Túrabeszámolók


Füredi Ősz

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2016
goomTúra éve: 20162016.11.11 16:12:49
megnéz goom összes beszámolója

Füredi ősz 20 TT - Ahogy én láttam... (Turista Magazin)


A Balaton (és a Balaton-felvidék) minden évszakban pompás élmény; érdemes idelátogatni. Ez az alap-mottója a rendező egyesületnek, akik télen és tavasszal is szerveznek remek túrákat ezen a vidéken. A Balatonfüred környékén (immár harmadszor) megtartott esemény meg is hálálta a bizalmat.


Ember tervez, Isten végez – tartja a mondás. Másfél héttel a túra előtt beneveztem a húszas távra kis feleségemet is, ám sajnos ezúttal nem tudott velem jönni. Szerencsére ifjabb öcsém ráért, kedve is volt: ketten keltünk hát útra. És hát akkor már maradt a húszas… erre készültem, és tavalyról is ez a táv volt ismerős. Az iskola előtt aztán kiderült, hogy sokan mások is így döntöttek: percekig tartott parkolóhelyet találni. Ez az érzés megmaradt a rajtcsomag átvételekor is: sorok kígyóztak, és újra örültem, hogy megkönnyítettem saját életemet (is) az előnevezéssel. Az ellátásra jellemző egyébként, hogy már itt a kezünkbe nyomnak egy Túró Rudit… Ragyogó napsütésben vágtunk neki Balatonarács utcáinak: a valamikor önálló település megőrizte bájos, egyedi hangulatát Füred részeként is. Békés, csendes házak között haladunk a piroson, aztán a református templom közelében megyünk tovább. Majd jön egy hajtűkanyar, kis fahíd, ligetes pihenő – és máris előttünk magasodik a Péter-hegy. Nem csak távolról tűnik meredeknek: 900 méteren 134 métert emelkedik utunk: ez bizony 151%! Alaposan megdolgoztat bennünket – és ahogy elnézem, a többi túratársat is. Szerencsére a terep kifogástalan: eszembe jut a nyári Kék Balaton-túra, amikor itt (ellenkező irányban) szakadó esőben, felázott ösvényeken és sziklákon robogtunk lefelé. Most ugyanezen a kéken stabilan – csak lassabban – jutunk fel; erőfeszítéseinket a gyönyörű természet jutalmazza. Ahogy a nap folyamán még sokszor előfordul majd, vörös-szőnyeg érzésünk lehet: a tájra jellemző cserszömörce levelei keltenek egészen egyedi, őszi hangulatot. Két kedves leány vár a tetőn pecséttel, sokan szusszanják ki magukat – kilátás azonban sajnos itt nincs, csak egy magassági pont. Sebaj, lesz majd az is; mehetünk tovább, jó érzés kipipálni ez első megmérettetést!


Szép őszi erdők között veszítjük a szintet, kellemes futásra ösztönöz a szolid lejtő. Letérünk a kékről, szalagozott szakasz jön, kifogástalanul jelzett, figyelni sem kell. Itt is sok társat előzünk, hosszú balos kanyar, tisztás. Futó srác megy el, váltunk pár szót, örülünk a langyos őszi időnek. Innen remekül vissza lehet tekinteni ez előző szakaszra, és egyúttal előre is: lejtő, ligetes részek, pompás kilátások. Lentebb pedig már felbukkan a következő látnivaló: a Vadaspark kerítései és útjai – ahol a második ellenőrzőpont vár. Nem csak pecséttel: a szerény táv ellenére is bőséges az ellátás, meg a választék is. Felnőtt túrázók pálinkát és forralt bort is kapnak, afféle szív- és lélekerősítőnek. De pogácsa is jut mindenkinek, meg forró tea – mindkettő igen kellemes. Kolléganőm köszönt rám: Vasvárról is jöttek néhányan; örülök a találkozásnak. Ifjú legény segédkezik az ellátásban; buzgó gondossággal tölt, szívélyesen kínál: jó érzés még nézni is. Nem ő az egyetlen fiatal: ezen a szakaszon együtt halad mindhárom táv, és sok gyerekes családot is látunk a tízesek között.


