Túrabeszámolók

 Kiss Peti, harmadszor 

Máté lelkes kérése izzította be billentyűzetemet. 

Erre a túrára nincsenek szavak.

Erre a büszkeségre mindig emlékezni fogok.

Mindig mesés a szervezés. Mindig van valami megugrandó akadály, az elsőn az eléhezés Kiskőre felfelé, a másodikon a majd járhatatlan (számomra idegileg is megterhelő) hó Sombokorig. De mit írjak erről a 18 perc híján 15 óráról???? 

Előtte: heteken keresztül nem jutottam el túrára. A sötét, a hideg és családi katyvaszaim miatt a kék kereszt körüli fel-alá rohangálás is elmaradt. Ilyen felkészületlenül nekivágni????

Az nem lehet, hogy nem megyek. Hát megyek. Megyek és küzdök. Kívülre inkább semmilyen jelet nem sugároztam, nehogy elkedvetlenítő jóslatokat, vagy irreális biztatásokat halljak. 

Csendesen megjegyeztem az érdeklődőknek, hogy 57. (Hát persze. Évente becsületbeli ügyem van a Kiskő-Markazi vár-Kiskő betétkurflival. Olyan biztos, hogy meg kell mérkőznünk most is, hogy egy gondolatot sem vesztegettem rá.) Bár nem látszott rajtam, de belül kétségek gyötörtek.

Felszerelésválasztás?  Téli túrák előtt mindig lejátszódik bennem a meccs. Hójáró cipő, vagy „vízálló” futócipő, vagy a kedvenc terepfutóm? A hosszú, fontos túrákat mindig a terepfutó nyeri.

Az első Vulkán előtt azzal idegesítettem magam, hogy mi lesz, ha nagyon összehavazom, és átázik. Vizes lábbal hidegben? Érdemi bizonyosság azóta sem született. Eleddig mindig túléltem a téli túrákat is.

A majd egész napos csapadékhullás jóslatára tekintettel szokásos felszerelésemet esőkabáttal egészítettem ki.

Az első majdnemmegfagyás emlékére hoztam termoszt is és egy órácskás sétát áldoztam arra, hogy beszerezzek minden hozzávalót a másnap reggeli forró tea töltésre, Jani előadása után.

Kiváncsi voltam mire megyek ezen a várható terepen. Más dolog a gondolat és más a gyakorlat.

Rajt előtt irattartó bugyit kapok Messner úrtól. Még nem tudom, de sejtem, hogy e nélkül az itineremnek semmi esélye. Simogató gondoskodás. 

Elindultunk.Nos, fagyott egy cseppet sem volt, az eső esett. (Előrejelzések délután négyig nem is biztatnak mással) Kezdő patakocskák pilinckáztak velünk lefelé. Szökkenve kerülgettem őket. Cirka egy km után léptem úgy, hogy először beázott a cipőm. Egyébként mindenkit szórakoztattam , aki meghallgatott, hogy este és reggel is impregnáltam cipőmet olyan cuccal, ami azt állította, hogy hosszú ideig távoltartja a vizet és a szennyeződést, ezért én itt mindjárt lebegni fogok. Szerintem jó poén volt, senki nem nevetett, mindenki koncentrált. Azt hiszem. J

(Persze mit is írhatnának az ilyen sprékre? Az a terep, ahová mi visszük a lábbeliket az nem felmérhető a sprégyártásban.) 

Útleírást nagyon nem várhattok. Inkább gondolatok, betétsztorik füzérét.

Tavaszi szél vizet áraszt… Vízben nincs hiány.  Patakok csobognak, áradnak, zubognak az ösvényeken, utakon.

Amikor először lépek bele elsüllyedésesen egy sáros-vizes területbe, onnantól jelentőség nélküli, hogy a mennyi az előttem lévő terület víztartalma. Gondolom én. Mindenesetre kevesebb aggodalommal választom ki a talplehelyezés pontját. 

Először érjük el a hóhatárt. Ez idén kicsit magasabban van, mint tavaly. 650-700m-re teszem gondolatban. Az égből a csapadék rendületlenül esik. A Kékes felé közeledve az áztató eső libegő, sűrű hóeséssé változik. Hamisíthatatlan téli tájjá változik a környezet. Trapp közben gyönyörködöm. A talaj könnyedén futható, stabil, olvadásmentes, letaposott hó. Szedem is a lábaimat, agyamban futó a gondolat is, hogy csuromvizes cipőben mennyire fogok fázni stabilan mínusz fokokban.

