ISZKIRI SZÁZAS 2016.03.26-27.
103,9 km; 2025 m 24 ó
Akik útitársaim lettek volna megbetegedtek, vagy megfájdult a lábuk, vagy hajnalra rabbivá lettek, ezért egyedül lépcsőzök fel a kelenföldi pályaudvar megfelelő peronjára. Sára Petin kívül, aki egy padon ülve fűzi nagy műgonddal újnak látszó futócipőjét nem látok ismerőst. Nyakig húzott cipzárral, kesztyűben várom a győri személyt a Déli felől, ami időben meg is érkezik. Durván félóra a menetidő, ezért kényelmesen elfogyaszthatom a reggelimet a vonaton.
Két-három perc késéssel, 6 óra párperckor fékez vonatunk Szárligeten. A felüljárón szembejönnek a kultúrban már benevezett túrázók, akik a 6 órai rajtnyitáskor ott tudtak lenni. Tíz perc múlva én is benyitok a nett épületbe. Darabos Zoli, Tóth Feri és Végh Gyula már induló félben vannak, azzal üdvözölnek, hogy úgyis utolérem Őket. Hát, erre nem tennék fel egy piculát sem. A házban sok gyorsjárású ismerős arc már a nevezési sorban áll. Hamar sorra kerülök én is; Fehérvári Máté a 100-as rajtszámot írja rá az itineremre. Szép kerek szám, ennek kell a végére járni. Menetkész állapotban vagyok, 06:30-kor kilépek az ajtón. Az érkező Ruttkay Diána annyit kérdez: "Egyedül?"
- Elvileg Zolit és Gyulát üldözöm, Ferike már biztos meglógott előlük - válaszolom, majd visszamegyek a felüljáróhoz és felüljárok. A falu főutcáján rátérek a [K3] jelzésre. Mielőtt megizzadnék, félreállok, hogy levegyem a felső kabátomat. Közben Jaskó Veronika és túratársa Csaba érnek utol. Kéretlenül hozzájuk csatlakozok. Cupp, cupp, és tovább megyünk a Zuppa felé. Könnyű terep, még az emelkedőn sem kell lihegni dumálás közben. Nézem, hogy mit fényképeznek túratársaim. Négy vagy öt kőtömb mellett egy deszkadarabra rá van írva, hogy MACKÓ VÁR. Jól van, nem baj. Menjünk innen! Pár perc múlva észrevesszük a kiakasztott bóját.
2. EP (első maga a rajt volt) Zuppa tető. A [P-] jelzésen kanyargunk lefelé a Zuppáról. Az 1-es út elérése előtt közvetlenül egy bokorra akasztott fehér női bugyogót veszünk észre. A rendezői bejárásról írt beszámolóban olvastam, hogy CsSt és Jeremcsuk Isti egy egész garnitúrát találtak hasonló fehérneműkből. (Gondolom CsSt volt a szemfülesebb. [Bocs!]) Ez a darab vagy megúszta a begyűjtést, vagy utána került ide, mert a környéknek feltehetően olyan kisugárzása van, hogy hatására a nők tekintélyes százaléka rettentő erős késztetést érez arra, hogy megszabaduljon az alsóneműjétől, és egy rántással veti le magáról a bugyit. Mint ahogy a Balatont Magyar tengernek nevezzük, nevezhetnénk ezt a környéket Magyarbermudának. Igaz, itt nem hajók és röpülők tűnnek el, hanem (háromszög alakú) nöjji bugyik tűnnek fel. Mindenesetre érdekes jelenség, néhány kísérletet el lehetne végezni e tárgyban...
Hirtelen jobbra egy morzsalékos csúszdán kell levergődni a műút szélére. A túloldalon szalag mutatja, hogy hol folytatódik a [P-]. Itt jegyzem meg, hogy a túra alatt dús szalagozás könnyítette a tájékozódást, különösen jól jött ez az éjszakai szakaszon, ott is a Somlyóvártól az M1-es aluljárójáig tartó kanyargós, sokkereszteződéses úton. Na tehát. Az 1-esen való átrohanás után bevesszük magunkat egy csalitosba, majd átmegyünk a vasút alatt, és megcélozzuk Szárt. A flaszteren még jólesik a járás a puhább talpú Lídülös futócipőben, aminek a felső része a hajlatnál teljesen ki van repedve, de úgy gondoltam, hogy erre a túrára kifejezetten jó lesz, ha nem fog szakadni az eső. Szakadni nem szakad, de kellemetlenül permetez, barátságtalan, szürke idő van. Ha nem erősít rá az eső, akkor viszont nem lesz semmi baj az időjárással. Vera azt masszírozta ki az Internetből, hogy ebben a térségben kb. 11-ig jöhetnek záporok. Eddig még egy se jött, és ez maradjon is így. A falu és ezzel a kutyaugatás hátrahagyásával bemegyünk az erdőbe. Párás, enyhén ködös a levegő. Van aki fullad tőle, de én szeretem, mert nem kell gyakran folyadékot pótolni. Egy erdei műút könyökén kerülünk ki egy völgyet, aztán egy darabig szünetel a sztorizás, mert hosszan emelkedünk. A vakondtúrásokat leszámítva a vértesi körben ez az egy igazán észrevehető emelkedő van, aztán hosszan, igen hosszan sétaterep következik. Ennek végén egy elágazásban megint egy bója lóg.
