Szüreti barangolások pincétõl pincéig 30
2009.10.03.
Bazsival reggel negyed kilenckor rajtoltunk a zalaszentgróti VMK-tól, kicsit hûvös, de napos, kék eges idõben. A rajtnál nem sokan tolongtak, így zökkenõmentesen, várakozás nélkül indulhattunk. A várost nyugati irányban, a Zala folyón átkelve hagytuk el, megcsodálva a Batthyány-kastélyt és a nemrég felújított négylyukú Zala hidat.
(Zalaszentgrót: 1247-ben említik elõször írásos formában ZentGyrolth alakban. Feltételezik, hogy a római korban itt volt Maestriana település. Vára a XIII. sz. elején épült. Az 1550-es évektõl fogva a vár védõi több török támadást vertek vissza. Kanizsa eleste után megnõtt a jelentõsége, végvárrá fejlesztették. Késõbb, a Rákóczi-szabadságharc egyik fontos színterévé vált. 1710-ben a császári seregek elfoglalták, késõbb a várat felrobbantották. Az igazi fellendülést a XIX. sz. hozta a város számára, 1830-ban mezõvárosi, 1984-ben városi rangot kapott. Lakosság: 7547 fõ.)
Az elsõ emelkedõ hamar utunkat állta, így a reggeli hûvös idõt már nem éreztük olyan kellemetlennek. Az aranyodi szõlõhegyrõl visszanézve, a város a felszálló párafüggöny átlátszó pókhálójában szikrázott a Nap fényében. A P jelen hamar Csáfordra értünk, itt a haranglábat megkerülve a Z,S jelzés vezetett tovább minket. Egy meredek falu horgosba értünk, melynek mind a két oldala kb. 5 méter magas volt. A horgos tetején növõ fák gyökerei jól láthatóan kapaszkodtak a túlélés reményében a homokfalba, ezáltal is tiszteletet parancsolva az életnek. A 30 kilométert teljesítõk egy idõ után elhagyták a Z jelzést, és a magára maradt sárgát követték. Az út szántóföldek, szõlõk és pincék között vezetett, közben az észak-zalai domság változatos domborulatait láthattuk, mindig más és más szemszögbõl. A reggeli pára ekkora már felszállt, és aránylag jók voltak a látási viszonyok. Néhány pincénél a múlt heti, vasi hegyhátihoz hasonlóan nagy volt a sürgés-forgás, a dolgos gazdák és segítõik nevetve, vidáman szedték a beérett fürtöket, egy helyen még nótaszót is hallottunk. Felértünk egy fûparókát viselõ magassági ponthoz, innen egy újabb horgoson keresztül Zalakoppány házai között találtuk magunkat. Eddig déli irányban haladtunk, az aszfaltra kiérve nyugat felé fordultunk. Az aszfaltos út csak egy-két ház erejéig tartott, gyorsan letértünk róla a buszmegálló és egy magányos kõkereszt elõtt északra fordulva. Ujabb szántóföldek következtek, majd egy vörös színû fakereszt állt õrt egy útkeresztezõdésben, melynek színe a Kõszegi-hegységben lévõ híres-neves Vörös-keresztéhez hasonlított. A kereszt után pár méterrel egy jelzõtáblától megtudhattuk, hogy merre van Balogh-völgy és a Vár-lak, de a mi utunk másik irányba vezetett. Hamarosan a bezerédi hegyen lévõ Szent Vendel kápolna fehér sziluettje tûnt fel a fák között, de sajnos testközelbe nem mehettünk hozzá, mert az õt körülvevõ kerítés ajtaja zárva volt, így csak a kerítésen kívül csodálhattuk. Az ellenõrzõpont itt volt a kápolnánál, az építésének idejét kellett feljegyezni. Egy kis frissítés után, újra pincék között talpaltunk és a rohanó idõvel járó elmúlás jeleit figyelhettük meg egy-egy elhagyott, romos pincén. Azon gondolkodtam, hogy a málló falak annak idején mennyi örömöt és bánatot láthattak egykori gazdáik szemében.A kápolnától már a P jelzés vezetett minket, a szõlõhegyrõl leérve a dabronyi halastavakhoz értünk. A tavakat hamar magunk mögött hagytuk és újra emelkedni kezdtünk a pakodi szõlõhegyre. A hegy tetején a zsúptetõs, Öreg-pince várt minket. A pincéhez érve kb. 50 méterre elhagytuk a jelölt utat, mert itt volt a második ellenõrzõpont, a Martincsevics pince udvarán. Gyors szignálás után vissza a kijelölt útra, és rövidesen csodálatos panorámában gyönyörködhettünk. Ha nem lett volna párás az idõ, állítólag az Alpokat is láthattuk volna, de a látvány így is gyönyörû volt. Nézelõdés után tovább, rövidesen a Szent Antal kápolna tûnt fel szemeink elõtt. Megelégedve nyugtáztuk, hogy mind a két hegyi kápolna, amit a nap folyamán láttunk, milyen rendben volt, mintha tegnap újították volna fel õket, jó volt rájuk nézni.A kápolna után hamarosan a Léhárt-pince következett, ahol a harmadik ellenõrzõpontot találhattuk. Véleményem szerint ez az ep. teljesen fölösleges volt, legalábbis a 30 kilométeresek számára, mert ha egész úton eddig csak két ponton volt ellenõrzés, akkor a cél elõtt kb. 2 kilométerrel már nem igazán jöttem rá, hogy ennek mi volt az értelme. A pince gazdája ráadásul az ott mulató társaság kiszolgálásán fáradozott és hiába vártunk arra, hogy igazolja az itinerünket, csak nem akart az aláírás a papírunkra kerülni. Megunva a várakozást, a kedves feleségével írattuk alá a lapunkat és usgyi tovább. Az utolsó emelkedõket leküzdve 14 óra 30 perckor érkeztünk a célba, a Budai pincéhez. A kitûzõ és az emléklap átvétele után begaloppoltunk Zalaszentgrót központjába, mely innen még kb. 1,5 kilométernyire fekszik.
Összegzésül: A túra útvonala nagyon szép helyeken vezet, az aszfalt minimális. A három ellenõrzõpont közül a harmadik szerintem a 30 kilométeresek részére teljesen fölösleges volt. Köszönjük a szervezést, köszönjük hogy megismerhettük a dimbes-dombos kelet zalai tájat. |
