Túrabeszámolók


UTMB, CCC, La Petite Trotte à Léon, Sur les Traces des Ducs de Savoie

e b o l aTúra éve: 20092009.10.05 16:34:07


CCC – 2009. (Courmayeur Champex Chamonix)


2008 decemberében született a gondolat, hogy milyen nagy dolog lenne elindulni ezen a futóversenyen és gyalogtúrán. Nagyon piszkálta a fantáziámat, miért mondhatják róla, hogy ez a világ egyik legnehezebb versenye. Ez vajon csak úgy ráragadt, vagy valóban olyan nehéz és vajon képes vagyok-e végigmenni rajta, tettem fel magamnak a kérdést. Már kétszer láttam azt az élménybeszámolót, amit László Szilvi és Börcsök András tartott és mondhatom bátran, szépen lassan és észrevétlenül hatalmába kerített az érzés. Az UTMB (Ultra-Trail du Mont-Blanc) 166 kilométeréhez és 9400 méter szintemelkedéshez elégtelennek ítéltem jelenlegi képességeimet, azt hiszem józan ésszel reálisan, így mindenképp a 98 kilométer és 5600 méter szint lett az én kis álmom. (A 166 kilométer a klasszikus táv, a teljes kör a Mont-Blanc körül.) Két táv van még a rendezvényen, a TDS 105 kilométerrel és 6700 méter szinttel valamint a La Petite Trotte á Léon 245 kilométerrel 21000 méter szinttel, utóbbi 3 fõs csapatverseny, nem váltó, azaz végig együtthaladást követel.


Rengeteg volt a feladat augusztusig, mindenre van bõven idõ, de elsõ indulóként be voltam sózva rendesen. Az internetes jelentkezés után bankkártyával át kellett utalni a nevezési díj elsõ felét és elküldeni a kvalifikációs igazolást. Magyarországon az UTMB rendezõi, tíz teljesítménytúrát fogadnak el kvalifikációként, azaz ezek közül kell teljesíteni az indulási lehetõségért. 8 egyenként egy pontot és 2 egyenként két pontot érõ teljesítménytúra. A CCC-re és a TDS-re egy pontot, az UTMB-re két teljesítménytúra teljesítésébõl négy pontra van szükség. A 245 kilométeres csapatversenyhez, a háromból két fõnek UTMB teljesítéssel kell rendelkeznie. Ezután vártuk a megjósolt túljelentkezés miatti ígért sorsolást, de ez feltehetõen a szigorodó nevezési feltételek miatt elmaradt, azaz mindenki elindulhatott, aki rendelkezett a kellõ kvalifikációs pontszámmal. Ki kellett fizetni a nevezési díj fennmaradó részét, ki kellett nyomtatni az általuk megküldött orvosi igazolást és azt kitöltve postai úton, valamint az útlevelünk vagy személyi igazolványunk másolatát elektronikus úton eljuttatni a rendezõknek és már sínen is volt a dolog. Persze magunknak kellett gondoskodni az utazásról és a szállásról.


A felkészülés nem volt zökkenõmentes. Egy komolytalanul vett sérülés szinte az egész évet augusztusig végigkísérte, de szerencsére a nagy napig szinte teljesen elmúlt. Kicsit furdalt a lelkiismeret, hogy talán jobban is felkészülhettem volna, de azért bíztam magamban. Fizikailag jó állapotban voltam, de lelkileg talán sosem látott mélységben, ami azt hiszem nagy erõt adott a bizonyításra. Mentálisan nagyon erõs voltam, nem merült fel a feladás lehetõsége, de persze ésszel élek és tudtam, ha úgy adódik egy bölcs feladás többet ér, mint egy maradandó sérülést hagyó teljesítés.


