Túrabeszámolók


Barcika

getheTúra éve: 20072007.02.18 18:41:34
A Salátaboglárka Akció
(Barcika 65)

– Fiam! – kezdte az Igazgatótanács Elnöke, miközben egy kövér kovászosuborka-csepp gördült le állán, merthogy disznótoros Nóri-update tízóraijából már csak 3-4 szál májas hurka meg két kolbász árválkodott, így végre rátérhetett a lényegre, hogy miért is hívatott be ezen korai órán.
– Küldetés van. A körmére kellene nézni ennek a teljesítménytúra-maffiának. – Értetlen tekintetemet látva némi magyarázatba fogott:
– A Fentieknek tudomására jutott, hogy a népesség egy része abban leli örömét, hogy órákon keresztül gyalogol, mindenféle pecséteket gyûjtöget, és a végén ezért nem kap se pénzt, se semmit, csak egy apró kitûzõcskét. A pszichológusaink megerõsítették, hogy ez nem normális emberi viselkedés, így Fent valami sötét üzelmet sejtenek a háttérben. Ennek kellene a végére járni. Be kell tagozódni a teljesítménytúrázó társadalomba, és fel kell göngyölíteni a szálakat. Magára gondoltunk fiam, maga bírni fogja, – veregette meg barátságosan a hátamat, ettõl csak enyhe zúzódást szenvedtem a bal lapockámon – de nem kell egyedül mennie, KR-19-es ügynököt rendelem ki maga mellé. Pénteken Kazincbarcikára fognak utazni, teljes inkognitóban, és saját erõbõl végiggyalogolják a hatvanöt kilométeres távot. Vonattal fognak menni, mert nem akarom, hogy az autójuk környezetszennyezése miatt bukjanak le – fújt egy nagyobb füstkarikát harmadik cigarettájából felém az Igazgatótanács Elnöke, melytõl kisebb köhögõrohamot kaptam. – Aztán, ha most nem is járnak rögtön sikerrel, akkor újra és újra be kell állni a sorba. Ennek végére kell járni. – Ezen kicsit elgondolkodtam, amíg az Igazgatótanács Elnöke egy darab abárolt szalonnával kitunkolta tányérjáról a maradékot. KR-19 ügynökkel már egyszer volt egy közös ügyünk, és végül is jól tudtunk együtt dolgozni. De ezekrõl a teljesítménytúrázókról még sosem hallottam. – Szóval kemény feladat vár magára, úgyhogy ma kivételesen este tízkor hazamehet. Minden szükséges információval KR-19 fogja ellátni, maga csak legyen ott ezen a vonaton – köszönt el az Igazgatótanács Elnöke, s a kezembe nyomott egy vonatjegyet meg egy menetrendet.