3. EP. Macskabükk [P-] / [K+] elág. Pinkert Laci egy kifeszített sátorlap alatt székel és bélyegez. Rápillantok az itinerre; a következő pont Szárligeten a "túrabázis". Addig még van bőven mit taposni. A [K+] valamivel több változatosságot ígér az eddigieknél, de az igazi látványosságok a szemből érkező [K-] jelzésre váltás után következnek. Fotózni való a mélyen egy élő fába vájt Mária dombormű. Nekem ünneprontó módon az jut eszembe, hogy szerencse, hogy a fa túlélte a művészi tevékenységet, de biztos nem hallelújázott közben. Az erdei temetőben és előtte egy nagyobb kirándulócsoport időz. A kerítésen belüliek jót hahotáznak valamin. Fő a jókedv. Meredeken leereszkedünk a Mária-szakadékba, jobban mondva a peremére. A nagy mohás kőkockák jól mutatnak majd a Veráék által készített képeken. Egy picit le is maradnak a fényképezés miatt. A csákányospusztai altábor előtt egy újabb kirándulócsoport várakozik, és esz valamit egy autó csomagtartójából. Hátrapillantok, hogy jönnek-e már Veráék, vagy bélyegzést akarnak-e kérni a kirándulóktól. Jönnek már, és együtt kanyarodunk jobbra a templomrom dombja alatt. Egy major mellett haladunk el, majd egy műútra érve egy saját kistóval felszerelt magánbirtok mellett. A két nagytestű kutya csak figyeli a járókelőket, nem fecsérlik energiájukat holmi ugatásra. A Birkacsárdánál megint keresztezzük az 1-est és egy síkot átszelve visszatérünk Szárligetre. Ez volt a vértesi kör, ami kiválóan alkalmas egy kiadós sétára, kirándulásra. Aki ezt megtette, elmondhatja magáról, hogy mozgott ma már valamit. Nekünk azonban ez nem elég, mi addig fogunk menni, amíg már alig tudunk mozogni, de előbb még bemegyünk a kultúrba igazolni és frissíteni.
4. EP. Szárliget, faluház másodszor. Meglepetésemre Gyula és Zoli ül egy asztalnál. Amíg én frissítek, Ők a vasútállomáshoz közeli boltnál fognak várni, közli Gyula. Gyorsan ledobom a cipőmet, zoknimat, hogy újravazelinezzem a talpamat. Ilyen rövid táv után ezt nem szoktam megtenni, de sajnos hanyagság miatt nem vettem észre időben, hogy elfogytak a mosott túrazoknijaim, ezért egy vadonatújat állítottam rendszerbe ma reggel. Ez nagy hiba, mert az új zoknit is be kell ám járatni, akárcsak a cipőt, vagy legalábbis használatbavétel előtt ki kell mosni. Nem szeretnék hólyagot, ezért inkább még egy kis vazelint kenek a talpamra, meg aztán már némi diszkomfort érzésem is van talpilag. A pecsételésnél kapott bónért veszek egy islert, és a frissen elkészült ellátmány-teából öntök magamnak háromnegyed pohárral, helyet hagyva a falmellékiből vételezendő hűtővíznek. Megpróbálok a leggyorsabban túllenni a procedúrán, hogy ne kelljen várakoztatni a túratársakat. A vékony dzsekimet is a hátizsákba gyömködöm, mert mielőtt a bázisra érkeztünk, már melegünk volt a felhőkön átderengő Naptól. Felüljáró másodszor. Zoli éppen összegyűri és a bolt előtti kukába dobja sörös dobozát, amikor érkezek. Veráék éppen előttünk térnek rá a dombra vezető ösvényre, ami az ISZINIK kezdete. Még mindig a [K-] jelzésen vagyunk. Felkapaszkodunk a dombra. Szeme jön egy kis bozontos kutya. Nem tudom Zoli miért lelkendezik annyira a szőrmók láttán, csak egy pillanat múlva veszem észre, hogy a kutyát követő Fodor Vilmosnak és Marik Ildikónak örült meg, akik országos túrabarátaink. Elbeszélgetünk, aztán Vili kezdi meg a búcsúzkodást, mert látja, hogy én minden mondat után egy arasszal a haladási irányunkba oldalazok. A dombról az M1-es melletti bekötőútra érkezünk a Kőrösi Soma Csándor-forrás közelében. Minél hamarabb túl akarunk lenni a flaszteres részen; átmegyünk az M1 alatt, majd egy majorság kapuja és kerítése mellett beslisszolunk a turistaútra. Kösz, hogy nem kerítették be teljesen. Hogy milyen jó volt a talaj eddig, onnan vesszük észre, hogy egy traktorok által felgyúrt sármedencét nehezen tudunk kikerülni a szegélyező cserjék miatt. Változatos úton, kis tavak-, bekerített földek mellett, erdőrészleteken át, kis ereken átugorva jutunk fel egy nagy mező mellé. A nyílt területen nyoma sincs a melegnek, amit a vértesi kör végeztével éreztünk. Szinte fázunk a hűvös szélben. Távolabb igen sötét felhőket látok, remélem igaza lesz a netnek és itt már nem eshet az eső. Egy nagy vadetetőnél jobbra, felfelé visz az út, ez már szélvédett területen van, és az emelkedő is segít abban, hogy ne fázzunk. Felérünk egy szekérútra, amin balra fordulunk; az út maga jobbra kifliz. Gyula az egyik dombot a Somlyóvárnak tippeli, de az erdőbe való visszatérés után még sokat kanyargunk, míg bejön a [P-] jelzés és vele hamarosan a kicsi rét pados asztalokkal és a kis viskóval.