A rajtszám átvétele és a regisztráció sem volt szokványos. Leplombálták a versenyzsákomat, elhelyeztek egy leszedhetetlen chipet a csuklómon, chippel ellátott rajtszámot és egy pólót is kaptunk, valamint zsákot, amiben holmikat küldhettünk a célba. Erre egy felragasztható rajtszám került, mindenkinek azonos térfogat áll rendelkezésére, csomagküldésre, igazságos és rendezõi szempontból kiszámítható. Ha nem volt saját poharunk, vehettünk versenyemblémás poharat, amibe útközben a frissítõket kaptuk. Szenzációs, mert egy szemétgyûjtõ zsákocskát is adtak, ami tépõzárral rögzíthetõ.  Számtalanszor leltároztam magamban a kötelezõ felszerelések listáját: Térd alá érõ nadrág, egy liter folyadék tárolására alkalmas eszköz, síp, izofólia, szél és vízálló kabát, fásli, toalettpapír, személyi igazolvány vagy útlevél, két lámpa, mindkettõ tartalék elemmel. Egyéb ajánlott dolgok is voltak nálam: tartalék zokni, bot, kesztyû, sapka, pénz, testápoló, tartalék élelmiszer, ragasztószalag, sportkrém, pohár. Egy fényképezõvel is terheltem magam, ami a csodálatos látvány miatt néha igencsak hátráltatott. Simán összejött a hátamon az öt kiló, ami nagyon határesetnek mondható egy ilyen megmérettetésen. Egy érdekesség, ami nehezítésnek is mondható, a használt toalettpapírt sem lehet otthagyni, magaddal kell vinned! J


Chamonix-ban, a célnál volt a szállásunk, ahonnan reggel buszokkal vitték az indulókat és kísérõiket a Courmayeur-i (1220m) rajthoz. Az út a 11611 méter hosszú, legendás Mont-Blanc alagúton át vezetett. A kísérõknek jegyet kellett venniük, amivel a verseny alatt korlátlanul vehették igénybe a szervezett buszokat, mehettek el velük az érintõpontokra és találkozhattak a versenyzõkkel menet közben. A torkom annyira fájt, alig tudtam nyelni, de Karesz már reggel igyekezett rám vigyázni otthonról. Javaslatára és mert jól is esett, rengeteget ittam reggel, be is jött. A rajtot egy futóversenyhez tudnám hasonlítani. Egy órával a rajt elõtt emberek ültek már a rajthely aszfaltcsíkján. Félelmetes volt a hangulat, 1866 induló kapott helyet ezen az aszfaltdarabon. Kereken tíz órakor, Vangelis szívbemarkoló zenéjére elindult ez az irgalmatlanul sok versenyzõ és kezdetét vette a nagy küzdelem. Bevallom, már a rajtnál sikerült picit elérzékenyülnöm. Sok-sok munka és energia volt a felkészülésben és hát, hogy is mondjam, egy postásnak rengeteg levelet kell bedobnia, hogy itt lehessen. Büszke voltam rá, hogy magamnak teremtettem meg a lehetõséget az indulásra, minden téren. Integetés Adrinak és indulás, Champex-Lac-ban találkozunk legközelebb. A kísérõknek a dolga szervezett buszok ellenére nem könnyû, ugyanis a terepviszonyok miatt, egy-egy átbuszozás a következõ pontra több órába is kerülhet.


Az elején már szembesültem a hallottakkal, az itteni emberek rendkívüli módon tudnak szurkolni, tehénkolompok, fazékfedõk és fakanalak, minden elõkerült, amivel csak zajt lehet csapni és elfér a kezekben. Elsõ lélegzetvételre 34 percet futottam, amikor ideje volt visszavenni kicsit. Az otthoni tereptõl ez alapvetõen annyiban tér el, hogy itt egy emelkedõ minimum két-három óra hosszú, az alapmagasság, pedig 1000-1500 méterrel magasabb a megszokottnál. Néha-néha számomra indokolatlanul feltorlódott a sor a keskeny ösvényeken, de viszonylag gyorsnak mondhatóan el is múltak az akadályok. Az elsõ állomáson rengetegen frissítettek, hiszen volt ásványvíz, cola, kávé, tea, leves, bõséges választéknak mondható ellátás a Bertone ház-nál. (1989m) (12,3km és 830m-61m) 2 óra 1 perc.


Elsõ hegytetõnkig a szintemelkedés már bõven több mint egy átlagos magyar túra szintemelkedése és bátran mondhatom el is fáradtam a Téte de la Tronche-ig. (2584m) (16,3km és 1483m-119m) 3 óra 15 perc.


Igen kemény, határozott, poros és kicsit veszélyes lejtõ vitt innen, ezen kezdtük meg az ereszkedést lefelé, engem ezek viselnek meg igazán, az ilyeneken mindenki gyorsabb nálam. Következõ pontunk és frissítésünk, ahol már némi szilárd tápanyagot is vettem magamhoz, a Bonatti ház. (2020m)  (21,8km és 1573m-773m) 4 óra 24 perc.


