Aranyszarvas 50
2007.03.17
Ismét egy Lipák-túra, ismét maradandó túraélmény. Másodszor vettem részt rajta, a tavalyi elég sokszor eszembe jutott az elmúlt egy évben, mert rengeteg különbözõ inger ért a túrán, amiknek összegzõ jellemzéseként a legjobb szó talán a szélsõséges. Hajtott a kíváncsiság, másodszor miben változik az élményanyag, mit és miért látok másképp, mint tavaly.
5-kor indulás, 6.35-kor már le is raktam az autót a tápiószelei mûvelõdési ház parkolójában. Egy kis gyaloglás a rajtba, a Blaskovich Múzeumba, az ország egyetlen kúriamúzeumába. Tavaly is itt volt az 50-esek rajtja, ellentétben a Kincsem 40/20 rajtjával, ami a mûvház. Akkor és most sem nagyon értettem, hogy miért kell külön rajthely, de biztosan megvan a sport- és szervezéssszakmai oka.
A mindenféle jogcímû kedvezmények érvényesítése most is „lelkiismereti alapon” ment, nem kellett felmutatni semmit, én azért természetesen elõbányásztam – így korrekt. A nevezés gyors, az útvonalleírás a tavaly már megismert (idén is mi vagyunk a „zöldek”), Fõrendezõ Úr a szokásos lelkesedésével igyekszik mindenkinek minden gondját orvosolni, én magam feliratkozom nála egy Tápiómente turistakalauzra, mert mostmár úgy érzem, hogy kellene egy ilyen nekem.. Kedves ígéretet kapok komoly igényeim postai úton történõ kielégítése irányában. A rajtban persze berendezkedett az MSTSZ versenybírói asztala is, az idei elsõ bajnoki futamon résztvevõk külön nevezési procedúrán estek át.
A Hajta hídjáig a Kisfalu fõutcáján konstatálom, hogy szenzációsan szép idõ ígérkezik, aztán eszembe jut, mennyire nem volt sima az út elsõ néhány kilométere a Hajta partján tavaly. Ezúttal nulla sár, nem is jut senkinek eszébe a másik parton haladni. Muszálynál szomorúan veszem észre, hogy kivágták az erdõsáv nagy részét, nem szép az eredmény. A házakat elhagyva irány a kedves kis fenyves, ahol ezúttal van az itinerben emlegetett „átkelni való esetleges útakadályból”, egy útra döntött fa személyében. Elsõ ízelítõ az egész túrát uraló, itt-ott mély homokból, majd újabb erdõirtás, ezúttal fenyõbõl, szép tágas mezõ, bájos vadetetõk, és kisvártatva a helyi kis szerencsétlen nyomoroncok által összefirkált farmosi erdészház. Aztán a 40/25 útelágazás, mi nem vagyunk kiírva a szép kõre, de talán nincs is rá szükség. A göbölyjárási aszfaltút után nem túl izgalmas az út, de kétségtelenül jobban érzem magam, mint a tavalyi sárban és szürkeségben. Sárga sávnak persze nyoma sincs, csak zöld kereszt van. Egészen a Csurgó-patakig, innen már valóban az itinerben emlegetett sárgán megyünk, át Erdõszõlõn (szándékosan nem mondok fõutcát, mert utóbbi kifejezés falut feltételezne, ellentétben ezzel a hosszúra nõtt tanyabokorral). Az ilyen helyeken tapasztalja meg leginkább az ember a szegénység fokozatait.. tavaly óta örvendetes változás, az új kõzúzalékos makadámút, mégha nem is a lakott terület teljes hosszában. A Csurgó-presszó mellett vár az igazi meglepetés, szelektív hulladékgyûjtõ sziget!! Lakóhelyem, Tatabánya lakosainak hulladékkezelési szokásaiból kiindulva erõsen szkeptikus vagyok ennek itteni sikerében, de hátha egy kisebb közösségben hatékonyabban mûködtethetõ. Az egyik üresen „erdõsödõ” telek szélén bájos deszkakereszt a következõ felirattal: ’Fohászkereszt az árral küzdõkért’ – egy kiszolgált vesszõkosárban föld, benne áll a kereszt. Nagyon megtetszett, tavaly elkerülte a figyelmemet.