5. EP. Somlyóvár kulcsosház. A kékező bélyegzővel próbálunk lenyomatot varázsolni itinereinkbe, de amikor leülök egy újabb kenésre észreveszem, hogy az érkező túrázók az egy fán lógó bójához mennek, mert oda van erősítve egy szúróbélyegző. Röpke restaurálás után odamegyünk mi is szúrni.
Erősen kiemelkedünk a rétről, majd lerobogunk a Tornyópuszta felé vezető töredezett alig-műútra. Pár méterrel előtte hagy el jobbra a Somlyó előtt hozzánk szegődött [P-], csalogatva a figyelmetlen teljesítménytúrázókat. Minket ugyan nem csap be; balra teszünk pár lépést és a műútra hágva jobbra fordulunk. Megkordul a gyomrom, mert nem felejtette el, hogy tavaly a nyúlnélküli nyúltelep után, a Krisztus szobor alatti pihenőben finom hot dogot kapott. Most úgy tűnik, hogy túl sokat koptatunk a cipőnk sarkából, mire odaérünk.
6. EP. Tornyópuszta. Hotdogman asszonya állítja össze az adagokat, mi pedig esszük. A pontőrség fázósan posztol a ponton. Valóban nagyon huzatos ez a hely. Mi is igyekszünk az evéssel, hogy minél előbb visszamehessünk a védelmet nyújtó erdőbe. A pontról magammal hozok három-négy deci ásványvizet a másfél literes flakonjában. Jó lesz ez, amikor a szárított hagymareszelék folyadékot követel. Elmegyünk a helyi vadászház mellett. Ezúttal nem nyúznak az udvaron vaddisznót. Balra behív egy szalag; erdőrészletben szaporázzuk lefelé egy műútig. Már nem kell a forgalmas út szélén túrázni és félni, hogy mikor üt el egy kanyarodó autó, mint régebben, hanem csak épségben át kell kelni a műúton, mert a turistaút már a másik oldalon folytatódik. A biztonságért intenzív hullámvasutazással kell fizetni, míg el nem érünk az örökké forgalmas M1-es autópálya közelébe. Már messziről látni és hallani az autók szakadatlan folyamát. Egy nagy szántóföld hosszabb oldaláról, a pálya közvetlen közeléből jobbra fordulunk, be az erdőbe, és egyre távolodunk a zajtól. Hosszú, de kényelmes úton érjük el a Tarjáni-malom-patak kis hídját, amin átkelünk, utána emelkedünk, majd leereszkedünk egy pihenőhöz, ami a Koldusszállás felé vezető műút mellett van. Jobbra, a vadászlak irányába folytatjuk. Áll itt egy nagyon vastag fa. Zoli megjegyzi, hogy ez se egy mai darab.
- Ez láthatta volna Lenint, ha erre vetődik, de csak a fa vetődött erre, és különben sincs szeme - bontom ki a felvetés filozófiáját.
A [K-] / [S-] kereszteződésben elérjük azt a pontot, ahol a régi és az új K100 elválik egymástól. Innen a [S-] jelzésen megyünk tovább, mintha az új K100 útvonalát követnénk, majdnem egészen a célig. Megindulunk az alattomban emelkedő úton. Zoli megjegyzi azt, amit itt mindig megjegyez, vagyis, hogy nagyon utálja ezt a szakaszt. Én sem kedvelem, mert akárhányszor jövök erre, mindig előbbre várom az út könyökben visszahajló, felső ágát, mint ahogy azt valójában elérem. A Kinizsin sötétben mindig azt lesem, hogy mikor látok meg a felső ágon fejlámpafényeket. Én látom meg először a Bundschu-kút felé vezető [SO] jelzést, amivel szemben a könyök van, és amin nekünk éles balos után tovább kell emelkednünk. Zoli nem akarja elhinni, hogy már itt vagyunk. Innen már nincs messze a Kis-rét. Az ott kezdődő rövid szintbeli szakaszra gondolok, ami mindig egy kis menet közbeni pihenőt jelent. Felérve, a faragott pad után valamivel azonban meglepi fogad. A színéből következtetve valószínűleg a Bányahegyről származó, durva zúzalékkővel van beterítve az út. Kiváló! Pihenés helyett arra kell koncentrálni, hogy hová lépjen az ember megbotlás, megbicsaklás nélkül. A rövid plató után sunyiban tovább emelkedik az út. Mindenfajta megfontolás nélkül, össze-vissza, különböző vastagságú rétegekben van leszórva a kő. Oda is szórtak gazdagon, ahol már szilárdan beágyazódott a régi fehér kő, ezért az új réteg kövei görgőkként viselkednek a talpunk alatt. Most, nappal még messzebbre ellátunk, időben válthatunk az egyik nyomsávból a másikba, bár van ahol nincs menekvés, faltól falig zúzalékkő van. Alig várjuk, a [S-] letérését a szekérútról, remélve, hogy oda nem szórtak követ. Még mielőtt oda érnénk, megjelennek az első futók, akik már a vissza utat futják. Egy páros. Nem ismerjük Őket, de 99%, hogy a túrán vannak, mert amúgy miért futkározna erre bárki ilyen kúvasz@r terepen. Nagy sokára, elgyötörve érjük el a letérést. Felüdülést jelent az Arany-lyuk felé vezető kő nélküli lejtő. Arra gondolok, hogy a KINIZSIN sokan lekispistázzák ezt a lejtőt és a szekérútra visszakötő emelkedőt, úgy hogy a szekérúton maradnak. Idén még a legelvetemültebb kispistázók is lejönnek majd. A szűk egy kilométeren reménykedve kapaszkodunk vissza a szekérútra, hátha elfogyott a kő. De nem. Folytatódik a vörös köves balhé. Továbbra sem értem a "munka" logikáját: Több olyan útszakasz van, ahol régi fehér kő sincs, de oda nem szórtak az újból, máshol meg, ahol a fehér kő szilárdan áll, oda bőven szórtak a vörösből. Valószínűleg a teherautó lassan ment, közben hátul szórták le a zúzalékkövet. Amikor söröztek, akkor nem szórtak, de nem is szóltak a sofőrnek, hogy ájjon mán meg egy kicsit. Aztán, hogy meglegyen a norma, duplán szórtak. Mindegy, hogy milyen a munka, csak ne maradjon kő a platón. Márton Daniék érkeznek rohanvást szemből. Kérdezem, hogy mit szólnak az új burkolathoz; enyhén szólva Ők sem örülnek neki. Lassan lejteni kezd az út; ezen a tájékon a KINIZSIN örülni szoktunk, hogy már nincs messze az utolsó ellenőrzőpont, most csak azt konstatálhatjuk, hogy lassan közeledünk túránk féltávjához. Így már nem olyan hepi a dolog. Még azért bőven kanyargunk, amíg megérkezünk ahhoz a benőtt, avarral lepett úthoz, ami régebben felvezetett a Baji vadászházhoz, ahol az eredeti ellenőrzőpont volt a KINIZSIN. Aki tudja, hogy itt "hajdan" út volt, így nappal észreveheti a vájatát. Felmenni rajta nem lehet, kerítés választ el tőle. Fürkészem a távolt, piros-fehér bója után kutatva.