Hűvös van. Várom a síházat, nem fűlik a fogam a szabadban megálláshoz, amikor a belülről izzadt, kívülről vizes cuccom állás közben átveszi a környezet hőmérsékletét. Elszaladok a csúcskő mellett, a két főből álló előörs után bekanyarodom a Kiss Peti emléktáblához, pillantást és fényképet vetek rá, a hosszabbnak látszó takarítást nem várom meg, de gondolataimat Petinek adom át, ahogy továbbindulok a pont felé.

 A fedél alatt pecsételnek, vészes tempóban bontakozom ki a felső rétegekből, nehogy most meg a melegérzet növelje a nedvességtartalmát. Forró teát és zsíroskenyeret pótolok a kedves nénik kínálásából. Almát is, mert a C vitaminra is szükségem lesz, azt hiszem. Csillag óvó mondatait soxor meghallgatom a folyadékmentes következő pontról, mire elindulásra készen kifelé tartok. Még a ponton ér utol Ákos, aki lánytársaságban van és elsősorban nem az hozza lázba, hogy az én túratársam legyen. Mint a közös trappunk közben megtudom, együtt érkeztek és a hölgynek van lámpája, míg Ákos nem hozott. Kb együtt tartunk a vízesés felé. Hóláncban biztosan haladok. Az Ilona vízesést le kell fotóznom közelebbről, bár a látvány kevésbé igéző, mint a tavalyi képe és túraútvonal mintha távolabb haladna tőle. 

Jó ötletnek tűnik átszökellni a túlpartra, emlékeim szerint mintha ott lehetne haladni. Nos, tévedtem. Oda-vissza többször átkelek többé-kevésbé szárazon. Utolérem Ákosékat, akik újra elhagynak, amikor épp számolgatom, hogy kelhetnék át „száraz” (értsd: megmelegített vizes) lábbal a patakon ismét, de elsüllyednek lábaim a kevésbé szerencsés választás következtében. Az első igazi „fürdő”. Tulajdonképpen jó a víz. J

Mindegy, rutinosan tudom, hogy menetenergiám hamarosan megmelegíti a cserélődő vizet. Futók hagynak el a következő töprengőpontnál. Egyszerűen belefutnak a patakba. Az ő cipőjük sem vízállóbb, nyomukban haladok tovább. 

Csevice. Most a hídon túl, az esőbeállóban a pont. Igen, esik. Minden pont fedél alatt. Szerencsére. Kekszek és tea, Ákosékat itt érem utol utoljára, tanács, hogy mi a legfinomabb és telefon a rajtból (elsőre azt hiszem, hogy orvosi távsegítségre van szükség, de nem, csak egyeztetés, hogy igen a mi autónkat törték fel, de még a műv. ház udvarán). Tovább, csak tovább. Az összes oda-vissza szakaszon nagy mosolyok ismerősök és ismeretlenek között, ezt (is) szeretem a túrázásban. A következő patakátkelés túlpartján Tibi keres nagyobb köveket, hogy gázlónak bedobálja a sodorba. Rutinosan csatolom derekamra az övtáskát, beletűzöm a viseltes itinert és hangos vigyázz kiáltással Tibi mellé küldöm a vizespalackomat, ami nem fért az övtáskába. Szárazan átjutott. Töprengő, próbálkozó túrázót hagyok az innenső parton, amikor átszökkenek Tibi mellé, aki gratulál a sikerhez. Ezt és az újabb hideg vízadagot a cipőmben mosolyogva fogadom. Sáros, csöpögős téli erdőn-mezőn haladok tovább. Emelkedik a szint és mire a hóhatárhoz érek mellettem egy kistestű kutya szaladgál. Hamarosam beér a gazdája is és beszédbe elegyedünk. A fiatalember ismer és állítása szerint Mátrabércen haladtunk is együtt. Kutyás túratársra nem is emlékszem. Amikor kiderül, hogy tőle tudom, hogy a piros szörp utánozhatatlanul finom, akkor leesik, hogy ki ő és megkérdezem, hogy hol a kalapja. Tekintettel a télre helyette más fejfedőt visel. Továbbra is beszélgetve haladunk. Kicsit tartok a tavalyi viszonyoktól Sombokor felé, de sem keresztbe fekvő fatörzsek, sem horror állapotú lábnyomos hó nem nehezíti a haladást. Gyorsnak tűnik a tempó, ahogy haladunk a várva-várt pont felé.