Nehéz haladni, mert az ember kényszert érez a fotózásra. Csodás kis hegyoldalban futó ösvények, hegyi házikók, völgyek városokkal vagy éppen folyókkal, havas hegycsúcsok, folyamatos kígyózó, de haladó sorok. Folyamatosan lassúnak éreztem magam, sokat bámészkodtam, egyszerûen nem tudtam megszokni a látványt. Csoda-csoda-csoda… J Minden jelentõsebb pontról igyekszem jelezni Adrinak merre járok, ne aggódjon. Karesznak is jelentgetem mi a helyzet, hogyan látom belülrõl, õ pedig tudatja az otthoniakkal.


Második hegyünk (hágónk) és egyben a verseny második legmagasabb pontja elõtt, a völgyben található Arnuva. (1769m) Ez volt az elsõ pont, ahol már szilárd üzemanyagot tölthettünk magunkba. Úgy éreztem el is fáradtam, ez pont elég lenne mára, bele se gondoltam mennyi van még hátra, tudtam egyetlen kötelezõ feladatom van, haladni elõre és viszonylag folyamatosan. (26,2km és 1669m-1120m) 5 óra 38 perc.


Második felkapaszkodásunknak kegyetlen fáradtan vágtam neki, úgy éreztem, alig tudok lépni és nagyon lassú vagyok. Valami csoda történhetett, mert a hegytetõig talán ketten tudtak megelõzni, én viszont vagy ötven embert megelõztem. Azt hiszem sokat nyertem a rutinnal és az erõbeosztással. Csak úgy kanyarogtak felfelé az emberek a szerpentineken. Egyrészt jó volt látni hova megyünk, másrészt volt némi lélekromboló hatása is. A hágóhoz közeledve messzirõl látszott az oxigénsátor és a személyzet fûthetõ sátra, hiszen õk több napig táboroztak itt a különbözõ távok miatt. Szintben kétfelé szedtem magamban a túrát, az elsõ fele a két 2500 méter feletti hegy, a második pedig, a három 2000 méter körüli hegy. Szintemelkedésben így megtettem az általam elsõ felének mondott részt, felértem a Ferret hágóba. (2537m) (30,7km és 2437m-1120m) 7 óra 22 perc.


Innen, pedig megkezdõdött a gigantikus 18 kilométer hosszú, szinte végig lejtõs szakasz. Az ember azt gondolná, csak le kell futni rajta, pedig ez nem ilyen egyszerû, iszonyatosan megterhelõ, nem is gondoltam volna. Egy csodás hangulatos hosszú völgyben ereszkedve értük el La Fouly-t. (1593m) (40,1km és 2467m-2094m) 9 óra 21 perc.


Rengeteg étel és ital volt a ponton, hosszú asztalokra kipakolva. Két ember csak a víztartályok megtöltésében segédkezett, ilyet még sosem láttam. Sajnos volt, aki már itt búcsúzott a versenytõl és aki már itt küzdött, elmenjen-e a következõ pontig. Rájöttem, el kell pakolnom a fényképezõt, mert ha nem, akkor ez a szintidõmbe kerülhet. Azt hittem távban már elõrébb járok, kicsit összezavarodtam. Tudatosult bennem, most sokat kell folyamatosan kocognom, hogy visszahozzam az idõbeni elcsúszást. A vízhólyagokat kezdtem érezni, de fel sem merült nélkülük egy ekkora megmérettetés.


SC javaslatára felvettem a hosszú felsõt, a rövid alá. Talán kicsit korai volt, de gondoltam, sebaj majd elmúlik a meleg. Útközben találkoztam egy csapattal, akik a 245 kilométert zúzták. Hosszan egy francia lánnyal haladtam, de szegény hiába próbált kommunikálni, nem találtunk közös nyelvet. Szürkületben, hangulatos svájci kis faluban haladtunk. Egy kissrác, aki két kézzel alig bírta el a mûanyagpalackot, vizet kínált. Mondhatom megérintett a jelenet, aminek részese voltam. Ez a dolog több helyen megismétlõdött, de valahol asztalt pakoltak ki a helybeliek és mûanyagpoharakból itatták a versenyzõket. Egy francia pártól is kaptam bíztatást, nagyon örültek amikor megtudták honnan jöttem el hozzájuk. Rabul ejtett útközben ez a svájci kis falu ahol jártunk, csodálatos, világosban is végig kéne menni rajta, gondoltam magamban. Egyre többen olvasgatják le a nevemet útközben és szólítanak a keresztnevemen. Elképesztõ mondom, van mit tanulnunk tõlük, hihetetlen. Lassan-lassan innen lett az az érzésem, nem biztos, hogy jól vannak itt lemérve a távolságok, lassúnak tûnt a haladásom.