7. EP. Kovácsi Szent Péter templomrom, alias Pusztatemplom. Rakk Gyula fogadja a túrázókat, pecsétel, időt ír, és közli, hogy vállalkozásunk felénél járunk. Köszönjük az információt és továbbállunk, pedig én előbb megettem volna a magammal hozott egy szál banántot és megittam volna a Tornyópusztáról elhozott ásványvíz maradékát, de a többiek már ügetnek. Nem akarok lemaradni, inkább étlen, szomjan velük tartok. Széles úton megyünk le a Kálvária felső végállomásáig, a nemrégen felállított három keresztig. Innen együtt számoljuk visszafelé az egyes stációkat. A szurdok melletti penge ösvényen egyre másra jönnek szembe a Tatán már végzett túratársak. Fák mögé állva engedünk utat nekik, most az Ő dolguk nehezebb. Néhány sziklát még kikerülünk, és már itt is az I. stáció. Nincs mese, az örökmécses padjánál meg kell állnom. Banán elő, víz elő, és a kiskabátomat is felveszem, mert a tó körül, de még előtte, a baji síkságon is huzat lesz. A fiúk elszeleltek, de éppen most ért ki a sziklák közül egy társaság, hozzájuk csapódva megyek tovább. Örülök, hogy a "megpróbáltatások" ellenére még vidámak. Van kedvük viccelődni, évődni, ez engem is jobb kedvre derít. Nem mintha szomorú lettem volna, de a kis energiapótlás, amit a banán képében most megadtam magamnak, már nagyon hiányzott. Házak mellett, hosszan, meredeken ereszkedünk. Visszafelé ez majd jól fog esni. A baji síkságot egyenesen átszelő műúton még látom Zoliékat, de nem igyekszem utolérni Őket, mert tudom, hogy Bajon betérnek a "Jó barátokba", Ők pedig tudják, hogy én meg betérek a vele srégen szembe levő Nemzetibe. A baji templomnál a már szembe jövő Agárdi Péternek és Kovács Andinak integetek, majd közelebbről is üdvözöljük egymást. Pár mondatos beszélgetés után, felfrissülve, és kissé megfiatalodva megyek a Nemzeti felé, hogy ott tovább frissüljek. Mire odaérek, túratársaim már a szembe levő Jó barátokban erősítenek. Mialatt a trafikban a kólákat mustrálom, boldog, a Tatai-tókört már elnyomott társaság jön be ücsiért. Mivel egy 2,5 literes nagyágyút nem követel ki a meleg (ellentétben az ezt megelőző alkalmakkal), ezért egy 1,25 literes "igazit" választok, jóllehet nem jéghideget a hüttőbül, hanem szobahőmérsékletűt a pócrúl. Kiviszem a zsákmányt a bót előtt felállított asztalkához, és felülök az egyik repedt műanyagülőkés bárszékre a három közül. Egy ott beszélgető biciklis bácsi érdeklődik a nagy jövés-menésről. Mondom neki, hogy az ISZKIRI 100 teljesítménytúra résztvevői vagyunk. Többszöri ismétlés után sem érti az iszkiri szó jelentését, pedig ez egy echte ungarische szó:
iszkiri msz tréf 1. <Gyors távozásra való felszólításként.> Na, ~ az iskolába! 2. <Menekülés, gyors futás érzékeltetésére.> A kutya, ~ , eltűnt. (MAGYAR ÉRTELMEZŐ KÉZISZÓTÁR 1978)
Igaz, ma már talán nem is használnak ilyen kedves kifejezést, azt mondják inkább, hogy: "Na húzzá el innen gyorsan kocsog!"
- De nem is az az érdekes, hogy mi a neve, hanem, hogy 100 km-t gyalogolunk 24 órán bellű - mondok neki, de ezt meg nem hiszi el. (...) Egy a boltból éppen kilépő túrázó hölgy is ülni vágy, és félve ül fel egy másik repedt székre. Felesleges az aggodalom, mert "szunnyadozik a szakadás, máma már nem hasad tovább..."