Még egy kanyar és feltűnik a sátor. Alatta terülj-terülj asztalkám, M115-ös színvonalú mosolygó gondoskodás, Szlatki Gabi és Koppány is. A ponton sokan töltenek egy kis időt, így találkozom ismerős arcokkal, Tom is ekkor érkezik, úgyhogy itt az ideje egy kis pálinkának. Hátha nem fagyok meg.

„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni…” Szerencsére ezen már túl vannak és a másik csábító helyszín a sajt és az olajbogyó-lelőhely mellett az érezhető meleget adó tűz. A jelenség döbbenetes: ha elég közel állok, akkor ruhámból dől a vízpára, a bongyorodó ködkunkorokon alig látni át. Innen már egyeztetés után együtt tartunk lefelé Balázzsal és Macival. A meredek ereszkedés persze izgalmas a sárban, de csak egyszer kell letennem a kezemet, a popsim nem ér le.

A Lajosháza határában lévő pontra vezető utat örökre megőrizzük emlékezetünkben. A patak (folyó) először csak zúgásával hívta fel magára a figyelmet. Elkészültek a „hát ez csodaszép!„ című képeim. Még szerencse, hogy hidrológus kísérettel róttam az utat. Azután közelebb mentünk.

A jelzés hol az egyik parton, hol a másikon bukkant fel. Az átugrást látvány szerint nem gázló közelében végezte. Persze ki az, aki észreveszi, hogy amikor patakszintű a víz, akkor hol a gázló, amikor most jelentős sodrású, minden követ elnyelő áradatban gyönyörködhetünk. Ez kezd igazán izgalmas lenni. A kisebb széli vizekben evickélve biztonságos átkelést keresve észreveszem, hogy a jelzés hamarosan visszajön. Ettől csökken az átkelő harci kedv, de előveszem (no, nem a térképet, hanem a) telefont, ahol a térképen megnézem, hogy hányszor keresztezi az útvonal a patakot, majd úgy döntök, hogy Lajosháza miatt egyszer mégiscsak át kell kelni. Mire idáig jutok, Balázs már a túlparton van és Maci is ott szaladgál, lemaradtam az átkelésről. Saját újításként gázlót keresek és csak remélem, hogy a térd fölött érő víz felerősödő sodrása nem ragad magával. Amikor a biztonságos partra lábalok akkor érzem csak, hogy milyen bénítóan hideg a víz. Balázs kis szünetet kér, vacogva ugrálok, amíg kiönti majdnem vízálló cipőiből a vizet, ami képtelen lett volna kifolyni. Mikor elindulunk, még a másik parton marad egy tanácstalan túrázó, aki úgy tűnt tart a víztől. Szegény. Később megtudtuk, hogy nekivetkőzött, nadrágját a combjáig feltűrte, így a ruhái akkor, ott megúszták…

Megtudom, hogy Maci nem szereti a vizet, de az emelkedőt és a havat nagyon. Javaslom, hogy ne csábuljunk át a túlpartra semmiképp, akárhogy szeretné a jelzés, inkább megígérem, hogy ha szép hidat látunk, akkor oda-vissza átmegyek Balázs kedvéért, hogy ki ne hagyjuk. Egyetért, így hát érdekes, kitérőkkel tarkított expedíciót végzünk a zubogós vizet közelünkben tartva. Egyszer-egyszer a járható ösvénykezdemény (a többiek is hasonló következtetésre jutottak előttünk) izgalmasan közel halad a vízhez. Kapaszkodós, a szikla- és barlangjáró tapasztalat előny.

Amikor már a széles úton haladunk, ahol csak a megszokott apró patak locsog a lábunk alatt, eltöprengek, hogy vsz szükség lesz jövőre egy vízálló tokra a telefonomnak, ami akkor is megvédi, ha kompletten belepottyanok az egyik átkelésnél a vízbe.

