Lemaradás 100
2007.04.07 reggel 3:15. Fizikai fájdalom kinyitni a szemem, fel kelni, szinte vakon botorkálok a fürdõszoba felé. Jéghideg vízzel locsolom az arcom, ébredezek, már jobb.
A korai villamoson, korai emberek, nincs bizalmam, mindenütt álmos, ittas, bulizós figurák, hõzöngõ, kötekedõ elemek.
A vonaton egy fülke üres, lepakolok, leülök, kinézek az ablakon, társat kapok, futó, 75-ön indul, megbeszéljük. Zökken a szerelvény, lassan gördülünk, gyorsulunk, ablakból hideg huzat, próbálom zárni, nem tudom, nem mûködik, dühöngök, átülök a másik oldalra, így már jobb.
Verõce állomása hideg, párás és sötét, összébb húzom magamon a dzsekit és indulok a többiek után. A váróteremben – az italozóba érkezõkön kívül – mi vagyunk az elsõk, cigaretta füst, és kocsmaszag lengi be a teret. Leteszem a cuccomat egy padra, elõhalászom a botjaimat és próbálom szétnyitni õket, de nem megy, csak forog körbe-körbe, talpam közé fogom, szétráncigálom, megmozgatom, összeszerelem, mûködik, sóhaj.
Érkezik a rendezõség, kapkodás, adattöltögetés, papírok a kézbe, és már indulhatunk is. Kilépek az utcára, nagyot szippantok a friss levegõbõl, körülnézek, a váróterem ablakából sárgás fény árad, emberek készülõdnek, beszélgetnek, a hold lassan bekúszik a Visegrádi-vár mögé, sehol egy felhõ, csak csillagmaradványok a világosodó égen, meg az ébredõ madarak csipogása a reggel párájában.
Tempósan indulok a vasúti töltés mellett, ütemesen koppannak botjaim fémhegyei, virágok, friss hajtások, zöld fû, mindenütt. Az út emelkedik, a házak felett egyre távolabbra látok, a völgyben egy vonat zakatol, figyelem, ahogy a szerelvények tovasiklanak.
Visszanézek, piros tetõs házak, a Duna ezüstös csíkja, a Szentendrei-sziget lapos földje, és a Visegrádi-hegység párába veszõ tömbjei állítanak meg, némán szívom magamba a pillanat varázsát, aztán sóhajtok egyet, és ismét nekilendülök a hegynek.
A nap pirosas korongja lassan emelkedik, megszínezve a tájat hajnali pírral. A Duna már eltûnt, a dombok meg lágyan hullámoznak zöld lombokkal megrakva a látóhatár párával terhelt határa felé. A látvány leírhatatlanul szép, mesébe illõ, nem bánom, hogy korán keltem.
Az erdõbe érve friss, zöldbe bomló rügyek, ücsörgõ pontõr. Pecsételek, váltunk néhány szót, és már indulok is. Hatalmas pocsolyák verik vissza a föléjük boruló ágak tükörképét, a lombok között feltûnik a nap vakító korongja.
Aszfalt után szûk csapás balra, a zölddel és fehér virágokkal megrakott ösvény fantasztikus látvány, de szinte járhatatlan, széttaposott, patanyomos, és lócitromtól bûzlõ.
Kiérve egy tisztásra fellélegzek, körülnézek, bámulom az elém táruló képet, festményt, érzem, ahogy a lelkem feltöltõdik, lenyugszik.
Kicsit arrébb, egy naptól védett helyen, dér borította fû, hideg reggel volt, de már olvad. Zöld mezõ friss füvén gyalogolunk az erdõ meredek szekérútja felé, beérve, totálisan széttrancsírozott út, a lovak patái lukak százait fúrták a sáros talajba, és kezd megkötni, a kitüremkedések, szilárd csücskök nem hagynak egyetlen talpalatnyi területet sem, a lótrágyáról nem is beszélve, meglehetõsen gusztustalan, és közegészségügyileg is, erõsen vitatható helyzet. Próbálom kerülni az erdõben, a bozótos szélén, de a tüskés bokrok véresen kapaszkodnak a kezembe, ruhámba. Nyalogatom a piros cseppeket, több helyen is ereszt a bõröm. - Ez disznóság – suttogom félhangosan az orrom alá –, tönkreteszik a lovak az erdõ gyalogútjait, járhatatlanná teszik a csodás ösvényeket, kullancsokkal, és más rovarokkal fertõzik az erdõt.
Végre, a fák között feltûnik az aszfalt szürke csíkja, megkönnyebbülök, rönkhídon jutok ki, jól esik a sima út, csodálom a lombos növények közt kanyargó, naptól csillogó utat, és élvezem a friss levegõt.
Ballagok, a bakancsom halkan surrog, nyekereg, a közelben rikoltó fácán, és egy szajkó rekedtes hangja. Az árokban két, jobb napokat is látott ágybetét, végleg kivetve, számûzve, az ideje lejárt.