Még otthon felszeleteltem egy étcsokival bevont, jókora marcipánrudat, és a darabokat külön-külön fóliába csomagoltam. Most egy ilyen darabot halászok elő a hátizsákból, és azt majszolgatom két kólakorty között. Gyula és Zoli gyorsan végeztek a kocsmában, Zoli is bemegy a Nemzetibe, attól tartok bagóért. Mire kijön menetkész állapotban vagyok, folytathatjuk tovább a vasúti átkelő felé. Szabályszerűen a jobboldali járdán megyünk, hogy ne zavarjuk az esetleg erre tekerő bicikliseket. Az átkelőnél pirosan villog a jelzőlámpa; Budapest felől érkezik egy személyvonat a megállóba. Mire odaérünk, már nyílik is a sorompó, a feltorlódott autók után mi is átkelhetünk. A szurdok aljától is rengeteget jöttünk aszfalton, de a Tóvároskert vasúti megállótól Tata főútjáig ez már több a soknál, és még visszafelé is kell jönni. Végre jobbra fordulunk a mozi irányába. Éppen átkelünk a zebrán, amikor a hátizsákomban megszólal a telefon. Cucc le, telefon elő. Vizi Tamás nevét mutatja a kijelző, remélem valami jó hírt közöl. Igen. Délután négy óra után megszületett a KINIZSI regisztrációm, várhatom az emilt, hogy jóváhagyták-e a kért lőelemeket. Jaj de jó! Ha a GERECSE 50-en is indulok, akkor idén még minimum háromszor megyek végig a zúzalékköves, majdnem 9 km-es úton. Egyszer most a tókör után, egyszer a G50-en, egyszer pedig a K100-on. Nem is kell drágaüzemeltetésű úthengert alkalmazni, a túrázók ingyen betapossák a köveket. A telefonálás miatt már lemaradtam, a fiúktól, és most járókelők állítanak meg egy pizzéria előtt és szintén a szokatlan botos-hátizsákos forgalomról érdeklődnek. Ők már értik a túra elnevezését, elismerően bólintanak és kívánnak további jó utat. Jól esik a pár meleg szó, és az, hogy nem röhögnek ekkora marhaság hallatán. Gyula és Zoli már a mozi előtt várnak. Felküldenek a galériára; perecevés csak a tókör után, hangzik az ukáz.
8. EP. Tata, Est mozi. Hoppá, a falépcsőn fölfelé már érzem a bal térdem. Pecsételés után Strack Kati figyelmeztet, hogy az első tókör pontot valaki tovább vitte a lovardától, úgyhogy ne ott keressük. Még jó, hogy csak továbbvitte, és nem hajította be a tóba. Nincs mire várni, lemegyek a lépcsőn. Zoli már meg se kísérli a kínálást a lapos flaskájából, mert eddig nem fogadtam el, de most én kérek tőle egy kortyot fájdalomcsilinek, meg a tókör elviseléséhez. Lemegyünk a partra. A szokás, és az előírás szerint órajárással ellenkezőleg kerüljük a tavat. Amíg az éttermek, kávézók tartanak, addig segít a közvilágítás. Egy-egy vendéglátóipari egység ablakán benézve alig látok embereket; van ahol csak a pultos árválkodik egyedül, pedig szombat van. Gyula elmondja, hogy még nem kezdődött el a szezon; nyáron itt fürtökben lógnak az emberek, nincs középút. A várat elhagyva bekapcsolom a fejlámpám, amit még a Nemzeti előtt ülve akasztottam a nyakamba. A tókör elég unalmas, de most nem találom olyan borzasztónak, mint az előző alkalmakkor. Egy bamba béka épp a cipőtalpam alatt akar öngyilkos lenni, de még idejében sikerül meghosszabbítani a végzetesnek induló lépésemet, és a kétéltű második életét. A lovarda előtt tényleg nincs pont, de azért időnként körbevilágítunk. Jóval később fénykört veszünk észre a távolban. Valószínű, hogy ott lesz a pont, és az ott álló túrázók lámpái alkotják a fénykört. És tényleg. Mikor odaérünk, meglátjuk a bóját és egy madzagon a szúróbélyegzőt.
9. EP. Öreg-tó I. Nagyon jónak tartom a szúróbélyegző alkalmazását; nem kopik olyan tempóban, mint egy zsírkréta, és nehezen hamisítható, hacsak nem hord magánál valaki egy egész garnitúrát. Eltávolodunk a tóparttól, és egy kis emelkedő is bejön színesítésnek. Sorompókat kerülgetünk, kishídon megyünk át, baktatunk a sötétben, még a tókörüli fényeket sem látjuk. Egy kis híd előtt Gyula egy fához lép. Ez az Által-ér hídja lesz, és előtte itt lóg még egy szúróbélyegző.