Messzirõl látszott a következõ pontunk és ez némi félelmet keltett bennem, nagyon magasnak tûnt a hegyoldalban. A távolból nem tudtam elhinni, hogy ott elfér egy település. Hibáztam, mert nem számítottam rá mekkora ez a kis emelkedés és legalább egy órát másztam felfelé. Az idõközben elõkerült lámpát, szinte be sem kellett kapcsolnom, mindig tudtam fényt lopni másoktól. A távot kétfelé bontottam, lassan de biztosan közeledtem az elsõ fele végéhez, ahol stabilan átléptük a szint felét. Magyarosan meglett egy magashegyi Mátrabérc. J Közben Adri is elkezdett aggódni értem és felhívott, de alig tettem le, el is értem Champex-Lac-ot. (1477m) (54,7km és 3000m-2743m) 12 óra 4 perc.


Félelmetes nagy sátor és még nagyobb ellátás várt. Néhány szót megér a szilárd kaják sora is a már megszokott italok mellett: Kekszek, csokik, müzlik, többféle kenyér, sajtok, szalámik, citrom, narancs, alma, banán, többféle tészta, pépesített gyümölcs…leírhatatlan választék. Majdnem egy órát töltöttem pihenéssel a ponton, fekve a fûtött sátorban. Közel két órát vertem a rendezõk által jósolt beérkezésemre. Igen azt is megmondják az érdeklõdõknek, mikorra vagy várható a következõ ponton. Hála Adrinak cipõt válthattam és végre magyarul beszélhettem valakivel hosszabban, valamint feltölthettem a csokikészletemet. Rosszul sikerült a cipõválasztásom és a becsapódó kövek szétverték a jobb sarkam, teljesen bevérzett. Szerencsére ezt egy óriási vízhólyagnak gondoltam és nem tulajdonítottam neki nagy jelentõséget, mivel a másik lábamon is volt belõle.


Párszáz métert Adrival tettem meg, õ a busz és a szállás felé, én pedig tovább, már lámpával végig. Számolgattuk közben milyen átlagsebesség kell a célig, de az eredmény csak az lett, menni, menni és menni. Egy csodálatos városka lehet ez, ezen a tóparton világosban is végig kéne menni, gondoltam, eredetileg itt terveztem lábat mosni, de sötétben nincs rá ingerenciám. A következõ, elsõ kétezres hegyre iszonyatosan köves, technikás, meredek út vezet, sok patakátkeléssel. Felfelé, lábujjhegyen jól tudtam haladni, senki sem elõzött meg. Telefonomból elõcsaltam egy kis hangos Ossian-t. A magyar rock láthatóan tetszett mindenkinek, még ha nem is értették. Nehéz szülés volt, de meglett a Bovine. (1987m) (64km és 3704m-2937m) 15 óra 27 perc. /Na jó, nem is kétezres…J/


A leves és az indulás között magyar szóra lettem figyelmes, Hubert és Balázs volt, akikkel együtt haladtunk lefelé, nagyon nehéz volt haladnom, a sarkam miatt. Mindenki elszáguldott mellettem, azt hiszem botok nélkül szinte lehetetlen végigmenni ezen a túrán. Összeszorítottam a fogaimat és próbáltam tempósan haladni. Az erdõ közepén, sötétben is elõkerülnek a helyi buzdítók, akik lámpával olvassák a nevemet. Az eddigi legrosszabbul esõ lejtés várt, mielõtt elértük Trient-et. (1300m) (70,1km és 3778m-3698m) 17 óra és 18 perc.


Itt is egy tökéletesen felszerelt frissítõpontunk volt. Betoltam egy kávét és indultam is, nem szöszöghettem sokáig, menni kellett. Már vagy egy órája mentem felfelé, amikor felnéztem, hát lehet, hogy nem kellett volna. Az volt az érzésem, a felettem kígyózó lámpák füzére az egekben halad és ez a jelenet sokszor ismételte magát, sosem akart elfogyni az emelkedõ. A verseny elõtti napokban, túráim alatt megfigyeltem, hogy a növényzet 2000 méter körül kezd elfogyni és ez a megfigyelés is becsapott néha. Elõzõ hegyünkhöz képest, viszonylag könnyebb terepen értük el a második kétezrest, a Catogne-t. (2011m) (75km és 4556m-3765m) 19 óra 6 perc.