Katalinpusztánál átlépem Nógrád megye határát és egy turistairányító oszlopnál jobbra térve, visszaballagok az erdõbe, mennék is én a megszokott irányba, de már nem arra visz az út, keskeny ösvényen kezdek mászni, teli kétellyel, veszem elõ a térképet, vizsgálom, nem arra megyünk, de ide festették a jeleket. Zihálva, kapaszkodok feljebb és feljebb, kerítés mellett, mohás fák árnyékában, gyökereken taposva, botomat erõltetve. Lassan átizzadok, fújtatok, lazán elgyalogol mellettem valaki, puff neki, csak nekem ilyen nehéz, lépdelek tovább egyre lassulva, kínlódva, szekérút felettem, célnak tûzöm, vánszorgok, fenn vagyok.
Kihúzom magam, fáj a derekam, világos földút elõttem, az egyik oldalon fák, a másikon irtás, a távolban frissen vágott fák szépen egymásra helyezett rendben, érzem a fûrészpor jellegzetes illatát, egy pocsolyában, az égen futó felhõk verõdnek vissza.
Szembevágó nappal rovom utamat, hunyorgok, vizes gödröket kerülök, fák árnyéka hajlik felém. A rengeteg friss zöld, a lelkemet nyaldossa, felvidítja, felüdíti. Kis sátortábor mellett ballagok, a táborozó társaság éleszti a tüzet, reggelihez készülõdnek. Tovább haladok, a füst megül a fák között.
Elõtûnik Bik-kút pihenõháza, padja, tájékoztató táblája, és kútjának csapott teteje. Inkább állatitató, én csak akkor innék belõle, ha az életem függne tõle.
Még visszapillantok egy rövidet, aztán rátérek egy keskeny csapásra a Nagy-szál-erdõ hullámzó, kanyargó ösvényére. Apró virágok szegélyezik, ibolyák, meg más fehér és kék, édes illatú növények. A nap kicsit balról vagy szembõl süt, ami remek hangulatot ad a tájnak. Hosszas gyaloglás után végül jobbra fordul az út, és meredeken emelkedni kezd, lassulnak a lépteim, préselem a levegõt a tüdõmbe, bámulom a talajt, köveket, lehullott ágakat kerülök.
Lányok a fák között, szekérút szélén, pecsételõ pont, kiderül, hogy a rajtnál elszúrták a papíromat, a számomat pirossal kellett volna írni, mert a kék az ötvenes táv színe. – Miért kellene ezt nekem tudnom? – érdeklõdöm. Egy pillanatig ideges leszek, mert mi van, ha… Aztán már nem érdekel, zihálok tovább, az édes virágok erdeje meg fojtogatja a levegõt.
Az enyhén kanyargó szekérút vízmosta talaján kapaszkodok, csak ritkán nézek felfelé, nem akarom tudni, mennyi van még hátra, inkább a lábam elõtti talajt bámulom, végül derékszögbe elfordul az út, mi pedig elhagyjuk azt, egy keskeny ösvény kedvéért. Most a csapás a másik irányba oldalaz, a bokánk ellenkezõleg terhelõdik. Erõsen köves, sziklás talajon csúszkálok, kidõlt fákat, termetes sziklákat kerülgetek, idõnként kifejezetten veszélyes terepen oldalaz az ösvény. Végül, még egy utolsó nekifutás és igazán méltó befejezéseként ennek a szakasznak, egy meredek, négy kézlábas emelkedõ, kapaszkodási lehetõség nélkül, egyensúlyozok, keresem a kisebb kiálló köveket, amiben a bakancsom talpa meg tud kapaszkodni, botjaim hegyét belevágom a talajba, feszülnek az izmok, inkább karral tartom magam, mint lábbal, most ez a stabilabb, még egy kis erõfeszítés és fellépek a peremre, fenn vagyok.
Veszek egy nagy levegõt és indulok tovább. Szinte egyenes terepen követek két elõttem haladó túratársat. A sárga sávnál balra fordulok, néhány lépés laza séta, azután emelkedni kezd az út és egyre meredekebb és meredekebb lesz. A lépteim egyre lassulnak, kimértebbek, kiszámítottabbak, energiatakarékos módba kapcsolok. A nap szembe süt, hunyorgok, lehajtom a fejem, védekezek a sugarak ellen.
Az út köves, gyökeres, izzasztó, zöld és virágos. Fantasztikus. Az alig leveledzõ fák ágai mögött feltûnik a Naszály kilátóhengere. Már nem sok van hátra a csúcsig, nagylevegõ, feszülõ inak, botok koppanása.
Vidám lány telefonál, pecsétel, telefonál, mosolyog, én izzadok, megyek tovább. Keskeny, köves ösvény, tekergõ törpe fák a szikes talajban. Élénk zöld, frissen nõt fûvel, virágokkal szegélyezett hangulatos csapás a hegy gerincén. Jobbra, még ki nem zöldellt ágak kusza hálója közt tûnik fel a Duna párába veszõ folyama. Balra, hullámzó dombok, erdõkkel, szántókkal, már kinõtt, és még ki nem nõtt veteménnyel, apró falvak piros háztetõkkel.
