a mozzanatra számítottam a régebbi Kék Balatonokon szerzett tapasztalatok alapján, és azzal vigasztalom magam, hogy lefelé még sokkal rosszabb jönni ezen a meredek kőgörgeteges ösvényen. Mindig akadt valaki, aki itteni hanyatt esésről számolt be. A csúcsgúla megpillantása még nem jelenti a megváltást, mert lefelé sem rózsás a helyzet a kiálló köves, folyton kanyargó ösvényen.
Valami komolyabban felfegyverzett rohadék csíphette meg a hasamat közvetlenül a derékszíj fölött, mert amikor megvakarom érzem, hogy kemény lett a bőr a hájamon. Már csak ez hiányzott; pokolian viszket. Leérve a hegyről egy viszonylag hosszú szintbeli úton nyomulok előre Csopak fölött. Hogy ne legyen teljes az öröm, egy régi, megkopott kék jelzésre tévedek, ami a francba kivisz a düledező Malom csárdához. Visszafelé menet végig áldom a felmenőit annak, aki nem szürkítette le a régi kékeket az új verzió felfestése után. Egy felújítás alatt álló játszótérnél érkezek vissza a frankó kék jelzéshez, amit azért nem vettem észre elsőre, mert egy ott parkoló furgon takarta.
A kellemetlen közjáték után a játszótér egyik padján beteszem a két akkumulátort a fejlámpámba, majd belekezdek a következő hegybe, a Csákányba. A hozzávezető út nem olyan meredek, mint az előzőek, de már örülök, amikor a végére érek az emelkedőnek, és percek alatt eljutok a kilátónál felállított ellenőrzőpontra. A kínálatból csak egy kocka sütit tudok leerőszakolni a kiszáradt torkomon. Egy kis idegnyugtató fennsíkozás után megint jön egy nagy koncentrációt igénylő ereszkedés egészen a Rizling út torkolatáig. Szomjúhozom, de nem éppen rizlingre.
A Paloznak fölötti Kálvária végső állomása tőszomszédságában álló nyomós kútnál oltom a szomjamat két nagy pohár vízzel, majd hálám jeléül elmormolom a paloznaki imát: Én palozok, te palozol, ő palozik, mi palozunk, ti paloztok, ők Paloznak.
A brutális ókori kivégzést ábrázoló jelenettől élesen felkanyarodik a kék jelzés és vele együtt én is. Hosszadalmas murvás útszakasz következik, visszaveszek a fejlámpám fényerejéből. Lovasra érve egy kereszteződésben négy kék jelzés van felfestve egy villanyoszlopra és egy külön. Rosszul értelmezem a festőművész üzenetét, és jól lemegyek a pi…ba egy lejtős utcán. Amikor rájövök a hibára, többször hangosan kimondom azt, hogy Lovas, de német olvasatban. Innentől kezdve ráfókuszálok minden jelzésre és mindegyiket kielemzem. Ki hinné, hogy emiatt tévedek el megint? Hát hogyne! Ugyanis a Savanyúvíz-forrás ellenőrzőpont nem a kék jelzés mentén van. Már a templomot is magam mögött hagytam, emelkedni kezd az utca. Ez több mint gyanús. Szerencsémre a kihalt utcán szembejön egy fiatal nő.
- Elnézést, nem tetszik tudni, hogy merre van a Savanyúvíz-forrás? (...) Persze több száz métert vissza kell mennem, de az ellenőrzőponton kapott príma, több fogásos ellátás némileg feledteti a malőrt. El is időzök a ponton. Az érkezésemkor ott levők már mind továbbmentek, amire én is felkászálódok.
Következik Alsóörs felső régiója. Szegény embert az ág is húzza: Egy közúti ellenőrzés rendőrautója éppen a kib...ott jelzést takarja; plusz haccá métel eltévelyedés. A település utolsó házai egyikénél egy társaság búcsúzkodik. Amikor melléjük érek, az egyik hölgy érdeklődik, hogy netán éjszakai túra van-e a környéken, mert több ember megy egy irányba. Amikor vázolom a szitut, megkérdezi, hogy nem félek-e éjszaka az erdőben a vaddisznóktól?