Forró tea várt fent, ami nagyon kellett, mert közben olyan hideg lett, hogy felvettem minden réteget, ami nálam volt. Néha találkoztam a két magyar sráccal, de az utazósebességem lassabb volt, viszont a rövidebb pihenõkkel egyformán haladtunk. Szinte minden ponton adtak enni és inni, tényleg csak a tartalékélelmiszert érdemes magunkkal vinni. Következõ pontunk, abban a völgyben volt, ahol a szállásunk és tudtam vonattal sincs közel még a cél. Félelmetesen jó a szalagozás, a nálunk megszokott piros-fehér, némi fényvisszaverõ csíkkal kiegészítve, sötétben és világosban is egyaránt jól látszik. Kikapcsoltam a lámpát mielõtt elértem Vallorcine-t. (1260m) (79,6km és 4566m-4526m) 20 óra 38 perc.


Hubert és Balázs kicsit szívbajt okoz, tudatosítják, hogy elég szûkösen állunk idõvel. Le sem ülök, egy levest lehajtok és indulok is. Trient után másodszor akartam elhagyni a botomat, és ha azt nem is, de a versenypoharat sikerül itt hagynom. Ezt kb. egy kilométer után vettem észre, de eszem ágában sem volt visszafordulni érte, elég a nálam lévõ folyadék gondoltam és ez be is jött. Szerencsére Adri pótolni tudta a poharat és így nem maradtam otthonra nélküle, igaz nem az eredetit vihetem haza. Folyamatosan nehezen ettem, de ez érthetõ volt, éreztem a bennem lappangó megfázást.


Továbbindulva enyhe lassú emelkedés kezdõdött. A szûkös idõ miatt megmarkoltam a botokat és kocogtam felfelé. Ez jó jel volt az erõmre nézve, de azért éreztem, kicsit támolygok már. A talpaim fájtak és a combjaim is egyre nehezebben toltak felfelé. Éreztem a négy éve eltört bal combomat, hogy picit gyengébb mint a másik. Hallottam az utolsó emelkedõrõl, de világosban nem volt olyan ijesztõ lentrõl, a hegy teteje, pedig ködbe burkolózott. Felfelé még mindig jól tudtam haladni, nem elõzött meg senki, 6-8 ember jöhetett az árnyékomban, de mire pár kanyar múlva hátranéztem mindenki eltûnt. J Sûrû kanyarok, meredek emelkedés, rengeteg óriási kõ, gyökerek, nagy lépések, brutálisan nehéz ez az utolsó emelkedõ, kellenek a botok. Viszont folyamatosan félek a szintidõ miatt. Egyetlen szándékkal jöttem, célba szeretnék érni, azt hiszem, itt az is eszméletlen nagy dolog. Elérem a La Téte aux Vents-et. (2130m) (87,2km és 5441m-4531m) 22 óra 56 perc.


Nem nyomtattam magamnak táblázatot az adatokról és pontokról, ez apró hiba volt és azt hittem csak egy pont van a hegyen, nem pedig kettõ. Nem is értettem miután elhagytam a pontot, miért is nem kezd el lejteni az út. Karesz megerõsítette a kételyemet a szintidõrõl, otthonról a számítógép elõl, ahonnan szintén nyomon lehet követni a verseny alakulását. Egyre jobban szedtem a lábam, néhol kocogtam pár lépést, folyamatosan elõzgettem. A terep odafenn ilyen fáradtan borzasztónak mondható volt, úgy éreztem alig haladok. A talpaim miatt nagy fájdalommal járt egy-egy nagyobb kõrõl leugrani, de tudtam, ez kell ahhoz amiért idejöttem és itt küzdök. Elértem a második pontot ezen a gyilkos terepen és itt értettem meg miért nem jött a várva várt lejtés. Megvan a La Flégére. (1877m) (90,6km és 5505m-4848m) 23 óra 37 perc.