Közöttük elvegyülve folytatjuk utunkat, ami a vadkerítések között vezet, muflonok és dámvadak mellett. Kipróbáljuk az egyik magaslest, ahonnét remek a panoráma, átkelünk a kis fahídon, aztán máris a Koloska-völgyben találjuk magunkat. A hasonló nevű sziklák és forrás mellett megyünk el, pihenő és erdei tornapálya pázsitja gyönyörködtet. Meg persze az őszi erdő, a sok színben pompázó fák és bokrok látványa: november van, ajándék minden ilyen gyönyörű nap. Igaz, közben a napsütés fátyolfelhők mögé szorult, de a hőmérséklet nem csökkent, és a hangulat sem romlik. Északkelet felé haladunk, balról sziklák és a zöld kereszt-jelzés: itt köszönnek el a tízesek, a Hamvas Béla emlékhelynél. Ellenőrző pont is van itt; különleges cukorkákkal lepnek meg bennünket, az egyesület nevének kezdőbetűivel. Utunk lassan balra kanyarodik, hogy aztán egy nyílegyenes szakasz vigyen a túra legnyugatibb sarkáig. Addig azonban folyamatos, egyre erősebb emelkedő vezet fel a Recsek-hegyre, ami – trükkös módon – a végére durvul be. Igaz, ez utóbbi szakasz már csak kb. 100-120 méter, de határozottan meredek; mindeközben sziklás, technikás is. Jó fújni egyet hát a tetőn, ahol stílszerűen egy Balaton-szeletet választhatunk – meg egy kis további emelkedést is, ha szeretnénk letekinteni a Noszlopy Gáspár-kilátóból. Naná, hogy szeretnénk… ha már eddig eljöttünk: nem minden nap adódik alkalom megcsodálni a Balaton-felvidéket felülről. Balra a már bejárt részek, jobbra előttünk meg a ránk váró szakasz – induljunk hát, tovább! Kereszteződés jön, elköszönünk a zöldtől (a harmincasok mentek arrafelé tovább), és lassan fél távnál vagyunk. Lejtős szakasz, a tó felé vezet, ritkás erdők, köves utak jönnek. Aztán kellemes ösvények, majd egy hosszú fűvel borított, imitt-amott egy-egy fával tarkított rét. Szinte szavanna-érzés fog el, de az itteni pont – és a forró tea – emlékeztet, hol is vagyok: ez a Nagy-mező. Iszunk egyet, elropogtatunk pár nápolyit is, és folytatjuk utunkat.


Vízmű-telepet kerülünk, aztán aszfalt jön, Füred első házait érintjük. Nézd, tesó, balra az ott a Tamás-hegy – oda még felnézünk… Elhaladunk egy hatalmas tölgy mellett: a tábla szerint 300 éves, a térképem szerint „csak” 200. Sárga kereszt, majd újra szalag, és becsatlakozunk megint a zöld sáv jelzésbe. Balról a Lóczy-barlang lépcsője, itt megy fel a zöld háromszög a kilátóhoz; gyönyörű szakasz. Mi azonban kerülünk egyet, füredi házakat érintve megint a balatoni kéken találjuk magunkat: az „Aranyember útja” következik. Balatonfüreden Jókai igazán közkedvelt, mint ahogy ő is nagyon szeretett ide jönni. Egykori villája ma emlékház; húsz nyarat itt töltött (és itt vetette papírra az Aranyembert is). Az ő nevét viseli itt út, park – no és kilátó is, ahová történetesen igyekszünk. Felfelé vezető utunk kiindulásánál ropogós almát kapunk a pecsét mellé, és nekiveselkedünk a föld-fa lépcsőknek. A fokok nem szokványos méretűek, figyelni kell – pedig érdemes közben előre is tekinteni a felettünk magasodó kereszt felé. Néhány éve állították helyi kezdeményezésre, és igencsak pompás helyre került: az itteni kilátás lenyűgöző a városra és a Balatonra, meg persze Tihanyra is. Kattognak a fényképezőgépek, hatalmas plüss-oroszlán csal mosolyt az arcokra, aztán rövid szusszanás és folytatjuk az utat. Felfelé, mai utolsó emelkedőnk, a Tamás-hegy oldalában. Közben hol balról, hol jobbról érdemes a panorámában gyönyörködni – máskor meg az előttünk pompázó cserszömörce-ligetekben.