Az út kanyarulata súrolja a hegy meredek, szakadékos oldalát, megállok, a látvány lenyûgözõ, a még mindig alacsonyan járó nap érdekes fénnyel, árnyékokkal festi a tájat. A látóhatár ködbe burkolódzik.
Két túratárs érkezik, mellém állnak, együtt csodáljuk a látványt. – Ezért érdemes túrázni. – mondja, szinte csak magának az egyikük. Mindnyájan egyetértünk. A feltámadó szélben, közelben álló fenyõk kezdenek halkan susogni. Indulunk tovább.
Vége a gerincnek, az út lefelé fordul, lassan kocogásra váltok, és meg sem állok a völgyig, széles szekérúton kanyarodok balra, akácfák mellett ballagok, mélyút oldalából kiálló gyökereket bámulok.
Török-rétnél 9:51-kor pecsételek, szódát iszok, pulóvert vedlek, csokoládéval a kézben falom tovább a távot. Váltakozó szépségû erdei utakon érkezek Kosd határföldjeihez. Szomorúan zizegõ, megtépázott, tavalyi kukoricaszárak mellett haladok, távolban már látszanak az elsõ házak.
Faluszélén, vályogház, utcára nézõ fala kidõlt, két férfi próbálja eltakarítani a romokat, a bútorok félig letakarva várják a jobb idõket. A buszfordulónál gyerekek sétáltatnak kutyákat, másznak a patakmederbe, bámulnak a híd alá, idõsebb férfi kérdezi hová megyek, honnan jövök, mondom neki, csóválja a fejét, jó utat kíván. Átvágok a hídon, és lassan kigyalogolok a faluból.
Ágakkal, helyenként erõsen benõtt, használaton kívül lévõ szekérúton súrolok virágzó kökénybokrokat, kapaszkodó szederindákat, zöldellõ szántón vágok keresztül, dûlõútról a távolban feltûnõ Rád házait vizsgálom. A völgyben elhelyezkedõ falut festõi dombok veszik körül.
A templomnál kerékpárosok haladnak el mellettem, átmegyek a fõutcán és leülök egy kiálló csatornafedélre, leveszem a hátizsákomat, bakancsomat, zoknimat. Lábujjaim égnek állnak, fáradt lábaim pihennek, buszról bámulják a látványt. Iszok, eszek egy csokit, lábbelit húzok, ballagok a falu utcái között. Sült hús, rántott hús illata lengi körül a házakat, nyitott ablakokon rádiók, tévék, magnók hangjai szûrõdnek.
Faluszélén kék kút, iszom néhány kortyot, lemosom a sót az arcomról, leveszem a botjaimról a tappancsokat, itt vége az aszfaltútnak.
Szilvafákkal szegélyezett, kövekkel teliszórt mélyútban rúgom a port a domb teteje felé, kiérve megpróbálom felfedezni a pecsételõ helyet, messzi a völgyben, valahol a nádasban kell lennie. Hamar leérek, a szélben halkan zizegõ, szárazan zörgõ, két méternél is magasabb vízinövények közé, hatalmas keréknyomok között baktatok néhány métert és már ott is van, a híd túloldalán a pont: Bárányos-oldal.
11:44 Patakparton idill, kis asztal, ládákban narancsok, vidám, fiatal házaspár, négyhónapos kisbaba az anyukája karjában, piknik. Köszönet nekik, hogy vállalták így is a pecsételést.
Fogom a tintás lenyomattal ellátott papíromat, a narancsomat, hallgatom halkuló hangjukat, ahogy eligazítanak egy utánam jövõt. Figyelem a patak vízét, felszínén játszó napsugarak vibrálását, próbálom meghatározni, merre folyik, de olyan kicsi az esése, hogy nem sokra jutok, inkább csak a vízben élõ növények dõlésébõl állapíthatom meg az irányt.
A hosszú, meleg, egyenes és vízszintes sétán a környezõ dombokat kutatom, patakba ugráló békákat figyelem, ahogy villám gyorsan eltûnnek a vízi növényzet között. Balra egy megroggyant, kiszáradt fûzfa haláltusáját, csontvázra emlékeztetõ, lassan kimúló tetemét csodálom szomorúan, valaha a turisták szemet gyönyörködtetõ látványossága lehetett.
Kõhídhoz érkezek, alatta sötét víztükör feszül, közepén hatalmas, faragott terméskõ, valaki, valamikor ezzel zavarta fel a nyugodt folyamot. Túloldalán fehér murvás út vet enyhe „S” kanyart, lombokat rügyezõ, lassan zöldbeboruló, virágokkal teliszórt, sûrû növényzet között. Távolabb, pusztán fut keresztül a vakítóan fehér csík, a messziségben feltûnik a Naszály csúcsa, balra tehenek legelésznek békésen.