Lassan egy teljes napja vagyok a terepen, de nagyon jól érzem magam a küzdés világában, mentálisan még mindig jól bírom. Pohár hiányában nem ittam, de volt nálam elég, de az utolsó csokikat betoltam az arcomba. Az érzés is megérkezett, ami azt mondja, meglesz ez az álom, megyek Chamonix felé. Jött egy tábla is, mi szerint 120 perc, tudtam ez kocaidõ és nekem 139 percem is van rá. J Néhány pozitív üzenet is érkezik még így hajnalban is, a hazaiak még mindig a számítógép elõtt ülnek. Hihetetlen jó volt, Karesz távgondoskodása, sokat segített. Illetve az a számolatlanul sok ember, aki bíztatásával bombázott, nagyon köszönöm nekik. Azért itt írom le ezt, mert már lefelé a köszöneten gondolkodtam, azon, mennyire sokat jelentett ez nekem és mennyire a siker része ez a szeretet is. Az elõzgetés és a megelõzöttség aránya kiegyenlítõdött a célig. Futottam és sétáltam váltogatva, ez a kombináció elég jónak bizonyult.


Bevallom ismét, lefelé többször sírtam és nem a fájdalomtól, nem sokszor, sõt soha nem éreztem még ekkora, ilyen mélységû érzelmeket a sportban. Beértem Chamonix szélére, néha belesétálva, de könnyedén kocogtam a cél felé. Nem tudom hányan, de rengetegen olvasták le a nevemet a rajtszámomról, alig gyõztem emelgetni a botomat köszönetképp, hangom alig volt. Hihetetlen, hihetetlen és hihetetlen… több mint 25 óra után itt vagyok. A már jól ismert folyóparti sétányon megláttam Adrit, leírhatatlan érzés volt. Majd jött SC, csak rá emlékszem még, együtt futottunk be, igaz nekik szükségük volt egy kanyar levágására, én be voltam melegedve, beértünk. J SC azt mondta, sírni szabad, de ment simán, nem éreztem miatta kellemetlenül magam. J Chamonix (1035m) (97,7km és 5505m-5690m) 25 óra 13 perc 56 másodperc.


Leszedték az egyik chip-et a rajtszámról, levágták a másikat a csuklómról, visszaadták a kauciónak adott 20 eurót és végre kezembe vehettem a MELLÉNYEMET, amiért olyan sokat küzdöttem. Ettem, ittam a cél mögötti frissítõponton, végre felszabadulva tehettem és ettõl meg is éheztem. Lecsúszott pár sör is, olyan jó hideg volt és úgy érzem megérdemelt jutalom. Szinte nincs negatív emlékem a versenyrõl, élveztem minden pillanatát és minden nehézségét. Közhely, de nem sikerült volna, ha nem érzem, hogy ennyi ember szorít a sikeremért, köszönök minden üzenetet és telefont. Köszönöm Csanyának a nevezési segítségeket, Szaszának a vacsorát, ahol sok információt sikerült megtudnom, Börcsök Andrásnak a szállásinformációkat és mindenkinek, akinek része volt a sikerben, de nem soroltam fel név szerint.


Volt valaki, aki rajtam kívül emberfelettit tett az emberfeletti kihívás mellé, aki nélkül nem lettem volna itt, nem értem volna célba és nem tudnék most élményeket írni egy sikeres versenyrõl. Adri velem utazott, segített a nyelvi nehézségek leküzdésében, elkísért a rajthoz, depózott és várt a célban. Ezek az apró dolgok adták a mentális erõt, azt az erõt, ami a célba vitt és húzott akkor is, amikor alig tudtam járni. Adri, köszönöm hogy velem voltál, mindig úgy fogom érezni, nem tudtam, nem fogom tudni elmondani milyen sokat jelentett az akkor, ott és most is, akárhányszor a CCC-re gondolok.


Életem legnagyobb és legmeghatározóbb élménye volt ez a verseny. Ajánlom mindenkinek, aki úgy érzi kellõképpen fel van készülve, mert brutálisan nehéz. Nagyon jó rendezvény, ahol a rendezõk mindent megtesznek azért, hogy célba tudj érni. Azt mondják a világ egyik legnehezebb versenye, de én hozzátenném, a világ egyik legjobb rendezvénye. Egy álmom vált valóra, ott lehettem és sikeresen célba értem. Ha lehetõségeim engedik, szeretnék visszatérni, hogy melyik távon még nem tudom. Az pedig, hogy mindent meg fogok tenni érte, hogy ismét átéljem ezt az érzést, ez biztos.


Kimmel Péter