10. EP. Öreg-tó II. Szúrás után által megyünk az Által-ér kis fahídján. Nem bebeszélés, hogy már érezhetően kanyarodunk, a tó ellentett csücskénél járhatunk. Még egy darabig caplatunk a sötétben, aztán visszavisz az út a tó partjára. Végre látszanak a távoli fények; némi hangulat kerül az unalomba. Hopp, még egy béka. - Na, iszkiri a száraz tónak nedves partjára, vagy döglött békaként fogsz kuruttyolni, mint a nótabéli fajtársad! - mondom neki, de rám se hederít. Tanakodó társasághoz érünk. Veráék kérdezik, hogy láttuk-e a második tókör pontot. - Sőt, még lukasztottunk is - válaszoljuk. Természetes, hogy nem akarnak visszakoslatni az Által-érhez. Tollal bemásolják a szúrásokat, és ha gond lesz a moziban - amit nem feltételezek -, akkor igazolom, hogy a társaság áthaladt a ponton, és pont. Már nagyon vonzom a tóparti éttermek fényeit, de nagyon nehezen közelednek. A vízi-sporttelep felirat láttán hirtelen eszembe jut, hogy egy ügyet sürgősen el kell intéznem. Kissé lemaradok. Nemsokára eléjük az éttermek övezetét, majd azt a pontot, ahol kiugorhatunk a mátrixból, és visszatérhetünk a moziba.
11. EP. Est mozi másodszor. Zoli megy fel előttem a falépcsőn, és Ő is akadozva, nyögve tolja fel magát. Rákérdezek, hogy mi ez az keserves mozgás. Azt mondja, hogy legszívesebben kiszállna, óriási a kísértés, de tudja, hogy emiatt évekig szívnánk a vérét, ezért inkább összeszedi magát, és folytatja. Gyulától megint jön az ukáz: Meleg van a moziban, nem itt esszük meg a jutalomfalatot, majd inkább a "Jó barátokban" pihenünk meg. A finom, puha sósperecet az utcán trappban, lihegve marcangoljuk. Még mindig jönnek szembe túrázók. Ha csak tókörösök, akkor nagyon sajnáljuk őket, de ha 100-asok, akkor bele sem gondolunk a helyzetükbe. Megint a vasúti átkelő. Átkelés után Zoli át akar terelni az út túloldalára, hogy ne a bicikliúton menjünk, a kocsma viszont ezen az oldalon van. Ha ilyen késő este valaki erre biciklizik, akkor majd csönget, de én körülbelül 70 kilométerrel a lábomba' senki kedvéért nem fogok ide-oda cikázni. Feith Andrásék jönnek szembe; András azt mondja, Tatán leadja a lányokat, nyom egy tókört, és jön Ő is vissza Szárligetre. - Mindent bele! Végre elérjük a kocsmát. A félig-meddig kerthelyiségben ledobom magam egy padra, és már veszem is elő a vazelines tubust, hogy utánzsírozzak. A zoknimat levéve azonban látom, hogy itt bizony műtéti beavatkozásra lesz szükség. A bal talpamon, az ujjak alatti párna vízhólyaggá változott. Tartok egy éles és hegyes gyöngyház-nyelű bicskát a hátizsákomban, ami igen praktikus a kis súlya és mérete miatt. Olyan mélyen van a vízhólyag, vagy ha úgy tetszik olyan vastag rajta a bőr, hogy csak negyedik próbálkozásra vagyok képes feldöfni. Túra közben nem szoktam hólyagot szúrni, de most nem bírnám elviselni a feszítését a zúzalékköves kilenc kilométeren. Most már be se kenem, visszaveszem a zoknit; útközben majd magától kipréselődik belőle a benne maradt víz. Előveszem a Nemzetiben vett maradék kólámat és egy marcipándarabot, és mintha mi sem történt volna frissítek. Gyuláék is megisszák sörikéiket, aztán belevetjük magunkat a baji éjszakába. Még mindig akadnak, akik szembe jönnek. Egyikük csodálkozással a hangjában meg is kérdezi, hogy: "Visszamentek?"... Zoli a szurdoki emelkedőtől tart, pedig az semmi a zúzalékkőhöz képest. Először azonban a házak mellett megyünk fel meredeken, majd ami a KINIZSIN az utolsó párméteres emelkedő, az most levisz minket a kegyhelyhez, ahonnan növekvő számsorrendben és növekvő pulzusszámmal zarándokolunk fel az egyes stációkhoz. Nyugi tempóban a szurdok mellől kitapossuk magunkat a keskeny ösvényre, majd az egy számmal szélesebb útra, miközben az emelkedő durvasága egyre finomodik. Amikor már lélegzethez jutunk, füstszagot érzünk. Ez jó jel, mert ezúttal nem Zoli bagófüstjét érezzük, hanem valószínűleg Rakk Gyula rakott nedves rőzsét a tábortűzre az egyre közelgő pontján. Nemsokára mozgó lámpafényeket is látunk a felkanyarodó úton.