Gondolkodtam rajta, hogy melyik öltönyömben menjek erre a teljesítménytúrára, végül a szolid barna mellett döntöttem, terepszínû nyakkendõvel – csak hogy ne legyen nagyon feltûnõ. Összekészítettem bõröndömbe minden szükséges holmit, és péntek délután idõben elhagyva a Házat, sikeresen megérkeztem a vasútállomásra, sõt talán kissé túl korán is, mert még két másodpercet várnom is kellett, miután felszálltam a vonatra, hogy végre elinduljunk. Megpróbáltam megkeresni KR-19-et, aki Veszprém felöl érkezett, és idõközben üzent a kommunikátoron, hogy a harmadik kocsiban ül. Olyannyira inkognitóban, hogy beült a kerékpárszállító kocsi egy sötét sarkába, alig találtam meg. Üdvözöltem Társaságunk titkos kézjelével, és mondtam neki, hogy nem kell ennyire komolyan venni az inkognitót, nyugodtan leülhetünk egy székre is akár. Elõcsomagoltuk zacskós pacalpörköltünket, nokedlivel, meg a gyorsfagyasztott Gundel-palacsintát, letettük a mellettünk lévõ ülésre, s a kocsiban körülöttünk álló utasok nagy egyetértésével övezve nekiláttunk jóízû vacsoránknak. Közben kikérdeztem KR-19-et a részletekrõl. Elmondta, hogy fogunk kapni egy menetutasítást, amelyben leírják, hogy merre kell haladni, hogy megkapjuk a végén az ajándékkitûzõt. Azért gyanús ez az egész ügy, mert ügynökeink jelentették a Cégnek, hogy hétrõl hétre ugyanazok az emberek vesznek részt ezeken a teljesítménytúrákon, mindig máshol, így nehéz követni õket, s egy idõ után már mindenrõl képesek lemondani, csak hogy gyalogolhassanak. Fent nem hiszik el, hogy az emberek pusztán a kitûzõ miatt képesek erre, arra gyanakszanak, hogy az összeesküvõk valamilyen pszichológiai hadviselést folytatnak az ártatlanok ellen, akik belekerülnek ebbe a Rendszerbe, és semmit sem sejtenek errõl az egészrõl. Lehet, hogy mindenkit igába akarnak hajtani, horribile dictu! világuralomra törnek. Azért, hogy nekünk nehogy bajunk essen, felszereltek minket egy Szub-Éta-Detekt-O-Méterrel, melyet a bal orrpiercingembe építettek elõzõ este, s mely érzékeli földön kívüli intelligenciák jelenlétét, valamint útravalóul KR-19 kezembe adta a Hihetetlen! címû tudományos szakfolyóirat legfrissebb számát. Napszemüvegemet kicsit világosabbra állítottam, hogy lássak is valamit, bár így tekintetem vesztett kifürkészhetetlenségébõl, és olvasgatni kezdtem.

Néhány órás utazás után meg is érkeztünk Kazincbarcikára, ahol a teljesítménytúrázó körökben csak TúrÁSZként ismert figura fogadott minket. Hogy jobban meg tudjuk figyelni, elvegyültünk a többi túrázó között, s beszálltunk a kisbuszba, mellyel elénk jött az állomásra. Elvitt minket a szállásra – ez is a beetetés része? -, ahol egy Elvira nevû ügynök várt minket. Betagozódtunk a többi túrázó közé, hálózsákjainkba bújtunk, miután a poloskákat elrejtettük a hálótermekben, és nyugovóra tértünk. Reggel elsõ dolgunk volt, hogy ellenõrizzük, mit rögzítettek a poloskák, de sajnos elfelejtettünk egy szûrõt bekapcsolni, így csak fehér zajt hallottunk. Dühösen kivágtam õket az utcára az egyik ablaktáblán keresztül, az egyik járókelõt sajnos fejen találta egy üvegcserép, aki elvérzett a helyszínen. Magamra öltöttem barna öltönyömet, egy tükörnél megigazítottam terepszínû nyakkendõmet, mely – be kell valljam – remekül ment piszkosrózsaszín ingemhez, hónom alá csaptam mûbõr autóstáskámat, s KR-19-et követve leballagtunk a Kazincbarcikai Sportközponthoz. Hat órától lehetett rajtolni, éppen ekkor értünk oda, néhány eszelõs tekintetõ szenvedélybeteg már az ajtóban toporgott, hogy végre elindulhasson. Reméltem, hogy mi nem így fogjuk végezni. Elõvettem legbarátságosabb mosolyomat, átlátszatlanra állítottam a napszemüvegem, s határozottan beléptem a sportcsarnokba. Sajnos a szemüveg miatt nem vettem észre egy lépcsõt, és hasra vágódtam, de gyorsan úrrá lettem a helyzeten, leporoltam ruhámat, s bársonyos hangon annyit mondtam: - Jó reggelt kívánok, be szeretnék tagozódni!. – Úgy érti, benevezni? – kérdezte egy hölgy egy asztal mögött ülve, mire én bólintottam, és American Express hitelkártyámat nyújtottam felé. Elszörnyedt tekintettel nézett rám, és azt mondta, hogy csak készpénzt tud elfogadni. Zavaromban hirtelen találtam nadrágzsebemben egy tízeuróst, mire a hölgy szúrósan rámnézett: - Forintot! Szerencsére KR-19 tájékozódott elõzetesen, így nála volt némi helyi valuta, úgyhogy az én részvételi díjamat is befizette. Megkaptuk a menetutasítást, ittam két deci unikumot, hogy jobban menjen, és elindultunk.