Aztán az utolsó EP, a kilátó, kötelező fotó, a félsziget és a túlpart meglehetősen párába burkolózik, de így, sejtelmesen is igen szép. Köves-sziklás a lefelé vezető út: hamar lehoznak a szalagok a kék új vonaláról, és visznek le a régire. Technikás terep, figyelni kell, de akár futni is lehet – tehát futunk. A panoráma lenyűgöző: előbb balra a Péter-hegy és a völgy felé, majd előttünk, lent a város látványa nyűgöz le. És a hihetetlen mennyiségű cserszömörce, szinte lángol a táj, üres telek sűrű bozótosában kanyargunk, már látjuk a sulit! Még egy kevés aszfalt, kutya póráz nélkül, de nem bánt, hát persze. És itt a hátsó bejárat, udvaron át, nézzük csak, három-huszonkettő, szuper! Sikerült a tervezett három és fél órás teljesítés, sok-sok fotóval, ellenőrző (és ellátó) ponttal, kilátással. Szép kitűző és profi emléklap, forró tea… de a mákos tészta mindkettőnknek kimarad. Ebből Hatlépcsős lesz, tesó, sejtettük is. Gratulálunk a szervezőknek, mosoly a pici babának, majd IVV-pecsét és elköszönünk: nagyon szívesen jövünk jövőre is!

 
 
 Túra éve: 2014
nafeTúra éve: 20142014.11.26 15:45:23
megnéz nafe összes beszámolója


Füredi õsz 30


GPS-el mért távolság: kb. 29 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 880 m. Most egy technikai hiba miatt nincs pontos távolságadatom, de csak egy-kétszáz méter lehet az eltérés. Kb. másfél kilométer után vettem észre, hogy lemerült az akkumulátor a GPS-ben.


Szolgálatból indultam túrázni, így igencsak siettem, hogy el tudjam csípni a 30-as táv nevezési idejének végét. Szerencsémre hamar találtam parkolóhelyet, fölkaptam a hátizsákot, s irány nevezni. A rajtban viszont nem voltam túl szerencsés. Negyedórát álltam sorban, mire még éppen sikerült beneveznem. Utánam viszont nem állt senki sorban, tehát kár volt annyira sietnem. Ez idõ alatt a kezemben melengettem, a GPS ceruza akkuit, hátha magukhoz térnek, mert nem sikerült bekapcsolnom a ketyerét. Két hete töltöttem föl õket, s bizony ez nem jó jel. Október elején, az elsõ hidegebb idõs túrákon, hirtelen lecsökkent a feszültségük, de még simán kibírtak 8-10 órát. Megkaptam a térképes igazolólapot. Visszamentem a kocsihoz, s megcsináltam, a máskor nevezés elõtti készülõdést. Szerencsére már el tudtam indítani a GPS-t, és én is nekivághattam a távnak. Az idõjárás majdnem olyan szomorú szürke, mint egy hete a Lõvéreken. A városból kifelé menve szerencsére találtam egy kis boltot, ahol vettem két elemet tartaléknak.


Ballagok kifelé kényelmesen. Elértem a Koloska-völgyi elágazást, ahol mindhárom jelzés irányába vitt szalagozás. A térkép alapján kiválasztottam a megfelelõt, s gyerünk. Végre vége az aszfaltnak, viszont kezdetét vette a túra legrondább emelkedõje, a Péter-hegyre. 100 méternél nagyobb szintet tudtam le úgy, hogy a markolat alatt kellett fognom a túrabotot. Alaposan kimelegedtem és le is izzadtam a végére. Az ellenõrzõ pontnál elõbányásztam a túrajelentést is. Közben megjelent két kutya, alaposan lehagyva a gazdikat. Pecsételés után, szalagozást követve leereszkedtem a hegyrõl. Lent ellenõriztem a GPS-t, mûködik-e még. Hát nem. Elemcsere. Az akkuknak annyi, selejtezhetõk. Kényelmes úton ballagtam tovább. Újra elértem a Koloska-völgyet, s ezzel a második ellenõrzõ pontot. A pecsét mellé tea, vagy forralt bor és pogácsa járt. Én a teát választottam. Jól esett a meleg innivaló. Remélve, hogy hamarosan jobb emelkedõ kezdõdik, levetettem a régi (zöld) gyakorló zubbonyt, s tempóztam tovább. Sajnos egészen a Recsek-hegyig kellett várnom erre az emelkedõre. Az enyhébben hiába tempóztam, nem tudtam rendesen kimelegedni. A rövidtáv leválásánál volt a 3. EP. Ismerõs családot értem utol. Tovább menve, érdekes fatuskóra lettem figyelmes. Oldalról olyan volt, mind egy ülõ ragadozó madár. Lefényképeztem és mentem tovább. Végre jött a Recsek-hegyi kaptató. Szuszogtam rendesen, mire fölértem, de legalább már nem fáztam. Fönt megkaptam a következõ pecsétet, s megkezdtem a leereszkedést a hegyrõl. Ezt a túrát végig az jellemezte, hogy a hegyekre, a meredekebb oldalukon mentünk föl, s a lankásabban ereszkedtünk le. Õszintén megmondva, én ezt a változatot kedvelem jobban.