A napsütés hiányában és a zuhogó eső ellenére is hamar feltűnik a hosszú asztal a sokszor-sok méteres sátorponyva miatt, ami az esőt hivatott távol tartani. Futás, örömködés, esőmentes területen fickándozás jellemzi a következő perceket. Az áfonyás kex méltatása közben észrevesszük, hogy a híd, a híres, nevezetes híd víz alatt van. Mondjuk már cseppet sem hat meg bennünket. Csak nevetünk, olyan képtelen az egész. A kocsi mögé vonulok pisilni, ahol magvas gondolatok jutnak eszembe, nevezetesen kettő. J 1. A papírzsepi ilyen körülmények között egy hét alatt lebomlik, 2. az mélységesen alattomos, hogy amíg a nadrágom nincs rajtam, addig kihűl benne a víz és a hideg ruhát kell felvennem ismét.

Maci demonstrálja, hogy a kenyérhéjat nem és nem eszi meg. Az mindig Balázsnak marad. Közben elmesélem, hogy milyen siker lett a következménye a kexrecept emailos továbbküldésének.

Máris átkelünk. Macit elvinné a víz, Balázs ölében utazik. Futó megállás a vízkiöntés miatt, addig ugrálással töltöm az időt, hogy az enyémből is minél több távozzon mielőtt mászni kezdünk. Hosszan haladunk emlékképző kalandok nélkül. Mátraháza felé közeledve orrunkra tekeredik a lángosostól a hideg sütőolaj „illata”. Valahogy cseppet sem fut össze a szánkban a nyál. Kiérve a parkolóba várok valamit, napfényt, vagy ellenőrzőpontot, kis pihenőt melegedéssel. Valamennyit hiába. Minden nedves, többek között én is tetőtől talpig, bár vsz itt van kb 4 óra, így az eső épp nem esik. Rutinosan fordulunk jobbra, véletlenül sem tévesztünk irányt, mint tavaly. Eszembe jut a csatakos úton a tavalyi hó és a barlangásztémák füzére Tommal.

Csakhamar Sombokornál melegedünk ismét. Sajt még akad, bár sokmindent feléltek már a túrázók. A kedvesség és a tűz melege a régi. Elmélázok, hogy száraz cuccban milyen remek lenne szalonnát sütni, ami a ponton dekkolóknak lehetőség. Nehéz elszakadni. Közben a szintidő kitolásáról tárgyaló túratársak poénjait hallgatom, várva, hogy a kesztyűm eldöntse, hogy meggyullad, vagy beéri a száradással. A kevesebb mint két km ígérete végül megmozdít bennünket és hamar felkapaszkodunk (vizes kesztyűben) az ország csúcsára. Köd van. Vagy felhő?

A síházat elhagyva átvágunk a nyílt terepen, szórakozottan elmegyek Darth Vader mellett. Fotózzák, hát odanézek és jókedvűen beállok a fényképezők csapatába. A Milleneiumi Falcon sem semmi. Az gömbrobot kedvéért már nem térek le az útról.

Egymást biztatjuk Balázzsal, hogy ha lejjebb megyünk, akkor kiérünk a felhőből és nem lesz köd. Maci hempereg a hóban. Így érünk Kiskőre. Ködben.

Lemegy a nap. Ezt mondjuk nem ünnepli naplementés fényjátékkal. Sötétedik. Lámpát kapcsolunk, mielőtt komolyan beleereszkednénk a meredekbe.

Ilyen későn még sosem értem ide. (Először a Markazi vár után Kiskőn agonizáltam, akkor ment le a Nap. Tavaly egy órát töltöttem az első Sombokornál, így a Markazi várban ért a naplemente)

Néhányszor elvétjük a jelzést. Az jó, mert nincs rajta a „kék hátterű sárga pötty” a turistajelzéses térképen. A sötét miatti tehetetlenség miatt sikítani tudnék. Szerencsére Balázs rálel a jelre. Visszaevickélünk rá. A felező úttól lejjebb brutál csúszékony lesz a vastag avarréteg, vagy az alatta lévő sár. A szembejövőktől biztató lelkesítés nem érkezik, próbálunk legalább mi mosolyogni, de mindenki tisztában van mind a saját, mind a találkapárja helyzetével. Nem meggyőző a mosolyunk.