- Csak az emberi vaddisznóktól félek, a valódiaknak jószerivel csak a szagát érzem az erdőben – válaszolom. A kifelé vezető műúton zenefoszlányokat hallok a távolból. Nem hallucinálok, az alsóörsi Amfiteátrumnál van buli. Ahogy közelebb érek, többször hangzik fel a jól ismert refrén:
Álmodd, hogy vakít a fény, / Tombol a nyár e földtekén, / Ne érdekeljen, ha esik a hó, / Mert nyaralni visz az álomhajó! …
- <<<Mert nyalod a seggem, s én állom, ha jó.>>> - kapcsolódok be én is a nótázásba.
Ahogy távolodok a koncert helyszínétől, világslágerekre fordul rá a banda. Én pedig jobb híján a Csere-hegy felé vezető emelkedőre fordulok rá. Elég hosszadalmas a kaptatás. Lószar-kupacok árulkodnak a vályús útban arról, hogy mi mélyítette ki azt. A kilátó pihenőjében cetli közli, hogy képeslapot a gondnoktól lehet igényelni. Eltekintek a képeslapszerzéstől, és a rekedt hangú kutya erőtlen ugatásától kísérve ereszkedni kezdek. Már mindenem viszket, főleg a hasam, ahol megmart az a vadállat.
Az iszonyat hosszú Almádi és kapcsolt részei következnek. Évszázadokig csak csattogok a flaszteren és figyelem a jelzést. A Malomvölgyi-rét a fény az éjszakában. Lámpasor vezet a pihenőbútorzathoz, ahol a pontőrség székel egy svédasztal mögött. Onnan tudom, hogy már nincs akkora hőség, mert melegítőben ülnek. Rólam pólóban is folyik a víz. A lédús őszibarack zseniális találmány, két nagyot is megeszek. Barackra kólát? Naná! Fel kell dobnom magam, bár nem vagyok bealvós típus. Na, még egy kis süti a kólához, és köszi mindent, sziasztok. A rétről kifelé is fényfüzér vezet. Az erdőben minden klappol, kellően sűrű a jelzés, jól haladható a terep.
Az erdő szélén kínálja magát az út a folytatáshoz. Kissé köves, kissé bokafordító, de út. Gyanús, hogy rég nem láttam jelzést. Aha, jól van, ott van egy a fán. Hűnye, a zannyát!!! Dehát ez sárga! (...) Egy domb tetején fejlámpa fényét látom. Felmegyek a túratárshoz. Töprengve vakargatja a telefonját, majd azt mondja, hogy: „Valahol Füzfő felett vagyunk”. Micsoda??? Ezzel az erővel akár Pekinget is mondhatott volna. Szó nélkül végrehajtok egy hátraarcot, és visszagyalogolok arra a – jó messzi – pontra, ahol kiért az út az erdőből. (Nálam sem GPS, sem okostelefon nincs, sőt, még a Nokiát is kikapcsoltam.) Ott körözök a prérin, mint Winnetou nyomkeresés közben. Totál elveszett a jelzés a gazban. Egy fénykéve közelít. Lestat követi. Mondom neki, hogy mi az ábra. Kicsit ő is hezitál, majd rávilágít egy, az úttól kb. 20 méterre álló facsemetére. Felcsavarodott a fényvisszaverős szalag az egyik ágára. Nem tudom hogyan, mert szellő sem rezzen. Lestat kibogozza a szalagot, majd egy láthatatlan ösvényen megyünk be egy sűrű dzsindzsásba, ahol csak magas lábemeléssel lehet közlekedni. Üggyel, bajjal és idővel kiérünk egy keskeny flasztersávra.
Biztosan ez az a bicikliút, ahol az itiner szerint kódot kell keresnünk valamilyen padok közelében álló infótáblán. Három egymás utáni infótáblát is megvizsgálunk elöl, hátul, de csak egy szalagcsonk van az utolsó hátulján. Valószínűleg valaki letépte a kódot. A lámpákat már el lehet oltani, hamar világosodik. A továbbiakban olyan érzésem támad, mintha körbejárnánk. Nagyon kell figyelni, mert szinte észrevehetetlen letérések vannak útról ösvényre, és ösvényről ösvényre. Hosszas gyaloglás árán jutunk fel a Nyerges-hegyre, amiről Litérre érkezünk le.