12. EP. Pusztatemplom másodszor. Bubuval és Évával bővült a pontőrség, mióta utoljára itt jártunk. Amíg Rakk Gyula lepecsételi az itineremet Bubu megkérdezi, hogy hétfőn hánykor indulok a ToJáS túrán. - Hagyj békén! - felelek jól artikuláltan és cizelláltan a feltett kérdésére. Momentán úgy érzem magam, mint aki meg sem éri a hajnalt. Bubu ennek ellenére kólával és vaníliás karikával kínál. Van még egy kevés kólám, de elfogadok tőle egy fél pohárral, mert hátha mégis megérem a hajnalt és akkor jól jön majd a tartalék. Néhány másodpercig még belebámulunk a tűzbe, aztán köszönünk, és lebotorkálunk a korlát nélküli lépcsőn, hogy a Verával ismét kiegészült csapatunk visszafelé is átkeljen a kőtengeren és még azon is túl. Nemsokára változó vastagságban ismét jelentkezik a kőréteg. Én már nappal, idefelé is tudtam, hogy visszafelé káromkodni fogok, mint a záporeső. Bonyolult variációkban szidom az illetékeseket. Őket magukat, valamint le- és felmenőiket szólítom fel egymás közti mindenféle perverzióra, aberrációjuk kiélésére, és ezek még csak a gyengébb változatok. Az átkokban szereplő betegségek közül a kolera a legenyhébb... Míg tart az emelkedő, addig nem érdemes a pihentető letérőre gondolni. Majd ha enyhe lejtőbe megyünk át, akkor kezdhetjük lesni a jobbos letérőt. Jóval előttünk halad egy csoport. Amíg az Ő fényük el nem tűnik, addig nincs letérő. Másfelé terelődnek a gondolataim, a többiek társalgása is valamelyest elvonja a figyelmem, és amikor felnézek, nem látom az előttünk menőket. Jól van, mindjárt mi is elérjük a letérőt. Az első puha méterektől oldódik bennem a folyamatos koncentrációt igénylő bukdácsolás okozta feszültség, de amikor lejtőbe megyünk át, már az enyhe fékezés is kellemetlenül érint. Felismerem a tényt, hogy elértem azt a pontot, amikor már a szar is keserű. Belenyugszom, hogy a túra hátralevő része azzal fog telni, hogy arra kell vigyáznom, nehogy szétessek... Az Arany-lyuknál élesen balra kanyarodunk, és még mindig "puhán" emelkedünk vissza a rettegett szekérútra. Zoli megy előttem, és bejelenti, amikor felérünk. Nem, mintha nem vette volna észre azonnal mindenki. Kétségbeesetten váltogatok az út jobb oldaláról a balra, keresve a kerekek által jobban betaposott sávot, de amint átmegyek az egyik oldalról a másikra, az egyik tűnik a megfelelőbbnek, és megfordítva. Lemegyek zombi üzemmódba; csak az előttem menő sarkára világítok, fel sem pillantok, nem fürkészem, hogy mikor tűnik fel a Kis-rét faragott padja. Ezt a monotóniát egy-egy megbicsakló lépés, talp alól kiguruló kő szakítja meg. Jó, hogy a kocsmában ki tudtam szúrni a vízhólyagom, mert most egy ilyen botlásnál a csillagokat látnám. Nem mondom, hogy nem fáj a talpam, de legalább nem úgy, mintha parázson járnék. Nem tudom milyen csoda folytán, de elérjük a Kis-rétet. Rátérve a könyökben végződő lejtőre, már a régi kiálló kövek is nagyon fájnak. Megint rettenetesen káromkodok. Előttünk megy egy kisebb csoport. Meg se szólalnak, csak félreállnak a Bundschu-kút felé kiágazó útnál. Lehet, hogy sok volt nekik együtt a kő, meg a szöveg. Valamivel nyugodtabb vagyok, amikor a vadászlakhoz érünk Koldusszálláson. Az előzőekhez képest a flaszter most lágynak tűnik. A műútról a pihenőnél balra felfordulunk, ahogy illik. Direkt jólesik az emelkedő, és a követő hullámzás sem visel meg túlságosan. Csak az autópálya-közeli, nagy szántóföld keskeny ösvényén szidom a favágókat, akik az útra gallyaztak és emiatt le kell menni a mélyszántásba. Megállapítjuk, hogy késő este (éjszaka) is szakadatlanul dübörög a forgalom a pályán. Az a meredek, hosszú emelkedő, amivel felmegyünk a műúthoz, az már egy kicsit sok, de szótlanul felkapaszkodunk rajta. Átszeljük a forgalmatlan utat, és tovább emelkedünk. A hosszadalmas emelkedő idefelé - lejtő alakjában - nem tűnt ilyen hosszúnak. Segít az emelkedésben, hogy nincs már messze a kajapont, ahol egy kis sós, meleg kanalat remélek a hasamba. Végre felbukkanunk a Tornyóra vezető műút mellé. Menet közben nyakamba veszem a botjaimat, és T alakban rájuk támaszkodva egyengetem a gerincemet. A pont erős fénysorával messziről vonzza a tekintetünket, és jómagunkat.
13. EP. Tornyópuszta másodszor. Nagy-Szilitsán Jánosék üdvözlése után már a padon ülve veszem át Jánostól a lepecsételt itineremet. A meleg tésztaleveshez sósmogyorót rágcsálok, és az édes süteményt is megkóstolom. Közben egy sporttárs alulöltözöttség miatt a feladási lehetőségek iránt érdeklődik. A pontőrség levinné kocsival, de csak kb. 5 óra múlva végeznek itt, addig meg még jobban átfagyna a tag. Inkább ráadnak egy bekecset, hogy folytathassa. Megköszönjük a szíveslátást, de még mielőtt elindulhatnánk, János megmutatja a követendő út szélére - "csak most és csak neked" -, az eltévedés elkerülése végett kitett teamécseseket. - Hát akkor most kacaghatsz János, mert tavalyelőtt Egon kiabált utánam, aki akkor őrködött és etetett itt, hogy balra kell kanyarodni, mert már elindultam a falu felé.
A lépcsőn leegyensúlyozunk a műútra. A fejemben beállítom a Somlyóvár kisházának a képét, és megindulunk az észrevehetően emelkedős, töredezett aszfalton. Hosszú, és monoton ez a szakasz, de ezt a maradék 14 kilit már behúzom, még ha a belemet kell is magam mögött vonszolnom. Ha majd végzünk a műúttal (és nem fordítva történik), akkor már örülünk, mert onnan, bár erősebb emelkedőn, de viszonylag rövid úton mehetünk fel a Somlyóra. Így is lesz. Amikor letérhetünk a műútról, félreállok, hogy minél kevesebb súlyt kelljen felcipelni. Így, egy kissé lemaradva a többiektől tolom fel magam komótosan az emelkedőn. Egy táblacsokornál Verát hívom vissza, aki már a csúcs felé tart a [K3] jelzésen. - Igaz, hogy holdas éj van, de még így sem lehet sokat látni odafentről. Majd legközelebb az Isziniken, vagy egy év múlva, Tata felé menet érdemes felmenni - mondom neki. A lassú emelkedés után, egy lejtőn szaporázzuk lépteinket - már amennyire tőlünk telik - lefelé a kisház rétjére.