KR-19 elmagyarázott nekem néhány dolgot a turistajelzésekrõl, melyek titkos jelek voltak, az összeesküvõk pingálták fel a fára. Egy fél óra után már én is tudtam, hogy mit kell figyelni ahhoz, hogy tudjam, merre menjek, hogy úgy tûnjön, hagyom magam manipulálni. Emelkedtünk felfelé a kertek között, s be kell valljam, egészen jól nézett ki a napkelte. Mivel megéheztem, és még nem reggeliztem, elõvettem mûbõr autóstáskámból egy tokaszalonnás cipót, s kocogás közben elfogyasztottam. Nemsokára el is érkeztünk az elsõ ellenõrzõponthoz, ahol zsírkrétával fel kellett írni egy számot a menetutasításra. Amíg KR-19 ezt elintézte, addig kiolvastam a Napi Blikk legfrissebb számát, mert számomra mindig is fontos volt, hogy naprakész legyek a sztárvilág életének eseményeivel kapcsolatban. Hamar továbbindultunk, kicsit aggódtam, hogy sáros lesz szövetnadrágom, ezért fel is hívtam kommunikátoron az Igazgatótanács Elnökét, aki megnyugtatott kedvesen: - Maga barom! Ne hívogasson engem! Koncentráljon a küldetésre! A nadrágját meg sz*rja már le!” Szerencsére ismerem már régóta az Igazgatótanács Elnökét, ezért tudtam, hogy ez utóbbit nem szó szerint gondolta. Kisebb-nagyobb csoportok között haladtunk, egy helyen KR-19 elnézte a jelzést, de én helyesbítettem. Egyre nagyobb sárban értünk ki az erdõbõl, a Bánhorváti nevû falu szélére, végigsétáltunk a falun, a helybéliek szúrós szemmel néztek rám, amikor hangosan Zámbó Jimmy-dalokat üvöltözve mentem a járdán, a ritmust a házak falán mûbõr autóstáskámba rejtett kalasnyikovommal dobolva, ezért inkább elhallgattam. A falu túlsó végén betértünk a helyi italozóba, ahol kaptunk egy pecsétet a papírunkra. A kocsmában megittam másfél liter sört, majd a szomszédos vegyesboltban ezt még lefujtottam három francia krémessel, s már indultunk is tovább, a mezõ szélén. Csapódott hozzánk két váci fiatal, Károly és Sándor, akikkel feltûnés nélkül beszédbe elegyedve próbáltam fényt deríteni egy- s másra. Megtudtam, hogy õk is a Mindenheti Túrázók közül valók, de kérdésemre, hogy miért is jó ez nekik, nem tudtak megnyugtató választ adni. Egy viszonylag szép erdõben elértük a Damassa-szakadék nevû helyet, amit még korábban CHUCK ügynök hozott létre, mikor dobbantott egyet mérgében, mikor az Igazgatótanács Elnöke nem adott neki negyedik repetát a tiramisuból. A TúrÁSZ által kihelyezett ajándékkötözõ szalagokat követve másztunk végig a szakadékon, majd fel a peremén, komolyan mondom, nézelõdtünk is (bár olykor mûbõr autóstáskámat elõre kellett adnom KR-19-nek, mert nehéz volt felmászni). A tavaszias napsütésben igazán nem esett nehezemre a séta, egyébként meg tavaly is úsztam már egyszer négy hosszt, úgyhogy edzésben vagyok. Nemsokára felértünk a Köbölic-tetõi vadászházhoz, ahol egy földre döntött tábla volt a ház kerítése mellett, ennek a hátuljáról kellett felírni a számot. Amíg KR-19 ezt elintézte, addig én elõvettem mûbõr autóstáskámból egy kis adag resztelt májat, kis savanyúval, gyorsan elpusztítottam, hogy ne háborogjon, utánaküldtem kis vörösbort, csak egy fél literkét, és már mehettünk is tovább.