Hamarosan a tanyasi iskolánál lévõ haranglábhoz berendezett 2. ellenõrzõpont, ahol a pontõrhölgy ismerõsként üdvözöl, miután tavalyról emlékezett rám. Megtárgyaljuk, hogy honnan jöttem, és hogy „tavaly is egyedül voltam”, aminek kapcsán kifejtem neki, hogy egy teljesítménytúrán azért teljesen soha nincs egyedül az ember, meg egyébként is, alföldi túrára nem jön velem senki, majd elpakolva a sorszámozott csokit, elköszönök és továbbindulok. Alsófeketeerdõ tanyáival szemben szinte kínálja magát a kispista-rét (csak katonai térképeken szerepel, mert nagyon titkos), többen gondolják úgy, hogy engednek a szántóföld-romantika csábításának. Ez általában nem zavar, de ha az illetõk a bajnoki futam résztvevõi voltak, akkor már egy kicsit jobban bosszantana. Tájfutóbóját lyukasztóval a kõkereszthez! Szerintem.
Egy kis aszfalt a cseppet sem veszélytelen Tábióbicske-Nagykáta közúton, persze most is életreszóló barátságokat kötök néhány baltaarcú bélféreggel (ezúton kérek elnézést a tisztességes munkában megõszült bélférgektõl, hogy hozzájuk hasonlítottam embertársaimat).
A 3. ep-nél, a Honvéd-emlékmûnél egy kisdobozos narancsitallal gazdagodom. Tavaly kihagytam a korhû módon felállított fahidat a Felsó-Tápió felett, ezúttal nem követem el ezt a hibát és jól megnézem. A fatábla szerint itt keltek át a folyócskán a honvédek a tápióbicskei csata alkalmával, és hát finoman szólva is a csatatér közvetlen tõszomszédságában vagyunk. Egyébként szép a hely, csak nagyon zavaró a rendkívül forgalmas országút közelsége.
Még egy kis aszfalt, aztán balost dobunk a sárga jelzésen, irány Tápiószentmárton. Végtelen homokos út akáccal, elszórtan egy-egy tanyamaradvány, és egy virágzó ugyanebbõl a mûfajból, mangalica-tenyészet, és egyéb izgalmak, be is csapom a banánjaimat inkább. Az idén is itt volt egy kis unalomholtpontom, ugyanúgy, mint tavaly. Aztán csak megjött az Alsó-Tápió hídja és a túlparton a falu házai. 4. ep, Blaskovich-kápolna, most is bemegyek, ha már nagyon kedvesen kinyitották. Sorszámozott csokis croissant.
Hosszú, nagyon hosszú, a világ leghosszabb, tervszerûen kátyúzott aszfaltos utcáján át irány a Kincsem Lovasparkhoz átvezetõ sárga háromszög jelzés. Nagy lyukak az út közelében, ingyen van a homok.. a gödrök meg persze vonzzák magukba a szemetet, mert ha már ott vannak, akkor miért ne töltsük meg õket.
5. ep, Kincsem Lovaspark. Csoki. A Lovaspark tele van fizetõképes kereslettel, a kínálatot pedig az alacsony ingerküszöbhöz mérik, tehát a magamfajtának ölég kevés… Lehet bámulni meg simogatni, gyereket berakni egy favárba, enni marhapörköltet, és buta arccal várni a gyógyulást az Attila-dombon. Szerintem a tulajdonos kiválóan megél ebbõl a sok idiótából. A Kincsem Múzeum üdítõ színfolt a nagy szürke butaságban, az idén a fogathajtós részt néztem meg és olvasgattam el tüzetesebben. Lehet kajálni, állítólag a zöldpapírosokat elõreengedik, hiszen nincs idõkedvezményünk. Nem vagyok éhes, meg nem is ér meg nekem 500 pénzt. Ha már itt tartunk, ezt sem annyira értem, hogy a 25 és 40 annyit idõzik itt, amennyit akar, az 50 viszont nem. Arról nem beszélve, hogy a múzeumban extra pecsételés. Na mindegy, én így is, úgy is bementem volna.
