(((ELŐZMÉNY: 2023.04.01, szombat: „József Attila - A város peremén 25” teljesítménytúra.)))
2023.04.02-án, vasárnap, a Budaörsi Kopárok 20+10-re neveztem az Illyés Gyula Gimnáziumban. Eredetileg csak a 20-on akartam indulni, de gyengusznak ítéltem az előző napi produkciómat, ezért megbüntettem magam a plusz 10-zel.
Ez sem egy délibábos Hortobágy volt a maga 1065 méter szintemelkedésével 28,6 kilométeren. A gimnáziumból az Odvas-hegy alja ellenőrzőpont felé indultam, aminek csalóka az „alja” elnevezés, mert sok emelet magasságba kellett fellépcsőzni. Lift nuku. Tinédzser pontőrgárda fogadott, majd pecsételés után jó utat kívánva búcsúzott. A Kőhegy következett, ami csak légvonalban volt közel, mert előbb le kellett ereszkedni a lábához, és onnan felcsavarodni a tetejére. A kis kápolnánál plédekbe bugyolált fiatalok pecsételtek és adtak egy csokiszeletet. Mi tagadás fújt is a szél rendesen. Rajtam is keresztülfújt, amíg készítettem néhány képet. (Még jó, hogy nem pemzlivel kellett.) Több ezer falépcsőn csattogtam le a hegyről, hogy aztán megkerülve azt felvegyem a piros sáv jelzést, amit követve belekezdtem a túra leghosszabb mászásába. A lakóövezet meredek utcáiról az erdőbe térve nemsokára egy kőbánya melletti sziklás, öklömnyi köves ösvény volt az útvonal. Később a kövek ritkultak, de a vályús ösvény meredeksége megmaradt. Még a túra elején voltam, de arra gondoltam, hogy basszus, ezt az utat még egyszer meg kell tennem a +10 miatt. Szembe jött egy három tagú társaság. Félre álltam egy nagyobb kőre; jó alibi a pihenésre. Hallottam, hogy németül beszélgetnek, de az elől haladó hölgy úgy köszönte meg a kitérésemet, hogy:
- Thank you very much.
Válaszul én is megcsillogtattam az angol tudásomat:
- Je vous en prie – válaszoltam.
Volt még mászni való bőven. Örültem, amikor kereszteztem a távvezeték alatti szélesebb utat, majd megláttam az évtizedek pusztítását dacolva álló öreg trafóházat. Még pár tíz méter lájtosabb emelkedő és a mesenyomda lenyomatának beszerzése után a sárga körséta jelzést követve mehettem tovább a piktortégla-üregek menti úton. Nagyívű óriáskanyarral jutottam a csillebérci KFKI előtti ellenőrzőpontra. Szép, piros alma volt az ellátmány. Nem bo-bo-bo-bo-borízű, de finom, ropogós. Irány a sárga kereszten lefelé a sárga sávra. De rég jártam erre, Mrs. Lipton! Tegnap, csak egy kicsit későbbi időpontban.
Gyerünk a Sorrento-sziklákhoz! Még több kutya, még több bicikli, mint tegnap. Nem baj, itt a tavasz, tombol a dolce vita. Lefelé menet egy kiránduló páros éppen a Sorrento felől érdeklődött. Miután megadtam az egyszerű választ, hogy csak a sárga sávot kell követni, elfelé mentemben hallottam, hogy a férfi tag azt mondja mobilba:
- Kösz, most már tudjuk, találtunk egy élő guide-ot.
Nyomban nőttem 10 centit, hiszen élő gájddá léptem elő.
A Sorrento-szikláknál jó magasan táboroztak le a srácok, lányok. Miután az érkezők itinereit lepecsételték úgy határoznak, hogy lejjebb viszik a sátorfájukat, hátha ott nem fúj annyira a szél. (Csak épp egy kicsit lengedezett a szellő.) Rettegés: nem sokára következett a Huszonnégyökrös-hegy felé vezető keskeny ösvény. Az egyik sziklás kanyarnál a szokásoshoz képest fordítva játszódott le a jelenet. Nem én ugrottam félre a bicikli elől, hanem a biciklis várta meg, hogy néhányan áthaladjunk. Szegény nem tudta, hogy mögöttem jönnek még vagy öten, később meg még huszonöten. Leereszkedve Budaörsre – az előző napival ellentétben - nem ért véget a túra. Előttem horgadt a Törökugrató, a plusz 10 km-t nem is említve. Megmászás és leereszkedés után a városban, a gimnáziumig tartó úton sikerült kissé elkavarnom, pedig jól ki voltak szalagozva az útvesztő kuszaságú utcák.
A 20 km végén, ill. a 10 megkezdése előtt csekkolni kellett a gimiben. A tanárnők csodálkoztak, hogy 20 után még nekivágok a 10-nek, és sütivel, zsíros kenyérrel kínáltak. Bizony, kellett is a kenyérgőz.
„És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt.” Na, ennek az idézetnek csak az eleje volt igaz, mert nem állt el. Elő is kellett venni az itiner kotonját, hogy ne egy vizes papírgombóc legyen belőle a szép mesenyomdai lenyomatokkal a túra végére.
Tehát ismét felmásztam a Odvas-hegy aljához, majd a Kőhegyre is, és a piros jelzést követve a kőbánya mellett, majd a vályús emelkedőn a piktortéglákig. Onnan már egyszerű volt a képlet: csak a piros keresztet kellett követni, majdnem a célig.
Még valahol a Vitorlázórepülő-emlékmű előtt elállt az eső, és hirtelen hét ágra kezdett sütni a Nap. Égette a kétoldali tar területet a fejemen. Sokáig meredeken fékeztem lefelé. Az erdőből üdülőtelkes övezetbe ékeztem, majd hosszan, nagyon hosszan műút szalagján kanyarogtam le a célig. Szívélyesen gratuláltak a kicsekkolásnál, és a díjazáson felül kaptam még egy piros Illyéses szatyit is. Nem kérdeztem meg, hogy miért kaptam. Nem mertem. Az biztos, hogy nem azért, mert enyém Közép-Európa legszebb férfi felsőteste.
Lévén szó iskoláról: rendezés: 5, ellátás: 5, szalagozás: 5.
Ottorino |