Nem mentem túl sokat, mire elértem Hidegkút szélét. Épp csak érintettem a falu szélét, s mentem is föl a Zsellér hegyre. Néha egész jó lenne a kilátás, ha nem lenne minden szürke. A következõ jobb emelkedõt, a Kis- és a Nagy-Gella jelentette. Különösebb kilátás nincs róluk, viszont a Nagy-Gelláról lefelé menet igen. Az 5. ellenõrzõ pontról, nagyon szép a panoráma. Utána viszont a szõlõk és a házak között, a jórészt aszfaltos szakasz elég unalmas, fõként álmosan. Az Új-hegy után változatosabb terep következett. Leereszkedtem az Evetes-völgybe. Jobbról, szarvasmarhák legeltek, illetve inkább csak kísérleteztek a legeléssel, hiszen olyan rövid a fû, mintha birkák legelték volna le. A Hidegkúti-séd völgye viszont szép. Itt le is lassultam egy kicsit. A völgybõl kikapaszkodva, a ligetes fennsík is tetszik. A 6. ellenõrzõ ponton a pecsét mellé egy kis nápolyit és ropit kaptam. A sós rudacskák nagyon jólestek. A Nagy-mezõ is szép, de azt magunk mögött hagyva, ismét lakott területen vezetett az utunk. Néha szép a kilátás. A tájékozódással, még itt sem kellett túl sokat foglalkozni.


A Tamás-hegyre vezetõ emelkedõ elején újabb ellenõrzõ pont, ahol jonatán almát kaptam a pecsét mellé. Zsebre vágtam, s folytattam az emelkedõt. Utolsó emelkedõként, több mint 700 m szint után, már nem esett olyan jól, ráadásul, hogy keretbe foglalja az egészet, ez volt a második legmeredekebb. Végre fölértem. Az ellenõrzõ pont után megettem a hegy elején kapott almát. A jelzés egy régi kék jelzésen, kõmezõn vezetett. A hegyrõl leereszkedõben rájöttem, miért vitték új útvonalra a kék jelzést. Részben már beépítették a régit, s már csak egy foghíj telken át lehetett leereszkedni az aszfaltútra. Ezen a foghíj telken is kivágták már a fenyõket, tehát valószínûleg beépítik. Ettõl kezdve, viszont csak egy rövid séta volt hátra a célig. Megkaptam az emléklapot és a hûtõ mágnest, ettem egy kis mákos tésztát és hazafelé vettem az irányt.


Jól szervezett, szerencsésebb idõjárás esetén nagyrészt látványos túra. Egy-két helyet leszámítva, jó szalagozás és táblázás segítette a tájékozódást.


A túra ár/szolgáltatás aránya jó. 1400 Ft-ért színes térképes igazoló lapot (saját térkép nem szükséges), emléklapot és kitûzõt, vagy hûtõ mágnest kaptunk. A rajtnál tea, a 2. EP-n tea, forralt bor, kétféle mini pogácsa (de nyugodtan lehetett többet is venni), a 3. EP-n PEZ cukorka, a 6. EP-n nápolyi és ropi, a 7. EP-n alma, a célban mákos tészta, forralt bor és tea volt az ellátmány.