Ha egyszer egy üzlet beindul… Borzalmasan megcsúszom, fenekem a hullott lomb alatti sártengerbe csapódik és ezt követi vagy három hasonló szerencsétlen talajfogás. Végül megállapodok a stabil pontomon és fura hangokat hallathatok, mert Balázs megkérdezi , hogy hogy vagyok. Pillanatnyi habozás nélkül érkezik a válasz: Piszok dühös vagyok és úgy érzem magam, mint egy varacskos disznó. Cseppet sem megilletődötten kéri, hogy szóljak, ha már nem, mert szívesen felröhögne végre… :D  Erre elnevetem magam. Tényleg tökmindegy. A betét körön összefutunk Tommal és Ákosékkal. Nahát, 8 kmnél közelebb vagyunk egymáshoz? :D

Az út végre vízszintesbe fordul és ezt sok-sok ide érkező lejtmenet patakkal demonstrálja, akik itt hosszasabban elidőznek. Konkrétan ez az apróság már senkit fel nem izgat. Pillanatnyi töprengés nélkül gázolunk végig a balra zubogó patak zajától kisérve. Mata sötét van, a víz mennyiségét látványból nem, de a hangjából és tapasztalatainkból összerakjuk. Az út balra lekanyarodik a vízhez. A víz fölé nyúló ágon szalagot limbál a szél. Akkor megint úszunk. Balázs kideríti milyen mély a víz. Már átér a túlpartra, amikor rádöbben az itt tébláboló három élőlény, hogy Maci az innenső parton maradt. Felkapom az ebet és begyaloglok a vízbe. Gazdi elém jön a vízbe, hogy átveszi. Ha a tekintetem nem is látható, bár beszédes, de a hangomon hallani, hogy a patak közepén nem fogok kutyát átadni, az biztos, inkább segítsen partra másznom. Máris trappolunk a vár felé. Meglepően hosszú a felmenetel. De sötétben minden tehén fekete, és minden út hosszú. A sár alatt nem látszanak a megénekelt fehér kövek.

Egész el vagyok kenődve, hogy biztos nem lesz már zserbó. Végre felérünk. Jani elborzad a látványomtól. Jajj, akkor biztos szörnyen nézek ki. De talán csak a lámpafény árt a szépségemnek… J

A pecsételős sátorablaknál hagyom az itinert, hogy átvánszorogjak az etetőablakhoz. Ahol szíves kínálásban zserbó! és kóla is szerepel. Elolvadok. Lassan ugyan, de a befordult állapotom oldódik és kezd feltámadni a szociális ingerekre ficánkolós hangulat. Szinte vidáman haladok lefelé. Minden szembejövők biztatunk. Van, aki kifejezettem megörül, amikor a kedvencemet meghallja.

A patakon innen látható, hol lehet kőről kőre ugorva is átkelni. Megmerülés nélkül átérünk, bár Balázs veszélyesen egyensúlyozik Macival a kezében. Ha Maci szereti a felfelét, akkor majd pórázra vesszük és húzatjuk magunkat, jó? -kérdezi. Hát persze! Egyikünknek sem jut eszébe, amikor gyanakvásunknak megfelelően felfelé kezdünk mászni. Maci hihetetlen, fel-le rohangál, nem győzi kivárni, mikor érünk már feljebb. Max 30cm-es a lába a vállától a talpáig. Hogy csinálja?

Rám egyáltalán nem jellemző módon időről időre megállok pihegni. Fáradt vagyok, nem kicsit. Lassan, de kitartóan haladunk felfelé. Mindig csak az előtted lévő egy métert nézd, a sötétben úgysem látsz semmit! Lassacskán feltűnik egy kis hó. Mindjárt fent vagyunk. És tényleg. Olyan örömmel bukkanunk fel a ponton, mint az első kapaszkodás nélküli felállására büszke a totyogó. Leülni nincs hová, minden vizes és hideg. Fényt az éjszakában a hagyományos LeFaGySz kaja ad, Chocapicet osztanak Bálinték. Még így is egészen nyomorultul érezném magam, ha nem tudnék meleg teát elővarázsolni a termoszomból. Sajnos nincs elég, hogy mást is megkínáljak, az utolsó cseppeket csavarom a pohárba. Láthatólag senkit nem érdekel. Álldogálni nincs értelme, tovább indulunk. Velünk indul lefelé egy pontőr is, akiről hamarosan megtudjuk, hogy délelőtt 8 után jött felfelé az úton, amin lefelé készülünk, elborzadva meséli, hogy volt egy 6 méteres szakasz, ahol nem lehetett kikerülni a vizet! Magamban azon töprengek, hogy volt-e 6 méteres szakasz, ahol én ki tudtam kerülni a vizet ezen az 50 kilométeren. Amikor harmadszorra meséli, akkor végre eléggé lejt az út, hogy szaladni kezdjek, a képtelenségeken jajongó fiatalember üdítően mögöttem marad. Hamarosan beér Maci, Balázs és Dani is, aki a Kiskőnél együtt indult velünk. Mindenkit pár perc alatt kikészített a történet és a szintideje miatt is sietésbe kezdett, aki csak hallotta. 