Saját erõbõl értük el a kék jelzést, megtudtam KR-19-tõl, hogy egy JéÓEIpszilonLine nevû ember a világon elõször, saját erõbõl végigment az egészen 80 nap alatt. Mondtam KR-19-nek, hogy repülõvel gyorsabb lett volna, de õ erre nem felelt semmit. Rendkívül sáros lejtõ következett, a nadrágomat, úgy láttam, már tisztítóban sem lehet megmenteni, ezért többet nem is foglalkoztam vele. Leértünk Áppöni nevû faluba, amelynek szélén utolért minket váratlanul egy ismerõs… ZS-40 ügynök. Éppen egy Beáta és egy Sándor nevû résztvevõt faggatott, úgyhogy nem akartam közbeszólni, és elárulni magunkat, de mikor ez a két túrázó elfutott, akkor odaléptem ZS-40 mellé, s barátságosan oldalba böktem: - Na hogy vagy, te vén jampec, nem is tudtam, hogy az Igazgatótanács Elnöke mást is küldött. Ezer éve nem láttalak – Õ kicsit furán nézett rám, majd mondta, hogy nem ismerjük még egymást, és Zsotyekként mutatkozott be. Átnyilallt elmémen a felismerés: behálózták õt is, megint kevesebben lettünk. Meg kell róla tudnom mindent, ezért barátságos arcot vágtam, és próbáltam rávenni, hogy tagozódjon be mellénk. A nagy izgalomra kénytelen voltam elõvenni mûbõr autóstáskámból 5 db Eckler-fánkot, melyet igazságosan elosztottam magamnak arra az 5 kilométerre, amíg az aszfalton a víztározó mellett átértünk a következõ faluba, Dédestapolcsányba. Itt a kis falu plébániájára kellett menni, ahol vendégül láttak minket, jól is jött, kezdtem éhes lenni. Zsíros kenyeret, meg apróbojtorján-teát kaptunk, meg csokit, illetve KR-19, mivel nõ, marcipánszívet. Amíg ezt elintéztük, lenyomtam 5 fekvõtámaszt (ez egy spéci édességfajta, nagyon finom), és már mentünk is tovább.
Itt egy hosszabb mûutas szakasz következett megint Mályinkáig, de nem bántam, mert kifaggathattam ZS-40-et egy s másról, bár a háttérben lévõk szándékáról semmi érdemlegeset nem tudtam meg. Útközben felkértem KR-19-et salsázni, de arra hivatkozott, hogy nem tud ilyet táncolni, kénytelen voltam egyedül salsa-lépésben gyalogolni, mûbõr autóstáskámból erre az idõre elõvettem a tánc-cipõmet. A faluban visszacseréltem, uzsonnára bekaptam némi kétszersültet füstölt csülökkel, és már indulhattunk is neki a kemény emelkedõnek. Kényelmesen, a napfényt élvezve ballagtunk felfelé, egy forrásnál fel kellett írni egy kódot, néhány helyen át kellett ugrálni a patakon, szóval szinte idilli volt a hangulat, már-már meg is feledkeztem a küldetésrõl, amikor bal orrpierszingembe rejtett Szub-Éta-Detekt-O-Méterem élesen sípolni kezdett. Elõvettem kalasnyikovomat, megigazítottam nyakkendõmet, napszemüvegemet elsötétítettem, és körülnéztem. De aztán rájöttem, hogy tévedtem, mert nem a Szub-Éta-Detek-O-Méterem riasztott, hanem csak egy madár kezdett el fütyülni felettem a fán. Nemsokára felértünk Szentlélek közelébe, ahol felmásztunk egy Látó-kõ nevû sziklára, ahonnan – be kell valljam – gyönyörû volt a kilátás. És, megdöbbenésemre, látszott a Magas-Tátra is, ahol az Igazgatótanács Elnökének páros hét szerdai nyaralója van. De okulva az elõbbiekbõl, ezúttal nem hívtam fel telefonon, inkább elcsipegettem kis hemendexet és elballagtunk a Turista Parkba, ahol újra zsíros kenyérrel meg teával vártak minket – már rám is fért, mert kezdtem éhes lenni. Szerencsére ZS-40, aki az emelkedõn elhagyott minket, itt megvárt, mert nem volt kedve egyedül továbbmenni, úgyhogy némi készülõdés után tovább is indultunk.