Kiérek az aszfaltra, motorok, autók döngetnek mellettem, lehúzódok a padkára, némelyik nem kerül, jobb, ha én vigyázok.
Ismét szekérúton baktatok, régen kiszáradt, agyagos út, hátulról autó zötykölõdik, félrehúzódok, mégis majdnem érint, úgy megy el mellettem, halkan szentségelek, figyelem, ahogy bukdácsol le-fel, dülöngél jobbra-ballra, amikor a gödrökbe huppan, hol az egyik, hol a másik kerék, benzingõz lengi be a tájat.
Erdõ fái közé érek, a meleg nem csillapodik itt sem, a nap pontosan az útra süt szembõl, húzódok a bokrok árnyékába kevés sikerrel. Burgundia pecsételõ pontnál ketten fekszenek fáradtan, kimerülten, begyûjtöm az újabb igazolást és indulok tovább. Gyengülõ lábakkal, melegtõl kimerülten baktatok felfelé, szántóföld mellett izzadok, kiszáradt, indákkal telinõtt, megfojtott bokrok mellett haladok.
Felérve a tetõre, hatalmas távolba veszõ szántóföld, a szegélyezõ erdõ akác, még nem bontja a levélzetét, valahonnan traktor hangja hallatszik, látni nem lehet. A termõföldet szegélyezõ bozótos halványzöld csíkot húz a messzeség felé. A benne futó szekérút, bokros, gazzal benõtt, nehezen járható, helyenként nádas szövi át. Karcolnak az ágak, aljnövényzetbe gabalyodnak a botjaim, rángatom, szaggatom, inkább nem használom, kiérek, döngölt agyagút, a veteményest lovasok tapossák, jól érzik magukat, beszélgetnek, nevetgélnek, nyílván nem õk mûvelik a területet, arrébb krosszmotorok mély nyomai szelik át, forgatták ki a növényzetet.
Hosszan kígyózó aszfaltcsík koptatja bakancsom gumitalpait. Szûk padkája miatt veszélyes rajta gyalogolni, a be nem látható kanyarokban különösen. A gerincrõl az egész Budai és a Visegrádi-hegység látható.
A völgyben Váchartyán utcáin baktatok, kocsmában rostos gyümölcslevet iszok, hûsölök. A vasúti átjárónál apró tóban horgásznak néhányan, nem hiszem, hogy bármit is fognának. Bokáig homokban próbálok elõrejutni, fárasztó, izzadok, a távolban ismét látható a Naszály masszív tömbje.
Porfelhõt eregetõ autó zötykölõdik mellettem, benne kislány, kisfiú a hátsó ülésen, bámulnak, távolodnak, eltûnnek. Bozótos tavacska az út mellett, vize folyik az úton keresztbe, kerülöm, érkezek felparcellázott építési telkek mellett Vácrátót szélére.
Fasorok között haladok, puha talajú utakon, a melegtõl eltikkadva, mezõgazdasági öntözõ gödör körül gyerekek játszanak, remélem, nem esik bajuk.
Gazos bozótosba érkezek, tépnek, szaggatnak az ágak, tüskés bokrok, nádak éles levelei apró vágásokat ejtenek a karjaimon. Lovarda gazdái kerítették le a turista utat, töretlen terepre terelve az erre járókat. Goromba gondolataimat magamba fojtom, a lovak szépek, gondozottak.
Kiérve a szekérútra, megkönnyebbülök, több sebbõl vérzek, lesöprök egy a vállamon futó pókot, ez idézi a tavalyi utamat, de vége a rémálomnak. Hosszú süppedõs séta után érkezek Örbottyán házai közé. Az elsõ utca olyan hosszú, hogy alig látszik a vége, nagy nehezen falom be a távot, jobbra fordulok és a kék kútnál, a kerítés tövébe hajítom a hátizsákomat, arcot mosok, és vizet veszek. Kissé felfrissülve indulok tovább, az állomásnál – mindig meglepõdök rajta – az árokban bõvizû patak folyik, pedig csak egy szimpla vízelvezetõ ároknak tûnik.
A családi házak között más látnivaló nem lévén, minden kertet, lakot megnézek, az egyik udvarban szalonnasütõ hely van kiépítve, az ülõkék pedig, hét darab vécékagyló. Na, gondolom, már csak be kellene kötni õket és mindjárt a dolgukat is, itt végezhetnék, ahogy ezt a rómaiak tették, legalábbis Karthágóban a fürdõ területén, ahol egymás mellett, elválasztás nélkül sorakoztak a pottyantók, és itt intézték a római urak az üzleti ügyeiket, miközben étkeztek, és a háttérben halk zene szólt.
Egy következõ rész érdekessége, hogy van egy utca, amelynek egyik oldala Erdõkertes, a másik pedig Veresegyháza, én pedig a senki földjén gyalogolok. Elképzelem, ahogy az Erdõkertes oldalon mondják – Átugrok Veresegyházára a szomszédba.