Egy dombon van az ellenőrző- és etetőpont. Amit itt fogyasztok, az rögtön vérré válik. Dani érkezik. Túl fittnek néz ki ahhoz képest, hogy a Rodézia verziót csinálja. Attila megtalálta és elhozta a szétmállott itinerem címlapját, ami valahol levált a gazdatestről, amikor kivettem a zsebemből. Átteszem a zsebemből a hátiba, hogy a célig valahogy kibírja. Úgy ennék még valamit, de nem lehet, mert nem bírok majd továbbmozdulni.
Az előzőekhez képest közel van a következő ellenőrzőpont, ami kódfelírós. Kaptatni kell hozzá, de újult erővel hágok fel a Mogyorós-hegyre, ahol egy palindrom szövegét kell beleírni az itiner megfelelő rubrikájába. Közben megint dobtak néhány hasábot az égi máglyára; agyvízforralás ellen sapkát kell felvenni. Erre nem számítottam. Azt hittem, hogy bőven célba fogok érni 12 órán belül, de nem vettem számításba az eltévelyedéseket és a jelzéskereséseket. A végén még jó lesz, hogyha a 15 órás szintidőn belül tudok maradni.
Királyszentistván Fő utcáján az árnyékos oldalon szeretnék haladni, de nincs ilyen. A Séd patak mellett, a vasúti átkelő közelében sátoroznak. Fura, hogy a lejtős patakparton vertek sátrat. A Vilonya Parkerdőbe érkezem. Innen már tiszta sor. A Pétfürdői Tavasz 26 túrán jártunk erre márciusban. Némelyik fára ki van táblázva a faj neve. Üdvözlöm az imént említett túrán megismert Ostorménbangitát. Szántóföld mellé érek ki a parkerdő árnyékából. A sapkám ellenzőjét a szemembe húzom. Robotolás a szántóföldön menni, még jó, hogy nincs fellazítva a talaj. A földeket egy távvezeték alatt hagyom el, de előbb még beleírom az itinerembe az egyik fára tűzött kódot, egy újabb palindromot.
Ez volt az utolsó ellenőrzőpont. Belehúzok az erdei úton. Nem tudom, meddig lesz elég a szintidő. Az erdőből sziklás, hullámvasutas útra érek ki. Na, még egy hullám, na, még egy. Na, ez lesz az utolsó. Mégsem az, hogy a franc egye meg! Amikor vége a hullámzásnak egy murvás, vagy inkább zúzalékköves útra érek ki. Ez is végeláthatatlan, de később lejtős kanyarokkal mégis levezet Pétfürdőre. Ezzel koránt sincs vége a küzdelemnek az idővel, mert majdnem a végéig el kell még menni a hosszú, nyílegyenes Akácfa utcának. Kék nyíl kanyarít le a kék jelzésről egy keresztutcánál. Végigmegyek rajta, majd átkelek Pétfürdő főutcáján. Lehajló fűzfaágakat látok távolabb. Mindjárt ott vagyok az Ifjúsági-tónál. Egy, a kis szigetre átkelést biztosító szürke vashíd hídfőjénél forgolódok, de hamar kiszúrok egy fehér és narancsszínű tájfutóbóját egy szaletli elé lógatva. CÉL!!! Edina óvatosan kihajtogatja a rongyos itineremet és 08:50-et ír bele célidőnek. Szuper! 40 percet még benn is tudtam hagyni a 15 órás szintidőből. Még nincs 9 óra, de már megint döglesztő a meleg. Újra a hosszútávosokra gondolok. Fix, hogy nem miskolci kocsonya az, aki a 110-et megcsinálja. Sőt, inkább kemény, mint a Tarzan sarka. Ragyogó túra ez, nagyon ott volt minden. Tényleg. De aki még egyszer meglát engem rajta, az nyugodtan lőjön le. (((Á, csak vicceltem!))) [[[Nem is vicceltem!]]] {{{De vicceltem!}}} !!!
Ottorino |