14. EP. Somlyóvár kulcsosház másodszor. A szúróbélyegzőhöz lépek, szúrok, és egy pozitívumot veszek észre: Mióta tegnap erre jártunk kicserélték a szúróbélyegzőt. A rendezőség még arra is figyelt, hogy ráfázzon, aki trükközni próbál. Ez nagyon tetszik. A házban világosság van, benézek, de a két fejlámpás alak közül egyik se a Zoli, vagy a Gyula. Ezek már elszeleltek. Nem baj, most már a cél lebeghet előttem. A jó talajú lejtőn néhány tíz méteren pofátlanul belekocogok. Már érzem Zoli cigi szagát, és egy kanyar után meg is lelem Őket. Megálltak, mert Gyulának ki kellett szórnia a szemetet a cipőjéből. Nem sokáig megyünk együtt, mert a bal cipőm nyelve nyomni kezdi a rüsztömet. Lehet, hogy megdagadt a lábam és ezért feszül. Egy tönknél megállok lazítani a fűzőn, de nemsokára megint meg kell állnom, mert most túl lazára kötöttem. Aztán a másik lábfejem is megfájdul, úgyhogy unos-untalan megállok. Már mindenki eltűnt. Végül sikerül elviselhetőre kötnöm a fűzőket. Következik a rengeteg kereszteződés, irányváltás, nem elég a földet világítani, Árgus szemekkel vizslatom a jelzéseket, nehogy eltévedjek. A kihelyezett dús szalagozás és a Hold reflektora is segít a tájékozódásban. Leérek a szekérútra. Nyomják a kiálló kövek a talpamat, de ez egy vellnesz a zúzalékos katasztrófához képest. Gyakran fordítom a fejem, és vele a lámpám jobbra, hogy ne menjek túl a lejtős letérőn. Ezt sikerül is megtalálni. Hosszú, lejtős mélyút, teli avarral, csak vigyázva lehet lefelé sietni. A csillagos égbolt ellenére sem érezni a hideget, mert szinte teljesen leállt a légmozgás és menet közben nem fázok, még a lejtőn sem, mert ott gyakran kell fékezni, ami szintén melegít. Ez a végjáték, ez a leghosszabb. Évek telnek el, mire leérek az ugató kutyás tanyához, ahol nem szabad balra fordulni, hanem tovább kell menni egyenesen. Most már úgy érzem, hogy bokától lefelé nincs olyan porcikája a lábamnak, ami ne fájna, és a jobb sarkamon is nő egy vízhólyagkezdemény. Már hallom az autópálya zaját, de további évek telnek el, amíg arra a lejtőre érek, ahonnan már látni a bekötőutat, amire rá kell térni. Leérek a kétszárnyú, bezárt kapuhoz, és hirtelen nem is tudom, hogy melyik oldalán kell kislisszolni. Persze a rossz oldalon próbálkozok először. A műúton megint a nyakamba veszem a túrabotokat, és T alakban továbbmenve próbálom egyengetni a gerincemet. Már hajnalodik, de nem oltom el a lámpám, amíg a műúton megyek. Meglátom a forrás kőmandzsettáját, nemsokára bemehetek az erdőbe domboldalt mászni. Azt hittem, hogy a turistaúton könnyebb lesz, de nem. Arra gondolok, hogy tavaly Gyulával legalább egy órával jobbak voltunk, persze akkor még nem volt leterítve a zúzalékkő az ominózus szakaszon. Még így is van idő a belassulásra, ami önkéntelenül bekövetkezik. Óvatosan megyek le a faluba vezető utolsó lejtőn. Jaj, de szép látvány. A felüljáró alatti-melletti csalitosból kerül elő egy túrázó, és indul felfelé a lépcsőn. Na, ez se egy fitneszguru. Megpróbálok lezseren felmenni, szerencsére nincs a közelben senki. De rohadt messze van még innen a kultúr, de most már nem érdekel; köszöngetek az állomás felé slattyogó túrázóknak. A kultúr előtt ketten egy autóhoz sántikálnak, és lassan belehajtogatják magukat. Lenyomom a bejárati ajtó kilincsét.
15. EP. Cél, Szárliget (senki többet) harmadszor. A teremben a legtöbb ember fehér műanyagtányérból esz valamit jámboran. Az alkalomhoz illően a "Jó étvágyat kívánok!" mondattal köszönök, majd a zsűri elé járulok, hogy begyűjtsem a harmadik teljesítésért járó oklevelet, piros-fekete jelvényt, és nem utolsó sorban a granulációkat. Nem bírom megállni, hogy ne ötleteljek: Azt javasolom Sándornak, hogy jövőre ne dobják ki a Vértesben összeszedett zsáknyi bugyit, kiválóan lehet velük szalagozni... A túratársakkal is granulálunk egymásnak, majd a díjazásnál kapott bónt én is levesre pótolom ki és elmerülök a kulináris élvezetben, aztán ki-ki amerre, arra...
Ottorino
|