Néhány méterrel arrébb vidám pár pecsétel, tetszik, hogy jókedvvel látják el feladatukat. Beszélgetünk egy kicsit, aztán folytatom utamat.
Mocsaras, nádas, fûzfákkal tûzdelt zöld terepen haladok, a síkság minden varázsával. Patak csörgedezik, medrében olyan virágok nyílnak, amilyeneket csak Ausztriában, Szlovákiában láttam a hegyi patakokban.
Betonútra érve, végelláthatatlan egyenes, nekivágok, egy embert figyelek, ahogy a földjén sétál, és valamit szór, ütemesen, minden lépésnél belenyúl vödrébe, és széles mozdulattal hinti szét a növényzet között, jó nézni profi mozgását.
Beérve Veresegyházára, megcsodálom a Polgármesteri hivatal gyönyörû, csúcsos épületét, beljebb az iskolát, a tó csillogó tükrét.
Délután 16:41, megérkezek a táv feléhez, 50 kilométer, vajas és zsíros kenyérrel, csalamádéval, hagymával, itallal kínálnak. Eszem, iszom, zoknit cserélek, csatlakozik hozzám egy srác, együtt indulunk a vasúti átjáró irányába.
A szürke marha gulya még meg van, megcsodáljuk hatalmas szarvaikat, erõs, robosztus alkatukat.
Szadán pecsételünk, veszek egy rostost, rendesen meghúzom, és már lépdelek is tovább. A falu szélén elindulok felfelé egy meredek, nagyon hosszú utcán, bakancsom kötése kibomlik, megkötöm, lemaradok, nem bánom. A nap melege, izzadó cseppeket csal a bõrömre, megtörlöm homlokom és vánszorgok tovább, házak kertjébõl figyelnek érdeklõdõ szemek.
Fent, alkalmi társam megvár, szántást kerülünk, keressük a tornyot a hegy tetején, de innen nem látszik. Sorompót mellõzünk, erdõ homokos talaját tapossuk, mély vízmosások szélén egyensúlyozunk. Margita pecsételõ hely, Magyar Vándor 105-rõl beszélgetünk, meghalt túratársunk emlékének adózunk. A kilátótorony tetejére került, egyenes keresztû korona szót sem érdemel.
Hosszan ereszkedünk, ballagunk, csámpázunk a mélyhomokos, süppedõs úton, néha olyan érzésem van, hogy direkt terítették a szekérútra a homokot, talán, hogy a sáros talajt járhatóvá tegyék. Beérve egy erdõs részre, fövenyes talajnak nyoma sincs, traktoroktól széttrancsírozott agyagos, erõsen hullámzó, sáros, és megkeményedett talajú szekérúton tapossuk a poros sarat.
Túljutva ezen a szakaszon, jobbra mocsár tûnik fel, benne fák, bokrok, a nap korongja vörösen verõdik, a zöld, békanyálas felszínrõl.
Homokból továbbra is van elég, személykocsik érkeznek, vajon hová mennek, hölgy apró kutyát sétáltat kocsijától néhány lépésre, kihozta a szabadba.
Lovarda, házak, Babatpuszta, innen aszfalt, durva és szürke, beton kockázva, tavak, füzek, nádasok. Tóparton pecsét, horgászok, csokoládé, szóda.
M3 alatt, sötét alagút az aluljáró, szatyorban szemét kirakva betonfal mellé, talán eltévesztette a szeméttelepet, aki ott hagyta. Kong a lépteimtõl a betonszarkofág, dübörög a fölötte áthaladó kocsiktól, a lámpákat már régen ellopták, szétverték, utánpótlás nincs.
Forrásnál érdeklõdnek merre kell menni, mondom, és már nyargalok is tovább. Lakópark mellett, temetõ kerítését, sírjait bámulva haladok a salakos úton. Máriabesnyõ templomához a lépcsõ melletti csapást használom a mászáshoz, fent megcsodálom a kivilágított szent helyet, autókat kerülgetve jutok a falu, lámpával ellátott gyalogosátkelõjéhez. Átugrok az árkon, srégen keresztülvágok egy kis mezõn, befordulok egy utcába, a sötétség meg lassan átszövi a kerteket, utcákat, tereket.
Nem akarok megállni és lámpát elõvenni, valahogy csak eljutok Gödöllõig gondolom, és rovom tovább a sötét utcákat.
Máriabesnyõi pecsételés után többen összejövünk, alkalmi társamat is itt érem utol. Együtt húzunk be a szûk ösvényen a parkerdõ területére, ami komoly meglepetés számomra, mivel itt már csak egyedül szoktam járni, a legtöbben nem jönnek be, hanem az aszfalton rövidítenek.