Hosszú lejtõ következett, amirõl semmi érdekeset nem tudok elmondani, legfeljebb annyit, hogy nem nagyon értettem továbbra sem, hogy mi a jó ebben egyeseknek. Pár patakon át kellett kelni, aztán egyre nagyobb lett a sár, átkeltünk a Halott Erdõn, ahol teliholdkor KR-19 szerint kripták nõnek ki a földbõl, és hosszú-hosszú kilométerek után végre megérkeztünk Tardonára, az Ági presszóba. Itt pecsételni kellett magunknak, amíg ezt KR-19 elintézte, gyorsan – hiszen vacsoraidõ volt – belapátoltam a csülkös bablevesemet, melyet idáig cipeltem mûbõr autóstáskámban, és egy kis üdítõt is ittunk, majd KR-19 elintézte vizesblokkbeli kötelezettségeit, és már mentünk is tovább. ZS-40 haladt elöl, én középen, KR-19 meg hátul. Három kilométer mûút várt ránk, úgyhogy addig elõkaptam a laptopomat, és átböngésztem a híreket. Közben szép lassan besötétedett, úgyhogy elõkaptam fejlámpámat. KR-19 sajnos a vasútállomásról hozta el a lámpát sajátja helyett, ezért az nem sok fényt adott, és nem is sokáig, még jó, hogy az enyém mûködött, az Igazgatótanács Elnökétõl kaptam ügynökségem 27. évfordulójára, amikor részegen dorbézoltunk a Zserbó-szigeteki bungalójában 5200 más ügynök társaságában. Elértük a Nyír-völgy bejáratát, ahol gyorsan felírtuk a betût, és elkezdtük utolsó mászásunkat a hegykerinc felé. Fent újra megvárt minket ZS-40, és csatlakozott hozzánk jobbról, a susnyásból egy Sánta Kutya nevû futóbolond. Ezt nem bántuk, mert a sáros, unalmas úton KR-19 kezdett elcsoffadni, de Sánta Kutya szórakoztatott minket fiatalságának vicceivel és tréfás iskolai anekdotáival. Szegény KR-19-nek néhányszor le kellett ülnie pihenni, de ezt nem bántam, mert így legalább biztos lehettem benne: Azok õt sem fertõzték meg még. Estebédre elõvettem a meglepetés-rigójancsit, a pénteki Metró újságból megfejtettem a Sudokut, laptopomon gyorsan írtam egy panaszemilt a Tecsónak, mert a múltkor a 149999 Ft-os számlámért 150000 Ft-ot fizettem, s már mentünk is tovább. Nagy nehezen végre elértünk az Ebecki-tetõhöz, ahol megkaptuk utolsó pecsétünket is a papírunkra, és meredeken leereszkedtünk a városba. Végigsétáltunk a lakótelepen, majd a sportpályán és végre visszaértünk a célba, ahol megint hasraestem a lépcsõn, mikor beléptem, és sajnos a kalasnyikov is elsült, de szerencsére csak három teniszezõt talált el. A célban TúrÁSZ vigyorogva várrt bennünket.

Megkaptuk a díjunkat, mely egy kitûzõ volt, ami salátaboglárkát ábrázolt, illetve egy oklevelet. Kézfogás után elmentünk vacsorázni KR-19-cel, s a régi szép idõk emlékére ZS-40-et is magunkkal vittük – hiszen egész nap koplaltunk. Aztán visszamentünk Elvirához, ZS-40 autóval hazament, mi aludtunk, aztán reggel vonatra szálltunk. A vonaton elkezdtem írni jelentésemet az Igazgatótanács Elnökének, de nem tudtam mit írni. A tekintetem folyamatosan egy Túranaptár nevû weboldalon kalandozott, és azt néztem, hogy legközelebb hol kellene nyomoznom. És egy hang azt mondta a fejemben, hogy újra és újra be kell állni a sorba.