Irány Sõregpuszta, mély a homok, meg jó sokan is vagyunk, mintha minden 25km-es résztvevõ egyszerre indult volna tovább a Parkból. Kis mangalicák bûvölnek el a kerítés túloldalán, majd a helyi kisebbség (Sõreg tekintetében többség) biciklis szabadcsapata szorítja le az egyetlen jól járható nyomról a túrázókat. A hangnem a megszokott, a pofon is az lenne, ha esetleg ki kellene fejeznem a szimpátiámat. Sõregre befordulva egy keresztmaradványt keresek a bozótban, amire tavalyról mintha emlékeznék, de nem találok semmit. Cigány kislány fut ki érdeklõdve a két lakott ház egyikébõl, nem mer megszólítani, csak kedvesen mosolyog, én visszamosolygok. Eszembe jut, hogy odaadom az egyik csokimat neki, de nem mertem, hátha a házfalnál hangoskodó idõsebb lények támadásnak vélik… Inkább gyorsan tovább, jól megsajnálom a szép erdészházszerû ojjektum tulajdonosát a nagyszeû szomszédságért, aztán már nagyhirtelen Ürgés ellenõrzõ pontnál kapom meg az aktuális pecsétet, a pontõr szemlátomást a Lovasparkból kimenekített marhapörköltet pusztítja. Le a jelzésrõl, mert össze kell hozni az 50 méter szintet valahol, ennek folyományaként letudjuk a túra legádázabb emelkedõit, majd találkozunk egy amolyan biztonsági õrrel, aki a balesetveszélyesnek ítélt vadlestõl igyekszik távoltartani elsõsorban a 25-ös táv gyerekrésztvevõit. Hamarosan újra megvan a jelzés, Ürgés házai között elhaladva (ezúttal nem volt eboltás, és nem néztem ellenõrzõpontnak az állatorvosnõt..), majd a Pándi útra térvén a következõ ep, Bogaras, ahol narancsot kapunk. A sorszámot most nem erõltetik..
Megkezdjük a cikkcakkot, az itinert hangosan felolvasva bárki belezavarodna, annyi benne a balra és a jobbra. Egyre többnek és agresszívebbnek érzem a kutytársadalom tagjainak elõfordulási intenzitását, csak egy helyen van gondom velük, viszont az én morgásom hangosabb, nem lesz belõle konfliktus. Újabb elképesztõ tanyaromok, egyik helyen komplett kapualj, mögötte az akácos dzsindzsa, benne a házfalmaradványok. Szívszorító.
Nincs más hátra, irány a sárga háromszög jelzésnek komolyságot biztosító kláratelepi geodéziai torony. Kilátónak most nem nevezném, mert hatósági bikkfanyelven íródott sablonfelirat díszeleg rajta, mely szerint oda felmenni tilos és életveszélyes. Namármost ez engem nem annyira zavar, hiszen komoly rajongója vagyok ezeknek a betonkolosszusoknak, és mindig felmegyek, ha van létra. Itt van, egyetlen hiányosság a jól lefûrészelt kapaszkodókorlátok a létrák tetején. Fent a kilátás pazar, bár már nem süt zavartalanul a nap. Szántóföldek, természetes és telepített erdõk, a környezõ települések, mindenfelé mindenféle kiváló látnivaló. Lekászálódás után bejelentkezem a pontõröknél, akik egy kicsit aggódtak az egészségemért, majd egy kis társadalomszociológiai jellegû eszmecsere után nekilódulok az utolsó hét kilométernek. Hja, itt egy banános csoki volt az ellátmány. Sorszámmal.
Az útelágazásban egy hajdan biztosan gyönyörû ház romjai, még menthetõnek tûnik. A táv hátralévõ része nem sok izgalmat hoz, hacsak nem azt, hogy szembefordulván az eddig hátunkba kapott széllel, komoly sportértéket kap az Abonyi úti és a dózsatelepi szakasz, utóbbi a frissen megélt Téli Sóút-túra kivezetõ szakasza. A végén másodmagammal, a tavalyival szinte azonos idõvel, 9.05-tel csapok a célba, ahol a pecsételõ hölgy gyaníthatóan egy komplett iskoláscsoport igazolólapjait kezelgeti, nem nagyon zavarja, hogy nekünk 1, azaz egy darab pecsétre szükségünk lenne, ott is terem Lipák Fõrendezõ Úr, és már nemcsakhogy pecsétünk van, de a díjazásunk is pillanatok alatt a birtokunkba kerül. Ismét szenzációs a diós búrkifli, de már megint nem nyertem a csokipapírokkal rendezett tombolán.
Összességében kiváló túranap volt, köszönet a magas színvonalú rendezésért.
rafter
|