Innen már csak lefelé sokáig, hol széles dózerúton, majd technikás meredek ösvényen, majd csak szűk ösvényen. Az utakban csak az volt a közös, hogy patak mindegyiken csobogott, hol köveken, hol sáros partfalak között. Majdnem vízszintes területeken a szűk csapást kifejlett tavak helyettesítik. Nem mélyebbek, mint 10-15cm, de alapjuk még 10 cm sár. Valódi láp feeling. Lidércfényt nem várok, ahhoz szerintem hideg van. Abban reménykedve, hogy ha világos lenne, akkor tudnék a szárazabbon menni kilépek egyszer a partfalra, ahol nem látok csúszási nyomot épp, de amint arra a lábamra terhelek máris visszacsúszik és csobban a patakban magasra fröcskölve a sáros levet. Feladom, trappolok a mocsárban.

Persze közben világítok. Viszonylag lent, mert a köd ismét bekúszik közénk, a magasan tartott lámpa és a talaj közé is, csakhogy ne lássunk. Ha lent tartom még elfogadható a kép. Balázs és Maci előttem jár, egy-egy hördülés adja tudtomra, ha a humán egyed új vízforrást talál, Maci utálkozását nem hallom. Egyszer csak egy orv ágba verem a fejem, ettől lendületemet vesztem és fenékre huppanok. Semmit nem láttam belőle. Ülök a sárban és kínomban nevetek. Megpihenek.

Lassan, de milyen lassan leérünk. Végre egy igazi híd! No meg aszfalt és nincs rajta patak. Még egy pecsét. Már nem látok mosolyt az arcokon, még hideg forralt bor sincs. Elindulunk az utolsó két km-en. Nem értem hogyan fogom még 2000szer felemelni a lábamat. A zsebembe nyúlva kitapogatok valamit. Nahát! Ezt a karamellát még Lajosházán tukmálták rám. Menet közben fél kézzel kibontom, a számba tolom. Elárad a nyelvemen a hihetetlenül finom íz. Érzem, hogy ismét gyaloglásnak nevezhető, amit művelek.

Máris eltűnt alattunk az aszfalt. Unalomig ismert útitársunk a sár. Patakkal a közepén. A lépések, az emlékek összefolynak. Hol az a lépcső? „Ott vagyunk már? Nem. Ott vagyunk már? NEM! Ott vagyunk már? Igen. Tényleg? NEM! „ játszódik le bennem a párbeszéd. Magunkba fordulva baktatunk, kapaszkodunk. Szavunk csak a lépcső alján jön meg. Rohanok felfelé. Nem meglepő módon meg kell állnom lihegni kicsit. A többiek mellettem elmenve biztatnak. A parkolóban egymás mellett haladunk. Valaki megáll valamiért, én nem tudom megvárni, mennem kell! Meleget, szárazat! Máris! Hihetetlen, mindjárt itt vagyunk!!!!!!

CÉÉÉÉÉÉÉL!

 Lábon állok, amíg tapsvihar fogad. Nahát! J Támogató ölelés Fülöp Zolitól és kézfogás, jelvény, oklevél Zsolttól. Beértem, szintidőn belül! Nagyon-nagyon örülök! Ilyen túrát még sosem teljesítettem. Büszke vagyok. Máté szemében is elismerést látok.

Bekérezkedek az asztal mögé és lefexem a talajra, ami ugyan lehet, hogy hideg, de száraz. Hozzám képest mindenképp. Remélve, hogy senki nem lép rám, végre megszabadulok a 14 és fél órája vizes cipőmtől. 

Köszönöm.

Köszönöm mindenkinek, hogy ott volt és azt tette, amit a lelke diktált. Nélkületek értelmetlen, lehetetlen küldetés lett volna végigjárni ezt a vízben és sárban feredőző, Petihez méltó nehézségű, gyönyörű utat.