Sötétben botorkálok, mivel nem veszem elõ a lámpámat, a lakótelepnél, mindenki a házak közé tart, mondom, hogy itt balra kell menni, bizonytalanság, mivel még csak lámpám sincs, amikor egy ott parkoló kocsiból kiszólnak, mit keresünk. Mondjuk, hogy a piros jelet, ó, menjünk csak be a telepre, közlik nagy magabiztossággal. Így maradok egyedül, a többiek arra mennek, én meg lámpa nélkül a jó irányba, de végül csak kiérek az utcára, itt már nem kell külön fény, a kandeláberek világítanak.
Kopogó falépcsõkön mászok a sínek fölé, már látom a Palotakertet, keresztül megyek a zebrán, aztán már csak a ponton állok meg.
20:45, gulyást eszek, meleget, teli hússal, friss kenyérrel. Leveszem a bakancsomat, zoknimat, elõkaparom fejlámpámat és a távolra hordó lámpámat is. Ma nem szeretnék egyedül menni, tavaly nem volt valami kellemes, sokat féltem, most meg már reflexbõl rossz érzésem van. A kutyáktól is tartok a tanyánál. Szóval igyekszem csatlakozni valakikhez.
Éppen indul egy nagyobb csoport, gyorsan befejezem az evést, zoknit, bakancsot húzok, egyik lámpámat a fejemre, másikat a vállamra erõsítem, felkapom a botomat, és már indulok is a többiek után.
Sajnos már eltûntek, nem is látom õket, a lámpák fénye pamacsokat fest a sötét utcák falaira, fáira, kertjeire. Alig látok helyi lakost, tévék fénye festi az ablakokat, elsuhanó autók zajongnak, világítanak.
Egyedül gyalogolok bele a sötétségbe, nem látni senkit, egyetlen fény sem cikázik rajtam kívül a sötét éjszakában. Csend van, mélységes csend, apró ágak reccsennek talpam alatt, távolról kutyaugatás, éjszakai kisállat surran. Menetelek, az érzékeim kinyílnak, élesednek, szinte radarokat eresztek, figyelem a körülöttem puhán elterpeszkedõ láthatatlan semmit. Az égen feltûnik kedvenc csillagképem, az Orion, megcsodálom, a többi csillogó fénypontot is szemügyre veszem, de csak rövid ideig. A távolban feltûnik egy ház, lámpákkal körülvéve, megvilágítva. Kiérve az erdõsáv bal oldalára a távolban végre megpillantok néhány imbolygó fényt, valamit keresnek, így a közelükbe érek.
Jobbra, azután balra fordulok, és már hallom is kedvenc tanyám kutyáinak csaholását, morgását. Reménykedek, hogy meg vannak kötve, csak legyenek megkötve, nem szeretem a kellemetlen meglepetéseket.
Láncra verték õket, könnyebbülök meg. Vidáman vágom lámpámmal a vidék fekete fátylát, figyelem a kerítés karóin megjelenõ festett jeleket. A fehér virágokat ontó kökénybokrokat, még így is fel lehet ismerni, a lámpák fénye nélkül is világítanak az éjszakában.
Balra átvágunk egy kisebb mezõn, belépünk az erdõbe és rögtön balra fordulva, követni kezdjük a piros kereszt jelzést. Hatalmas, jókora jármû préselte középre a sarat, kerekei mélyen a földbe süllyedtek, a középsõ padkán küzdöm magam elõre miközben egy népesebb családot érek utol, félreállnak elengednek, köszönöm, darabig még hallom a beszédfoszlányokat, idõnként még körbevilágítanak lámpáik, aztán ismét sötét és csend borul rám.
Jobbra fordulok és elkezdem a kapaszkodást, ahogy nõ a terhelés, úgy csökken a sebességem, az út még meredekebbre vált, lassan ütemesen teszem egyik lábamat a másik után, érzem, ahogy a testem felmelegszik, aztán megjelenik a homlokomon egy izzadság csepp, leveszem a sapkám és az övemre erõsítem.
Mire felérek a lábam már alig visz, botommal tolom magam elõre. A ponton jókora tumultus, most érem utol azokat, akik Gödöllõrõl elõttem indultak.
Egyre jobban fáj a talpam, nincs rajta hólyag, vagy legalábbis nem olyan fájdalmat érzek. Oldalt észreveszek egy félredobott sorompó rudat, kihasználom és ráülve pihenek, lábaimat pakolom minden hová, de sehogy sem jó. Kutyák ugatnak mögöttem egy sötét tanyán, indulok, a sorompó bizonyára az ott élõket védte valamikor.
Messze elõttem lámpák fénye villan, hátranézek, ott is van valaki. Szûk ösvényen igyekszek lefelé, kényelmetlen, esõ mosta csapás, lábamat arra kényszeríti, hogy oldalirányba csúszkáljon, ez könnyen a bõr legyûrõdésével járhat.
Ismét felfelé kapaszkodok, fájó izmaimnak már nem esik jól, de csak megyek tovább, távoli fényeket látok, Isaszeg lámpái mutatják az irányt. Vonat zakatol keresztül az éjszakán, figyelem hol lehet, de semmi, csak a sötétbe rontó, bántó zaj, gondolom, remek lehet ebben az éji zenében aludni.
Csoportot érek utol, érkezésemre többször is a szemembe világít valaki egy erõs fényû lámpával, kiveri az agyamat, nem látok semmit, felvillantom vállamra szerelt erõs fényû lámpámat, rögtön megérti, és a földre irányítja a sajátját.
Jobbra fordulok és egy rendkívül meredek úton kezdek ereszkedni, a víz itt is rendes munkát végzett, hatalmas mélyedéseket mosott, veszélyeztetve a sötétben botorkáló turistákat.
Kertek közé érek, rendesen felpörgetem az iramot, sötét hétvégi házak, gyümölcsösök, kopár földek mellett haladok el.
Egyedül vagyok megint, sehol egy elemlámpa, figyelem a zajokat, neszeket, öreg tölgy lógatja megfáradt ágait lámpám fényébe. Vasúti kocsik csattognak ismét, közelrõl, már látom, tehervonat viszi terhét az éjszakán keresztül. Patakhoz érek, figyelem a sötét víz vibrálását, a pillérek falára festett graffitiket, vékony járdán haladok lassan a híd alatt, fáradt lépteim zaját verik a falak. A keskeny padkán bizonytalanok a lépteim, a víz csobog az éjszaka csendjében, lámpám fénye csillog, verõdik a hullámzó felszínen. Ijesztõ, barátságtalan éjszakai kaland, mégis késõbb épp ezekre emlékszik az ember szívesen.
A vasút és az országút között, keskeny ösvényen kapaszkodok az országút szélére, autók sehol, átkelek és indulok az aszfaltcsíkon felfelé, a falu közepe felé. Néhány járgány elhúz mellettem, a kandeláberek meg csak ontják sárgás fényeiket. Letérve a fõútról kutyacsaholások sorfala vezet az emlékmûig. A fehérmurvás úton fáradtan bandukolok felfelé, a kivilágított szoborig, megállok, nézem a sötétben rezzenéstelenül álló katonát, és a rengeteg elesett honfitársára gondolok.
Indulok tovább a sötétbe, figyelem a lámpám által megvilágított kör alakú területet, próbálom kiszûrni a földön heverõ gallyakat, köveket, vízmosásokat. Szembejövõ ágakat kerülök, vadregényes csapáson küzdöm magam egyre magasabbra és magasabbra. Kanyarogva, kínlódva, idõnként riadtan vánszorgok fájó talpammal a Honvédsírok irányába. Murvás útra toppanok, jobbra autó, nyitott ablakán papírom nyújtom, pecsételik, erdõben padok, cuccom lehajítom, üvegem töltöm sercegõ szódával, szürcsölöm a szúrós italt, szomjam csillapul. Sírkövek ágaskodnak, fekete erdõben, nemzeti szín szalaggal megkötve.
Folytatom az utamat, gondolataim ’48 dörgõ ágyúi között halálsikolyokat idéz. Emlékszem tanulmányaimra, a rettegõ Osztrák császárra, aki kezet csókol az Orosz cárnak, hogy leverhesse a magyar szabadságharcot. Szánalmas.
Dühödten rúgok az út apró darált köveibe, koppanva verõdnek a bokrok leveleinek, a fák kérgeinek, felzavarva az erdõ csendjét egy rövid pillanatig.
Kanyargó csapáson araszolok közelebb a házakhoz, kerítés sarkát kerülöm, haladok tovább a fák csendes sötétjébe, idõnként leveleket, ágakat sodorva vállammal, karommal. Település útját rovom, oszlopok lámpái világítanak kisebb területeket, elhagyott ház kitört ablakai figyelnek, kiváló búvóhely menekülõ embereknek, riadtan vonulok tovább a csendes hétvégi házak gidres-gödrös útjain. Igyekszem az éjszaka rémeit kizárni gondolataimból. Meredek, vízmosásos faluszéli szekérúton gördülnek talpam alatt az apró porszemek milliói. Leérve az út jobbra kanyarodik, balra pedig, a világító pózna fényénél, sötétbe forduló, kisebb tisztást átszelõ, keréknyomos kocsiúton megyek, bizonytalansági érzéssel lelkemben. Jobb a falu közelébõl, az ismeretlen emberekkel való éjszakai találkozást elkerülve, tovább haladni? Vagy… jobb-e az erdõ sötétjébe, sûrû bozótosba futó, keskeny ösvényeken egyedül, gondolatainkba zárkózva baktatni? Attól féljek, hogy falusi fiatalok kötnek belém, vagy attól, hogy erdei állatok támadnak rám, vagy erdõben elbújó hajléktalanok, bûnözõk támadnak meg. Rossz érzés a lámpáktól megvilágított utat elhagyva, ismét az erdõ sötétjében, egyedül, de jó a lakott területet is, távol tudni magamtól.
Végül gondolataim a nehezülõ terepen visszatérnek rendes kerékvágásukba, megszûnik a félelem és az oldalazva felfelé vezetõ csapásra koncentrálok. Alattam a mélység gyorsan növekszik, lámpám megvilágítja néhány kidõlt fa heverõ tetemét.
Hírtelen kanyarral, erõteljes emelkedõn vonszolom magam felfelé, fent az izmaim görcsösen fáradtak, talpaim nem bírják súlyomat. Kínlódva vánszorgok az enyhén emelkedõ erdei úton.
Nagyobb tisztáson, hatalmas oszlopok feszítenek drótokat keresztül az égen. Jobbra fordulok, a völgyben kutyák csaholnak, lámpák egy tanyát világítanak. Balra füvön taposott ösvényre kanyarodok, elvétve, tüskés bokrok sötét tömbje szabdalja a terepet.
Néhány lépés után, szinte a semmibõl keveredik elõ két túratárs, az elvesztett utat keresik. Némi bizonytalanság van bennem, de azt tudom, hogy az egyik óriás oszlop aljára van festve a piros kereszt, azt kell megtalálni és akkor a helyes irány is megvan. A zavart fokozza, hogy bokrok alján piros sávot látok, és nem annak kellene lennie, hanem keresztnek, végül kiderül, hogy át lett festve, és most ez a jó.
A tanyánál világos van, a kutyák ugatnak, remélem, hogy nincs rés a kerítésen. Fekete aszfalt úton megtalálom a keresztet. Baktatok felfelé, az ég alján megjelenik a hold felhõk mögé bújva, felhõktõl csíkozva, vörös színben pompázva, állandóan változva. A megunhatatlan éjszakai égbolt ontja apró csillagpontjait, halvány, erõs fényû, közeli, távoli, nagy, óriás és kicsi csillagok változó nagyságú fénypamacsait.
Kifogyó szusszal, talpaim fájdalmas terhével, közeledek a tetõ felé, de mindig van még egy, és még egy emelkedõ, ez lelkileg is megterhel. Mögöttem zajokat hallok, hátra fordulok, semmi, egyszer csak egy árny ballag el mellettem. Kissé megijedek, a lámpa nélkül, sportcipõben gyalogló társ, halk megjelenésétõl, aztán néhány perc múlva, a társa ugyanúgy halad el mellettem.
Autó a sötétben: Bajtemetés. Végre fenn vagyok. Utolsó pecsét, vízzel kínál a pontõr, van belõle elég, megyek tovább. Halványodó lámpám fényénél, széttrancsírozott úton botladozok az Emlékpark lámpái felé.
Ismét szilárd, sima talaj a lábam alatt. Baktatok, csillagok az égen és csillagok a völgyben, a település lámpái, kitöltik a látóhatárt, a hold ismét új képét mutatja. Jobbra tornyok piros lámpái jelzik a repülõknek, hogy alacsonyan vannak.
Talpaim annyira lüktetnek, hogy az idegrendszeremnek szüksége van egy kis pihenésre, leülök a szalagkorlátra, a fájdalom nem szûnik, megyek tovább. Házak tûnnek fel, falu széle, kutyák falkája bóklászik céltalanul, lámpámat lekapcsolom, ma már nincs szükségem rá.
Se elõttem, se mögöttem nem látok senkit, begyalogolok az egyirányú utcába, és már látom is az iskola kivilágított épületét. Áthaladok az udvaron és belépek az épületbe, meglepetésemre, vagy négyen állnak sorba a beérkezés regisztrálására. Kérdem – Mi történt? – Az a srác kihagyott egy ellenõrzõpontot, és ezen folyik a vita.
Tudomásul veszem, de nem esik jól, száz kilométer gyaloglás után, nem akarok buta viták miatt, még tíz percet ácsorogni, mert az már igazi kín. Ez olyan, mint amikor az ember végigdolgozza a napot keményen, és végül kész, indul ha, és akkor közlik vele, hogy lenne még valami.
De, végül csak megkapom az oklevelemet, és a kitûzõmet, befalom megérdemelt zsíros kenyeremet, és szomjamat oltom a kikészített italokkal.
Ja! Lerogyok egy székre, és nem mozdulok egy órán át, csak a vonat közeledõ érkezési ideje képes indulásra bírni.
Az elsõ lépések, alig sikerülnek, de csak bele jövök. Az állomásnál kisebb vita alakul ki a hajléktalanok miatt, az egyikük a szemünk láttára végzi el a dolgát a váróterem egyik sarkába. Az ajtók zárva, bár, már nyitva kellene lenniük, mi kívül, fáradtan, fázva, õk belül, nem becsülve, hogy melegen alhatnak, még oda is piszkítanak. Na mindegy!
Megjön a vonat, felszállunk, leülök a meleg kocsiban, kellemesen ringat, fáradtan bambulok kifelé, de nem látok semmit, a sötét ablak tükörként veri vissza belsõ tér képét.
Mikor kinyitom a szemem, a lassító vonat éppen begördül a Nyugati pályaudvar külsõ peronjára.
|
